Új Néplap, 1991. május (2. évfolyam, 100-125. szám)

1991-05-18 / 114. szám

1991. MÁJUS 18. 7 Szombati jegyzet .Sß fK Elkészülni, vigyázz... START? Napjainkban a starthitel lázában égnek a vállalko­zók. Ezúttal a né­metek szíve esett meg rajtunk, és a vállalkozói szellem felpezsdítésére igazán nagyvo­nalú - háromszázalékos kamatozású - kölcsönt ad­tak majdnem egy emberöltőnyi visszafizetésre. Sorban állnak tehát azok, akik úgy vélik, nagy léptékű elképzeléseik kibontakoztatásához semmi más nem hibádzik, csak a tőke. Kapják meg a pénzt, forgassák, Hasznosítsák a maguk hasznára - a haza javára. Én pedig elmeditálgatok csendben azon,-hogy mi, magyarok hányszor, de hányszor elstartolhat­tunk volna már, ha csak a pénzen múlna. Hiszen a Kádár-rezsim csak összekoldult 20 milliárd dollár­nyi államadósságot, amit, gondolom én, hogy a hitelezőink nem a tízmilliónyi szép szempárunkért adtak. Hát akkor miért? Kérdem én, ha úgy tetszik, a Világbank illetékeseitől. Akik most szorultsá­gunkban annyira, de annyira szigorúak tudnak len­ni. A nemzetközi pénzvilág, tessék mondani, miért volt olyan liberális akkor, amikor milliárdszám fo­gyasztottuk a dollárokat? És miért pont most néz­nek a körmünkre, amikor a fenekünk is kivan a nadrágból? Mert mit láttak volna, ha a hatvanas vagy a het­venes évek táján beletekintenek az állami nagyka­lapba? Azt, hogy az üres politikai jelszavakat kül­földi dollárokkal bástyázta körül a hatalom. Laká­csok épültek - mit lakások, lakótelepek: lakhatatlan, mára kinőtt, lepusztult panelsilók. Hogy az ember mégis létezni tudjon, az ötven-valahány négyzet- méterhez toldott valamennyit. Csak éppen tíz vagy száz kilométerrel odébb. A Balaton-parton, a Tisza mentén vagy a Mátrában, ahol éppen hobbitelket kapott. Ott aztán bele apait, anyait - vállalatit (!) - és épültek a hobbik. A semmire sem jók, a betörőket csábítók, egy bűnöző réteg számára megélhetést adók. Olyan négyzetméterek terebélyesedtek a vi­lág végén, aminek ma alig látja hasznát a tulajdo­nos. De hát egy piac nélküli világban a pénzt mi másba fektethette volna a fegyelmezett spóroló? Vehetett volna talán Trabantot - vett is -, és a szocializmus e nyomorúságos szimbólumával pö­föghetett volna büszkén a hobbijára. Valami ilyes­mire is ment el a húszmilliárd dollár. Aki jövőre kiutazik a barcelonai olimpiára, az láthatja, hogy Katalónia fővárosában gyönyörűszép házak van­nak a városban - és nyomorúságos kulipintyók ék­telenkednek a városkörnyéki kertek végében. Nifics miért a hobbin elterpeszkedni a családnak, megte­heti azt kényelmesen a centrum tágas lakásaiban vagy a kertváros polgári villáiban. Azt hiszem, a hobbi a szocializmus találmánya. Bár, ha összeve­tem a hazai luxus hétvégi házakat a szovjet dácsák­kal vagy a volt NDK szűkre szabott panelkunyhói­val, a hobbikultusz, mint szükségmegoldás, nálunk dívott leginkább a „táborban”. Hogy miért nincs Barcelonában hobbi? A magya­rázat egyszerű: ha valakinek összejön annyi pénze, hogy azzal már érdemes valamit kezdeni, akkor vállalkozásba fekteti, megforgatja, és ha szerencsé­je is van, no meg jó üzleti érzéke, úgy dúsgazdag emberként már nem speizol a hétvégi telken. Villát építtet kaputelefonnal, fotocellás garázzsal, véreb­bel, testőrrel, mindennel, ami jár. Ez a hobbis kény­szerhelyzet, ami minket jellemez, egy piac nélküli világ torz szüleménye. Aztán persze mint minden­nek, ennek is megteremtődött a hatósági háttere. A tanácsok - a fene se tudja, milyen meggondolásból - úgy döntöttek, hogy szabályozni kell az építkezé­seket. Kiírták hát, milyen távolságra, mennyire el­vágólag, milyen fazonú házakat lehet húznijegymás mellé. Mert semmiképp nem mindegy, hogy a Holt- Tisza partján egy futó zápor után már megközelít­hetetlen tiszapüspöki határban miként sorjáznak egymás mellett a hétvégi házak! így aztán a polgár, ha akarta is, ha nem is, kénytelen volt a pénzéhez nyúlni. Most a starthitel jön. Kikötés, hogy nem lehet belőle autót és egyéb luxus használati cikket vásá­rolni. Az újrakezdési kölcsönből volt, aki nyugati márkájú gépkocsit vett, és most is törleszti az árát fegyelmezetten. Soha ilyen kedvezményes áron nem juthatott volna hozzá járművéhez. Remélem hát, hogy a startkölcsönből nem lehet hobbit sem építeni. Bár aki a pénzét forgatni kívánja, az ilyes­miről nem is álmodik, mivel szemmel láthatóan befagyott a hétvégiház-piac. Hogy mire kellene a starthitel? Talán azoknak a vállalkozóknak a támogatására, ákik már eddig is, ebben a „hendikepes” világban vitték valamire. Persze mondhatná bárki, a gazdagok még gazda­gabbak lesznek, hiszen a felvétel alapja az ellenté­telezés: ha valaki súlyos vagyontárgyat tud felmu­tatni garanciaként, csak úgy juthat hozzá a hitelhez. Erre én azt mondom, hogy az elmúlt rendszer egy­szer már „lenullázta” az embereket. (Nem a káde­reket!) És aki a tehetségéből - ám nem a hatalomhoz való törleszkedésből - kiugrik a startnál, száguld- jon, haladjon, legyen jó adófizető állampolgár. Re­mélem, az APEH vigyáz rá, hogy milyen messzire jusson. Aki viszont - mint jómagam is - csak fanya­log, hogy savanyú a szőlő? Az kapálgasson egy jóízűt a hobbiján. Ha van neki. S Néma volt a telefon Nem zárt be a Turzó Panzió Azt tartják, egy újságcikk jó rek­lám, mert megjelenése fölkelti az érdeklődést egy-egy intézmény, üzlet iránt. No persze vannak kivételek is, amikor a cikk „rossz reklámnak” bizonyul. így történt ez az Eladják a Turzó Panziót című írásunkkal is. Persze azért a véletlennek is volt némi szerepe abban, hogy az írást sokan félreértették . . . A cikk megjelenése után ugyan­is a panzióban elromlott a telefon. Aki hívni akarta, tapasztalta, hogy nem veszi föl senki, pedig három készülék is van: az étteremben, a bárban és a lakásrészben. Bár be­jelentették, hogy rossz a telefon; egy hétig nem jöttek ki a szerelők. Az újságcikk után a néma telefon elég volt ahhoz, hogy „holt hírét” keltsék a panziónak. Sokan azt hit­ték, hogy bezárt, sőt ilyen értelmű leveleket is kaptak. A panzió nem zárt be, csak ap­portként bekerült egy gyógy-ide- genforgalmi részvénytársaságba. Mint Dusik Andrea üzletvezető el­mondta, így türelmi időt kaptak, hogy beindítsák az üzletet. Turzó Imre továbbra is a panzióban dol­gozik, és gondolkoznak azon, hogy kft.-t alapítanak az üzemelte­tésre. A gyógy-idegenforgalmi rész­vénytársaság gyógy üdülésre épülő szállodaláncot akar létrehozni. A drágább változat kastélyszálloda-, az olcsóbb panzióláncolat lenne. Ez utóbbihoz tartozna a cserkesző- lői is. A Turzó Panzió nemcsak hogy nem zárt be, de új elképzelésekkel akarnak a vendégek kedvében jár­ni. Tervezik, hogy bioenergiával gyógyító természetgyógyászokat hoznak külföldről. A termé­szetgyógyászok olyan betegsége­ket - mozgásszervi, nőgyógyászati - kezelnének elsősorban, amelye­ket a cserkeszőlői gyógyvíz is ked­vezően befolyásol. Alföld a festészetben E hő 13-án nyitotta meg a fenti címet viselő kiállítást Zsolnai László művészettörténész a Győrffy István Nagykun Múzeumban, Karcagon. A szolnoki müvésztelep anyaga került le most a Városba, egyelőre bizonytalan ideig. Huszonegy festő harminckét képét láthatják az érdeklődők. Olyan neveket olvashatunk az alkotók között, mint Fé­nyes Adolf, Pólya Tibor és öccse, Pólya Iván,Chiovini Ferenc, Szolnoki Czinóber Miklós, Iványi-Grünwald Béla. Bár a stílusok különbözőek, a képeknek a közös téma ad egymás mellett helyet. Alkalom szüli a tolvajt? Kíváncsi lennek, hogyan vélekedik Ön, kedves olvasó, arról az ismerőséről, aki mondjuk egy kisvárosi múzeumban dolgozik, s hébe- hóba festményekkel a hóna alatt tűnik lel az utcán. Ugye, hogy egyből rávágja: tolvaj az illető. De mi a véleménye akkor, ha ugyanez az ember művészetpártoló, néha még képeket is restaurál, s olykor-oly­kor bekopog Önhöz, hogy az üzleti árnál jóval olcsóbban adjon el egy-egy képet. Valószínűleg azt gondolja róla, hogy milyen ügyes meg kedves ez az ember. Mindez persze akár légből kapott példa is lehetne, ám sajnos nem az. Az eset. melynek legapróbb részleteit a megyei rendőr-főkapitány­ság bűnüldözési osztályán igyekszünk összerakni, minden képzelete­met felülmúlja. Káosz a múzeumban- Ez az ügy akkor került hozzánk- utal a kezdetekre dr. Papp László rendőr alezredes, a bűnüldözési osztály vezetője -, amikor az idén márciusban dr. Őrsi Julianna, a túrkevei Finta Múzeum igazgató­nője feljelentést tett ismeretlen tet­tes ellen, mivel a múzeumból tár­gyak tűntek el anélkül, hogy betö­rést észleltek volna. Mint többek között leírta, március 6-án egy tűz­oltósági ellenőrzés során fedezték fel a raktárakban, hogy túl sok az üres képkeret...- Elindult a nyomozás - szól köz­be Dóra József rendőr őrnagy -, s már az első pillanatban feltűnt az a fajta rendetlenség, lazaság, sőt mi több káosz, ami ott uralkodik. Ele­inte például azt sem tudták meg­mondani nekünk, hogy valójában mit is kéne keresnünk. A végén mégiscsak összeállt egy lista, ame­lyen tizennyolc festmény - ebből tizenhetet meg is találtunk -, egy Badár Balázs-kerámia, egy hege­dű és egy szobor szerepelt.- Ez alapján kezdtük el a munkát- folytatja Lévai György rendőr fő­hadnagy -, s már az elején megta­láltuk a Badár-kerámiavázát, amit az egyik italbolt vezetője vett meg két évvel ezelőtt. Innentől már könnyű dolgunk volt, s tulajdon^ képpen elég hamar eljutottunk ah­hoz az emberhez - Juhász István­hoz -, aki 1986-tól 1990 nyaráig a múzeumban gondnokként, raktá­rosként, szóval olyan mindenes­ként dolgozott. Eleinte tagadott, ám utána szépen, rendben beis­mert mindent. Elmondta, hogy hétvégeken, amikor ügyeletet tar­tott, senki sem ellenőrizte, azt csi­nált, amit akart. És azt már ugye embere válogatja, hogy kihasznál- ja-e a kínálkozó alkalmakat, vagy sem. Ő mindenesetre kihasználta, mert évek hosszú során át elado­gatta a műtárgyakat úgy, hogy ész­re sem vette senki. Bagóért. Igen, bagóért - nyomja meg az utolsó szót a főhadnagy, s még hozzáte­szi: - öt-hat-nyolcezer forintokért cseréltek gazdát ezek a holmik.- S valójában mennyit érnek?- A szakértői vélemények sze­rint háromszáz-három­százötvenezer forintot. De Juhász ennek az összegnek körülbelül csak az egytizedét kasszírozta. Dr. Őrsi Julianna - amikor Túr- kevén megkeresem - szemmel lát­hatóan nem örül nekem. Látszik rajta, úgy kell neki ez a beszélge­tés, mint ablakos tótnak a hanyatt- esés. Mondja is, hogy éppen az idén negyvenéves a Finta Múze­um, s az ünneplés helyett most tes­sék, itt ez a botrány. Egyáltalán nem hiányzott. Elhiszem. S így azon sem lepő­döm meg különösebben, hogy amikor a konkrét esetre terelem a szót - és arról kérdezem: miként fordulhatott elő, hogy négy eszten­dő alatt senki sem vette észre a tárgyak eltűnését -, az igazgatónő reflexszerűen mentegetőzni kezd.- Nincsenek meg a személyi fel­tételek, rosszak a munkakörülmé­nyek ahhoz, hogy az itt felhalmo­zott értékeket keUően védeni és karbantartani lehessen. Velem együtt hárman vagyunk, s nem tu­dunk rendszeres ellenőrzéseket végezni. Én ’82 óta - merthogy abban az esztendőben kerültem ide - folyamatosan jelzem a megyei központnak, hogy nem mennek rendben a dolgok, s revíziókat ké­ne tartani. Adjanak segítséget. De nem kapok.- Akkor azt sem lehet például tudni, hogy valójában milyen mű­tárgyak vannak a múzeumban?- Móst folyik egy tételes felmé­rés, s majd ezek után derül ki, hogy a régi - több évvel ezelőtti - leltá­rokhoz viszonyítva mi az, ami megvan, és mi az, ami hiányzik. Kép a falon- Túrkevén túl sok dolog nincs, amivel dicsekedhetne a város - mondja Finta Sándor, fiatal szob­rászművész. - Talán Finta nagy­apám hagyatéka annak lenne te­kinthető - folytatja -, ám még azt sem tudják megvédeni. S bizonyságul elmeséli azt az esetet, amikor az idén januárban egy baráti találkozón az egyik helybéli kocsmáros lakásán észre­vette, hogy nagyanyjának, Kántor Katának a képe - ami ugyancsak a hagyaték része - ott lóg a falon. Először nem akart hinni a szemé­nek. Ám ahogy jobban megnézte, felkiáltott: ez meg az én nag­yanyám! Hogy került ide ez a kép? Kitől vetted? - szegezte a kérdést a házigazdának.- Hát a Manótól - jött a válasz. (Így becézik baráti körben Juhász Istvánt.)- Én ezek után - meséli tovább Finta Sándor - azt mondtam, nem érdekel hogyan, de valamilyen úton-módon kerüljön vissza a kép a múzeumba. Ez számomra azért is fontos, mert a nagyanyám tavalyelőtt, 94 éves korában oda­kint Amerikában egy szere­tetotthonban halt meg. Szegényen. Elég furcsa, hogy így bánnak a hagyatékkal. Mert ha azt szép ap­ránként pénzzé teszik, akkor gond­talanul élhettek volna. De nem, ők inkább önzetlenül a szülővárosra hagyták a képeket, a szobrokat, amelyek azért nagyobb megbecsü­lést érdemelnének. Herczegh János helybéli kocs­máros nagy műgyűjtő hírében áll. Az ő lakásának falán függött a Kántor Kata-kép, amely a szakér­tői vizsgálat szerint legalább 80 ezer forintot ér.- Hogy került a szobája falára ez a festmény?- Úgy, ahogy a többi. Ha jól emlékszem, négy év alatt vettem a Manótól összesen vagy kilenc ké­pet, darabonként három-ötezer fo­rintokért.- Nem volt meglepő, hogy Ju­hász mindig beállított egy-egy kép­pel?- Nem, mert tudtam, sok művész ismerőse van, meg hogy járja a határt, gyűjtögeti a régiségeket, a képeket, sőt hajói emlékszem, ko­rábban maga is festegetett. Arra persze a legmerészebb álmomban sem gondoltam, hogy ezeket bem­ről, a múzeumból hozza.- Milyen embernek ismerte meg Juhász Istvánt?- Rendesnek, szolgálatkésznek, jóakaratának, no meg aranykezű­nek. Mert amihez hozzányúlt, az biztos meg lett csinálva. Tulajdonképpen azok közül, akikkel a városban beszéltem, a többség hasonlóképpen vélekedik róla.- Amikor ez az egész ügy kipat­tant - emlékezik vissza Korcsok Ferenc helybéli magánvállalkozó, Juhász jelenlegi főnöke -, és Pista visszajött a rendőrségről, rögtön azt kérdezte, hogy letegye-e a kul­csot? Én azt feleltem, hogy nem. Csinálja csak tovább a dolgát. Mi van, ha azt mondtam volna neki, hogy nem akarom itt látni? Ezek- után ugyan hová mehetne itt, Túr­kevén? Persze jól tudom - mert már hallatszottak ilyen hangok -, azt várnák el sokan tőlem, hogy az utcára tegyem. Mert az jó magyar szokás, hogy ha valaki bajba ke­rül, akkor még rúgunk is egyet rajta. Hát nem. Én nem. Már csak azért sem, mert egyrészt a munká­jával elégedett vagyok, másrészt pedig ezt az ügyet leszámítva tényleg rendes embernek ismer­tem meg. A városszéli kis parasztház egyik hátsó szobájában - ami első pillanatban olyan bőrdíszműves műhelyfélének látszik - ül az asz­talnál az ügy gyanúsítottja, az ese­mények főszereplője, a kisterme­tű, jókötésű, bozontos szakállú férfi: Juhász István. Munka köz­ben lepem meg. S amikor elmon­dom néki jövetelem okát, meg- hökken. Furcsa izgalom vehet erőt rajta, mert éppenhogy elnyomja a csikket, máris másik cigarettára gyújt.- Mire kíváncsi? - fordul felém. - A rendőröknek már mindent el­mondtam. Próbálom győzködni, de eleinte nem mond semmit. Együtt hallga­tunk. Aztán ahogy látja, hogy csak nem tágítok, és úgysem ússza meg ennyivel a dolgot, tovább már nem kéreti magát.- 1986-ban kerültem a múzeum­hoz - sóhajt egy nagyot -, és kez­detben háromezer forint körüli fi­zetést kaptam. A feleségem akko­riban gyeden volt, s a pénzből nem tudtunk kijönni. Emiatt voltak gondjaink, s elkezdtem inni. Egy­szerűen nem találtam kiutat. Nincs mentség- Mivel foglalkozott a múzeum­ban?- A raktárkezeléstől a kiállítás­rendezésen át az apró tárgyak res­taurálásáig, konzerválásáig az ég­* világon mindennel. Még képző- művészeti előadásokat is tartot­tam. Szóval teljesen tisztában vol­tam az ottani állapotokkal, és ész­revettem, hogy elég lezserül men­nek a dolgok. Például rend­szeresen jártam a határt, gyűjtöt­tem a régiségeket, amiket aztán be . kellett könyvelni. Akkor láttam, hogy a leltárkönyvben az előző igazgató óta semmiféle beírás sincs. Magyarán, bizonylati fe­gyelemről nem beszélhettünk. Emellett az igazgatónő többet volt távol, mint itthon. Ha viszont Túr­kevén tartózkodott, akkor meg elég gyakran a pohár fenekére né­zett. Szóval teljes fejetlenség ural­kodott, mindenki azt csinált, amit akart.- Ez persze nem mentség...- Tudom, de ez a lazaság nagy­ban hozzájárult ahhoz, amit tet­tem: hogy elvittem a képeket és eládtam.- Azzal nem számolt, hogy e- lőbh-utóbb kiderül a dolog és le­bukik?- De. Tisztában voltam vele.-És?- Jó ideje már vártam is, hogy jönnek . . . Nem tudom magam feloldozni, nem tudok olyat mon­dani, ami felmentene. Én sem. Legfeljebb annyit, hogy mégiscsak lehet valami igaz­ság abban a mondásban, hogy „al­kalom szüli a tolvajt”. Az ügyben a vizsgálat tovább folytatódik. Nagy Tibor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom