Új Néplap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-02 / 28. szám

1991. FEBRUAR 2. Néplap 9 Önkormányzat, iskolaszék, szolgáltatás a Ságváriban Egy új iskolára szavazott a tantestület A szolnoki Ságvári Körúti Álta­lános Iskolában a héten választott igazgatót a tantestület. Jobban mondva persze nem is a héten, hi­szen még szeptemberben, amikor lemondott az előző igazgató, a tan­testület döntő hányada egy alkalmi közvélemény-kutatás során Ro­mán Bélát, az iskola tanárát, szak- tanácsadót látta volna szívesen az intézmény élén. Ugyanezt az ered­ményt hozta egy későbbi szavazás is. Román Béla azonban mindkét alkalommal nemet mondott, de a bizalomnak mindenképpen szere­pe volt abban, hogy végül mégis megpályázta az igazgatói állást. Hogy miért mondott először ne­met? „Mert az akkori szavazás a személyemnek szólt - mondja, - his.zen nem volt program még, amiről vitatkozhatott volna a tanári kar.” Most azonban már a program is megmérettetett, méghozzá a jelöl­tön kívül egyöntetű igennel sza­vazta meg a tantestület. Az új igaz­gató kinevezése természetesen az önkormányzat jogkörébe tartozik, így Román Bélát egyelőre még csak a tantestület „nevezte ki”. Az igazgatóválasztáson elszánt­sággal, tettrekészséggel fogadták a pedagógusok a pályázati progra­mot, amely az eddigi folytatásra méltó hagyományok továbbfej­lesztésén, őrzésén túl egy új szol­gáltatóiskolát körvonalaz, egy olyan intézményt, amely meg tud felelni a diákok, a pedagógusok és a szülők elvárásainak. Tanári, ta­nulói önkormányzatot, igazgatói választmányt hoznak létre, s miha­marább szeretnék megalakítani az iskolaszéket. Szerepel a pályázatban az is, hogy ha a feltételek megteremtőd­nek hozzá, tízosztályos lenne az iskola. Ez elsősorban azoknak len­ne előnyös, akik 14 évesen még nem tudnak dönteni abban, hogy mik szeretnének lenni, esetleg nem veszik fel őket sehova sem. A terv szerint a 9-10. osztályosok általá­nos képzésben részesülnének, de kaphatnának mondjuk komputer­kezelői vagy netán gazdaasszonyi ismereteket is. Ez persze még tá­volabbi cél, s az önkormányzat döntésétől is függ. Szeptemberben azonban már sok minden megváltozik az iskolá­ban. A tervek szerint az első osz­tályban elkezdődik az idegen- nyelv-oktatás. A kisdiákok vagy inkább a szüleik az angol, a német és az orosz között választhatnak. Ugyancsak már az első osztályban elkezdődik az ismerkedés a számí­tógéppel, s meghonosítják a világ­hírű japán Szorobán-módszert a matematikatanításban. Az anya­nyelvi nevelés részben Zsolnai Jó­zsef programja szerint történik, s tantárgycsoportos formában oktat­ják a természettudományokat. A tehetséggondozásra és a fel­zárkóztatásra a tanórán kívüli fog­lalkozásokon is nagy hangsúlyt fektetnek. Önképzőkörök, klubok, stúdiók várják a gyerekeket, hogy minél jobban kibontakozzon s gyarapodjon a tehetségük. A program megvalósításához enyhén szólva nincs túl jó anyagi helyzetben az iskola. Az anyagi gondok enyhítésére már korábban létrehozták a „Kiművelt Emberfő­kért” Alapítványt, de megpróbál­koznak más módon is, például szolgáltatással, termelői tevékeny­séggel pénzhez jutni. T. G. Szaktanácsadó, szövegíró: dr. Bellon Tibor Kamerával írott néprajz Dr. Bellon Tibor, a Györffy Ist­ván Nagykun Múzeum igazgatója nem panaszkodhat, hogy nincs elég tennivalója. Utóbbi időben egyre gyakrabban láthatjuk a tele­vízió képernyőjén is, népszerűsítő néprajzi filmek szaktanácsadója­ként, riportereként, mindenese­ként. Első kérdésünk dr. Bellon Ti­borhoz: miként kerülhet kapcsolat­ba egy vidéki kisvárosban élő nép­rajzkutató a televízióval.- A nyolcvanas évek elején az MTV Művelődéspolitikai Főszer­kesztőségén létrehoztak egy stá­bot, hadd említsek neveket is, Or­bán Ágnes rendező, Lengyel Gyu­la szerkesztő. Nyári István gyártás­vezető, Kátai Balázs, illetve Király Péter operatőrök részvételével, amely stáb azóta is valóságos, missziót teljesít a magyar néprajzi tájak, a népi kultúra értékeinek fo­lyamatos bemutatásával, filmes eszközökkel történő megörökíté­sével. Annak idején a Gondolat Ki­adó sorozatának szellemében kezdtek hozzá Magyarország nép­rajzi egységeinek (Szigetköz, Sár­köz, Szatmár-Bereg, Jászság) táj­filmen való bemutatásához. Ter­mészetesen a munka jellegéből adódóan néprajzos szakembereket is bevontak a filmkészítésbe. így jutottak el hozzám is. ’82-ben ké­szült a sorozat Nagykunságot be­mutató darabja, amely szakér­tőjének 1979-ben Nagykunság cí­men megjelent monográfiám alap­ján engem kértek fel. Kellemes munkakapcsolat, mi több, barátság alakult ki köztem és a forgatócso­port tagjai köztöt, s így később más filmeknél is számítottak munkám- ra.- Úgy tudom, nemrég készült el az a hatalmas anyag, amely a Ti­szát hivatott bemutatni...- Rerpélem, hamarosan láthatják a tévénézők. A film, a zenei anyag gyakorlatilag kész van, a kisérő- szöveget január végére kell lead­nom. Egyébként a nyolcvanas évek közepén kétrészes tájfilmnek indult az egész, mára pedig tizen­két, egyenként 45 perces rész ké­szült el belőle. A forrástól a torko­latig mutatja be a folyót, a folyó vidékét, az ott élő emberek min­dennapos ténykedéseit, a honos szakmákat, gazdálkodási szokáso­kat, egyszóval a táj sajátosságaiból következő, abból táplálkozó nép- életet. A hatvanas években dr. Sza­bó László kollegámmal s mások­kal közösen erősen szorgalmaztuk a Tisza menti néprajzkutatást (lásd. Tiszazug-kutatások), s az itt elkezdődött munka biztos háttér­ként szolgálhatott ehhez a filmso­rozathoz.- Valószínűleg jelenleg ön az egyedüli néprajzos, aki ilyen ala­posan ismeri a Tiszát. Szakmai szempontból milyen előnyt ad ez?- Rengeteget. Magam sosem tudtam voln eljutni ezekre a he­lyekre. A filmesekkel meg sikerült. Szakmailag ez igen fontos, mert most már pontosan tudom, mit, hol kell gyűjteni.- Néprajzos szemmel a Tiszának mely vidéke érdemel legnagyobb figyelmet? Hol élnek leginkább a hagyományok?- Talán megdöbbentő, de minde­nütt. Ez szépen ki is derül majd a filmből, A nádvágástól a kaskakö- tésig, az építészetig, az ártéri állat­tartástól a gyümölcstermesztésen, a méhészeten át a rekesztőhalásza- tig (bár utóbbit manapság tiltják) a népélet számos, máig élő mozza­natát sikerült megörökítenünk.- A sorozatot várhatóan a közel­jövőben vetíteni fogja a tévé. Önt azonban mostanában is gyakorta látni a képernyőn.- A Tisza-filmek gazdag horda­lékából kinőtt két másik sorozat. Egyik az Örökségünk. Ez tízperces tematikus filmekből áll, és külön­böző mesterségeket, néha már fe­ledésbe merült szakmákat örökít meg. A másik a Gyökerek sorozat- nevet viseli, és a szórványmagyar­ság életének, gondjainak, népraj­zának, magyarságtudatának bemu­tatását vállalta fel.- Volt, amikor ön a Gyökerek­ben, mint riporter szólalt meg.- Igen. A riporternek az utolsó pillanatban elfoglaltsága akadt, nem tudott velünk jönni. Nem volt más, nekem kellett beugranom. Nos, ez a „helyettesítés” olyan jól sikerült, hogy a sorozat többi da­rabjához sem hívtak riportert, min­dig az éppen ott lévő tudományos szakértő végezte ezt a feladatot.- Mennyibe kerül egy ilyen film elkészítése?- Ezek nagyon olcsó filmek. A stáb kicsi, nincs mindenre külön ember. Ha a helyzet éppen úgy kívánja, akkor gépkocsit veze­tünk, lámpát tartunk-, mikor mit kell csinálni. Amikor például Ju­goszláviában forgattunk, Szeged­ről jártunk át naponta, mert - kiszá­mítottuk - így olcsóbb.- A televízió adta lehetőségek valószínűleg új műfajt teremtenek. A kamerával írott néprajzét.- Meggyőződésem, hgy nemzeti kultúránk sokoldalú feltárása és képi bemutatása nagyon fontos. Önismeretünk alakításában, fej­lesztésében ugyanis óriási szerepe van a televíziónak. Úgy vélem, ezek a filmek jól szolgálják a ma­gyarok és nemzetiségiek kölcsö­nös megismerését, a megismerés pedig a másik megbecsülésére, tiszteletére nevel. Egy kis telepü­lésen élő ember sosem bántja a másikat azért, mert azt mondjuk, nem olyan nyelven beszél, mint ő. Elfogadja, természetesnek veszi. Ne feledjük, a nemzetiségi ellenté­tek mindig kívülről, a külső kör­nyezetből táplálkoznak. Aztán fontosnak tartom ezeket a filmeket azért is, mert megmutatják aa vi­lágnak, kik is vagyunk mi, magya­rok. Györffy István gondolata jut eszembe: „Európa nem arra kíván­csi, hogy átvettünk-e mindent, amit az euurópai művelődés nyújt­hat, hanem arra, hogy magunkból mivel gazdagítottuk' az európai művelődést!” Ez pedig ugyanúgy muzeológusi, mint televíziós fel­adat. Jenei Gyula Boldogtalanságra kárhoztatva? A félreértés a Szobaszínházban „Gyászba borult” a Szobaszín­ház, fekete bakacsin vonja be még a folyosót is; ahová érkezünk, kü­lönös vendégfogadó, ide a gyanút­lan utas csak betévedhet, de távoz­ni már nem távozhat, ha gazdag: mert megölik. A fogadósnő meg a lánya. Nem brutális módon, alatto­mosan és finoman, hanem teáscsé­szébe rakott álomporral, így küldik a másvilágra - a közeli folyó jeges vizébe. Anélkül, hogy tudnánk, a miliő mindezt előre jelzi, a szorongató, nyomasztó környezet. A csupa sö­tét teremben - a „fogadóban” talpig feketében idősebb férfi, a szolga köröz, pislogó gyertyával a kezében, titokzatosan és nyugtala­nítóan; körben robusztus vasfolyo­sók, a falon fent öreg hangszerek, trombiták lógnak, s a térség egyik oldalában csillogó „üvegkalicka”, benne pompás ágyikó a fejrésznél díszes gyertyatartókkal, mintha „csinos ravatal” volna. Kísérteti­es, már-már kaffkai hangulat! Tompa Gábor nem egyszerű szür­ke, kopott, kis fogadóba képzelte bele a „gyilkos” történetet, a dísz­lettervező segítségével egy stilizált rű drámája, amelyben a reá jellem­ző módon fény birkózik áz erős homállyal, bűn az ártatlansággal, igaz az igaztalannal - végső soron a jó a rosszal, kiélezett, késhegyen táncoló szituációkban. A felelet könnyelműen és cinikusan: félre­értés volt csupán. Ahogy a gyilkos Martha is odaveti a megölt férjét kétségbeesetten követelő feleség­nek. De hát micsoda világ az, amelyben csupán egy soványka félreértésen múlhat az emberi élet? Ez nem félreértés dolga, mondja Camus és az előadás; egy olyan világ egyenes következménye, amelyből hiányzik a kölcsönös bi­zalomra való törekvés, amelyben fáradt közöny és elvetemült indu­latok állják útját egymás megisme­résének, ahol e megismerésnek még csak a lehetősége sincs meg, nemhogy a szolidaritásnak, s kitör­ni belőle is csak a halál útján lehet­séges; ahol a napfényes boldogság honából érkező s megváltást kíná­ló idegen is megöletik... Ráadásul mindehhez egy öreg szolga asz- szisztál közömbösen, mintha egy kődarab lenne. Benne a végzet jel­képes alakját vélhetjük felfedezni; tében - hála Meszléry Judit és Spo- larics Andrea tehetségének is - iga­zi tragédiái mélységekig jut el; az érzelmek sűrűségének tekinteté­ben a nagy spanyol, Lorca asszo­nyait juttatják az eszünkbe. Mesz­léry a közönyössé vált, megfáradt lélek árnyalt, pontos rajzolatával ajándékoz meg, figurája épp úgy emberi, miképp jelképes is, míg Spolarics Marthaja a szélsőségek pompás lenyomata, az izzó gyűlö­let, az elvakító indulatok megtes­tesítője, furcsa és félelmes, elfoj­tott indulatai ha előtörnek, csak­nem szétrepesztik a kicsi színház falait. Nagy jelenete a pénzeszsák­kal, mikor kiderül, hogy számára is minden elveszett, ahogy tombol keserűségében - megrendítően döbbenetes. Győry Emil (az öreg szolga) rezzenetlen arcával, kimért járásával maga az „időtlen” kö­nyörtelenség és érzéketlenség; a megtestesült talány. Mucsi Zoltán (a vendég) imponálóan játssza el a hazaérkező, de magát idegennek kiadó vendég szerepét, jól rejti álarc mögé igazi valóját. Kozák Ágnes Máriaként (a vendég felesé­ge) a tisztaság, a becsületesség, az Martha és az anya - Spolarics Andrea és Meszléry Judit (Fotó: T. Z.) világot teremtett, mely rendkívül érzéki, s tartalmával szervesen épül bele a játékba. Gondosan, mesterien felépített, szimbolikus erejű színpadi világ! Egyszerre tükrözi a történet abszurditását és valódiságát. (A hihetetlennek lát­szó eset hírére, azaz megtörtént a szóban forgó gyilkosság, Camus egy kifakult újságban talált rá.) Különös történet, amelyben nem is az emberölés a képtelenség, ha­nem az, hogy az áldozatok sorában a gyilkoló női kettős, anya és lánya a tulajdon fiat, illetye a testvért öli meg. Merthogy nem ismerik fel időben! A húsz év múltán újra ha­zatérő fiúval idegenként épp úgy bánnak el - a pénzéért -, mint a többi vendéggel: a folyóvízbe dob­ják. Gyilkosság, testvérgyilkolás, micsoda bűnök! Hogy mindez mi­ként lehetséges, valójában erre vá­lasz Albert Camus rendkívül kese­csak egyszer szólal meg, halkan, de megfellebbezhetetlenül; kö­nyörtelenül mond nemet a férjet vesztett feleség segélykiáltásaira. Embertelen világ - otthonosságot senki ne keressen benne. Akik itt élnek: boldogtalanságra vannak kárhoztatva. Választhatnak: vagy „a kövek bamba boldogsága, vagy a nyálkás folyómeder” - ahogy Martha meg is fogalmazza. • Komoran sötétlő vízió ez az em­beri boldogtalanságról, igen exp- resszíven ábrázolva. T ompa Gábor igényes, részletekre is gondosan fi­gyelő, hatásos eszközökkel fojto­gató atmoszférát teremt, rendezé­sében a puritán, klásszicizáló drá­ma mozgalmassá válik, feldúsul, artisztikus szépségeket kap. (A vendég pőrére vetkeztetése azon­ban túlzás és felesleges!) Dicsére­tesen a nőalakok megformálásá­ban, főleg az anya és Martha ese­ártatlanság rokonszenves szószó­lója. Rideg dráma A félreértés - eb­ben a humánus szemléletű elő­adásban azonban végül is vágyat kelt bennünk az emberi melegség­re; olyan világ után, amelyben nem fagyaszt meg mindent az-érzéket- lenség jeges hidege. Színház ez a javából, még ha csupán egy szobá­nyi is; abból a fajtájából, amelyik a művészetnek ebben az elpiaco- sodó korában egyre ritkábban te­rem; amelyben a teremtő emberi szellem munkálkodik. Csak meg­jegyzem: megszületésében Er­délyből jött vendégművészek ját­szanak szerepet, rendezőként a ko­lozsvári színházigazgató, díszlet- és jelmeztervezőként Both And­rás, s aki a jól mondható, magyaros fordítást készítette, Horváth An­dor. Valkó Mihály Hétfőn délután 5 órakor nyílik Pogány Gábor szobrászművész kiállítása a szolnoki Repülőtéri Helyőrségi Klubban. A tárlat február 22-ig tekinthető meg. Román Béla, a testület már döntött mellette.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom