Új Néplap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-02 / 28. szám
Néplap 1991. FEBRUÁR 2.- Gabika!... Gabika!... Csókolom!... Várjon! - Futott és mégse liheg? A húsz év körüli lány hátrafordult, és szép arcán értetlenség.- Nekem szólt? - Fejét hátravetette, s kihívóan nézett az ősz hajú Danaira, aki zavarba jött.- Ó!... Bocsánat. Összetévesztettem valakivel. - Mondta és alakokat látott mozogni. Távoli fehérségbe vesztek, fémek csillogása közé... - Bocsánat!- Na ne mondja!... - Biggyesztette a száját. Danai tétován állt. A fények, arcok belülről villantak, de közeli múlt félelmei közül. Ám a sötét szorítás, ami még néhány hónapja is fojtogatta, satuként szorította a szegycsontnál, nem jelentkezett. A kemény, agyig dobbanó szívlüktetés sem. A hatórás műtét alig két hónapja volt. Lehűtötték a szívét nyolc fokra, a testét huszonötre. Ott a műtőben és az intenzív osztályon, mint valami látomás, libegett a két fehér ruhás nővér, Gabi és Teri. Danai lelke még alig tért vissza a testébe, foszlányai titkos feketeségbe nyúltak. Ködlő világban barangolt, roppant csillagközi hűvösségbe nyújtózott dermedt tagokkal. E kábulatban kérdezte nevüket.- Nem fontos - mondták mind a ketten. S a derengő világban magabiztosan uralkodtak életen, halálon. Olyan volt az egész, mint valamijelenés. Ma divatos volna így nevezni: nulladik típusú találkozás. Erősködött a nevükért, azért is, hogy ne hulljon vissza a végtelen mély kútba.- Kérem! Meg akarom jegyezni a nevüket! - Ott feküdt meztelenül a műtő fehér hűvösében, csak a szája mozgott. Végül megmondták: Csók Gabriella, Balogh Teri... Ők és a többiek, mind a szeretet különítményesei. Tudnia kellene mindegyikük nevét. A fiatal orvos, aki a csöveket kihúzta belőle, csak nehezen mutatkozott be: Kelemen doktor. Micsoda összehangolt mozdulatok! Nagyobb fegyelem atomerőműben sem lehet, mint amit a műtőben és az intenzív osztályon tapasztalt. S ez volt az igazi csoda! A szeretet fegyelme. Ahogy elért az ujjakig, amelyek megmosták a tehetetlen testet. S nem volt kényes hely. Nem érzett megalázást, inkább maga is tele lett szeretettel. És itt van ez a lány. Hasonlít! A sovány és szőrös légy a papírlapomon mászkált. Azon, amelyik két hónapja fekszik az asztalomon, hol a hamutartó, hol a levélhalom felé mozdítva, de mégiscsak írásra előkészítettem A légy csúnya és titokzatosan vékony lábait dörzsölte, finoman rezegtette szárnyát, mégsem röpült el. Valamit szívogatott a papírról. Közelebb húzódva, oldalt billentett fejjel kerestem, mi az, ami annyira ízes egy november végét megélt légynek, hogy emberveszéllyel sem törődve nyalogassa. Akkor állítottam az asztalra a cserépben nevelt citromfát, amikor végképp nem volt erőm és tehetségem az íráshoz. A kis növény újabban két virágot bontott s lehul- lajtott három borsónyi terméskezdeményt. A legutolsó ott fekszik a ceruzám mellett, fekete és foltos, mert grafitheggyel szurkáltam, amíg napra nap, a meghívásos pályázat témáján gondolkodtam. Égyre gyakrabban éreztem a hiábavalóságot és a tehetetlenséget. Az A/4-es lap gyűretlen sarkán apró, fénylő pontokat találtam. Ismerem az okát: a citrom, ha fázik, ragacsos és illatos csöppekkel permetezi körbe magát, s ebből a mézes anyagból jutott most valamennyi az asztalomra. Óvatosan érintettem egy levelet, ragadt. Be kell szabályoznom a fűtést, vigyáznom kell délszaki növényemre, amely több rokonával együtt belaktá sivár szobámat, ha már gondjaimba vettem. Amikor csupán a felelősség tartja össze a napRitka helyzetekből jól emlékezik az arcokra. Miután elvitte a mentő, és lekerült a szubintenzív osztályra, még az előző kórházban, alig fél napig látta az öregembert. De kisfiús arcára emlékszik. Azokra a vonásokra, amelyeket magával vitt a nagy titokba... Arra a hajnalra is, amikor egy hosszú, csöndes sóhajjal meghalt a mellette lévő ágyban. Délután még beszélgettek. Azt kérdezte, nem zavarja-e, ha meghallgatja a híreket?... A híreket hallgatjuk, és már alig létezik számunkra a világ. De ez másfajta emlék. Nagyon is az. Akkor még nem volt „odaát”. Akkor még nem hangzott el az isteni teremtés új mondata: „Danai úr, túl van a műtéten ! ’ ’ Még nem tört rá az elragadtató csoda érzése. Előre mondták, gyönyörű lesz! (Ha lesz!) Gyönyörű lesz élve kikerülni a szívműtét kései alól! Ez a repülés!... Mintha mély kút, magasan fölötte lévő fénykarimáján néztek volna le rá: „Túl van a műtéten”... Két arc. Női arcok a messzi égből. Talán Gabrielláé és Terié? Mindig mondták, mit csinálnak, hova nyúlnak, mit érez. Ne harapja el a szájában lévő csöveket! Később úgy számolta, tizenöt cső, katéter és szonda lógott ki belőle a nagyvilágba. Az egyik ifjú lány finoman, óvatosan lemosta az egész testét, s közben beszélt, mintha újszülött csecsemőt babusgatna, s Danai nem érzett szégyent. Érez- zen a teremtés, amelyik ilyen helyzetbe hozza a teremtményét!... A műtét előtt történt, hogy az ő didergető élményévé is vált, ahogy elhagyta egymást két öregember. Ó, az az öregasszony! Dél körül szegényesen, de szépen öltözve hozta, ahogy szokta, kis szatyorban és befőttes üvegben a húslevest az urának, a kisfiús arcú öregembernek. A férje ágya azonban már üres volt. Tökéletesen üres. Rajta új ágynemű, elsimítva. Tegnap délután még ott ült az unoka, ott ricsajozott a szomorú arc fölött jaimat, a cselekedeteimet, komisz vagyok magamhoz, és persze azokhoz, akik megtűrnek maguk körül; ennek ellenére igyekszem gondos és figyelmes lenni, bár leginkább otrombává válók. A légy átmászott a legközelebbi citrommézfolthoz. Hozzáhajoltam. Felröppent, de néhány centiméter vitorlázás után visszatért táplálékához. A szárnya alatt parányi, bunkó forma hártyára figyeltem fel. Mit cipel ez a légy a hóna alatt? Ceruzám hegyével közelítettem az állathoz: hol lustán mászott, hol tétován átröppent egy másik csöpphöz. Végül már nem bírtam újabb mozgásra kényszeríteni, olyan mohón és önfeledten nyalogatta a citromfa váladékát. A légy azzal a bunkócska, celo- fánzizegésű számycsökevénnyel egyensúlyozta röptét. A szárnyat a belépőélén egy merev kitinszál úgy tartja kifeszítve, ahogy valaki két karjával felemel egy terebélyes palástot. A kitinszál mögött a hártya annyira hajlékony, hogy az oda-vissza szánycsapások hatására könnyen lendül át az ellenkező irányba, s megteremti a felhajtóerőt. A légynek sokat kell dolgoznia, hogy egy másodpercet is a levegőben maradjon. Bár kissé megkönnyíti, hogy a biliérben beépített csörlőlap van. Ezt a szárny közepén húzódó, ovális ablakot két párhuzamos, merev kitinléccel elcsavarhatja, így a számykereszt- metszet finom Z alakot vesz fel. Gondolom, ez a kétszeres hajlat öt-hat rokon. Tele lett a hangjukkal a terem. Csak a kis öregasszony ült hallgatagon az ágy végén, miután megetette az urát. A többiek sem vették észre, hogy valami félelmetes ólálkodik körülöttük. Éltek, ahogy kint a világban, önösen és felületesen.- Az uram? - senki más nem volt a kórteremben, csak Danai. Mit mondjon? Küldje a nővérhez, orvoshoz? A legszívesebben kiugrott volna az ablakon. Még a fülében bujkált az öregember utolsó sóhaja. Hajnali ötkor történt, és délutá- nig.senki sem értesítette az asszonyát? Nem mondták: többé nem kell leveske... Többé soha semmi sem kell. Csak majd kijárogatni a temetőbe. Sajátos viccelődés közben csomagolták reggel nejlonba. Az örégember lába nem akart belül maradni, hát persze, hogy tréfálkoztak kicsit a hullahordó legények.- Az uram?! - Ez már más hang volt, megrebbent. Danai nem válaszolt a szatyrot tartó apró asszonynak. Úgy nézett, ahogy kellett. - Csak nem halt meg? - kérdezte aztán, nem is a saját hangján a nézést fölfogó öregasszony, és haja, a szép, ősz haja, mintha azonnal kuszáit szénaboglyává vált volna. Mint az anyámé, amikkor meghalt - gondolta Danai, és végre szólni tudott.- De igen.- Mikor? - ezt már nem is annyira szólva, mint inkább nézéssel kérdezte a nénike, és a kezével az ágy kegyetlenül fehér vasába próbált kapaszkodni.- Hajnalban... Ötkor. ... A lány itt áll még? De hiszen ez a Teréz körút!- Bocsánat, valóban azt hittem... Mind szépek voltak, Gabi, Teri és a többiek. Hárman feküdtek csövekre, műszerekre kötve, és közöttük szüntelenül jelen voltak a gyors, pontos mozdulatú szívkommandó tagjai. Ujjaikból adták az életet, a megújulást. Megnyugtatnyomáskülönbséget idéz elő a végtag körül élsikló levegőben. Akármelyik irányba csap, mindenképpen fokozódik rajta a légerő, amelynek függőleges összetevője emelőerőként hat a rovarra. A légy telhetetlenül zabáit. Semmi módszerrel nem tudtam elriasztani, nem reagált a ceruzára - csak oldalra húzódott, nem zavarta a ráfújt cigarettafüst, a meleg lélegzet, bár gyorsabban lüktetett potroha, s gyakrabban lökte ki teleszkópszerű szívó-nyaló szájszervét. A papír széléhez fektettem fejemet, bőrömmel érzékeltem a cellulóztest és a karcos falap megkülönböztethető érdességét. A lap mintha felforrósodott volna. Egyáltalán: sok lett a mintha. Ekkor már tudtam, ha eltávolíta- nám a légytorról a hártyabunkót, a légy fölszállni se tudna. Hiszen repülés közben ez a gombostű nagyságú szervecske a számycsapások ütemében rezgett. A billérfejek tehetetlen tömege rendre ugyanaban a síkban mozog, így a repülési irány tartásában segíti a rovart, ahogyan egy pörgettyű tengelyét is csak erőszakosan lehet elbillenteni. Ha legyem eltérne repülésirányától, billérei elcsavarodnának, s ezt azonnal érzékeli az állat. De a légy nem a számyacska hiánya miatt nem szállt el. A citromméztől kótyagosan tántorgott a papíron. Igaz, végül közelében lobbant a gyufám, fölröppent, s egyhelyben lebegett. Vízszintesen mozgatta szárnyait. Nem értettem: súlypontja - tudom - éppen a tor és a potroh határvonalára esik, holott szárnyai előrébb, a toron helyezkednek el. Hogyan védekezik a hátrabillenés ellen? Két módszere volt. Számyrezgéseinek legyezőjét kissé hátratolja, így kisebb ívet csap előre, mint hátra. Az emelőerők eredője most már a súlyponton megy át - kiegyensúlyozva lebegták a jajgatót, árnyékolták a hör- gést... Ä szívkommandó! így nevezi őket azóta is. Persze oda tartozik Dékány Péter adjunktus úr is. Danai szólt neki, hogy szíveskedjen kissé odébb állni, hadd lássa ő is a képernyőt. Hadd lássa, miként kúszik a katéter finom kí- gyójaa szívbe... Azőszívébe! Látta is. A vérfestést, az elzáródott koszorúereket. De előtte lebeg Bartek Iván sebészfőorvos titokzatos mosolya: „Csak nem gondolta, hogy mozgó szíven el tudom végezni az öltéseket?” A szívét le is állították. Több órára? A kezét nézte, amivel az ő lehűtött szívét fogta. „Olyan vékony cérnával végezzük az öltéseket, amelyeket szabad szemmel nem is látni.” Miket mondott még egy héttel a műtét után? Sokkal több műtétre volna szükség Magyarországon, de nincs elég jól képzett nővér... Ó, igen! Nincselég szívkommandós. Nincs elég szép, fiatal lány? Karcsú, gyors mozgású, csengő nevetésű. „A kés és a szív jó testvérek! ’ ’ Mondta ezt valamelyikük, s könnyed nevetése kiszállt puhán a nagy ablakokon, vagy csak Danai gondolta? Bartek doktor úr elvonul a Balaton közepére, és pihen a vitorlásában. A szívmotort, ami éltette a szívtől külön kapcsolt testet, a műtét után eldobják, akárcsak a csöveket. Körülbelül ezer dollár értéket minden műtét után. És nincs elég szívkommandós! Hölgyem, maga is szép, de nem szívkommandós!... Csak nem motyogott a lánynak?- Tévedtem, bocsánat! - Miért lett indulatos? Nézte az ismeretlen lányt. „A kés és a szív jó testvérek!” De ez a lány nem az a lány!- Üm!... Pedig Gabi a nevem. Azt hittem, valahonnét tényleg...- Nem! - de miért ilyen hangosan tiltakozik? A lány megütközve néz rá, majd megfordul, és elvegyül a járókelők között. Danai pedig nézi a világot, amely megváltozott, amióta visszatért „odaát- ról”. Szép lányarcok hajolnak föléje az égből. Itt a Teréz körúton egy pillanatra felújított szíve felé figyelt, amely ki tudja, hány ismeretlen ember vérét lükteti benne szét, majd felnézett. Mintha a járdán a kisfiús árcú öregember jönne vele szemben. Hirtelen lendülettel futni kezdett a megálló felé, hogy elérje a villamost. hét. De azt is megtette, hogy lehajtotta potrohát. Ilyenkor súlypontja éppen a számytövekkel került egy vonalba, és helyrebillent a lebegő mérleg. A gyufaláng összezsugorodott, visszahunyt a hamvadó pálcikába- s a legyem meglepően reagált. Elfelejtette tudományát, nem manőverezett. A hátrabillenő testtel együtt a szárnyak rezgéssíkja elfordult: a légy hátrafelé repült.- És sikerrel landolt egy eddig érintetlen, illatos csöppnél. Mozdulnia sem kellett, hogy szívókájá- val elérje a nedvdús pontocskát. Amikor felszürcsölte, és lelappadt a táplálék-félgömb, potrohvégével egy fekete pöttyöt helyezett az írólapomra. A megdöbbenéstől felszisszentem. Felkaptam a fejemet. Apró és színes karikák táncoltak a szemem előtt, de azért biztos kézzel tartottam a ceruzámat, s a légy felé böktem. Elvétettem a mozdulatot: a grafittűn ottmaradt az átszúrt állat. A finom hegy a szárnyak tövénél verte át a testet, úgy szakította el az izmokat, hogy sem a szárnyak, sem a lábak nem tudták többé tenni a dolgukat. Annál élénkebbé vált a potroh, s az összetett, nagy, barna szem. A papírlaphoz dörzsöltem a ceruzavéget, hogy leessen róla a rángó légy. De a széles mozdulattól szétkenődött, s a két hónapja ceruzától érintetlen lapon ott volt vizsgálódásom és munkám megroncsolt, véres maradéka. Most itt ülök az asztalnál. Az írásképtelen ceruzát forgatom. Hiába hegyeztem újból, szaga hasonlít azon kotorékebek bűzéhez, amelyek akárhányszor is merülnek a vadászat után a patakvízbe, mindig érezhető rajtuk a gyilkolás szaga. Géczi János: A vadászceruza Kiss Dénes: Szívkommandó A változás jelei - tárlat a Galériában Plakátok párbajoztak Egy ideje laza unalom lengte körül a minden év őszén szokásos plakátkiállítást, ahol kiosztották az év legjobb plakátja díjat, s mindenki gyorsan elfelejtette ezeket (is). Most két választás eseményei mozgatták meg a fantáziát. A grafikusokét, a megrendelőkét, s olykor még a nézőkét is. Amikor is nemcsak a plakátok „párbajoztak”, hanem a járókelők is át- meg továbbírták, -rajzolták a szöveget, a képeket. Nyoma sincs a hajdani unalomnak a Magyar Nemzeti Galériában A változás jelei címmel 1988-1990 plakátjaiból rendezett kiállításán. Noha azt sem lehet mondani, hogy minden plakát csupa magas, művészi igényű alkotás lenne. A háromszáz - méretben, témában, megfogalmazásban - eltérő falragasz mégis a mai, meg a tavalyi és azelőtti utca képét hozza be a múzeum falai közé. A dolgok természete miatt a legtöbb a politikai plakát. Ismert grafikusoktól (Pócs Péter, Ducki Krysztof, Árendás József, Pincze- helyi Sándor, Orosz István) és ismeretlen alkotóktól. A szó legszorosabb értelmében. Merthogy a vászignálták a plakátokat, vagy hivatásos grafikusok, akik azonban nem vállalták művüket...” A magyar politikai plakátnak mélyek a gyökerei. Legnagyobb teljesítményeit a Tanácsköztársaság idején érte el, s hasonlóan kimagasló korszaka volt az 1945 utáni koalíció időszaka. Ezt a két hullámhegyet azóta sem érte el az alkalmazott grafika ezen ága. S a mai politikai plakát előzményei is máshonnan - éppen a múltat újraértékelő filmeket, színdarabokat, underground koncerteket, performanc- okat hirdető falragaszok közül emelkednek ki. (Jellemző adat, hogy a londoni Victoria and Albert Museum már tavaly beszerezte a legfontosabb magyar politikai plakátokat, s a British Museum a múlt év elején bemutatta a „kelet-európai változások jeleit’ ’. Az olyan feltűnő plakátoknak, mint a Tovariscsi, ko- nyec feliratúnak, már megjelenésük hetében valutaárfolyamai alakultak ki a külföldi gyűjtők körében.) A változás jelei című kiállítás nemcsak az egyes, önálló grafikára törekvő műveknek ad helyet, haMolnár Kálmán plakátja Ducki Krysztov filmplakátja lasztási plakátok egy részéről szinte lehetetlen kideríteni, ki a szerzője. „Mintha a megrendelők szükséges rosszként alkalmazták volna a reklámgrafikát - véli Bakos Katalin, a kiállítás rendezője -, de azt már nem tartották volna fontosnak, hogy ügyüknek jó grafikust nyerjenek meg. így vagy kívülállók készítették a terveket-, és ezért nem Megterített asztal az ég. A Hold remegő velőscsontvég, bordás és gerinces hús a természet, természetem. A délibáb foga közt tartja a bibliát, zsakettes évszakot, összerágcsálja az ingem, a fogyasztásban fogyok el. Megfagyott levelek peregnek, ismét megcsalnak a nők, nem ér haza az álom, sötétednek a bukfenc színei. nem azt a három év alatt kibontakozó plakátpárbajt is bemutatni kívánja, ami az utcákon kibontakozott, s amelyek a változás szimbolikus vagy banális, derűlátó vagy borús, tárgyilagos vagy szubjektív, komikus vagy tragikus, gúnyos vagy nosztalgikus jelei. (kádár) Vaderna József: A bukfenc színei Rezeda-Krudy Gyulának Süllyedek a harmadik emeleten az ugyanolyan hálószobák zátonyain széttöredezve. Búsmagyar hegedűszót tűzött gomblyukamba a nyár, a fák, virágok helyén most fátyolos, nyitott üresség szól: a magánytól nincs magányom, othagyom a lányt, fájjon, ajkam torlasza, süket pohár, ég játszotta ki ellenem az ízeket, éhségre nevel az étel. Ha mozdulok, falevél az őszben, sötétednek a bukfenc színei...
