Új Néplap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-05 / 4. szám

1991. JANUÁR 5. 7 Elköszönt a Józsi bácsi Már nem kézbesít, csak a kézbesítőt várja „A mosolygó arcú, víg kedé­lyű Józsi bácsinknak.” Idős em­berek (apácák) remegő kezével szentképre írott sorai és a sze­rény ajándékok, köztük a legbe­csesebb, a meghitten szép kis ke­resztet tartó mutatós rózsafüzér. A jászberényi Egyesített Szociá­lis Otthon elfekvő osztályának lakói búcsúztak így szeretett le­vélkézbesítőjüktől, a nyugdíjba vonuló Sánta József postástól. Nehéz lett volna megszámolni - hiszen egy dohányzóasztal van megrakva velük - azokat az aján­dékokat, amelyekkel a „világi­ak” köszöntek el a búcsúzó idős postástól. Sok szép ajándék és nem egy kimondottan értékes. Mégis ezek között is a legszeré­nyebbnek tűnő volt a legkedve­sebb, a leginkább szívhez szóló. Az az üveg pezsgő, amelynek a nyakára színes zsinórokkal vagy tíz cédula volt ráaggatva. Tíz cé­dula, hogy elférjen rajtuk egy egész utca lakóinak az aláírása. A cédulák mindegyikén a kézje­gyek előtt a címzett: a mi Jós­kánknak.- A búcsú amellett, hogy szép, megható és bizony meg is könnyezted az embert, haszon­nal, tanulságokkal is jár. Igaz - és ez a sajnálatos -, hogy olyan ta­nulságokkal, amelyeknek akkor, amikor már „leszámol” az em­ber, nem sok hasznát veheti. Arra gondolok, hogy a szeretet, ami­vel elhalmozzák a búcsúzó nyug­díjast, egyfajta jelzés, hogy jól, hogy becsületesen csinálta azt, amit rábíztak. Mint mindenki­nek, nekem is jólesett - nem ta­gadom, meg is könnyeztetett - az a sok jókívánság meg a sok szép ajándék, amivel útnak eresztet­tek. Bevallom azonban, azt is eszembe juttatta: de jó lenne, mi­lyen sok embernek a hasznára válna, ha az ilyesfajta jelzést az elején és nem pályafutása végén kapná.- Remélem, nem tűnik sze­rénytelenségnek, ha elmondom, hogy nem magamról beszéltem, mivel hogy én valahogy a kivé­telek közé tartoztam. Talán azért, mert szerencsém volt, és már az elején megkaptam azt a bizonyos jelzést, amely beszabályozta, az­tán végigkísérte a munkámat. Azt is el kell mondanom, hogy sok postástársamhoz viszonyítva én nem sokat, mindössze 22 évet dolgoztam a postán, de az olyan volt, hogy soha egyetlen percre sem vágytam el onnan. Mon­dom, szerencsém is lehetett, mert amikor postásnak szegődtem, már az első napon barátokra lel­tem a postán, és 22 év után - most, hogy leadtam a kézbesítő- táskát - barátoktól, nagyon ked­ves munkatársaktól búcsúztam. Ami még ennél is szebb és meg- hatóbb, hogy nemcsak a munka­társaktól, de sok száz ügyféltől - vagy ahogyan mi, kézbesítők mondjuk -, tisztelt címzettől kö­szöntem el úgy, mint nagyon kedves ismerősöktől, vagy majd­nem úgy, mintha kedves rokon­nak mondtam volna búcsút. ... és mondja, sorolja, mint aki csak a szépre tud emlékezni, az elmúlt több mint két évtized iz­galmasan is mindig szép esemé­nyeit. Amit elhallgat, amiről volt munkatársai, főnökei beszélnek, hogy a többi postáshoz hasonló­an Sánta Jóska bácsi pályafutása se volt mindig - vagy csak ritkán volt - örömünnep. Mint járatos kezdte a mozgópostán (akkor még rozoga postakocsin) hajna­lok hajnalán, vagy késő este járt ki a vasútállomásra az érkező vagy induló küldeményekkel. Sokáig taposta a sarat a tanyák­hoz vezető földutakon, és volt váltós, ami nehéz és felelős­ségteljes munka, hiszen mindig ott kellett helytállni - ha nem is­merte a körzetet, akkor is -, ahol valamiért hiányzott a kézbesítő. Főnökei, munkatársai mond­ták el azt is, hogy Sánta József soha semmiért se zúgolódott. Vagy bölcsessége, vagy kitűnő humora segítette át minden ne­hézségen. Amikor például bátor­talanul és tapogatózva mondták meg neki, hogy holnaptól kezdve ezt vagy azt a nehezebb feladatot kell ellátni, ő nevetve és azonnal rávágta, hogy rendben van, hi­szen régóta erről a posztról álmo­dik. Humorát munkatársaival is megosztotta, mert amikor valami nehezebb akció kezdődött - ré­gebben volt belőlük bőven - és a postások zúgolódtak, Józsi bá­csinak mindig kéznél volt a legú­jabb vicc, amivel oldotta a fe­szültséget.- Igen, ilyenkor, hogy meg­kapja az ember az obsitot, sok jót - tán a kelleténél többet is - el­mondanak róla. Az igazság az, hogy tettem a dolgomat, de nem csináltam többet a többieknél. Ami pedig a nehezét illeti, mind­egyik, a legnehezebb is köny- nyebb volt annál, mint amit előt­te csináltam. A postához a Lenin Tsz-től mentem, ahol tizenhá­rom esztendőn át kóstolgattam az inakat szaggató munkát. Előt­te a Tejipari Vállalatnál voltam rakodó, vagy az építőknél moz­gattam a betongerendákat. A posta az mégiscsak posta volt. Ott is kemény munkáért adták a kenyeret, de állandó és biztos ke­nyér volt, nekem meg a felesé­gemnek is, aki hírlapárus volt, és ugyancsak a postától ment nyug­díjba.- illés ­Megmutatják: vannak még boldog nyugdíjasok Piroskáék, mind a nyolcvanan Tágas, rendezett, nagy udvarú ház a rákóczifalvi Ady Endre ut­cában. Most épp csendes, bár a négy unoka legszívesebben na- gyiéknál tanyázik, ha eljön a téli szünidő. Ugye, nagyiéknál min­dent szabad, s egy falusi családi ház annyi szabadságot rejt ma­gában, amit csak városon élő gyerekek tudnak igazán kihasz­nálni. Már tegnap este se voltak itt a gyerekek, s Piroska nagymama, Tábori Béláné azon kapta magát tévénézés közben, hogy rigmu­sokon jár a feje. Nem volt rest, tollat, papírt tett maga elé, s ripsz-ropsz verses újévi köszön­tőt írt - amit azóta már el is kül­dött a szomszédba, Szabadka szép városába. A vers hibátlan és igaz emberi érzésekkel teli - de hát sokéves jó barátsággal nem is szabad talán másmilyet írni. Piroska ugyanis egy nagy baráti körnek írt - a maga baráti köre nevében. De hát ne nagyoljuk el, mit is tett, tesz ezután is ez a derék nyugdíjas asszony. A falubeli barátaiért, s a szomszédos or­szágban fölfedezett újakért. Jö­vőre már tizenöt éves lesz a rá­kóczifalvi nyugdíjasklub, amelynek vezetőjévé négy évvel ezelőtt választották meg - alig­hogy nyugdíjba vonult - Tábori Bélánét, az áfész felvásárlóját. Nosza, alapszabályt szerkesztet­tek - addig nem volt -, megálla­podtak, hogy minden hétfőn ta­lálkoznak a Faluházban. Sajnos, létszámban is meg kellett álla­podni - nyolcvannál több ember nem fér el a szép ház falai között. Aztán Piroska az első elnökév tavaszán szervezkedni kezdett. Itt kis önként vállalt munka, ott kis besegítés - áh, a nyugdíjas­nak annyi a pénze, hogy dehogy fogadná el a segítségért, de szí­vességet annál inkább. A téesz- től vagy valamelyik szolnoki üzemtől, ki tudja már, kaptak egy napra kirándulásra autó­buszt. így kezdődött, ezzel. A rákó­czifalvi nyugdíjasklub már évente 25 hazai és külföldi prog­ramot szervez, élvez. A haza szép tájain túl Jugoszláviába jár­nak legtöbbször.- Ugyanis ott, pontosabban Szabadka városában van egy nyugdíjasszövetség, amelynek 13 ezer bejegyzett tagja, több kó­rusa, zenekara van! - Piroska egy gondtalan kirándulónapon föl­kutatta őket. Lett belőle hűséges barátság. November 24-én Szolnokon és Rákóczifalván már másod­szor lépett föl nagy sikerrel a jugoszláviai Szabadka nyugdíjasainak fér­fi-, női kórusa és zenekara. Hat­vanhat vendég érkezett, de még utánuk is jött egy: a szabadkai polgármester, Kasza József is el­fogadta a rákóczifalvi frissen vá­lasztott polgármester meghívá­sát, ő is kiállt a szónoki emel­vényre, s a falu apraja-nagyja kö­szöntésére elmondta szép gon­dolatait. Hogyan lehet Rákóczifalván hatvanhat külföldi vendéget fo­gadni? Hát egyszerű kedvesség­gel: családi házakban, a falusiak otthonaiban éjszakáztak, s a klub férfitagjainak bográcsfőztjéből lakomáztak (igen jó étvággyal) a többnyire magyar meg magyarul is tudó szerb vendégek. Mond­ják, akkorát mulattak a vendég­látókkal, hogy felejteni se tud­ják, míg élnek. És már szóban meg is hívták a házigazdákat: 1991-ben valamikor ünnepük Szabadka város alapításának hatszázadik évfordulóját. Az ün­nepség háromnapos lesz, s meg nem tartják rákóczifalvi barátaik nélkül. így hát Piroska már postán tudja az újévi jókívánságokat, s azt is, hogy egy kis kirándulásra még e hónap végén útra kelnek jó néhányan, s meg se állnak Szabadkáig.- Pénzünk mindenre van, ami­re kell - mondja ebben a kutya­nehéz világban a klubelnök. - Soha senkitől ajándékba nem ka­punk, de amiért így-úgy megdol­gozunk, azt bizony elszórakoz- zuk közösen. Még ’90 végén arra is futotta, hogy pár valóban igen kis jöve­delmű nyugdíjasnak küldtünk egy kis kalácspénzt kará­csonyra... Hát nem gyönyörű? A szabadkai nyugdíjasok kórusa a novemberi vendégeskedésen. Fotó: Mészáros János Emlék 1990-ből Boldogok voltak, akik adtak - és örültek, akik kaptak December második felében rendre kaptuk a meghívásokat: vegyünk részt nyugdíjas-találkozó­kon, egy-egy üzem, vállalat, intézmény megemlé­kezéséről, s a szeretet jeleként átadott ajándékok­ról, s igen, az önkormányzatok, a városok polgár- mesteri hivatali is beálltak a sorba: volt olyan város, ahol karácsonyfa alá, betlehemes játékhoz hívták az öregeket, s volt olyan is, amelyik hivatal­nokait küldte a nyugdíjasok otthonába, kis kará­csonyi meglepetéssel. A szolnoki polgármesteri hivatal, a városi Vö­röskereszt a Megyei Művelődési és Ifjúsági Köz­pontban tartott karácsonyi ünnepélyt a megyeszék­hely nyugdíjasai részére. *- Ez a kedves fiatalasszony a városi főorvos? Nézze, milyen boldogan néz ránk, igaz, nincs is tán egy üres szék se ebben a hatalmas színházterem­Pásztorok, pásztorok örvendezve. ben, annyian jöttünk a hívásra, vagy úgy, mint én, hívatlanul. Csak bent jártam a városban, s a postán hallottam, ma van, hát átszaladtam, ugye tavaly is legendákat hallottam róla, milyen szép ünnepséget rendeztek. Urbán Mária a főorvos asszony neve? Még nem találkoztam vele, de hát már meg ott az a fiatalember, őt se ismerem! Várhegyi Attila, ő a legfiatalabb alpolgármester? Hát érdemes hallgat­ni, amilyen fiatal, olyan szépen beszél hozzánk. Igen, lehet, eljön az idő, amikor több jó szót kap a nyugdíjas. Mert az is hiánycikkk volt sokáig. Én csak tudom, hetvenéves vagyok, s a bőrös kátéesz- ből mentem, jaj de régen, nyugdíjba. Az üdvözlet igazán szép, bensőséges volt, s azért közben bele­néztem a csomagba is, amit az ajtónál adtak azok a kedves fiatalasszonyok! Igen, az a drága csoko­ládé, amit én még csak boltban meg tévéhirdetés­ben láttam. És kávé meg tea, nápolyi nugát - kérem, ez ér pár száz forintot ebben a mai drága világban, nem is nyúlok hozzá, majd csak szentestén. Óh, a gyerekek és még ilyent! Betlehemes játék, mit mondtak? A Délibáb úti iskola gyerekei? Ked­vesek, aranyosak s milyen bátor fellépésűek, igen, ők már nem félénkek, okos fiúcskák, kislányok. Óh , nézze már a pásztorokat, a leikeimet. Már meg táncosok jönnek? Társastánc? Ilyen is van már Szolnokon? Hát nagyon szépen mozognak, csak kicsit azon a páron a ruha igen lenge - vagy mit is mondok, tanulatlan vénasszony, hiszen meg kell adni a módját, nem igaz? Jaj, már meg cigányzene, nóták - hát ezt jól kitalálták, akárki rendezte. Ha elgondolom, hogy ilyen szép ünnepséget össze­hoztak, nagyon meghatódott leszek. Hiszen én a Mennyből az angyalt is ötvenöt éve tanultam, a polgári iskolában, s rég nem volt nótázó kedvem, elhiheti. Az ember, ha megöregszik, oly kevés az öröme. Most, ez a városi Jézuska, ez tényleg nagy öröm, úgy gondolom, azért is olyan nevetős a közönség, meg tapsolnak is eleget - szép, gyönyörű emlék lesz ez valamennyiünknek 1990-ből! Elmondta K. Mária, 70 éves szolnoki nyugdíjas. Fotó: I. Cs. Tapsol, feszülten figyel - jól érzi magát a közönség. Beteg nyugdíjasok Elég csúnyán nevezték el egy tekintélyes részüket, az biztos. Ők a rokkantnyugdíjasok - tehát azok a nyugállományba került emberek, akik nem öregségük­nél, betegségüknél fogva jutot­tak a sorainkba. Évtizedek óta így van már, ha a dolgozó ember egészsége annyira megromlik, nyugdíjazzák. Igaz, ebbe a tény- be sokan bele is haltak már - hiszen nem öröm aránylag fiata­lon tétlenségre kárhoztatva élni, feledni a nem is rég még megva­lósíthatónak látszó terveket, ál­mokat, s közben félni is: hátha tényleg akkora a baj, hogy nem is tart már soká az éíet?... Ne tagadjuk, egészségüket to­vább rontja az is, hogy az ideje­korán nyugdíjazottak közül so­kan meglehetősen kevés ideig dolgoztak - vagy egyáltalán örülnek, ha húsz, huszonöt év szolgálat után jön a baj. A nyug­díj persze akkor is kevés manap­ság, ha 35-40 munkásévet hagy maga mögött az ember, de a be­teg embereknek ennél is keve­sebb. És valahogyan olyan ren­detlen az ő helyzetük. Ők nem olyan bátrak, mint a korhatár szerint eltávozott egészségesek. Sokan átmenetileg se vállalhat­nak egészen kevés kiegészítő munkát se, hiszen az egészségi helyzetük nem engedi. Aztán so­kan azt se tudják, mit kérhetnek, mi jár nekik a kevéske nyugdíj mellé. Csak a legfontosabbat említsük: van egy bizonyos lehe­tőség, hogy a beteg, idős, kis jö­vedelmű ember ingyen jusson mindennapi gyógyszereihez. Mert miért is lenne a gyógyszer olcsó, hol van már az a világ? A kezelőorvosok, legjobb ismerő­ik javasolhatják minden telepü­lésen az elöljáróságnak, hogy adjanak a nyugdíjasnak közgyó­gyászati ingyenes ellátásra szóló igazolást, amivel bátran beme­het üres pénztárcával is a patiká­ba. Aztán az is igaz, időnként bemerészkedhetne a volt mun­kahelye szociális csoportjához vagy akár a társada­lombiztosításhoz is, ahol kellő igazolások után kaphatna egy kis segélyt. Csak hát ugye kérni, kilincselni ki szeret? Ebben a mai változó világban megtörtén­het, hogy hol már a régi munka­hely, s a szerveződő önkor­mányzatokban is annyi megol­dásra váró kérdés van. A betegségnél nincs szomo­rúbb állapot. Ha ehhez minden­napos megélhetési gondok is já­rulnak - nos, aligha irigyelheti bárki a fiatalon tétlenségre kár­hoztatott társait. Megérteni azonban lehetne, kellene - főleg ott, ahol kis segítséget adhatná­nak. Igaz, az se ártana, ha sok törvényféle szabály is egyértel­mű lenne, ha nem kérni kellene - ha járna. Reméljük, ezt is megérjük még! Igaz, csak egészség kell, kellene hozzá... Az oldalt összeállította: Sóskúti Júlia A nyugdíjasok karácsonyfáján gyertyát gyújt az al­polgármester, Várhegyi Attila is.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom