Új Néplap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-05 / 4. szám
8 IRODALOM — MŰVÉSZET, AZ ÚJ JN Temesi Ferenc: „Az embernek mindig szerelmesnek kéne lennie. Ez okból nem lenne szabad megnősülnie soha.” Oscar Wilde ,hSose csapd be az ajtót; visszacsaphat, ha egyszer még vissza akarsz menni.’ ’ Rod F. Hole Van abban valami jelképes, hogy azon a napon támadt mehetné- kem tizenötévi együtt- lét után, amikor barátom a lakodalmát ülte, pontosabban MÁSNAP, útban hazafelé. Nem tudtam én, hogy a házasság az a regény, ahol a hős az első fejezetben elbukik, de azzal tisztában voltam, hogy valami olyan folyamat, melynek során a fűszeres megkaparintja a virágárus jövedelmének bizonyos részét. Nem tudtam én semmit, még azt sem, hogy a feleségem egy hónappal ezelőtt már felkeresett volt egy ügyvédnőt. Egy férfi lehet hülye, anélkül, hogy tudna róla, kivéve, ha nős. Magam okoztam a vesztem: azzal, hogy egyenesen játszottam. Nekem nem volt titkos bankszámlám, titkos szeretőm soha. A csak- egy-éjszakára-szóló szerelmeket bevallani is hallatlan ostobaság. De én még ennél is nagyobbat vétettem: nem volt senkim, de megjósoltam, hogy lesz. Mint igaz keresztény, már akkor kínozni kezdtem a társamat, amikor még nem is volt miért. Az első hét év után törvényszerűen bekövetkező válságot átvészeltük, és most jutottunk el arra a pontra, melyet a derék polgárok így neveznek: „a házastársak kezdeti, mély érzelmeit egy idő után törvényszerűen a kölcsönös szeretet és tisztelet érzése váltja fel* ’. Na, ebből a hazugságból nem kértem én tovább. A feleségem akkor odavetett egy fél mondatot a kocsiban. Normális esetben üvöltözni, csapkodni kezdtem volna, mert olyan pontot érintett a szívemben, amelyet senki anyaszülte nem érinthet büntetlenül. Ha igazán szeretünk, a gyenge pontjainkat is fölfedjük, melyeket a másik épp azért hagy békén, mert szeret. Hatalmas, hideg kéz markolta meg a mellkasomat, szólni sem tudtam, nemhogy kiáltani. Kiabálni különben sem ajánlatos valakivel, aki az autópályán épp a volán mögött ül. Á házasságunk volánjánál is ő ült, de ez akkor nem jutott eszembe. Most véged van, mondtam kiszáradt torokkal, halkan. Mint amikor valaki egy vegyi reakció végeredményét közli. Még tankolni akart, de nem engedtem. Hazamegyünk, és én elmegyek, mondtam. A fiunk a hátsó ülésen hallgatott. Titokban mindig azt reméltem, hogy nem ilyen sablonosán történik majd: a félj éjfélhez közel, remegő kézzel sporttáskába gyömöszöl néhány ruhadarabot, használati eszközt. Azért nem hittem benne, mert már annyi haverommal megesett. Miért pont velem tenne a sors kivételt?! Hisz egyszer tett már! Ez föl sem merült bennem. Maradhattam volna persze, csak akkor megszűnők létezni. Később, a - hiábavaló - békülési szakaszban a feleségem először kereken tagadta, hogy bármit is mondott volna; aztán azt mondta, hogy nem úgy gondolta; végül bocsánatot is kért. Tudod, hogy erre nincs bocsánat, mondtam. Ez nagyobb bűn, mint amikor én, ostoba, azt mondtam a szülőszobán, hogy ez nem is az én fiam, mert nem szemüvegesen és bajusszal jött a világra. Helyben vagyunk: a gyereknél, akivel zsarolni lehet, aki így mind a két szülőjét zsarolni tudja, akitől nem egyszer, de minden alkalommal szívszakasztó- an el kell válni. Válni éppen őmiatta nem akartam, kivéve azt az esetet, ha egy idegen hapsi kerül a képbe. Az eszembe se villant, hogy a házasság az egyedüli oka a válásoknak. Házasság: érzelmek szemétkosara, te! Velem ellentétben a feleségem sohasem volt féltékeny. Hajlamos voltam hinni neki. Ha egy nő felbérel egy magándetektívet, hogy kövesse a féijét, a puszta kíváncsiság hajtja. Szeremé megtudni, mit találhat érdekesnek ebben a figurában egy másik nő. Pedig lett volna mit jelentenie egy de- tektívnek, épp kezdetben, amikor társam még gyanútlan volt. Akkoriban ugyanis azt tartottam: szeretkezz minden nővel, akivel találkozol. Ha később öt százalékát megkapod a kintlévőségednek, már nem rossz a beruházás. Azt hittem, az a baj az életben, hogy olyan sok szép nő van, és olyan kevés idő. Hol voltam én még a szeretkezés tao-jától, egyáltalán a tao-tól! Olvastam, de nem tudtam. Kicsit úgy voltam vele, mint Szent Ágoston: „Adj Uram szűziességet, de ne még.” A házasság harci művészetekhez való hasonlóságát sem láttam meg - a kínaiak táj tyi csuán-nak, a japánok dzsudónak nevezik a hajlékonyság művészetét, mi meg úgy mondjuk, hogy „Igen, szívem”. Még a „szívem” kifejezést is utáltam, bár azt tudni véltem: a mézesheteknek akkor van vége, mikor a félj hazatelefonál, hogy később jön, de nem hallja más, mint egy cédula, melyet a feleség az asztalon hagyott. Az sem zavart, hogy feleségem velem együtt öregedett (kezdetben még fiatalodott is), pedig Agatha Christie már megírta, hogy egy régész a legjobb férjanyag. Minél öregebb lesz a nő, annál jobban érdeklődik iránta. Miként az sem igaz, hogy az unokák miatt érzi öregnek magát egy férfi. Egyszerűen attól a tudattól lesz öreg, hogy egy nagymama a felesége. Esetünkben erről szó sem volt. Én egyszerűen nem tudom elképzelni az életet szerelem nélkül. (Miként képzelet nélküli irodalom sincsen. A non-fiction is fikció.) Az emberek szerelembe esnek, de sajnos nem egyszerre másznak ki belőle, mondá a költő. És ez a bajok fonása. A szerelemtől félni pedig any- nyi, mint az élettől félni; s aki az élettől fél, az valójában már meg is halt. Kell, hogy legyen szerelem, különben miért lenne ez a sok válás meg különélés? Egy szerencsém volt: nem lettem mindjárt hajléktalan, mint a legtöbb férj: nem kellett pályaudvarokon, bokor alatt, csónakházban, barátoknál, régi és új szeretőknél vagy albérletben laknom. Várt re- ám egy garzon, amely éppoly üres volt, mint én. (Megdolgoztam érte.) Ha itt levegő van, büdös is van - ez az ország, de talán egész Kö- zép-Európa legszeny- nyezettebb helye. Itt kell megtisztulnom. A fiam ugyan azt mondja a telefonba, hogy a papa már nem lakik itt; attól ő még tudja, hogy a papa csak egy megszállott, aki azért hétvégeken hazajön főzni. „A házasság egész tűrhető, ha külön él az ember a feleségétől” - mondotta Rod F. Hole, akit másfél órája eszeltem ki. * Az MTI-Press 1990. évi tárcapályázatának díjnyertes alkotása Papa már nem lakik itt, avagy a házasságról • Embertan kezdőknek és haladóknak Örkény Magyar Pantheon című novellájában a múzeum portása - eleget téve a Pestre kiránduló vidéki gimnazisták óhajának - az üresen kongó csarnokban megrendezi a Hubauer Sándor Emlék- kiállítást, amely bemutat egy magyar átlagembert a maga átlagos és rendhagyó dolgaival és vágyaival. Hazatérve a lányok dolgozatot írtak „Mit láttam a budapesti tanulmányi kiránduláson?” címmel. Örkény így fejezi be a novellát: „Az ifjúságot csak látványos dolgok lelkesítik; oldalakat írtak a Mátyás-templomról, egy önkiszolgáló büféről, az Országzászlóról... A Hubauer Sándor Emlékkiállításról alig valamit. Ilyenek ezek a mai fiatalok.” Pontosabban ilyenek voltak húsz éve, ma még ilyenebbek. „Mert közönyösek”, „mert súlyos erkölcsi válságban vannak”, „mert baj van önazonosságukkal”, „mert az emberi tényező itt csak sokadlagos fontosságú”, hallani a magyarázatokat. A ^legfőbb érték a termelőerő” jelentésű „LEGFŐBB ÉRTÉK AZ EMBER” lózung lekerült az Európát eltakaró falakról. De mi kerül a helyére? Mi legyen az iránytű? A hit- és erkölcstan, vágják rá sokan, mintha ez ilyen egyszerű lenne. Bizony, a nemrégen lezajló úgynevezett hittan-vitában is csak ritkán hangzott el az alapkérdés: hogyan történjék a különböző oktatási és nevelési intézményekben az alapvető értékek - ha tetszik emberi értékek - átadása? És ezt a kérdést már követhette volna az ugyancsak fontos másik: és hogyan kapcsolódjon ezekhez az „alaptanokhoz” a hittan? De hát miféle tanokról is lehetne szó? Többféle jó megoldást el tudok képzelni, de az én javaslatom az embertan. Miért nem inkább önismeret? Ez is fontos, ez is lehetne, ám ez könnyen egyszerűsödhetne, silányulhatna pszichologizálássá vagy lelkizéssé. Miért nem erkölcstan? Ez is fontos, ez is lehetne, de ez könnyen lefokozódhat moralizálgatássá. A többi javaslat is egy-két dimenzióra csökkenti a több- dimenziós embert. Miért nincs komoly esélye a Hubauer Sándor Emlékkiállításnak? Miért számíthat jóval nagyobb sikerre - no, nem az Országzászló vagy a Mátyás-templom, hanem - a Skála-áruház vagy a bécsi shopping, az autószalon vagy a hi-fi-szak üzlet? (Vagyis a jólét, ami nagyon fontos, szemben a jól léttel, ami viszont perdöntő.) Többek között azért válik az ember számára érdektelenné az ember, mert az ember még az embernevelésre felkészítő felsőoktatási intézményekben sem válik fő témává, főhőssé, legfőbb értékké. Még annyira sem, mint egy konfirmálásra vagy bérmálásra előkészítő falusi kurzuson. Nem is beszélve az olvasótáborokról, ahol rendre megvalósítják a résztvevők Hubauer Sándor (vagyis Örkény) eredeti ötletét, s bemutatják magukat, nemcsak múltjukat, hanem a jövőjüket is. Ugyanis ezeken a hiteles helyeken az ember kerül középpontba. Az a lény, aki a test, a lélek (a psziché) és a szellem (a pneuma) egysége, akinek nemcsak egészsége, hanem egészsége is van, akit akkor tekinthetünk műveltnek, ha harmonikus viszonyba kerül önmagával, a természettel, a társakkal és a természetfölöttivel. A különböző szinteken oktatott speciális „embertudományok” csak az ember „alkatrészeinek egyikét-másikát mutatják be jól- rosszul (megideologizálva vagy földhözragadt gyakorlatiassággal), de összeépítésükre nemigen kerül sor, s így a részhorizontokról nem lehet rálátni az emberre. Az ember ilyen-olyan oldalát bemutató „lógiák” és „tanok” elsősorban az emberi aktivitás termékeivel foglalkoznak, elsősorban a hogyanokkal, s nem a miértekkel. Szükség van tehát egy olyan, bevezető-alapozó vagy átfogó-összegező tárgyra, amelynek segítségével már a kisgyerek számákra is összeáll, az érett személyiség számára pedig „összeérik” az ember. Egy olyan embertanra lenne szükség, amelynek tengelyében a bölcseleti embertan áll, mely mint gyűjtőlencse fogja össze az emberrel foglalkozó szaktudományok - a történelem, a biológia, a pszichológia, a szociológia, a'néprajz, az erkölcstan, a politológia, stb. -, valamint a művészetek és a mindennapi gyakorlat kérdéseit és válaszait, amelynek segítségével a (holtig) tanuló emberképpé formálhatja a mozaikdarabkákat. Embertanom - amelyet az elemi iskola első osztályától az egyetemig (és onnan is tovább) taníttatnék - fő célja nem az ismeretszerzés, hanem az önművelés segítése, amely egyben öngyógyítás is, amikor a töredék-ember rájön fogyatékosságaira, szembesíti azokat értékeivel és megvalósítandó eszményeivel, majd gyakorolva beépíti azokat személyiségébe. Javasolt embertanomban tehát benne foglaltatik az önismeret és az erkölcstan is, sőt a társadalomismeret és a vallásismeret jelentős része is. Az embertan természetesen a főtárgyak egyike lenne, s ehhez kapcsolódhatna - többletként - a hívők és érdeklődők számára a hittan. Ötletem már többeknek megtetszett, s Zsolnai József felkérésére két tanítóképző főiskolán, Bara- nyi Károly biztatására pedig egy tizenkétosztályos iskola nyolcadik és kilencedik osztályában próbálhattam ki. Mindkét iskolatípusban körbe ültünk tanítványaimmal és beszélgettünk, ugyanis - miként a szépről, a jóról és az igazról - az emberről beszélgetni sokkal szerencsésebb, mint előadni és kikérdezni. Ilyen beszélgetések keretében megvalósulhat Karácsony Sándor álma az iskoláról, ahol nem az kérdez, aki többet tud, hanem az, aki kevesebbet, egy nem egyenlő, egyenrangú felek között zajló párbeszéd keretében. Ezt a tantárgyat akár osztályozni sem kellene (miként a hittant, az irodalmat vagy a filozófiát sem érdemes), elegendő lenne komolyan venni és örülni neki. Megbízóim tankönyvet is kértek, de ehhez a tárgyhoz (vagy inkább társasjátékhoz) nem való a hagyományos tankönyv. Hosszasan töprengtem, s eszembe jutottak azok a csodálatos olvasótábori beszélgetések. Úgy vélem, hogy a világot csak a beszélgetés mentheti meg, s hogy az új özönvíz bárkájába kimentetteknek feladatuk a beszélgetés, témájuk az ember lesz. Íme, az ember! című könyvemben a biológus, a pszichológus, a szociológus, a filozófus, a teológus, a költő, egy falusi öregasszony, egy bölcs öregember, egy kisfiú és kamaszlány és egy ausztráliai őslakos beszélget az emberről, harminc napon át, harminc témakörben. A bárkában még van bőven hely az embertant kidolgozó és kipróbáló tanítóknak, tanároknak, de szülőknek és más emberszelídítőknek is. Már gyülekezünk, s reméljük, nem is a távoli jövőben igazi szenzációt jelent majd az átlagembernek is a Hubauer Sándor Emlékkiállítás, vagyis maga az ember, aki olyan, mint minden ember (mert csak egyetlen faj), aki olyan, mint néhány ember (mert kapcsolatai és hovatartozásai vannak), és aki senki máshoz sem hasonlítható. Mert egyedi. Ezért nem egyenlő, hanem egyenrangú. Mert titok. Ha nem is megfejthető, mint egy használati utasítás, ha nem is eltalálható, mint egy lottószám, de legalább megsejthető. S mert nem mondható el senkinek, elmondható mindenkinek, kezdőknek és haladóknak egyaránt. Kamarás István s’ Nagy Zoltán Mihály: Csipkelődő múzsa Differenciált bérezés keze a zsebembe tévedt. Egy elaggott legyet-Haha, két csapással üres volt az már, ütött agyon. nyugodtan vehet rá mérget. Most mélyen háborog, hogy fillér csak Verbatrosz ajutalom. Magasba vágyva Főnöki döntés nyomós naponta nagy albatroszt alakít. okkal Nem veszi észre, Leváltom, mert verébtől nem tűrhetem. örökölte szárnyait. amit művel Pia Pál. Mámorában Erőszak nyaralómról Ennyiszer mászni rám mindenfélét kiabál. ilyen egykedvű kéjjel Hangok az utastérben már mégiscsak sok, hallja! - nyöszörög a sértett,-Uram, vagyishát vén vekkerünk már megbocsásson, N _________________________i_____-__f rigid kismutatója.- Nemesorosziban születtem, egy Léva melletti kis faluban. Az édesanyám nevelt, aki már kora gyermekkoromban belém oltotta a könyvek szeretetét. így aztán amikor a papunk azt javasolta, hogy tanuljak, beleegyezett, hogy elmenjek Csurgóra gimnáziumba - vallja Ozs- vald Árpád, a csehszlovákiai magyarság jeles költője.- „Csak láttami akart, látható jegyeikben próbálta kifejezni a gyerekkor tiszta szegénységét, a háborús kamaszkort, az újrakezdés meg az újat ígérő élet pátosztalan örömét, valamint a szerelmet” - úja róla Koncsol László a szlovákiai magyar lírát átfogó tanulmányában. A költővel a pozsonyi Hét szerkesztőségében beszélgetünk.- Mikor kezdted újra? Első köteted elég későn, 1956-ban jelent meg.- Amikor megjelent az Új Szó, s láttam, hogy verseket is közöl, én is küldtem. így jelent meg a Magvető című versem 1951-ben. Ettől kezdve aztán rendszeresen közöltek. Ez az időszak az ún. sematizmus kora volt, de engemet Fábri Zoltán szerint az mentett meg, hogy a verseim élményversek voltak, a családról, a tájról írtam, s szerinte egyféle paraszti zárkózottság jellemzett.- Tizenkét könyved jelent meg, s úgy tűnik, verseid egyre zártabbak, rövidebbek, fegyelmezettebbek.- Az érdeklődésem egyre inkább a mítoszok felé irányul, miközben az irodalmat, a zenét és a képzőművészetet gondolom inspiráló erőnek. Gyermekkoromban is nagyon szerettem a meséket, édesanyám nagy mesélő volt. De én mindig a mese lényegét kerestem, a jelképeket! Áz Éles kaszák kútja című versemet a Csillagszemű juhász hatására írtam. Az fogott meg, hogy kútba vetik, de megmarad épen. Hogy hogyan kerekedhet példává ez a történet, azt mondja el a vers. Hogyan lehet épen megmaradni. Nyolc sorban. „Éles kaszák kútjába lezuhanni/ most kellene; de mégis megmutatni,/ hogy földet érünk épen”. 1968-ban írtam, de a válogatott versek könyvében a szerkesztő 1967-re javította a dátumot.- Itt gyakran panaszkodnak a magyarországi fogadtatásra. Neked milyen tapasztalataid vannak?- A költő néha úgy érzi, főként ha nincs visszhang, hogy nem is tudja, kinek ír. De a vers függetlenül, nélküle is él! Minden szó, még ha marhaság is, leírva megmarad. És vállalni kell a felelősséget. Úgy érzem, ismernek Magyarországon is. Én a népi irányzathoz kötődtem mindig; Nagy Lászlóék- hoz, Csoórihoz. S vannak személyes kapcsolataim is. Sőt, a hatvanas években hívtak, hogy települjek át. De én azt mondtam, itt élek, itt kezdtem, itt ismerik a műveimet. Itt érzem magamat írónak, s ennek a népnek akarok segíteni írásaimmal. - BLTartozni valahová
