Új Néplap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-05 / 4. szám
(\ szomszédolók Tiszagyendai hétköznapok. Varga János megeteti a jószágokat, majd bemegy a konnyhába, elolvassa az Új Néplapot. Ez a kedvenc újsága - megjelenése óta előfizetője. Felesége elkészíti a vacsorát, vacsora után tévét néznek, majd lefekszenek, mert másnap korán kell kelni, ellátni az állatokat. De meddig? (N. Zs.) * I ) 1 2 i .v* -4 V-«<*** ' A gazdasági udvarban a malacokkal és aprójószágokkal. Néplap 1991. JANUAR 5. Szombati jegyzet A „napszámos’’-vita margójára Szinte már megszoktuk, hogy a pedagógusok béréről időnként országosába kerekedik. Emlékezzünk csak vissza a két évvel ezelőtti béremelésre, amely hónapokig elhúzódott, s végül is több lépcsőben került sor egy viszonylag elfogadható szintű bérnövelésre. Ez azonban nem „zárkóztatta fel” a pedagógusok jövedelmét a többi értelmiségi réteghez sem, mint ahogy az arányok a mostani béremeléssel sem változnak majd meg. Tavaly decemberben spontán vita kezdődött lapunk hasábjain, amelyet szándékán kívül Pécsi István gimnáziumi tanár indított el A nemzet napszámosaként - de meddig? címmel. írásában többek között az ellen a november végén a rádióban elhangzott nyilatkozat ellen szól, amely szerint jobb lenne 1992-re halasztani a pedagógusok 22 százalékos béremelését, mivel hogy „sokan vannak”. Való igaz, a pedagógustársadalom a legnépesebb értelmiségi csoport, de egyben a leggyengébben fizetett réteg is. Az átlagbérük tavaly bruttó 12.884 forint volt, s ebből a nettó keresmény 9.843 forint. Tehát mondjuk egy kétgyerekes pedagógus házaspár mára akár szociális segélyre lehetne jogosult. A pedagógusok jövedelmi viszonyait azonban mégsem így értékeli a társadalom egy része. Bizonyíték erre B. A.-né - teljes nevét saját kérésére nem közölte lapunk - hozzászólása Pécsi István gondolataihoz. B. A.-né szerint „a 12.884 forint tisztességes napszámnak számít”. „Mit szóljanak a heti 42-45, sőt több órát dolgozók? A mostani pedagógusokat - lakásépítkezésükből, öltözködésükből, kocsivásárlásaikból ítélve - az egyik legjobban fizetett rétegnek tartom.” Szóvá teszt továbbá, hogy az iskola nem teljesíti feladatait, a gyerekek tekintélyes hányada nem tanul meg olvasni, számolni, a régi tanítók lelkesebbek, gyer- mekszeretőbbek voltak, mint a mostaniak. B. A.-né az összehasonlításban megfeledkezett arról, hogy azok a bizonyos régi tanítók értelmiségihez illő jövedelemmel rendelkeztek s ahhoz illően élhettek, s nem „háborgatták” őket évről évre változó koncepciókkal, új tantervekkel. Nemzedékek sora tanult ugyanazokból a jól bevált tankönyvekből. A régi iskolában is voltak azonban ennek ellenére bukott tanulók. De ezekből a bukott tanulókból nem lettek a tanítónál jobban kereső napszámosok, munkások. Az elmúlt évtizedekben a gyengébben tanuló gyei ekek egy része „szembe nevette” a tanítóját, amikor az a tanulásra próbálta rávenni, hiszen bizonyítványok nélkül, felkészületlenül is nagyszerűen lehetett boldogulni. Sokkal jobban, mint a pedagóguspályán. Ami a lelkesedést és a gyermekszeretetei, illetve a hiányát illeti, igaza lenne B. A.-nénak. ha nem általánosítana. A pedagógusréteg ugyanolyan, mint a társadalom bármelyik más csoportja. Vannak köztük lelkiismeretesek, a gyermekekért élők, és vannak olyanok, akikre nem ez a jellemző. Pedagógus ismerőseimnek szoktam néha mondani, hogy némelyik nevelőnek magának kellene fizetnie azért, hogy gyerekek közé mehet. S még nem volt olyan beszélgetőtársam, aki ezt kétségbe vonta volna. Aki a pályára alkalmatlan, az hiába keresne kétszer-háromszor annyit, mint most, akkor sem lenne lelkiismeretes, a szó legnemesebb értelmében pedagógus. Mint olyan sok más területen a tanítói, tanári pályán sem működött a szelekció. Ez azonban nem jelenti azt, hogy csupa alkalmatlan pedagógus tanítja gyermekeinket az iskolákban. Igenis vannak a ma iskoláiban is kimagasló, humanista tanáregyéniségek, akiknek a munkáját erkölcsi kötelességünk elismerni anyagiakban is. Számos országban - például Japánban - a pedagógustársadalom valóban a legjobban fizetett csoportok közé tartozik, de százhúsz alatti intelligenciahányadossal senkiből sem lehet tanító, tanár. Csak a legokosabbaknak adatik meg, hogy ezen a gyönyörű pályán helyezkedhetnek el. Úgy látszik, a mi országunk még mindig nem jutott el addig a felismerésig, hogy az iskola nem olyan munkahely, mint mondjuk egy gyár vagy egy termelő- szövetkezet. Ha nem sikerül egy széria vagy rosszul vetették el az őszi árpát, a hiba még helyrehozható. De egy gyerek igazából sohasem tudja pótolni az iskolában sorozatban kihagyott leckéket s az elszenvedett lelki megaláztatásokat. Merthogy sajnos ez utóbbiakra is hozhatnánk példák sokaságát. Az iskolaigazgatók egyelőre azonban még nincsenek olyan helyzetben, hogy eltanácsolják az intézményből a pályára alkalmatlan nevelőket. Részint azért sem, mert a „visszaélések” gyakran ki sem derülnek. A gyerek ugyanis legfeljebb a szülőjéhez „mehet panaszra”. A szülő meg retorziótól tartva dehogyis teszi szóvá az osztályfőnöknél, az igazgatónál a gyermekét ért sérelmeket. így aztán, bár mindenki tudja, hogy az iskola nem úgy működik, ahogyan kéne - nem érzi jól magát benne sem a diák, sem a tanár, sem a szülő -, mégis mindenki úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Bár úgy vélem, a fentiek is szorosan hozzátartoznak a „napszámos”-vitához, mégis kicsit elkanyarodtunk a pedagógusok jövedelmi viszonyaitól. B. A.-né vélekedésére azóta is érkeznek levelek - pró és kontra - szerkesztőségünkbe. Egy csokorra való válogatást közreadtunk már ezekből, a továbbiakban azonban nem folytatjuk a vitát. Legfőképpen azért, mert nem ettől oldódnak meg az iskolai problémák. Az érvek felsorakoztatása, a fél- és teljes igazságok kimondása helyett ma már igazán tettekre van szükség. Ez azonban már nem a lapunk feladata. Mi csak kívánhatjuk a pedagógusokkal, szülőkkel, diákokkal együtt, hogy kibontakozik a tantestületekben - s persze végre más munkahelyeken is - egy egészséges szelekció. Az arra alkalmasak maradhatnak csak a pályán, de az eddiginél jóval magasabb jövedelemmel. Ideje lenne már végre valóban az elvégzett munka alapján mérni az embereket az iskolában, de más munkahelyeken is. Volt egy csapat ' I íszagyendai hétköznapok Vigyázz, jobbra át, betörni Rákócziú jfalu labdarúgó-együttese derekasan helytáll a megyei másodosztályban. A középmezőnyben muzsikálnak, de hát tőlük ez is szép, mert nem könnyű összeszedni egy csapatra való, legénykorban lévő játékost egy ilyen kis faluban - gondolná az ember. Aztán a közelmúlt bűnügyi krónikájából kiderült: dehogyis nincsenek pengés spillerek a községben. Vannak bizony! Olyannyira, hogy egy csapatra való betörőből még a cserepadra is jutott. Lassan egy éve lesz, hogy hívatlan látogatók tartották rettegésben a Szolnok környéki hétvégi házak tulajdonosait. Méghozzá nem is rossz kottából játszottak az ismeretlen elkövetők: jobbára vezető emberek ajtaján léptek be kopogtatás nélkül. Ennek a magyarázata egyszerű: Balogh Lajos szorgos kisiparosként ténykedett az építkezéseken, és nyitott könyv volt előtte minden módosabb hobbi. Tavasz táján a kihalt hétvégi házak felfeszegetése túl sok izgalmat nem tartogathatott a díszes kompániának, így olykor izgalmasabb feladatra is vállalkoztak. Például Szolnok belvárosában az Ideál Kereskedelmi Vállalat Fázis boltjának kirakatát rúgták be, s vittek mindent, amit találtak. A nagyvezér, Polgár Béla a börtönben kapott egy tippet, miként lehet észrevétlenül behatolni a megyeszékhely Tisza mozijába. Hát persze, hogy megjátszotta: a zsákmány 170 ezer forint körüli volt. De az igazi kedvencük azért a kisújszállási áfész kenderesi iparcikkboltja volt. Igazán otthonosan érezték itt magukat, hiszen ide háromszor is betörtek. Először majd félmilliót zsákmányoltak, másodszor 80 ezret sikerült „leszakítani”, harmadszorra pedig beérték 57 ezerrel. No, nem készpénzzel, de ilyen értékű műszaki cikkekkel. Aztán jött egy pihentetőbb kirándulás Szarvas környékére, Kisújszállás térségébe, ahol hétvégi házakon végeztek „ujjgyakorlatokat”. Az se volt akármi, amikor egy gumicsónakkal keltek át a Holt-Tisza-ágon, és Vezseny- ben úgy megrakták „áruval” a vízi járművet, hogy az utasoknak visszafelé már úszniuk kellett. Közben egy éktelen vihar kapta el őket, éppen a víz kellős közepén, és hogy mennyire nem lehetett tiszta a lelkiismeretük, azt Polgár László panaszolta keservesen a kihallgató tisztnek: bizony az égzengés közepette vízi- szörnyeket és más rémségeket láttak a folyóban. Egy 59 rendbeli szériának nyilván humoros epizódja is van: amint Szolnokon az Alfa Autójavító Kisvállalat nyílászáróin dolgoztak - ellopták az ő autójukat is. A fiúk egyébként nem voltak kifejezetten jó üzleti érzékkel megáldva. Elkótyavetyélték a zsákmányt mélyen áron alul. adtak el videomagnót kilencezer forintért, de áruba bocsátottak Szegeden, a KGST-piacon egy pumaprémet is - amit a Rákóczi Tsz vadászházából emeltek el -, a valós 80 ezres érték helyett mindössze ötezerért. Dr. Győri Csaba főhadnagy, a törökszentmiklósi városi kapitányság bűnügyi osztályvezetője mutatta be a szereplőket - tehette ezt azért, mert végül is ők raktak pontot a „csapat” szereplésének végére. Tulajdonképpen egy rutinmunkán buktak meg a fiúk. A tiszatenyői presszóba hatoltak be tetőbontással, amikor a környékbeliek felfigyeltek a szállító járművükre, a zöld Wartburgra. Annyira felbátorodtak a betörők, hogy még a benzinkutat is elkerülték, ha üzemanyagra volt szükségük, egyszerűen loptak. Ezzel próbálkoztak Martfűn is, ahol aztán horogra kerültek. A hosszas felderítőmunka több mint egymilliós kárértéket tárt föl, s ami igencsak meglepő s legalább annyira sajnálatos: e vegyes társaságban négy sorkatona is helyet kapott. Polgár Béla Mezőtúron töltötte katonaidejét, s itt vette be a buliba Ajtai Pált, György Andrást és Horog Sándort. Az együttes civil tagjai valamennyien rákócziújfalui lakosok, és az sem akármi, hogy legtöbben rendezett körülmények között élnek, közülük hárman is a Füszértnél dolgoznak, de van, aki a martfűi növényolajgyárban keresi kenyerét - és kereste rá műszak után a vajat. Török Kálmán martfűi lakos orgazdaként a lopott holmik értékesítésében vált pótolhatatlan szereplővé. A rendőrség számára érthetetlen, hogy egy ilyen nagy kárértékű és 59 rendbeli bűncselekmény gyanúsítottjai közül miért csak hárman vannak előzetes letartóztatásban. Polgár Béla, Bujdosó Ferenc és Gulya Sándor számára ért véget a szabad élet, Polgár László, Balogh Lajos, Földi János, Bujdosó Zsolt, Bujdosó József, Ajtai Pál, Nyerlucz Pál, György András, Horog Sándor és Török Kálmán szabadlábon védekezhet. Márpedig erre a védekezésre hamarosan sor kerül, mert ügyük a szolnoki ügyészségen van, s hamarosan a bíróság színe előtt elevenítik fel kalandjaikat újra.-pbA Varga család konyhája. Napközben itt tartózkodnak. Tiszagyenda, kora délután. Bekopogok az egyik házba. Varga János nyugdíjas és felesége élnek itt békésen, boldogan, csendesen. A szokásos bemutatkozás után hellyel és borral kínálnak. Közben megérkeznek a szomszédolók, a házigazda bátyja és felesége. Kacsasült kerül az asztalra. Beszélgetni kezdünk. Megismerem röviden Vargáék életútját, szenvedéseit. A feleség édesapját kuláklistára vették az ötvenes években. Ez végigkísérte egész életútjukat. Varga János bárhol helyezkedett el, előbb-y(f t' *m ' #£•* »- -r* utóbb rájöttek felesége származására, s bármilyen jól dolgozott, inkább előbb, mint utóbb az utcára került. Pesten az útépítőknél dolgozott utoljára, s onnan került nyugdíjba. A már 70 évet betöltött házigazda abban bízott, hogy nyugdíjazása után nyugodtan és jól megélnek, a sok szenvedés után talán gondtalan öregkor vár rájuk. Sajnos, ez nem így történt. Az alig 7 ezer forintos nyugdíjból kettőjüknek nehéz megélni. Jószágot tartanak, de meddig? A magas takarmány- és tápárakat nem győzik megfizetni. Nekik nincs háztájijuk, hiszen nem tsz-nyugdíjasok. Jelenleg aprójószáguk, egy anyadisznójuk és három süldőjük van.
