Új Néplap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-26 / 22. szám

IRODALOM—MŰVÉSZET, AZ MÚLTUNK - JELENÜNK A ZENE - JÁTÉK - TÁNC és az archaeológia A tobzódás ünnepe A farsanghoz szorosan kap­csolódik a játék, a zene és a tánc. E tevékenységek az emberiség' történetének még akkor is igen fontos területei, ha a tudo­mányok bizony keveset tudnak róluk mondani. Nem kivétel kö­zülük a régészet sem. Ez érthető is, hiszen a játék, a zene, a tánc ritkán jelenik meg tárgyiasult formában a falvak házainak ha­gyatékában, vagy a sírok leletei között. Helyzetünk azért nem re­ménytelen. Talán leginkább honfoglaló eleink játékainak ismerete hozza legközelebb hozzánk az emberi élet ezen nélkülözhetetlen ele­meinek hangulatát. A X. század­ban élt magyarok minden bi­zonnyal háromféle játék szenve­délyének is hódoltak. A Kárpát­medence lakói bizonyíthatóan szoros kereskedelmi kapcsolat­ban állottak az arabokkal (bizo­nyíték erre a sírok sok-sok arab dirhem lelete), akiktől elleshet­ték a sakkjáték titkait. Az, hogy a kockajáték kelet ősi, kedvelt időtöltése volt, köz­ismert. Ugyanakkor leletek iga­zolják, hogy az avarok és a ma­gyarok körében elterjedt volt az asztragalosz játék. Az ehhez tar­tozó eszközt a juh sarokcsontjá­ból készítették, s felváltott dobá­sokkal folyt a játék. Elterjedését térben és időben jelzi, hogy me-. gyénk területén megtelepülő já­szok és kunok sírjaiban is voltak hasonló rendeltetésű juhcsontok (Karcag, Jászberény). Az ősi hangszerek közül leg­inkább közismert a sámánok fel­szerelésének elmaradhatatlan eszköze, tartozéka, a dob. Ennek ütemes hangjára révül a sámán, a hangok szárnyán jut el a legma­gasabb égi régiókba, ahol a szel­lemekkel társalog, vagy ahol a bolyongó szabadlelket keresi, hogy kiszabadítsa a gonosz dzsinnek fogságából, s visszave­zesse a lélek nélküli, s ezért élet- képtelen testbe. Ugyanez a dob volt a különbö­ző rituális táncok egyik kísérő hangszere is, hangjának ütemére járták a táncot a különböző né­pek. A dob mellett egyéb hang­szereket is ismerünk. Legrégibb hangszereink Ma­gyarországon a paleolitikumból (őskőkor) ismeretesek. Nem is egy ilyen leletünk van. Sípok kerültek elő az istáílós- kői, a peskói és a pilisszántói bar­langokból. Különösen izgalmas lelet az istállóskői barlang med­ve combcsontjából készített fu­volája (harántfuvola). Ezt a hangszert mintegy 36000 évvel ezelőtt faragták. Részletes vizsgálata kimutat­ta, hogy a rajta elővarázsolható hangok száma és kombinációja lehetővé tette, hogy dallamokat játszanak rajta. Ugyanez mondható el néhány tízezer évvel fiatalabb avarkori társairól is. A VII-Vili. század­ban is vannak egyszerű sípok. Ezek lapos, korong alakúak, és agyagból készültek (Mindszent- Bozsó-földek). Csaknem ezer­kétszáz évi földbenlét után is megszólaltathatók, csakúgy, mint a fejedelmek aranyból vagy ezüstből készült harci kürtje, a ryton. Az egyszerű sípok és a nemes­fém harci kürtök mellett a több­lyukú, ún. kettössípok voltak a korszak legkedveltebb zeneszer­számai. Ezek az általában ötlyu­kú, nádsípú hangszerek, melyek a mai furulyára hasonlítottak leginkább, már bármilyen hang­sor lejátszására alkalmasak vol­tak. Ilyen kettőssípokat isme­rünk Jánoshidáról, Alattyánból, a nagy avarkori temetők egy-egy sírjából. De egy példányt avar falu házának felszíni foltjában is találtunk Kunmadarason. Hangszerként is funkcionál­hattak a korszak bronzból öntött csengői (pl. Tiszafüred) vagy ki­csiny vaskolompjai (pl. Tisza- örs). Piciny csengőket a bronz­kori tellek leletei között is talál­tunk (Túrkeve-Terehalom), s az ismert stepperi nomád nép, az ókori görögökkel gyakran érint­kező szkíták hagyatékában is (Csongrád-Vendelhalom). Legnehezebben megfogható a régészet kutatási módszereivel a tánc. Vajon táncoltak-e őseink, s van-e ennek nyoma? A tánc biztosan a mindennapi élet része volt, a szertatások köz­léseit is gyakran a tánc lépései, mozdulatai közvetítették az egy­szerű emberek felé (pl. a sámá­nok különböző táncai). Erre új­kori néprajzi megfigyeléseink is vannak. Az egyik legrégibb táncábrázolás i. e. 10000-5000 körűiről ismert egy észak-spa­nyolországi barlangfestményről (Cogul). Ezen kilenc, feketére vagy vö­rösre festett asszony táncol körül egy feketére festett „férfibál­ványt”. Tisztában vagyunk azzal, hogy adataink időben és térben igen szerteágazóak, s inkább mozaikszernek, semmint óssze- függőek. Egymás mellé helyezé­süket a farsang ünnepe teszi le­hetővé és talán az az örök emberi vágy, amit a tánc, a játék és a zene együttesen fejez ki. Dr. Madaras László Új esztendőre, bújj kemencébe, szedd ki a máiét, lyukas tekenőbe, hadd meg az apádét, edd meg az anyádét! Az újévköszöntő versben emle­getett édes máiét Törökszentmik- lós tanyáin új esztendőre sütötték. A vízkereszt után kezdődő és ham­vazószerdáig tartó farsangi idő­szak pihenéssel, szórakozással, vendégjárással s alkalmanként jobb, ünnepi ételek fogyasztásával járt együtt. A középkori eredetű farsang gyakran a féktelenségnek, tobzó­dásnak alkalmat nyújtó ünnep volt, s ennek nyomait a néphagyo­mányban is fellelhetjük. A refor­mátus tiszasasiak csúfolódva em­legették egykor a katolikus csépa- iakról, hogy húshagyókedden még az utcán is sonkával dobálták meg az arra járót. A farsangi bálok, mu­latságok legfőbb alkalma a farsang utolsó három napja volt, ezt a Ti­szazugban több helyen egyenesen háromnapoknak nevezték. Csépán ilyenkor simabálat és maszkabálat tartottak. Húshagyókedden került sor a cigánybálra, s benne a bőgő­temetésre. Disznóhúst ezeken a napokon főztek utoljára, a legkedveltebb étel ilyenkor az egész megyében a töltött káposzta és a kocsonya vagy a főtt sonka volt. Tiszasason farsang utolsó vasárnapján tyúk­húslevest ettek, hosszú laskával, hogy nyúljon az életük hosszúra. Kisújszálláson farsangvasárnap pöszmétés tejfelest főztek, disznó­hússal. A fánk - a Jászságban és Csépán inkább pampuskának ne­vezték - a farsang elmaradhatatlan étele volt. Jászalsószentgyörgyön a rokonságot járó vendégeket első nap köti pitével, második nap ré­tessel, harmadik nappampuskával kínálták meg. Cibakházán farsang vasárnap­ján mindenki otthon volt, a vendé­geskedés hétfőn kezdődött el, és a farsangi fánkot is ekkor sütötték. Cigány rétes gyakran került az asz­talra, ez a következőképpen ké­szült: a tésztát elnyújtották, lezsí­rozták, és töltelékként megpirított morzsát raktak bele. A kött rétes ugyancsak ekkor sült, a kelt tésztát túróval, almával vagy meggyel töltötték meg. A pampuska napjainkig a leg­kedveltebb farsangi sütemények közé tartozik, de ma már csak az emlékezetben él az a Jászságban általános régi szokás, mely szerint húshagyókedden a megmaradt far­sangi fánkot madzagra fűzték, és felvitték a padlásra, vagy a kamrá­ban akasztották fel. Úgy tartották, hogy csak húsvétkor lehetett le­hozni és megenni. Jászalsószent­györgyön nem vártak vele a nagy­böjt végéig, hanem a hamvazó­szerdát követő csonkacsütörtökön a többi megmaradt farsangi étellel együtt elfogyasztották. Tiszakürtön a csonkacsütörtö­kön a házasemberek számára is megengedték a szórakozást, s ek­kor még a fánkon kívül a töltött káposztát is megehették. Középkorba nyúlik vissza a far­sangnak és a böjtnek Konc király és Cibere vajda személyében ví­vott küzdelme. Ennek győztese a farsang végén Cibere lett. Jász- fényszarun úgy tartották, hogy ha­rang megszólalása jelezte, a Koz­maparton Cibere meg Konc vajda befejezte a verekedést. Úgy vélték, hogy a két alak az olaj és a zsír megszemélyesítője volt, s a Kdz- maparton ezen az éjjelen rengeteg kard van szétdobálvá, s aki akarta, ilyenkor összeszedhette. A farsang végét, s a böjt kezde­tét jelentette a jászsági leánycsúfo­ló szokás, a bakfazékdobás, amelynek másik elnevezése, a ci­bereszűrés a böjti ételek uralmára utalt: nem gyüttél el hozzám! Itt a bakfazék, főzzél bele ciberét! T. Dr. Bereczki Ibolya Rózafánk Egy tálba tegyünk ne­gyed kiló lisztet, tegyünk bele két egész tojást, ket­tőnek a sárgáját, két evő­kanál tejfölt, két evőka­nál finomra tört cukrot, egy késhegynyi sót. Eze­ket jól összekeverjük, meggyúrjuk, fél centi vé­konyra nyújtjuk, és fánk­szaggatóval egyforma la­pokat szúrunk ki. Öt ilyen lapot egymásra teszünk, azután a közepén az uj­junkkal benyomjuk, hogy szét ne" váljék. A széleit késsel bevág­juk, hogy ezáltal rózsa alakot nyerjünk. Ha ezzel kész va­gyunk, hagyjuk pihenni. Tegyünk egy lábasba zsírt, ha megforrósodott, beletesszük a tésztát, for­gatjuk, hogy minden ol­dala piros legyen. Ezután kiszedjük szűrőre, itatós­papírra, és minden rózsá­ra egy befőtt meggysze­met teszünk. Tálcára rakjuk, cukor­ral hintve tálaljuk. Herőce Negyed liter tejfölt, fél kiló lisztet, három tojást pici sóval, két-három evőkanál cukorral össze­gyúrjuk. Vékonyra nyújt­juk, fánkszaggatóval ki­szúrjuk, a közepén késsel kivágjuk, és forró zsírban rózsaszínűre sütjük. A herőcét leves után is ké­szítették második fogás­nak, de lehetett ebéd után, süteményként is feladni. Medve Mária gyűjtése Jászkisér Böjti takart ■ Előtte való nap egy ki- lónyi krumplit megfő­zünk hajában. Megtisztít­juk, megtörjük. Zsíron kenyérmorzsát pirítunk szép pirosra. Ezalatt tíz tojást megfőzünk ke­ményre, megtisztítjuk, felmetéljük. Egy tálba beletesszük a krumplit, a kenyérmorzsát, a főtt to­jást, sót, két-három nyers tojást, színes paprikát, két félmarék rizst, össze­állítjuk. A hasábos sava­nyú káposztát kivesszük a hordóból, leszedjük le­velenként. Egy-egy gom­bócot teszünk minden ká­posztalevélre, betakarjuk- azért nevezetik böjti ta­kartak, hús nincs benne. A két végírül begyugdos- suk. A hordóból kiveszünk gyalolt káposztát is. Jól kinyomkodjuk, egy ösz- szemarékkal a fazék aljá­ra teszünk, erre rakjuk a takartat, újra egy össze- marékkal teszünk a tete­jére. Annyi vizet öntünk rá, hogy ellepje. Lassú tűzön főzzük. Ha egy kanafö (kanálnyi) zsírt teszünk a tetejire, puhább lesz. Gyenge rántást készítünk rá színespaprikával, ezzel összeforr. Faragó J.-né gyűjtése Jászárokszállás Régi farsangi mégyebálok Jász-Nagykun-Szolnok megyében A dualizmus és a világháborúk közötti időszak vármegyei közéletének legjelen­tősebb farsangi rendezvényei a megye­bálok voltak, melyek jórészt a feudális kor megyei nemesi mulatságaiból ala­kultak ki, a törvényhatóságok úri közön­ségének, „intelligentiájának”, tisztika­rának összefogása végett. Mivel Jász-Nagykun-Szolnok várme­gyét csak 1876-ban hozták létre, a me­gyebáloknak Szolnokon*nem voltak ha­gyományai. (Csakja feloszlatott Jászkun Kerület székhelyén, Berényben, a kerü­leti székházban tartottak korábban ha­sonló rendezvényeket, ám ezek csak a kerületi és a városi tisztikart fogták egy­be.) 1876 után a szolnoki megyeházán ' pár évig megrendezték a vármegyei tiszt­viselők bálját, e szűk körű mulatság azonban a jászkun és a külső-szolnoki részek ellentétei nyomán a 80-as évekre elsorvadt. A milleniumig csak a Szolno­ki Kaszinó farsangi báljai váltak jelen­tőssé a megyeszékhely környékén. Döntő változás 1896 elején követke­zett be. Ekkor a megyei társasélet fellen­dítésére létrejött a Vármegyei Kaszinó, melybe a Szolnoki Kaszinó is beolvadt. Ez rendezte meg februárban a Nemzeti Szállóban (volt Tallinn étterem) az első valódi megyebált, melyet itt még két ha­sonló követett. Ekkor a rendezvény átke­rül a Vármegyei Kaszinó épületébe (Technika Háza), ahol azok lassan a tag­ság farsangi mulatságává szűkültek le. E „megyebáloknak” az első világháború vetett véget. Csak 1934-ben határozta el a Várme­gyei Vitézi Szék, hogy a Tisza Szállóban tartott „Vitézi Báljait” a jövőben me­gyebálként rendezik meg, a terv azonban nem valósult meg. Az új világégés kez­detén a Turul Bajtársi Egyesület báljai váltak rövid időre jelentősebbé. A megyebálok szervezését 1876 után főként az alispán végezte, a milleniumi évek nagy mulatságainál viszont már 30- 40 fős „szervezőbizottságokról” tu­dunk, s általános a bálelnökök és házi­asszonyok (Lady Patronesse) megléte, kik a megye legbefolyásosabb családjai­ból (Almássy, Szapáry, Bolza, Nemes, Orczy, Horthy, Lippich, Magyaray-Kos- sa, stb.) kerültek ki. A fővédnök a min­denkori főispán volt. A századfordulótól a bálok szervezése a Vármegyei Kaszinó belső ügyévé vált, s a hagyományos va-- csora és táncmulatság mellett mind je­lentősebb szerepet kaptak a színészi és énekesi magánszámok, kabaré jellegű produkciók és a rövid színművek is. Az első világháború után e műsorszámok sokszor hazafias-nacionalista színezetet öltöttek, s éjfélkor beszédben emlékez­tek az anyanemzettől elszakított magyar­ságra. A mulatság sokszor reggel 6.-ig tartott. A dualista korban a zenét cigány- vagy katonazenekarok szolgáltatták. A ma­gyar táncok közül a „souppé-csárdás” volt a legnépszerűbb. A régi „lássú ma­gyar” ekkorra jórészt eltűnt, vagy fel­gyorsítva, „eredetiségéből kivetkőztet- ve” táncolták. A bálok fő attrakciója a „francia né­gyes” volt, melyből a bálozó lányoknak. kimaradni szégyennek számított. Erre rendszerint éjféltől került sor. (A bálok e rendje a századfordulótól néha felborult, s jelmézes bálra is vannak adatok.) A világháború után a csárdás mellett nőtt a kor divatos európai táncainak és az amerikai- dzsessznek a jelentősége, s a francia négyes szinte teljesen eltűnt a bálok táncrendjéből. A cigányzenészek mellett feltűnnek a szalon- vagy dzsessz- zenekarok is. A zene mellett a ruhák is változtak. A dualizmus idején a magyaros ruhák mel­lett lassan előretört a párizsi „úri divat”. A világháború után általánossá váltak a konfekcióipar termékei, a 30-as évek végére azonban ismét a „magyaros’ ’ ru­ha előretörése jellemezte a megyei jelle­gű bálokat. A megyebálok a kor vármegyei elitjé­nek, uralkodó köreinek báljai voltak. Farsang idején azonban szinte minden városi, falusi kör, egyesület, ipartestület ' rendezett összejöveteleket (bált, táncos • mulatságot, teaestélyt), sokszor jóté­konysági céllal. E rendezvények jórészt átfogták a középső és a szegényebb réte­geket is. „... míg a nyár elválasztja az embereket - írta egy lap 1892-ben -, ad­dig a tél mintegy kényszeríti őket, hogy keressék egymást,... minden egylet a téli időszakban fejti ki a legnagyobb mun­kálkodást, ... megemlékezik a szenve­dőkről, s módot talál azok könnyebbíté- sére”. Napjaink problémáit szemlélve nyilvánvaló, hogy ez az a tevékenység, melynek hiányát igazán fájlalnunk kell társadalmunkban. Dr. Bagi Gábor muzeológus Palotás a Vitézi Bálon. Kockázó magyarok (László Gyula alapján) Farsang ’91

Next

/
Oldalképek
Tartalom