Új Néplap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-26 / 22. szám
PLAP KULTURÁLIS PANORAMAJA 9 ftA másnaposság gyalázatos állapot. De az alkohol utáni másnaposság még eliziumi érzet ahhoz képest, amit a hitének, illúzióinak, utópiáinak mámorából józanodó ember érez. Zakariás Gézának a katzenjammer mindkét formájából bőségesen kijutott: a fizikaiból és a szellemiből egyaránt. Itt áll kiürülve, hitek, utópiák nélkül, jövő nélkül, s hogy túl az ötvenen azt sem tudja, holnap mit eszik, hol hajtja álomra a fejét, az már szinte mellékes, bagatell. Zakariásnak csak a tartása maradt, de azt nem adja föl. Mert a tartás maga az ember. És az élet a halálig tart. Zakariás sorsa az elmúlt ötven év Magyarországában történelem is. Helyzeténél fogva sokfelé kötődik, de egészen sehová sem tartozik. Mert egyszerre polgár és proletár, munkás és művész-értelmiségi, mert zsidónak magyar és magyarnak zsidó és mindkettőnek katolikus, de katolikusnak ateista és hívőnek oly keserű, illúzióit, sőt jövőjét vesztett ember, aki már csak arra képes, hogy talpon maradjon, mert az ember addig ember, amíg föl bír tápaszkodni. Zakariás pedig, bár nem is remél semmit, ember akar maradni. És ez tébolyodon századunkban nem is kevés” - írja legújabb regényéről Kertész Ákos. dezők szemében nem vonzó tulajdonság ezen a mi vidékünkön. Ez lehetett oka (többek között; hogy rendezetlen magánéletéről most ne beszéljünk) annak, hogy Zakariás Gézát szinte minden évadkezdet más-más színháznál találta, míg végre N.-ben megállapodott, ahol szerették, megbecsülték, s a társulat vezető színésze lett. Az n.-i színház nem tartozott sem a legjobb, sem a legrosszabb színházak közé, átlagos vidéki színház volt, s hogy miért nevezték Reviczky Gyula Színháznak, annak magyarázata, mint Zakariástól akkor este megtudtam, a következő: Dózsa György úton mentem valahová, hogy mi volt az úticélom, nem emlékszem (túl fontos nem lehetett, mert arra viszont emlékszem, hogy aznap már nem jutottam el oda), mikor egy útkereszteződés előtt, amint a lámpa sárgára váltott, az előttem haladó ütött-kopott fehér Lada vezetője úgy döntött, hogy még átjut a csomóponton, és gázt adott. Minthogy szorosan mögötte voltam, arra számítva, hogy ebbe a sárgába még én is beleférek, rátapostam a gázra magam is, ám a fehér Lada hirtelen - már túl a lámpán, de még innen az útkereszteződés közepén - leblokkolt, s engem csak a reflexem meg a Jóisten mentett meg attól, hogy bele ne rohanjak; csikorogtak a gumik, a kocsim (ezerkétszázas Zsiguli volt az is) előbb jobbra, majd balra farolt, alig bírtam újra egyenesbe hozni, de végül megálltam vagy fél méterre a másiktól, ám ki sem fújhattam a levegőt, az előttem levő őrült tolatólámpája kigyulladt, ő meg visszagurult, hogy a keresztező forgalmat ne akadályozza. Rémülten tenyerelterh a kürtre, a pasas észbe kapott, s így csak enyhe koccanással csókoló- zott össze a két lökhárító, nagyobb baj nem történt. Más korombeli értelmiségi foglalkozású emberhez hasonlóan az én idegeim is meglehetősen elron- gyolódtak már (többek szerint neurotikus vagyok), de ha volán mögé kerülök, nyugodt leszek, akár egy Buddha, nem dühöngök, nem kiabálok, senkit sem akarok megbüntetni, sem kioktatni, sőt kellemes sikerélményként könyvelem el, ha ki bírom védeni mások balfogásait; nagyon megtanultam, amit annak idején nem is az oktatóm, hanem egy hangmérnök barátom mondott, aki régebben és nálam sokkal jobban vezetett, hogy ne felejtsd el, mindenki hülye, csak te nem, neked kell vigyáznod a többi idiótára, is; de akkor - kivételesen - mégis fölszaladt bennem a pumpa, talán mert mögöttem ott volt az én vénséges vén, tizenöt éves, hulló szőrű és teljesen vak pulikutyám, a Boriska (el is pusztult szegény még azon az őszön), és Boriska a hirtelen fékezéstől lezuhant a hátsó ülésről, ott kapálózott mögöttem a kocsi aljában, nem értvén, hogy mi történik vele, mondom, talán a védtelen, magatehetetlen szegény párát ért inzultus, talán a bűntudat dühített fel, hiszen én idejében észleltem, hogy a lámpa sárgát mutat, kényelmesen megállhattam volna, és tudtam, hogy a kötelező követési távolságot sem tartottam be, mindenesetre lilára gyűlt fejjel kipattantam a kocsiból, és üvöltve hajoltam be a fehér Lada ablakán. - Marha! - ordítottam -, ha már nem tudja eldönteni, mit akar, legalább bámuljon bele a tükörbe, mielőtt rükvercel! - Vidáman csillogó szempár s egy vigyorgó pofa nézett rám bentről, mi van, írókám, kérdezte, nem jött össze éjjel a numera? Zakariás volt. Röhögtünk, kezet ráztunk (a bámészkodók bánatára, akik legalább néhány pofont szerettek volna látni), és gyorsan megállapodtunk, hogy tíz perc múlva találkozunk a presszóban, itt három sarokkal arrébb. Mikor visszaültem a kocsiba, és fölsegítettem Boriskát a hátsó ülésre, egyszerre rájöttem, hogy az az illat, ami Zakariást körüllengte, s még most sem ment ki az orromból, az bizony alkoholszag, s gyanúm a presszóban igazolódott; Zakariás fél rumot is kért a kávéjához. Megbeszéltük, hogy mindketten letesszük a kocsit, háromnegyed óra múlva találkozunk a Fészekben, megvacsorázunk, és néhány üveg bor mellett meghányjuk-vetjük a világ dolgait. • • o kerültem dramaturgnak, s ebben a minőségemben rengeteg színésszel volt dolgom, Zakariással nem találkoztam, akkoriban már nem tartozott azok közé, akiket sűrűn foglalkoztattak a filmrendezők. A hetvenes évek elején aztán a színházakkal is szóróN városától megtagadta .a sors, hogy fiai a színházművészet, az irodalom vagy akár a zeneművészet terén hírnévre tegyenek szert, bár az N.-ből elszármazott nota- bilitások között több országos s egy Európa-hírű sportoló, továbbá néhány neves tudós, mezőgazdász, politikus is található (Zakariás tudott róla, hogy még háborús bűnös is, sőt egy hírhedt tvennégyben vagy ötvenötben ismertem meg Zakariást, akkor került át hozzánk az autójavítóba a Her- mestől,' együtt dolgoztunk vagy hat évig, és elég jóban voltunk akkoriban, összehozott a közös sors, a közös munka '* (mindketten karosz- szérialakatosok voltunk) és az a tény, hegy ő is érettségi után, átképzősként került a szakmába, és mind a ketten szerettük is ezt a melót; Zakariás kitűnő szakmunkás volt, ügyes kezű, jó érzékű iparos; de összehozott a közös érdeklődés is: én már titokban írogattam akkor, Zakariás pedig az üzemi színjátszócsoportban tevékenykedett (egyszer előadták egy dramatizált novellámat is; igen mérsékelt sikerrel), és szinte egy időben 'kerültünk egyetemre;_engerp az írószövetség javaslatára fölvettek a bölcsészkarra, és ugyanabban az évben egy munkásszínjátszó fesztiválon elért siker eredményeként Zakariás a főiskolára került. Az egyetemi évek alatt is találkozgattunk, többször láttam őt tévében, színházban, moziban, és meghívott több főiskolai vizsgaelőadására is, aztán másoktól hallottam, hogy megszerezvén a diplomát, elvált a feleségétől, Zsuzsától, akit szintén ismertem, és vidékre szerződött. Ezután öt-hat évig nem láttam, nem is tudtam róla semmit. Noha az egyetem után a Filmgyárba sabb kapcsolatba kerültem (miután hetvenkettőben szerencsém volt színpadi szerzőként debütálhatni), ettől kezdve gyakrabban látogattam a vidéki társulatokat is, részben mint szerző, részben hivatalosan mint forgatókönyvíró és filmdramaturg, ez idő tájt ismét összefutottunk Zakariással, sőt két darabomban játszott is, s én mindkét alkalommal igen elégedett voltam vele. Zakariás elméletileg, esztétikailag képzett, tudatos színész volt, ismerte a magyar s a világ- irodalmat, beszélt és olvasott (ha nem is jól) angolul, magasrendű beszédtechnikával rendelkezett (azaz, különös módon, a nézőtéren is érteni lehetett, amit a színpadon mond), tűrhetően táncolt és énekelt, naponta tornázott, ha tehette, úszott és lovagolt, s hogy miért nem csinált igazi karriert, az remélhetőleg kiderül majd a későbbiek során, helyzetét mindenesetre meghatározta, hogy konokul és megátalkodottan a saját fejével akart gondolkozni, és ez se színházi vezetők, se renrablógyilkos is - de, mondta, ezt most ne feszegessük), az n.-iek, szerencsétlenségükre, egyetlen híres művészt sem vallhatták magukénak. Mindez nem jelenti azt, hogy N.-ben nem pártfogol-- ták volna a művészeteket, mert ellenkezőleg: N. lakosai lelkes ■ színház- és koncertlátogatók ma is, sőt a megyei Mozgóképüzemi Vállalat statisztikái szerint az n.- i mpzik látogatottsága is mindig jóval az országos átlag fölött van. De a többi, például a vendéglátóiparhoz kapcsolt kulturális intézményeket sem hanyagolják el az n.-iek, úgymint a szálloda night-clubját, ahol a helybeli színház művészeivel együtt fővárosi artisták adják a műsort (jelenleg, tudatta velem Zakariás, épp a 3 POLDINI), továbbá a RABLÓ CSUKA, a MAGYAROS és a VÍG BETYÁR nevű éttermeket, ahol országos viszonylatban is kiváló prímások szolgáltatják a zenét, valamint a kocsmákat, ahol öntevékeny művelődés folyik, minthogy a vendégek maguk szórakoztatják egymást a vokális zene művészi eszközeivel. Mindez pedig nem is mai keletű jelenség N.-ben, mert a történelem tanúsága szerint N. városa már a múlt században is szívélyes vendégszeretettel és tárt karokkal fogadta a vándorszíntársulatokat és a vándor- cirkuszokat, és Zakariás arról is tudott, hogy N. polgárai közadakozásból építették föl a millenniumi esztendőben kőszínházukat, ami az első állandó n.-i színtársulatnak otthont adott. A színházat (amelyik itt-ott málló vakolattal, helyenkint gerendákkal aládúcolva, de még ma is áll) megnyitásának esztendejétől számítva másfél évtizeden át Múzsák Házának tisztelték, majd nemes egyszerűséggel Modem Színháznak keresztelték el. Később hívták Sádbereghy Színkörnek is (nem valami színház- történeti híresség, hanem báró Sádbereghy Sessler Egon után, aki a színház intendánsa lett), ez azonban csak egyetlen évadon keresztül tartott, mert mikor a báró urat fölmentette az esküdtszék (a sikkasztás vádja alól), és a színház legfőbb irányítását ismét polgári személy, dr. Pan- zichter Jenő főgimnáziumi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja vette át, az intézményt ismét visszakeresztelték Modem Színházzá. Akkoriban pedig, mikor vidéki színházaink, a Nemzeti Színházak kivételével, egytől egyig valamely irodalmi nagyságunkról neveztettek el (tudniillik az államosítás után), olyanról természetesen, aki az illető városnak szülötte vagy hosszabb időn át lakója volt, az n.-i színház hirtelen név nélkül maradt, ám ekkor kiderült, hogy Reviczky Gyula annak idején N.-ben vendégeskedett Schäffler Márton patiká- rius házánál három egész napon át. Az eseményről - annak idején - jószerivel csak maga a költő s vendéglátója, a derék patikamester, esetleg annak szűkebb családja tudott, de lelkes n.-i hely- történészek szorgos levéltári munkával kiderítették a sajnálatosan feledésbe merült eseményt, mihelyt annak eljött az ideje, s így kapta N. város színháza a Reviczky Gyula Színház nevet, bár Reviczky nem tartozott a legjelentősebb magyar színpadi szerzők közé, tekintve, hogy egyetlen színművet sem írt, de hát - szegény ember vízzel ■ főz. A színház igázgatóját ‘ viszont nem Schäffler Márton gyógyszerész tiszteletére nevezték a színházban Aszpirinnak, hanem mert azt is kiderítették (nem az n.-i helytörténészek, hanem Zakariás és kollégái), hogy ' Bonyhády Kálmán igazgató néhai édesapja vitéz Bonyhády- Bayer Ede néven kántortanító volt Monyokon. Mármost az idősebb nemzedékhez tartozók még nyilván emlékeznek rá, hogy az aszpirin nevű gyógyszert egy Bayer nevű gyógyszer- gyáros találta ki es terjesztette.el a régi Monarchia területén, így Bonyhády a Bayer név tiszteletére kapta a ragadványnevét, ami egyébként kitűnően illett reá, mert a direktor arckifejezése indulatmentes állapotban, is olyan volt, mintha most rágott volna szét egy aszpirint.-ről, a társulatról beszélgettünk a fönti hangnemben vörösbor mellett, vacsora után; Zakariás elmondta, hogy második napja van fönn, és nincs kedve visszamenni, pedig muszáj, mert holnapután este már játszik. - Szerelmes vagyok - közölte hirtelen.- Nocsak! - örvendeztem, ez jó!- Frászt! - mondta ő. Az az asszony tisztes polgár és családanya, félje, két gyereke van, és nem válik. Még jobb, mondtam én meggyőződéssel, de Zakariás tényleg szerelmes lehetett, mert mély undorral villant rám a szeme, és elhallgatott. Valahogy megpróbáltam visszatáncolni, ne haragudj, mondtam, cinikus vén szivar vagyok, nagy nehezen megenyhült, és tovább beszélt, ő tudja, hogy annak az asszonynak élete legnagyobb és egyetlen igazi vállalkozása a két gyerek, nem is kívánhatja, hogy otthagyja őket. Csak az a baj, hogy ő szerelmes. És az asszony, kérdeztem, ő is, felelte Zakariás, de ez nem érdekes. Érdekes az, hogy ő már ötven múlt, és nyilván ez az utolsó szerelem az életében, ezért olyan rohadt az egész, mert ez a nő az egyetlen, aki mellett ő még el bírná képzelni hátralévő napjait. Egyébként úgy határozott, hogy eljön N.-ből, a városból is, a színháztól is, azért van itt, hogy valami megoldást keressen, munkát, lehetőleg szakmába vágót, s lakást, ha mást nem, egy albérletet. - Az asszony miatt? - kérdeztem. Dehogy, mondta Zakariás, ahányszor az asszony el bír szabadulni a családjától s a munkahelyéről (s ez sajnos ritkán fordul elő), annyiszor ő is föl tud jönni N.-ből valamilyen ürügygyei, kégli mindig akad, néhány haverja maradt azért Pesten a régi időkből, valaki mindig segít. - Hát akkor? - faggattam tovább. - Csak - mondta Zakariás tömören. Elege van. De miből? Az egészből. Totál. Ja, ha totál, gondoltam én, az más. Az abszolút érv. És nem feszegettem a dolgot, másról kezdtünk beszélni. égi, közös élményeket idéztünk, közös ismerősökről pletykáltunk, Zakariás elmesélte, hogy Füzessy Sári, a Nagyasszony, az Aszpirin (Bonyhády, az igazgató) felesége, mikor tavalyelőtt egy reggel megébredt Gyulai Kristóf, az új, huszonhárom éves bonviván felsővárosi albérletében (ő maga még csak ötvenkét éves volt akkor), és Kristófka tálcán vitte be Füzessynek a fo- ■ nőtt kalácsból, vajból, kaviárból, szalonnás-hagymás rántottából és édes pezsgőből álló reggelit (mely összeállítás talán meglepheti, az ínyenc olvasót, de .vegyük tekintetbe, hogy a fönti menü Füzessy Sári speciális ízlését volt hivatva kielégíteni), akkor a Nagyasszony, az n.-i társulat közkedvelt primadonnája, ott az ágyban, párnák között, babarózsaszín hálóingében, ölében a tálcával, egyik kezében a pezsgőspohárral, másik kezében a rántottas villával imigyen sóhajtott föl: „Istenkém, ami az életben jó, az vagy hizlal, vagy erí kölcstelen!” Nevettünk, de azért megjegyeztem, hogy az utóbbi húsz évben ezt a történetet legalább hat helyről, hat különböző művésznővel kapcsolatban hallottam már, Zakariás helyeselt, ő is ismerte az anekdota néhány változatát, valószínű hát, hogy afféle vándormotívumról, más néven maka- máról van szó, de mindegy; akár igaz a sztori, akár nem, jól van kitalálva, s a mese tanulsága mindenképpen az Élet Nagy Igazságai közé tartozik. R N A (RÉSZLET)
