Új Néplap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-19 / 16. szám

4 1991. JANUÁR 19. Szombatijegyzet Egy porszem a vérzivatarban Dehogyis akartam én az öböl-háborúról írni. Láttam egy ágnyi kinyílott aranyesőt, és néhány vakmerő hóvirágot egy kiskert szélvédett zugá­ban, tavaszt idéző szellő viháncolt körbe egy fiatal lányt, aki kigombolt kabátban sétált a Tisza-parton. Őket kívántam köszönteni illő ho­zsannával. Aztán csütörtökön hajnalban 1 óra 06 perckor feltámadt a Sivatagi Vihar, megin­dult a világ ellen a hírközlő eszközök inváziója, és az információk kiszorítottak a fejemből min­den más gondolatot. Ebben a képernyőre szer­kesztett háborúban úgy éreztem, az emberiség mérleget von: meddig is jutott a haditechniká­ban az észtvesztő fegyverkezés során. Mondha­tom, messzire. Épített repülőgépet, ami van - de még mennyire van! -, ám mégsincs, mert nem látszik. Bombák ravasz füzérébe kódolja a kés­leltetett halált. Ha nem a pusztítás célját szolgál­nák az impozáns technikai eszközök, akár el is ámulhatnánk rajtuk, mint teszem azt az autóipar világméretű seregszemléjén. De sajnos egy pil­lanatra sem feledhetjük az eszköz által megva­lósítani kívánt célt. Éppen, mert ilyen messzire jutott az emberiség a haditechnikában, talán soha nem volt fontosabb tényező a világtörténe­lemben maga az Ember, így nagybetűvel. Az ember minősége, akinek gondolatai, szándékai, vágyai, álmai ma már bármily akadályon ke­resztül is valósággá válhatnak. Ezért fontos hát, hogy milyen is az az ember, aki arcizmának egyetlen rándulásával rászabadíthatja a poklot a világra, és bolygónkon kiolthatja az élet pislá­koló lángját. Ebben a témában vizsga ez a helyi háború. A szemlélődőre rázúdul az információk özö­ne, és ettől kezdve már nem a maga ura. Amikor azt hiszi, a jól értesültek biztonságával benfen- tesként süröghet-foroghat a'világtörténelem­ben, elég egyetlen pillanatra is kikapcsolódni a hírközlés áramköréből, és máris Svejkként cset- lik-botlik a történések nyomában. Az idegdú­comhoz csatlakoztatott parabolaantenna nem­csak informál, de a számba is rágja azt, amit tudni köteles vagyok.- Lám, itt állok most egy ellenségképpel: egy egyébiránt jól fésült, baju­szos, olykor napszümeveget és tábornoki sujtást viselő államfőre kell haragudnom. Ha kell, hát haragszom, így parancsolta ezt rám a tévé, rádió és mindenfajta újság. De vajon miként véleked­nék erről a zöld ruhás úrról, ha rövidre vágott, fekete bajusszal, kezemben automata kara­béllyal éppen most kelnék fel egy imaszőnyeg­ről, ahol teszem azt, a családom életéért imád­koztam Allahhoz. Biztos, hogy másként. Avagy, ha néhány évvel ezelőtt nyílnak ki az US Navy bombázóinak rekeszei Bagdad fölött, va­jon nem tiltakozó röpgyűlésen ülnénk delente az üzemi étkezőben? Hát milyen is az ember? Ha azt mondom, világuralomról fantáziáié zsarnok, nem mon­dok igazat, mert vele szemben éppen ott sora­kozik a világ józanabbik fele. Ha fegyverrel képzelem el az embert, ez sem valós kép, mert világszerte ezrek és ezrek tüntetnek egyetlen üres töltényhüvely el­len is. Arról nem is szólva, hogy a homo sapiens gyermetegebb pillanataiban kifejezetten meg­mosolyogni való. Olvasom, hogy a németorszá­gi Düsseldorfban egy horgászt 150 márka pénz- büntetéssel sújtottak, mert kínozta a halakat. Egy állatvédő észrevette, hogy a szadista pecás a pontyokat egy üres vödörbe dobálta, és az edényt ezután lecsukta, ahol a pikkelyesek po­koli kínok között pusztultak el. A férfiú úgy védekezett, hogy nem volt szíve az állatokat agyonütni. Hát milyen is az ember? Szűkítsük a világra tekintő kameránk optikáját: közvetlen környe­zetünkben tekintve szét azt mondhatjuk, hogy felelőtlen. Az bizony, mert szennyezi a termé­szetet, gátlástalanul fújja a légbe az izzadtság­gátló permeteket, ami pedig köztudottan rést üt az ózonpajzsunkon. Aztán Trabanttal pöfékel, és műanyag zsákokkal szórja tele a határt. De kérdem én, mindez mi egyetlen repülőgép bom- baterhéhez, egy mérgező vegyi anyagot szóró aknához, netán tífusz- vagy kolerabacilust tar­talmazó ballonhoz képest? Hány és hány érv is elpusztul az Öbölben, amit eddig földgolyónk védelmében hatásosan forgattunk. S ha már Svejk optikáját vettem kölcsön, hadd aggályos­kodjam a cseh kisember észjárásával: milyen elégedettek voltunk magunkkal, amikor eltöröl­tük a halálbüntetést, mondván emberi életet em­ber nem olthat ki, így hát szadista gyilkosok részesültek a törvényhozás nagylelkű kegyel­mében. De hát a most zajló háború nem követe­li-e ártatlan áldozatok ezreinek életét? Hát akkor milyen az ember? Attól kezdve, hogy beleszülettünk egy szervezett társada­lomba, elvesztettük autonómiánk javarészét. Fegyvert fogunk, ha behívó érkezik, s tesszük azt, amit parancsolnak. Áhítattal nézünk felma­gasztosult vezérekre, s nem is vesszük észre, hogy már az ő akaratuk szerint cselekszünk. Hogy mikor jól, és mikor rosszul, ezt eldönti majd egy nyugalmas korszakban megkreált tör­ténelem. Most, mikor sodor az ár bennünket, hiába kapaszkodnánk körmünkszakadtáig bár­mely kiálló ágba, nincs megállás. Csak bízha­tunk abban, hogy napjaink zúgó folyama egy békés öbölbe torkoll. Hogy milyen az ember? Alighanem ezt sze­retnék tudni azok az ufók is, melyek az ufonau- ták szerint kitartóan tanulmányoznak bennün­ket. Néznek minket jobbról, néznek minket bal­ról, de semmire nem jutnak. Mert hál az embe­riség önmagát sem ismeri. Épül, szépül Jászapáti központja A város polgármesteri hivatala és a gyógy szertári központ közös beruházásában új gyógyszertárat építenek, mintegy 20 millió forintért. Az emeleten négy lakást alakítanak ki, különböző alapterülettel. (Fotó: T.Z.) Munka, szakma, hivatás - vagy család? Az elmúlt évtizedekben sok­szor megfogalmazódott: végre valahára a nők is dolgozhatnak, elvégre így teljesedik ki az éle­tük. Mindezt sem helyeselni, sem cáfolni nem akarom, megte­szi ezt helyettem úgyis az olva­só. Részben saját tapasztalatai, részben riportunk szereplői se­gítségével. Úgyis megfogalmaz­ható a kérdés: nehéz-e vagy sem egyszerre családot nevelni, és a munkahelyen is helytállni. Háromgyerekesek Farkas Endréék Kenderesen laknak. Jelenleg szolgálati lakás­ban, de már tető alá került az épülő házuk. 14 éve házasok, és bizony nagyon szomorúan kez­dődött a közös életük. Az első kislányukat négyhetes korában tüdőgyulladás miatt elveszítet­ték. Az iszonyatos csapást nehe­zen viselték el: pedig Julika, a feleség továbbra is bejárt Kisúj- ra, a Fékonba dolgozni. Rohan­tak az évek, és ma már három, szép gyerekük van: Edit 12 éves, Péter 5 és Juli, a legkisebb 3 lesz.- Fogalmam sincs mi követke­zik majd, ha letelik a gyes. Hiába voltam a cégnél jó munkás, há­rom gyerek mellett elképzelhe­tetlen az ingázás. Valahogyan itt, helyben kellene elhelyezked­nem. Elvégre a mostani teljes be­vételünk fizetéssel, családi pót­lékkal, az én járandóságommal együtt húszezer körüli. Ebből élünk öten, építkezünk, ruházko- dunk. Ha rajtam állna, én más­képpen szervezném az anyasá­got.- Hogyan?- Fizetnék az asszonyoknak, hogy aki nem akar, ne menjen vissza addig, amíg tízéves a leg­kisebb gyerek. Tévedések elke­rülése végett nem nagy pénzre, tisztességes járandóságra gon­dolok. Kevesebb lenne a reggeli nélkül iskolába rohanó gyerek, nem kellenének bölcsődék, óvo­dák, ráadásul rendes ebéd, va­csora várna minden kisfiút, meg kislányt. Ami még ennél is fon­tosabb, nem az üres lakásba ér­keznének haza. Mi tagadás, sokan osztják ezt a nézetet, és van is benne valami, hiszen a második műszak, így a gyermeknevelés dandárja leg­több helyen ma is az édesanya feladata. Nem véletlen, hogy a gyermekes anyák általában nem • * í » vállalnak vezető állást. Nyúl Já- nosné, Marika Kunhegyesen a ritka kivételek közé tartozik, mi­vel több mint négy éve a kunhe- gyesi postahivatal vezetője. A 35 beosztottja között 14 férfi is akad.- Amikor a gyerekek kisebbek voltak - mivel négyet nevelünk - több mint nyolc évet gyesen töl­töttem. Emlékezem, sok álmat­lan éjszakát okozott a döntés: vállalom-e vagy sem a hivatal­vezetést. Noha amikor ezt meg­kérdezték tőlem, már nagyobbak voltak, de azt is tudtam, hogy tőlük, a családtól veszem el az időt, ha túlórázom. Elvégre az én munkám nem mindig fér a napi nyolc órába.- Mégis miért vállalta?- Mert a férjem mellém állt. Sokat segít azóta is.- Érezte a beosztása hátrányát?- Olyankor, amikor haza kel­lett vinnem a munkát, és este nem velük játszottam, hanem az íveket összesítettem. Szerencsé­re helyettem foglalkozott velük a párom. Azért előnye is szárma­zik ennek: az átlagosnál vala­mennyien jóval önállóbbak.- Mit ajánlana azoknak a nők­nek, akik hasonló választás előtt állnak?- Elismerem, nem könnyű a munkát, meg a család gondjait együtt vállalni, főleg addig, amíg kisebbek a gyerekek. Ha már idősebbek, jobban meg lehet szervezni a napi tennivalókat. Bár hozzáteszem, a hivatalban is azt tapasztalom, hogy mi nők ne­hezebben dolgozzuk fel a mun­kahelyi és a családi problémákat, mint a férfiak. Több a teher is Ezt meg én rakom hozzá: min­den bizonnyal azért, mert érzé­kenyebb lelkűek, ezért nehezeb­ben teszik túl magukat a megpró­báltatásokon. Azon kívül az is vitathatatlan, jóval több az apró, mindennapi teher a vállukon, mint az erősebbik nem képvise­lőin. Egyiküknek-másikuknak igen kijut a sorsból, mint a most 38 éves tomajmonostorai Túrái Katalinnak is. Szinte leírni is sok mi minden nehezedik erre a 47 kilós, látszatra törékeny terem­tésre. Katalinnak van egy gyere­ke, aki most 13 éves. Egyedül nevelte, neveli, az apa évek óta feléjük sem nézett, ezért a szülei házában laknak. Igen ám, de 1985-ben súlyos csapás érte őket: hirtelen meghalt Katinak az édesanyja. Az édesapja pedig rokkantnyugdíjas volt.- Máról holnapra egy négyta­gú család ezernyi baja maradt rám. Nem titkolom, a temetés után idegkimerültséget kaptam. Igyekeztem összeszedni ma­gam, mert tudtam, ha nem lába­lok ki, állami gondozásba kerül a két öcsém, meg a fiam is. Amikor Kati még lábadozott, minden erejével a családot vá­lasztotta, de hát kellett a pénz, ezért újra dolgozni ment. A BHG-ben havi 6 ezer 400-at ke­res, és mivel szükségük van min­den forintra, ha lehet, túlórát is vállal. Főleg éjszakára, mert így napközben otthon a ház körül, meg odabenn jobban el bír vé­gezni. Általában négy-öt órát al­szik: ennyire futja. Időközben az öccsei felnőttek: az egyik már Pesten dolgozik, a másik pedig katona. A fia nyolcadikos, és tovább szeretne tanulni. Amikor a tér­itekről kérdezem ezt az asszonyt, őszintén, kertelés nélkül vála­szol.- Olykor az az érzésem, hogy egyik a másik rovására megy. Amikor dolgozom, sokszor az jár az eszemben: jaj, istenem, mi lehet otthon. Ha meg otthon te- szek-veszek azt fontolgatom, túlórázni kellene, mert a pénz is hiányzik.- Férjhez nem akar menni?- Ugyan már, ki venne el egy nőt három gyerekkel? Egyébként Katalin szomba­ton mos, főz, takarít, bár elmon­dása szerint vasárnap olykor la­zít is. A tévé elé ül, és néha 30-40 percig is nézi. Közben elgondol- kodzik azon, hogy a fiát nyolc kerek éve nem nézte meg az ap­ja, pedig Szolnok nincs is olyan messze... Azt tapasztalom, nem könnyű a ma nőinek, anyáinak egyen­súlyba hozni a családi és a hiva­tali kötelezettségeket. Ez bizony olykor igazi zsonglőrmunkát kí­ván. Nem csak a szebbik nemtől, hanem egyféle viselkedésmódo­sítást a férfiaktól is. De ez már egy újabb cikk té­mája lehet. Valami olyasmi cím­mel: Mi például ketten gürcö­lünk, egy bérért... D.Szabó Miklós Farkasék három aprósága Fotó: M.J.

Next

/
Oldalképek
Tartalom