Új Néplap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-15 / 12. szám

1991. JANUÁR 15. 3 Tiszta, szép, jól működik ( Jegyzetlapok Felújítás után a mezőtúri kórházban Az egyik „beugrót” orvosi szobává alakították át. Fotó: Korényi Éva (Folytatás az 1. oldalról)- És mi történt az új négyzetmé­terekkel?- Raktárnak, ügyeleti helyiség­nek, kórteremnek, orvosi szobának ad otthont. A felújítás lehetőséget adott arra, hogy 15 ággyal több legyen a kórházban úgy, hogy ne a zsúfoltságot fokozzuk. Sétálunk a kórház régi-új folyo­sóján. A felújítás nyomai a régi épületen a használhatóság, a mű­ködés képében mutatkoznak meg. Vagy ahogy az igazgató fogalmaz­za:- A kórház tiszta, szép és minden működik. Az épület komfortosabb, lakályosabb lett, és ez kedvez a betegeknek. Jobbak lettek az ápo­lónők munkakörülményei is. Ha pedig a betegnek és a nővérnek jobb a közérzete, akkor az orvos­nak már ettől a puszta ténytől jobb lesz.- Valóban nagyon szép minden, de mi lesz 1991-ben? A kórházak­nak egyre kevesebb pénzük van eszközre, gépre, műszerre. Önök­nél mi a helyzet?- A kórház működését, eszköz- beszerzést, stb. a társada­lombiztosítás fizeti. Az épület kar­bantartása, állagának megóvása az önkormányzat feladata. Így most a felújítás utolsó számlájából még ki kell egyenlíteni 5 millió forintot, de ez az önkormányzatot terheli. Ha a (Folytatás az 1. oldalról) Ezekre épültek volna a konk­rét tennivalóink, de a feladataink ellátásához nem tudtunk kellő­képpen informálódni. A műkö­désünket alapvetően meghatáro­zó érdek-képviseleti törvény leg­hamarabb februárban lát napvilá­got, ezért a továbbfejlődés lehe­tőségeit a március elején esedé­kes közgyűlésig dolgozzuk ki.- Milyen specifikus feladatok megoldásában működik közre a megyei szervezet, illetve melyek azok a területek az ágazatban, ahol mielőbbi egyeztetésre, be­avatkozásra lenne szükség?- A tej- vagy a húsfronton ki­alakult komoly feszültségek megoldásánál az ágazaton belül készség mutatkozik, kormány- szinten azonban hiányoznak a megfelelő intézkedések. A jelen­legi helyzetünkben érdemben azonban nem tehetünk semmit. Ezért változatlanul ott vagyunk, hogy a tej-, illetve a húsvertikum problémáit az élelmiszer-gazda­ság kénytelen elviselni. Sajnos azt kell, hogy mondjam: a köz­régi séma szerint az önkormány­zathoz tartoznánk - mint ahogy a tanácshoz tartoztunk korábban -, akkor most filléres gondjaink len­nének.- És így?- Nézze, túl nagy félelmeink nin­csenek. Ha sikerül keresztülvin­nem, hogy a gazdasági igazgatóm megmaradjon, nem lesz gondunk.- Miért, ez nem Öntől függ?- A Belügyminisztérium és a Népjóléti Minisztérium rendelete szerint azok döntik el, akik a gaz­dasági-műszaki ellátás területén dolgoznak. Másfél éve vagyok igazgató, de egy pillanatig se volt olyan gondom, hogy a kórház mű­ködése kockázatos legyen. Tavaly kórházi hulladékégetőt vásárol­ponti szervek nem veszik komo­lyan a szervezetet.- Mostanában sokan hangoz­tatják, hogy a belső fogyasztás mérséklődése és a külpiaci lehe­tőségek beszűkülése miatt a radi­kális termeléscsökkentés elodáz­hatatlan. Mi a véleménye erről?- A mennyiségi termeléscsök­kentés - amivel nehéz egyetérteni - csak minőségi váltással képzel­hető el. Ehhez viszont meg kell teremteni a mezőgazdasági ter­mékek piaci feltételeit. Ha már annyira szeretünk nyugatra te­kinteni, akkor teremtsünk az ága­zatnak olyan feltételeket, mint ott.- Hogyan értékeli a kamara a kormány mezőgazdaságot és élelmiszeripart érintő intézkedé­seit?- Véleményem szerint mérhe­tetlenül hiányzik az egységes ag­rárkoncepció. Ez megmutatko­zik abban, hogy a kormányintéz­kedések többnyire nem illesz­kednek egymáshoz. A terhek je­lentős részét a korábbi „hagyo­mányoknak” megfelelően a me­tunk, országos szimpoziont ren­deztünk. Az idén be akarjuk vezet­ni a számítógépes betegnyilvántar­tást összkórházi szinten. Emögött pénz van és gazdálkodás. A kórház nemcsak külsőségek­ben lépett előre, szakmailag is újí­tanak. Körülbelül két hónapja ve­zették be az aranyeres-rendelést, vagyis az aranyérbetegségek műtét nélküli gyógyítását, kezelését. Az idén számítanak a privatizáció megindulására is. Nyilván nem a fekvőbeteg osztályokat „adják ki”, hanem olyan rendeléseket - pl. a fogászat -, amelyekkel párhuza­mosan állami ellátás is várja a be­tegeket. Egyes szakmák pedig akár kft. formájában is működhetnek. Paulina Éva zőgazdaságra hárítják, hiszen ez az egyszerűbb és könnyebb meg­oldás. A vidéki lakosság tűrőké­pessége nagyobb, szétszórtsága és viszonylagos szervezetlensé­ge erre lehetőséget ad.- A pillanatnyi helyzet ismere­tében hogyan képzeli el az élel­miszer-gazdaság jövőjét?- Az ágazat rendezetlensége el­sősorban az ott dolgozókat sújt­ja, de óriási annak a veszélye, hogy ez előbb-utóbb az egész társadalomra vissza fog hatni. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a mezőgazdaság a rossz gazdaság- politika első áldozata. Nem ve­szik kellően figyelembe az ága­zat sajátosságait, azt mindig megelőzik más, politikai meg­fontolások. Az önmagában is ab­szurd helyzetet idéz elő, hiszen semmiképpen sem lehet jó az, hogy a politika elébe megy a gaz­daságnak. Történelmünk folya­mán ez már többször megismét­lődött, és most is ugyanebbe az „utcába’ ’ megyünk.- Köszönöm a beszélgetést! Laczi Zoltán Mellőzték az intézkedéseket Lassan születnek meg a kapaszkodók — napló A gyászmisén, amelyen én is ott voltam szom­baton délelőtt, a karcagi katolikus templomban, sok-sok szép, méltató szó elhangzott Vígh Béla címzetes főesperes úrról. Én is emlékeszem rá, milyen hihetetlen energiával újíttatta fel Karcag­ra kerülése után a teljesen tönkrement templo­mot, s tegyük hozzá, a gyülekezetét is. Most, koporsója előtt, az óriási tömegben egy idős asszonyon láttam, hogy milyen fontos volt a híveknek a főesperes úr. Ez a kopott, agyongyö­tört asszony a gyászmise elejétől a végéig sírt. Nem zokogott, nem dobálta a fejét, nem sikolto­zott, nem ájuldozott, mentes volt minden teatra­litástól. Egyszerűen csak sírt, csöndesen, fájdal­masan. Még csak nem is hüppögött. Állt a mind­egyik korosztályt magába olvasztó tömegben, és némán sírt, megállíthatatlanul folytak a könnyei. Néha, amikor elfáradt, az előtte álló, nyilván rokon vagy ismerős asszony vállán sírdogált, máskor a mögötte lévő pad támlájára borulva sírta vizesre kabátjának ujját. Kopott, fekete ken­dő keretezte fájdalmas gondoktól, keserű hétköz­napoktól, a második világháború poklától, 1956 eseményeitől, az azt követő megtorlástól, a szin­te állandósult rettegéstől barázdált arcát. A ken­dő aljának néhány szála kibomolva lógott a ka­bátra, amely talán szürkésbama, erősen viseltes, itt-ott szakadt volt, elöl biztosítótűvel összefog­va, s ahogy az ember vette a levegőt, érezte, ez az asszony valami rossz, nedves lakásban lakhat. Állt, viszonylag közel a koporsóhoz, s talán észre sem vette, hogy a fél város bepréselődött a temp­lomba búcsút venni a főesperes úrtól, állt önma­gában, önmaga fájdalmába zártan, és a szegé­nyek csöndes, félrehúzódó szerénységével sírt. Méltó búcsú volt. Néztem ezt a szegény, elhasz­nált asszonyt, s makacsul vissza-visszatért a gon­dolat: Jézus szerette volna őt. Körmendi Lajos Itt a mészárszék? Majdnem a házunkig hozta negyvennégy kará­csonyán az oroszokat a Jézuska, de lehet, hogy tudta: ez a nap nálunk szigorúan zártkörű családi ünnep, ahonnan különben is már korábban mundér­ba bújtatva, messzire vitte a családfőt, ezért a szom­szédban megállította őket. A budai Hermann Ottó út torkolatára néző Gábor Andor úti szuterénlakásunkból nem láthattam őket, de amikor felmerészkedtem a háziúrék magasföld­szinti bejáratához, nem sokat kellett vámom arra, hogy a Guyon Richárd út valamelyik villája sarkán óvatosan kikandikáljon egy-egy usánkát viselő fej. A németek az utcánk szembeniévé oldalát birto­kolták. Néhány napig csak ritkán, akkor is úgy vak­tában száguldoztak házunk körül a karácsonyi „üd­vözletét” vivő golyók. Mintha mindkét fél érezte volna, hogy a megbékélés ünnepének ideje van. Szilveszter délutánján aztán elszabadult a pokol. Mi meg a malacok okoztuk a tűzpárbajt. Délután három óra lehetett, amikor a nálunk rekedt unoka­bátyám - tizenhat éves lehetett akkor - felkiáltott:- Odanézz, milyen szép süldők!- Ugyan már, hogyan kerülnének ide malacok a senki földjére, ráadásul a Rózsadomb egyik legele­gánsabb utcájába, ahol tán évszázadok óta tilos az állattartás - hurrogtam le. Mivel azonban parasztgyerek létére nem tudott betelni a látvánnyal, lelkesedése engem is az ablak­hoz csábított. És uram, láss csodát; a drótkerítés mellett tényleg ott röfögött két selymes szőrű, turpis orrú, nagy fülű, legalább negyvenkilós malac.- Hajtsuk őket a garázsba - biztatott a bátyám.- Lelőnek bennünket!- Ugyan már, gyerekekre tán csak nem lőnek. Ránk nem is lőtt egyik fél sem, csak a malacokra. Azokra sem a senki földjén való mészárlás szándé­kával, hanem azért, hogy pattogó golyókból font ostorral terelje a maga konyhájára a megriadt álla­tokat. A kaput nyitva hagyva pucoltunk a szuterénba. A malacok meg - mint a húrokon a vonó - vágtattak az utcán jobbról balra, balról jobbra. Ha az oroszok felé vették az irányt, akkor a németek sortüze pattogott előttük. Ha visszafordultak, az oroszok lőttek. Egy­szer csak a malacok felfedezték a nyitott kapu mö­gött biztos óvóhelyet jelentő garázst, és visítva be­szaladtak. Egy óra múlva már meg is perzseltük őket a földbe süllyesztett, üres garázsban. Soha olyan isteni fala­tok nem kerültek a számba - akkor legalábbis úgy éreztem. S azután is, mert a hozzánk hajnalban betörő szovjet rohamcsapat mindent megevett. Megértettem őket, hiszen háborúban nem mindig működik az utánpótlás. Még örültem is, mert arra gondoltam, hogy végre vége számunkra a háború­nak, a közelgő front miatt görcsbe szorult gyomorral töltött éjszakáknak, a jegyrendszerrel sem biztosí­tott ellátásnak, az állandó éhezésnek. Tévedtem, nagyon tévedtem. Az élelmiszer beszerzés igazi csődje akkor követ­kezett be, hiszen a vár körül még hetekig állt a front. A napokig tartó éhezés után boldog volt, aki golyó­tól elhullott lótetemre talált. Jobb napokat látott kegyelmes urak is úgy szabdalták azt, mintha utolsó mentsváruk lenne. S ha meggondolom, az is volt. Az összefagyott halottakra pillantást sem vetve élelem után kódorogtak az emberek a havas utcá­kon. Persze, akkor is voltak vállalkozók. Az egyik hites könyvvizsgáló, akit azelőtt én csak elegánsan öltözve, csokomyakkendővel ékesítve láttam, úgy hókon csapott a villája udvarán egy odatévedt kato­nalovat, hogy annak még horkanni sem volt ideje. A sikeren felbuzdulva kérte a környékbelieket: ha gazdátlan gebével találkoznak, vezessék csak hoz­zá. S ha egy üzlet „menni kezd”! Nem korgott a gyomruk a szomszédoknak sem. Eltelt aztán néhány hónap, talán két év is, válto­zott a világ. Ismét előkerült a hites könyvvizsgáló fehér inge és csokomyakkendője. Egyszer csak egy virágillattal hódító, szieszták) szombat délután rossz gebét vezetve beállít egy suhanc, s kérdi a hites könyvvizsgálótól:- Mondja kérem, itt van a lómészárszék? Mostanában sokszor eszembe jut ez a régi, sajnos emlékezetből kitörölhetetlen időszak. És az állandó áremelések, a fokozódó infláció miatt valamiféle párhuzamot érzek napjaink s a háború vége között. Nyilvánvaló persze, hogy most más okoz kíméletlen nehézséget, s nem akkorát, mint akkor. Tisztában vagyok ezzel, s azzal is, hogy ha akkor talpra áll­tunk, elviselhetőbb lesz most imbolygásunk. Csak egy kicsit pontosabban kellene megfogalmazni a közeljövőt. Negyvenötben tudtuk, hogy szétlőtt há­zainkat, felrobbantott hidainkat fel kell építenünk, fel kell tömünk a vetetlenül maradt ugart. Ma kicsit elmosódottabb a közeljövő, ezért főleg ilyenkor, nagyarányú áremelések idején sokan szid­ják a kormányt, az meg jó magyar szokás szerint az előző rendszert káromolja. Nem tudom, gondoltak-e már arra, hogy a Tanácsköztársaság vezetői mennyi mindent rákentek az osztrák sógorokra, Horthyék meg órájuk, Rákosiék Horthyra. Szinte a mai napig tartó folyamat ez. Pedig ideje volna már kevesebbet hátramutogatni, inkább halaszthatatlan tennivaló­inkra fordítani a figyelmet. Azzal sem érünk el semmit, ha szidjuk a vezető­ket. Utóvégre ők sem vétkesek mindenben. Jóska bátyám esete jut erről eszembe. A harmincas évek­ben sorkatonaként beosztották Budán egy miniszteri garázs őrzésére. Az egyik szupercsoda autóról úgy hírlett, hogy Horthy Miklós kocsija. A bátyus meg­ragadta a soha vissza nem térő alkalmat, s beült a hátsó ülésre, ahol kicsúszott zsebéből kedvenc zseb­kése. Haláláig méltatlankodva hajtogatta, hogy a kormányzó ellopta a bicskáját. Néha most is ráfogjuk egy-egy vezetőre, hogy ellopta tőlünk a kenyérszelő bicskát. Ok nélkül is, okkal is. Amikor például igen tetemesen felemelik a tömegeket munkába vivő buszok, munkásvonatok viteldíját, akkor nagyon disszonánsán cseng, hogy a kormány tizennyolc személyes különgépet akar venni jó néhány milliárdért. Azt mondják, a világ legpesszimistább népe va­gyunk. Én ugyan nem vagyok pesszimista. Mindig tartom magam a szovjet-kínai határvillongások ide­jén született vicchez, miszerint kettőezerben, a má­jus elsejei felvonuláson összetalálkozik két régi is­merős. - Hogy van, kedves Kohn-csek úr? - kérdi az egyik. - Köszönöm, Grün-csek úr, élek. Tudja, úgy vagyok vele, hogy azt is kibírtuk, ezt is kibírjuk valahogy, csak ez a kurva sárkány ne volna olyan nehéz. Hát igen, most is nagy teher nehezedik mind- annyiónk vállára, ezt is kibírjuk, de eljön majd az az idő, amikor bő termésen nevelt, szépen fejlett álla­tainkat visszük a mészárszékbe. Csak aztán jól gon­doljuk meg, hogy melyik hentest válasszuk. Simon Béla Nyugodj (néha) békében Egy középkorú, jól öltözött pedagógusnő kere­sett a minap a szerkesztőségben, mivel olyasva­lami történt vele, ami közel húszéves tanári pá­lyafutása során még soha. Ugyanis este becsön­gettek az emeleti lakásába, és mire kiment, csak szaladva távolodó lábak koppjait hallotta. Az ajtó előtt piros szalaggal átkötött doboz árválkodott, rajta ennyi: tanár néninek. Bevitte, gondolva, he­tedikes vagy nyolcadikos diákjai lepték meg va­lamivel a téli szünet után néhány nappal. A férjé­vel bontogatni kezdte a konyhaasztalra tett alkal­matosságot, amelyből egy apró, formás koszorú került elő. Rajta kétszárú, hófehér szalag csüngött imilyen felirattal: „Nyugodj (néha) békében”. Élete párja jót nevetett, ő viszont sími kezdett, majd elhatározta, kinyomozza az elkövetőket. Áludt rá egyet, és később úgy döntött: bejön hozzám, és megkér, írjak név és színhely nélkül az ügy tanulságairól. Hozzátette, beismeri: oly­kor tényleg aggályoskodik is, és sok dologba szeret beleszólni. Még olyasmibe is, hogy mit tart ildomosnak, hová menjenek délután a diákjai. A felkérésnek ezúton teszek eleget, és válaszol­ni igyekszem kissé csípős kéréssel. A kissé csí­pősre helyezem a hangsúlyt, hiszen érzem, ezek a vásott lurkók nem azt akarják, hogy minél ha­marabb vigye el Szent Mihály lova, hanem in­kább figyelmeztetik: kevesebb is jó lenne önből. Én legelőször kissé magamba szállnék, nem nyüzsgök-e túlontúl sokat a 13-14 éves „nagyfi­úk” körül, akarva-akaratlanul még levegőt se hagyva nekik! Valami ehhez hasonló önvizsgá­latszerűséget végeznék. Egyúttal üzenem az elkövetőknek is: srácok, nem akármilyen észjárásra vall a rendhagyó aján­dék! Egyúttal engedjétek meg, hogy ibolyaszeré­nyen megjegyezzem: a tanárnő isten bizony a ti érdeketekben nyüzsög. Kedvel benneteket, sze­retné, ha tényleg nagyszerű felnőttekké, embe­rekké válnátok. Higgyétek el, majd pár év múlva rájöttök, a leendő párotok is ezt csinálja. Elvégre a nők szeretnek anyáskodni a szeretett, rájuk bízott férfiak fölött: akkor is, ha páijuk, akkor is, ha fiuk, és akkor is, ha csak a tanítványuk az illető. Mert miért baj az, ha valakit figyelmeztet­nek: gyászos a körme, vagy a keze az Alföld aszály sújtotta hónapjait idézi? Valamit azért hadd javasoljak nektek. Ha né­hány hét múlva változna, és (olykor) békét hagy­na nektek, szerintem csokit vegyetek neki. Ha nem, akkor is csokit érdemel, de többet. Elvégre az édességet minden nő szereti, és amíg csipegeti - meg utána is - bizonyára békét hagy nektek. Mert most tüske van a lelkében, még ha esetleg részben igazatok is lehet. Vigasztaljátok meg, ezért ismeretlenül is bízom bennetek, meg abban, hogy minden vélt vagy valódi sérelem ellenére a koszorúnál sokkal kedvesebb figyelmességgel lepitek meg ezt a „nyüzsgő” pedagógust, akit tíz év múlva, meglehet, másképpen értékeltek, mint most. Ugye, ezért a válaszért nem kapok tőletek koszorút? Vagy ha a gondolatmeneteteket stíl­szerűen folytatom, még egy sírcsokrot sem... D. Sz.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom