Új Néplap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-12 / 10. szám
8 1991. JANUÁR 12. Vathy Zsuzsa: Mától kezdve hívjatok Jón Rájsznak. Kicsoda Jón Rájsz? Most nem tudom elmondani, majd legközelebb. - Ez még tegnap este történt. Most Jón Rájsz, a kisfiú anyaszült meztelenül áll az anyja előtt, és azt hajtogatja, azért nem tud felöltözni, mert nincs ruhája. A nyomaték kedvéért meg is rázza az anyját, ébredjen fel, ha véletlenül aludna. Ruhahegy az ágyon, kirámolt szekrény, korholása, de szelíd, hiszen végül minden előkerült, egy rövid példázat a rendetlen gyerekről, aki, mint a korsó, addig járt a kútra... - de óvatosan, mert a hétfő reggelt elrontani nem szabad. És ki tudná egyébként is megmagyarázni, hogy egy kilenc éves reggelenként miért gunyoros, mérges és ingerlékeny, milyen indulatok, fáradtság és túlfűtöttség torlódik össze egy ilyen szőlőkaró méretű gyerekben? Szidike, a nagylány dúdol „Domine Deeeus, Domine Deeeus” - - szólj neki! szólj neki, hagyja abba!- talán nem kellene mindig szürkét hordanod, mondja neki az anyja, világosszürkét sötétszürkével, és szürkét barnával. De én nem akarok se feltűnő, se divatos, se szép lenni. Talán csúnya akarsz lenni? Igen, csúnya akarok! Csúnya is vagy, mondja Jón Rájsz, és roppantul elégedett saját, talpraesett válaszával. A feszült pillanat után elmélyült csend, a földön ülnek mind a ketten, a cipőjüket húzzák. Előbb fűzőlazítás, a két szár hosszának egyeztetése, fűzés, majd lassú, gondos masnikötés. A reggeli öltözködés utolsó pillanata ez, ahogy fölhúzott lábbal, egymás háta mögött ülnek a sötét előszobában - akárcsak szánkózni indulnának. Kabát, táska, búcsúzkodás. Vigyázz magadra, te is, te vigyázz -, sietős integetés, rohanás. Az egész akció, a felkelés, a reggeli, az indulás, nem tart tovább húsz percnél, hiába, gyorsuló idő, gyorsuló világ. Az asszony, akit Beatricsének hívnak, a liftajtó előtt áll, és el-el- játszik a gondolattal, hogy BEATRICE, az egykor népszerű popegyüttes, nápolyi Beatrix, Corvin Mátyás felesége és szerény személye ugyanazt a nevet viselik, így, ha tetszik, kedve szerint választhat a három szerep közül, lehet bármelyik: délelőtt a babos-kendős tinik sztárja, délután a budai hegyekben szánkázó királyné, este pedig tankönyvíró és krónikás. De Riese egyelőre a lépcsőházban, a liftajtó előtt áll, föl sincs még öltözve, és nézelődik. A ház, mint egy partra vonszolt hajó; hosszú folyosó, antennák, kémények, szélkakasok, és sehol egy lélek. Megnézi, odasüt-e a nap a tűzfalra, odasüt, és a gesztenyefa csúcsát is éri - ez jó jel -, vár egy kicsit, hallgatózik, hátha feltűnik valaki, egy ismerős, vagy ismeretlen, esetleg a postás, de sehol egy lélek, csak ötven-hatvan csukott ajtó, lábtörlők, üres függőfolyosók. A bérházban a lakások bonyolult kapcsolatban vannak egymással, a szobákban, kamrákban hallani a fenti, lenti és az oldalsó szomszédok zaját, egyszerre, egymással versenyezve, egyik a másikát túlszárnyalva, s nappal mindezeket túldübörgi az utca ideges moraja, a prüszkölő, nyugtalan rohanás. A zajok nem ismernek jogviszonyt - hogy albérlő, társbérlő, saját vagy idegen lakás - csak függőlegest, vízszintest és irányt. Az ötödik emelet szennyvízlefolyója a negyedik éléskamráján megy át, s mikor valaki ételt hoz ki a kamrából, hogy a feje fölött a vécét épperi lehúzták. A zajok rejtett utakon közlekednek, meglehet, az öreg falaknak külön repedéseik vannak rá, hogy az évek során megszokott neszeket megfelelő irányban továbbítsák. Zuhanás, egy tárgy hatalmasan, csörömpölve leesik. Ablak, ajtó, edény, csillár? Nálunk? Nem. De hol, de mi? Szidike, ne rádiózz ilyen hangosan. Be se kapcsoltam. Akkor hol szól? Fönn, lenn, jobbra, balra? Kideríthetetlen. Csengettek, nyissatok ajtót. A szomszédban, nem itt. Sírba viszel, sikolt fel valaki. És hagyd abba, kérlek, hagyd abba. De hol, de ki? S így, mint egy kommuna, örök szinbiózisban, együtt, egymással, csak éppen nem ismerik, soha se látják egymást. Riese bemegy a függőfolyosóról. „Szürke gúnár, szállj a folyón át, szürke gúnár messze-e-e szállj ’ ’ dúdolja - talán a gyerekektől, talán a rádióból maradt a fülében a dallam, és öltözködni kezd. Egy félpár tornacipő, félreteszi az útból, egy fésű, rakodik, öltözik. Felveszi városjáró ruháját, fekete nadrág, bohócpulóver, csizma, nyakba akasztós óra, és dúdol, „vidd az írást a hegye-e-en is túl, hol a Rózsám rido-o-o-gál”. Egy pillantás a tükörbe, mert hiába krónikás, hiába tankönyvíró, akkor is, így is, úgy is nő, ő a NŐ - de a látványtól arcára szorítja a kezét, micsoda meglepetés, te jó ég! Közelebb lép, hátra, megint közel, de hiába. A tükörben ő, és mintha mégse ő volna, egy öregasszony és egy fiatal egyszerre. A bőre ráncokban borul a nyakára, az orra mellett egyenes, amellett egy horgasvégű, kacskaringós vágás - a homokos földben tör utat ilyen könnyen víz, ahogy az ő arcán az árkok -, és az arca közepén két mély horpadás. Lenn jobbról is, balról is egy-egy bőrbugyor, közöttük vértelen ajkak, alul lehetetlenül szögletes áll. „Ne sírj, ne ríjj szép Katyerina, pásztorfiú lett- e-e-e-m én.” Festék, rúzs, ceruza, s az ijedtségen (romokon?) szerencsére átsüt a nap, hat ferde négyszög a falon, a függöny árnyéka, alul csipkemargaréták. A világosság a fáradt arcot nemhogy csúfítja, inkább, mintha fénykenőccsel vonná be, összetartja, megszépíti. S a nő folytatja az éneket a pásztorfiúról „harminchárom nyájra vigyázok, s rád gondolok mindi-i- i-g én”. Kabát, sapka, tarisznya, az ajtóból búcsúcsók a szeretett férfinak - alszik? -, kulcs elő, kinyit, becsuk, el. A lépcsőházban Ricsével szembejön a felettük lakó ismerős-idegen nő. Tornacipő, viseltes nadrág, rövidbunda - az évszakoktól függetlenül öltözködik. - Örülök, hogy találkoztunk, mondja az ismerős-idegen, már régen készültem, hogy becsengessek. - Névjegyet vesz elő, közel hajol, hátra, megint közel, valamit mond, az utcán éppen feldübörög egy aszfaltfúró, nem érteni, mit. A fiam is ilyen, fejezi be a mondatot, csak zömökebb, a férjem családjától örökölte. • Míg beszélnek egymással, kisüt a nap, s mikor elköszönnek egymástól, a tűzfal kormos leple nemcsak fekete, hanem ragyogó fehér. Ez is megtörtént, gondolja Riese, megismerkedtem a felettünk lakóval, és örül, hogy jól kezdődik a hét. Remetebarlangok a XI. századból Tucatnyi újságcikk, tudományos publikáció, fotó örökíti meg Tihany egyik nevezetességét, a félsziget északi-északkeleti részén található remetebarlangokat vagy barátlakásokat. Szerencsére mondhatnánk -, mert Közép-Euró- pa legnagyobb és aránylag épségben megmaradt XI. századi remetetelepét a pusztulás veszélye fenyegeti. A vulkanikus kőzetbe vájt barlangokat eddig több sziklaomra készen, kidolgozott „válságtervekkel” a fiókjukban a barátlakások megmentésére, és a további kutatásokra. Hiszen például a nagy mennyiségű leomlott törmeléket Az 1860-70-es években megjelent Archeológiái Közleményekben publikált ábrázolás. Sárándi József: Hátha Várakozom Kiszolgáltatott vagyok mint nemkívánatos macskakölyök Gazdája pusztítani vágyjS Földhöz vághatódnék akár újszülött cicamicákkal tettem Esetleg elföldelödhetnék ha nem lennék tehetetlen Ám nem sikerülhet olyannak eltüntetnie látszatlétét ki nem tisztázta holta előtt önnön rejtjeles kilétét Várakozom tehát Rád és senki másra Hátha közös gyermekünk lesz válasz negatív varázsra lás ritkította, legutóbb 1952-ben a remete telepből mindössze négy cellacsoport maradt érintetlen a természeti beavatkozástól. A múlt században Rómer Flóris és Cholnoky Jenő végzett kutatásokat a területen, majd 1980-85 között dr. Uzsoki András régész tárt fel addig nem ismert részleteket. Ekkor bukkantak rá a barlangkápolnában egy oltárkép nyomaira, megvizsgálták a tufapadozatba vájt sírgödröket, s III. Béla alatt vert, a XII. század utolsó harmadában forgalomban lévő pénzleletet találtak. A további munkálatok azonban különböző okok - mindenekelőtt pénzhiány - miatt nem folytatódtak, így a páratlan történelmi értékű leletet a látogatók elől is el kellett zárni. Mindhiába, mert az utóbbi időben akadtak, akik „besegítettek” a természetnek, s az alá- dúcolást szolgáló bányafákat kibontották, s ledobálták a hegyoldalon. Még az életveszélyt jelző táblát is eltüntették. Úgy tűnik hát, hogy az 1954-ben természetvédelmi területté nyilvánítás, amely magában foglalja a régészeti védettséget is, Tihany- nak ezen a részén hatályát vesztette. Pedig dr.Uzsoki András dokumentálni tudja, hogy lelkes és hozzáértő szakemberek várnak ugráseddig azért nem vizsgálták át, mert a megbolygatással sok tonnányi szikla lezuhanását idézhetnék elő. S ez beláthatatlan következményekkel járna nemcsak a barátlakásokra nézve. A szakemberek sürgetésére a Balatoni Intéző Bizottság tanácskozásra hívta mindazokat az intézményeket, akik érintettek a remete telep és a tihanyi félsziget többi, ugyancsak vészhelyzeten lévő nevezetességeinek megmentésében. A sok hasznos ötlethez azonban nem akadt igazi mecénás. Pedig sürgős segítségre szorulnak az időközben elkezdett restaurálás mellett is az apátsági templom, a barátlakásokhoz közeli bronzkori, kora-vaskori földvár, az Árpád- kori templom-romok is. Felvetődött egy alapítvány létrehozásának gondolata, amelyben állami, egyházi, idegenforgalmi szervezetek is részt kérhetnének. A magyar történelem szinte felbecsülhetetlen jelentőségű rekvizítumai azt is megérdemelnék, hogy a nyugateurópai országokból felkínált támogatások egy töredékét erre a célra igényeljük. Tihanyban évente 3-4 millió ember fordul meg, 1989-ben csak a révnél 630 ezer gépkocsit regisztráltak. Ki tudja, marad-e még látnivaló a következő millióknak... J.F. Még nem találtam elérkezettnek az időt. Az állomáson várakoztam két fekete csattal átkötött bőrönd társaságában. A piszkos munkát mindig rám bízzák. De nem baj, hiszen nem vagyok feltűnő, nincs rajtam semmi jellegzetes, kivéve azt, hogy a megszokott munkamódszerekben kevés bizalmam van, és most is attól tartok, hogy a szélcsendben rám települt (nehezült) nyugalmat felváltja a rettegés, a szertehulló testrészek bizonytalan potyogása, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy a kar a vállba illeszthető, hogy a fülcimpa ismét rezdülés nélkül elfoglalhatja az őt megillető helyet. A múltkor is a kertben sétáltam, mikor a szomszéd kertből átnézett egy teljesen ismeretlen nő, és azt mondta: „Lecsót csinálok, nem tudna megdobni néhány darab paradicsommal? Az itteniek teljesen kiszáradtak. Rohadtak. Csak tudnám mitől!?” „Fogalmam sincs.” - válaszoltam a pizsamám gallérjai közé húzódva, nehogy mégegyszer elkapja a tekintetem, mert akkor ezért a napért a továbbiakban nem vállalok felelősséget. Ez is összefügg a munkámmal. De szerencsére a megbízóim semmit nem tudnak erről. Ha egyszer a fülükbe jutna, hogy én a kertben sétáltam, és rám nézett egy nő, akkor minden bizonnyal felmondanának. Foghatnám fekete csatokkal átkötött barna bőröndöm, és mehetnék a francba. Az is szerencse, hogy személyesen nem ismerjük egymást, a telefonban is mindössze három vagy négy férfihangot szoktam megkülönböztetni. A legutóbbi volt a legnehezebb munkám. Azt mondta a három vagy négy hang közül a legjobban képzett felettesem, hogy „Vegyem számba a lehetőségeimet, és készítsek belőle forgató- könyvet.” A rövid szünet, amit tartottam a feladatom elhangzása után, gondolom, egyből elárulta képtelen helyzetem, hogy a kibontakozásra (hogy kicsomagoljam magam) még nem találtam elérkezettnek az időt. Végülis azt válaszoltam, hogy „Rendben. De a túlszabályozás az egyetlen, amiért sem az önök elgondolásait, sem a saját bőrömet nem kockáztathatom.” „Örömmel hallom, hogy gondolkodik, és látja a boszorkányüldözés és a kirakatper közti különbséget.” Szavamra, hittem a hízelgésének, legalábbis abban, hogy éreztethettem vele, engem se ejtettek a fejemre. És ismét hallgatásba burkolóztam. Tudtam, hogy hallgatásom ezúttal őt, a megbízómat ejti majd zavarba, így, hogy egy pisszenéssel sem értékelem az ő feljebbvaló megnyilatkozását. Éreztem, ha egy rövid időre is, de most a markomban tartom. Talán hirtelen átfut az agyán, hogy efféle megbízásokra nálamnál alkalmasabb személyt úgy sem találhatnak, s akkor feljebb verhetem a tarifát, vagy ami a legkevesebb, nagyobb megbecsüléssel adóznak képességeimnek. De őt is kemény fából faragták, levágta a kagylót. Ám, hogy ezután legalább néhány percig játszott egy apró tárggyal az asztalon, és elgondolkodott fogai közé préselt ajkakkal, ebben egészen biztos vagyok. így van, nem engedhettem a csábításnak, hogy otthonosan berendezzem az életem, és kipárnázzam az irántuk érzett bizalommal. • A szomszéd kertben azóta mindennap látom a nőt, mikor itthon vagyok. Persze meglehet, hogy tudja, mely napokon tartózkodók a lakás kertre nyíló ablakai előtt, és nem pazarolja az erejét arra, hogy mikor Podmaniczky Szilárd: Feladat a feladatom végzése miatt távol vagyok, ilyenkor is kijöjjön a kertbe. Az általa kiválasztott naptokon zöld selyemköpenyben megjelenik a veteményes hosszú szűk folyosóján, és átbámul hozzám. Néha leguggol, eltűnik egy-két percre, majd ugyanott, ugyanazon a helyen előbukkan, a keze továbbra is üres, nem fog semmit, még nem láttam, hogy tartott volna valamit a kezében. Sőt, hajói emlékszem, még a kezét se láttam. Mindig rejtve tartja a zöld selyemköpeny sárga szegélyű zsebeiben. Már egészen jól megszoktam a társaságát, szinte hozzátartozott az életemhez, mint azok a személyes holmijaim, amelyek hazaérkezésemkor nyugalommal töltenek el, hisz nem vihetem magammal minden utamra azokat a tárgyakat, amelyek számomra fontosak. Bár lehet, hogy nem is fontosak, mert útközben sosem jutnak eszembe, csak mikor kinyitom az ajtót, és megpillantom őket. így vagyok a nővel is, aki a szomszéd kertben ácsorog, leguggol, de mindig ugyanott, ugyanazon a helyen. Minden bizonnyal valami kísérteties érzés ragadna magával, ha egyszer észrevenném, nem áll ott. Egy darabig bíznék, abban bíznék, hogy újra felbukkan, és mehet minden a régi kerékvágásban. De tudom, ez az egyszeri eltűnés is elég lenne ahhoz, hogy örökre bennem maradjon a bizonytalanság, hogy ismét, vagy bármikor eltűnhet. Ha soha többé nem látnám, nem hiánnyozna jobban, mint egy elvesztett üres noteszlap. Ám így, hogy eltűnését bizonytalanság övezi, ha erre gondolok - miközben a szomszéd kertben áll -, hogy bármikor eltűnhet, ködbe veszhet, teljesen belém épül, megőrjít hiányának gondolata. Mikor erre először ráeszméltem, hajnalodon, az ágyam szélén ültem, és egy műanyag pohárból vizet kortyolgattam. Hosszú nap várt rám, hosszú és kemény. A megbízóim tovább feszítették a húrt, ezúttal egyetlen apró hibát sem ejthettem, mert akkor semmi értelme, akár belefogni se, és megmondták, ha kedves az életem, akkor csomagolhatok. Úgy éreztem, képtelen vagyok a nőről alkotott elképzelés, felismerés igazolása vagy elvetése nélkül a feladatomra koncentrálni. Mindkét ügyet egyformán fontosnak ítéltem, de a hosszú évek alatt csiszolódott logikám azt parancsolta, hogy először „a nőt kell felgöngyölítenem”. Az ablakhoz léptem. A felszálló ködtől még egy darabig nem láttam át a szomszéd kertbe, de aztán megbizonyosodtam ottléte felől. A szűrt fénysugarak a nő hosszú, tömbszerű sziluettjét rajzolták elém. Első találkozásunk óta nem tévedt össze tekintetünk. Tudtam, ha ittmarad, eltűnésének lehetősége, elkép>- zelt hiánya teljesen összezavar. Lehet, hogy nem csak a mai, nehéz feladat megoldására, hanem máskor is, talán ezekután mindig képtelenné tesz. Becsavartam magam egy pokrócba, és kiléptem a kertbe. A köd már szinte teljesen felszállt. Először nem vett észre, sőt később sem, csak amikor egészen közel értem hozzá, leheletünk apró felhői egymásba gomolyodtak. Néztem, ahogyan ő is. Nem találtam szépnek, se csúnyának, se vonzónak, se taszítónak, nem találtam semmilyennek, nem találtam benne se kiverni, se kiemelni valót. Hirtelen nem tudtam, miért is jöttem ki a kertbe egy pokrócba csavarva, miért állok ettől a nőtől egy lélegzetnyi távolságra, erőltettem az agyam, de nem jutottam semmire. Hosszú ptercek teltek így, míg végre előderengett az aznapi és minden jövőbeni feladatom képtelensége. Egy hajszál választott el az üvöltéstől, meg is tettem volna, hogy „Takarodj, tűnj innen, nem akarlak többé látni”, és tudtam, ha ezután nem mozdul, saját kezűleg tüntetem el. De erre nem került sor. Egy hajszállal előttem megszólalt: „Elkövetted az egyetlen hibát, amit ma nem lehetett volna.” Reggeli románc Történelmet tarol a szikla
