Új Néplap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-12 / 10. szám

fgéplap 1991. JANUÁR 12. 9 ’Minden előadás kísérlet?' Tompa Gábor rendező a Camus-dráma bemutatásáról Mecénások és énekkarok- Első magyarországi vendég­rendezésed alkalmával -Tompa a Kolozsvári Magyar Színház igaz­gatója- miért éppen ezt a darabot választottad?- Nos, Camus A félreértés című drámáját rendezem, amit tudomá­som szerint magyarul egyszer ját­szottak más fordításban. Én külön erre az alkalomra Horváth Andor romániai magyar esszéíróval le­fordítottam a drámát. Ez a mű sze­repelt a javaslataimnak egy na­gyobb csomagjában, úgy jött ki a lépés, hogy ez felelt meg a legjob­ban a jelenlegi szolnoki színházi állapotoknak. Ez tulajdonképpen egy kísérlet a tragédia feltámasztá­sára, egy örök emberi kérdésről szól, arról, hogy az emberek soha nem ismerik fel egymást és nincs mit kezdeniük a szeretteikkel. Ca­mus ezt a témát nem véletlenül a bibliából. Lukács evangéliumából merítette,ezért a szereplők nevei is szimbólikusak. Azt kell monda­nom, hogy a világirodalom legko- morabb drámája, ami nem jelenti azt, hogy ez a lemondás, a megal­kuvás, a rezignáció drámája, ha­nem tulajdonképpen egy tiltako­zás mindaz ellen, ami emberileg nem őszinte. A balsorsról szól ez a darab, de véleményem szerint a balsors akkor csaphat át önmaga ellentétébe, ha tragédiává nemese­dik. A tragikum pedig, Camus sza­vaival, a reménytelenség fenékbe- rúgása. Ugyanakkor azért foglal­koztat engem ez a mű, mert az utóbbi időben az én előadásaim akarva-akaratlanul is egyfajta helyzetpolitikumra rímeltek, és azt hiszem, itt lehetőség van arra, hogy az emberi lélek legmélyebb rétegeibe ássunk és hogy olyan emberi kérdésekkel foglalkoz­zunk, amelyek megtisztítottak a napi politikumtól. Ez az előadás megpróbál a színház metaforikus nyelvén szólni, aminek a nehézsé­ge az, hogy minden szinten hiteles­nek kell lennie ahhoz, hogy eljus­sunk a metaforához. Lépésről lé­pésre fel kell építeni a színészi mo­tivációkat. Egy öt tagú csapattal dolgoztam: Spolarics Andrea, Meszléry Judit, Mucsi Zoltán, Győry Emil és Kozák Ágnes. Úgy érzem, ez a csapat tud a színház nyelvén gondolkozni és érti ezt a metaforikus nyelvet is. Én nem ér­keztem ide egyelőre kidolgozott munkamódszerrel, amit ráerősza­kolnék a társaságra. A munka egy­formán nehéz nekem és ennek a csapatnak, a megismerésnek egy gyötrelmes kalandján estünk át, melynek nem tudom még az ered­ményét. Nekem az az elvem, hogy mindig a darabhoz kell alkalmaz­kodni, minden darab próbáit más­képpen kell csinálni. Ilyen érte­lemben nincs munkamódszerem. A munkamódszert az előadás gon­dolata, a mű, a körülmények, a szí­nészek, a helyzet diktálja.- Tudod-e,hogy Szolnokon a szo­baszínházi produkciók meglehető­sen tiszavirág életűek, . Mintha a kísérleti jellege miatt a szobaszín­házi produkciókat nehezen emész­tené az itteni közönség.- Meglepő számomra, amit mondtál, én úgy érzem, hogy a színháznak egyik legfantasztiku­sabb tényezője az épp ott, épp ak­kor történés és a fizikai közelség a befogadóval. Egyetlen más műfaj sem képes ezt a közvetlenséget megteremteni, ami azt jelenti, hogy nemcsak a szobaszínház­ban,él a nagy színpadon is. De itt a térnek a közönség mindenképp részese, itt rendkívüli módon mű­Muzsikál a mozi A moziban nem vetíthető keskeny kópiák, szerencsére a tévében még "elmennek", ha nem is tökéletesek, így kerülhet képernyőre egy népsze­rű dallam az Alkalomból, amelyet Karády Katalin tolmácsolt. A kut­atómunka nyomán, és nem utolsó­sorban Szilágyi Attila restaurátor pótolhatatlan munkája révén, levetí­tik a csak részletekben fennmaradt Második kívánsághangverseny né­hány számát, vagy a Farkas Imre- operett, A királyné huszárja egyik­másik nótáját. Nemzetközi cserék révén néha onnan is előkerülhetnek elveszettnek vélt kópiák, ahonnan nem is gondoltuk volna. Finnor­szágból tért vissza, többek között, a Leányvásár Sárdy, Szeleczky (ké­pünkön), Latabár, Kiss Manyi ope­rettje, és ugyancsak külföldről jött vissza a Mámi is, amelyben Fedák Sárit láthatjuk. Az egyik legutolsó háború előtti film, az Éz történt Bu­dapesten Muráti Lili egyik legjobb filmje, amit az ostrom miatt már or­szágosan nem is mutathattak be, úgyhogy meglepetésekben igazán nem lesz hiány...(szombat TV 1) ködik az, hogy egyre inkább a színház lényege felé lehet haladni egy ilyen szobaszínházi produkci­ónál. Itt mindenfajta illúzió meg­szűnik, és kénytelen a produkció is, a közönség is a színház mágikus erejére hagyatkozni. Ezt a darabot el tudtam volna képzelni nagy színpadon is, de ott egy egészen más megfogalmazásban kerülhe­tett volna színre. Amit a nagy szín­padon csinál az ember, nem csinál­hatja meg a szobaszínházban és fordítva. Ami a nagy színpadon igaz, az itt talán rossz értelemben hamis, teátrális, ami pedig itt in­tim, az ott ellenmodorossággá vá­lik, vagyis "nem jön át" a nézőté­rig. Nem tudok mást mondani, mint hogy nem létezik már eleve kísérleti előadás, mert minden elő­adást egy kísérletnek érzek, egy olyan kísérletnek, melyben min­denkinek önmaga legmélyebb bugyraiig kell ásnia, és hát ez így nem is kellemes. Úgy vélem, min­den előadásért mindenkinek meg kell szenvednie, és ha sikerül az előadásnak önmagával szembesí­tenie a nézőt, akkor a színház be­töltötte a szerepét. Lejegyezte: Molnár H. Lajos Alig, hogy 1988 őszén a 43. Velencei Biennálé bezárta kapu­it, Berlinben megkezdődtek az előkészületek az 1990-es kiállí­tásra. A város nyugati felében működő Berlinische Galerie munkatársai kelet-berlini galéri­ákat kerestek meg, azzal az el­képzeléssel, hogy előkészítsenek egy olyan kiállítást, amely Ber­lint egységes városként képviseli 1990-ben Velencében. Hogy megvalósulhatott az egységes berlini kiállítás, az Ambiante Berlin, amely Velen­céből most Magyarországra, a Műcsarnokba érkezett, ahhoz történelmi, politikai sorsforduló­nak kellett bekövetkeznie. A Kórusok Országos Tanácsa - stílszerűen rövidítve a KÓTA - évente értékeli az ország kórus­mozgalmát. A megye ezen a listán mindig előkelő helyezést ért el az énekkarok számát, minősítését il­letően. De vajon hogyan alakul majd ezután a kórusok sorsa, a fenntartók tudják-e vállalni to­vábbra is a támogatást, s mennyi pénzzel tudják segíteni az együtte­seket? A kérdésre Buday Péter, a KÓ­TA megyei titkára ma még csak annyit tud válaszolni, hogy eddig a Killián főiskola az egyetlen, ame­lyik nem tudja támogatni tovább az iskola és a Verseghy Gimnázium közös kórusát. Az énekkar decem­bertől azonban Verseghy Kamara­kórus néven él tovább, s készül a márciusi Budapesti Nemzetközi Kórusfesztiválra. A hangver­senyre egyébként meghívták a me­gye egy másik együttesét is, a ki­sújszállási Phoenix Kórust. Nem kevésbé sikeres szakmai év elé néz persze a többi kórus is. A megye négy pávaköre vesz részt rövide­sen a kiskőrösi Országos Szövet­kezeti Kórustalálkozón, a szolnoki áfész Kodály Kórusát hangfelvéte­lei és sikerei alapján meghívták Norvégiába, a híres stordi nemzet­közi fesztiválra. A jászberényi Pa­Negyven művész nyolcvan nagyméretű festménnyel, plasz­lotásy Kórus ^Tamperébe, a Lehel vezér Gimnázium énekkara Fran­ciaországba készül. A Verseghy Gimnázium leánykara pedig de­cemberben vendégszerepeit nagy sikerrel Morvaországban. A szol­noki Bartók Béla Kamarakórust a németországi Marktoberdorf fesz­tiváljára,a Tiszaföldvári Férfikart Grapenheimbe várják, a Tiszaparti Gimnázium Kórusa Olaszország­ban, Arezzóban vendégszerepei a tavaszi szünetben, a Járműjavító Férfikara pedig április végén adja vissza a harsewinkeli kórus tavalyi látogatását és fellépését. A ven­dégszereplés külön érdekessége, hogy a vendégek tavaly a férfikart köszöntötték az együttes szüle­tésnapján, az idén viszont a harse­winkeli kórus jubilál. Több együttes is kiépített hason­ló jó kapcsolatokat külföldi ének­karokkal. S ezek sorába szeretne lépni a tiszaföldvári gimnázium és szakközépiskola kórusa is, amely a marosvásárhelyi híres Bolyai Gimnázium énekkarával keresi a kapcsolatot. A külföldi utak természetesen eddig is pénzbe kerültek az éneke­seknek, ezután azonban egyre töb­be, s nem biztos, hogy a legjobb hangú, legtehetségesebb kórusta­gok tudják vállalni a dráguló kül­tikával szerepel a budapesti kiál­lításon, amely némileg különbö­földi vendégszereplést. Sokfelé a fenntartók alapítványok létesítésé­vel szeretnének enyhíteni az ének­karok anyagi gondján. Az iskolai kórusok kedvezőbb helyzetben vannak a húsz felnőtt kórusnál, illetve a harminchárom pávakörnél. Ez utóbbiak léte ugyanis a fenntartó lététől függ, az iskolai kórusok jövője azonban jobbára az intézmény vezetőinek "hozzáállásától". Egyébként rövi­desen ismét elkezdődnek az Ének­lő Ifjúság mozgalom hangver­senyei. Tavaly az iskolák számá­hoz viszonyítva megyénkből sze­repelt a legtöbb kórus a hangver­senyeken. Számtalan énekkar elnyerte már a legnagyobb kitüntetést, a feszti- vál-illetve hangversenykórus cí­met. A megye kórusmozgalmának elismeréseként adhatott otthont Szolnok tavaly októberben az Éneklő Magyarország területi be­mutatójának. Nem tudni viszont még, hogy lesz-e pénz az idén ese­dékes hagyományos szolnoki or­szágos szövetkezeti fesztiválra. Az anyagi bizonytalanság egye­lőre szerencsére még nem érinti hátrányosan a kórusok munkáját. Próbálnak, készülnek a fellépések­re, vendégszereplésekre. S nincse­nek gondok a karnagy utánpótlás­ban sem. zik a velenceitől. Helyhiány mi­att csak a művek kétharmadát hozták el Magyarországra. így aztán mások a hangsúlyok, más­ként érvényesülnek a műtár­gyak, de hát egyazon kiállítás más-más közegben, termé­szetesen másképp "szól". Ezút­tal nincsenek elkülönítve a ke­leti és nyugati művészek. Még a katalógus sem tünteti fel, ki hon­nan jött. Ez a kiállítás politikai tett. Mi­ként az is, hogy ezt a bemutatót még a velencei szereplés előtt felajánlották Magyarországnak. Most, a Berlini Napok egyik je­lentős eseménye a január végéig látható tárlat. kádár-tg­Berlin - Velence - Budapest- Negyven művész tárlata a Műcsarnokban ­Hans Ticha: Taps (1980) r > A Verseghy könyvtár vállalkozása A Tiszaugi történet új kiadásban Megkapóan szép "feladatot" teljesített a megyei Verseghy Könyvtár, amikor Radó Polikárp Tiszaugi történet c. kiváló mun­kájának új kiadásával lepte meg olvasóit. Én valamivel korábban, a Jászkunság 1989. évfolyamának 6. számában töreked­tem Radó P. 1945-ben megjelent - napja­inkra már könyvritkasággá vált - írására ráirányítani a fiyelmet, miközben nagyon sajnáltam, hogy egy antikvárium polcán csak akkoriban találtam rá e megyénket is jelentősen érintő nagyszerű műre. A kevés példányszám és a bezúzások is közreját­szottak abban, hogy évtizedek alatt is csak kevésbé vált ismertté, pedig bármilyen korszak valamennyi közössége és tagja számára nagy tanulsággal példázza a való élet súlyos megpróbáltatásaiban megmu­tatkozó tenniakarást, az embertársi szere- tetet és a hit erejéből következő tántorítha­tatlan áldozatvállalást. Radó Polikárp könyve valójában egy szerzetesnő, Berecz Skolasztika életútjá­nak dokumentumokra épülő, teljesen hite­les leírása. Berecz Skolasztika, keresztnevén Er­zsébet, alig élt 34 évet (1898-1932). Élete néhány rövid mondatban elmondható. Al­sóságon született. Celldömölkön töltötte gyermekkorát, 24 éves, amikor elhagyja a családi otthont. Miután magánúton végez­te a képzőt, egy esztendeig Pápán járta a negyedik osztályt. 1921-ben képesítőzött. 1922-27 között Tiszaugon, Tiszakürtön, Csépán a tanyai katolikusok között műkö­dött mint hitoktatónő. 1927-ben többed- magával és mások segítségével egy kis szerzetet alapított Tiszaújfalun, a Steer majorban; öt évig volt ennek elöljárója. Alig hihető azonban, mekkora gazdag­ság, mennyi szín tölti ki ezt a szürke élet­keretet, s hogy az emberek számára mennyi fontosat és szépet képes átadni még ma is. Radó P. könyvéből bizonyos­ságot kapunk: valójában egy rendkívüli egyéniségről van szó, egy fiatal tanítónő­ről, akit az egyre erősödő és tudatosuló apostoli lelkülete vezetett rendkívüli fel­adatok vállalására. Indulása előtt még Pan­nonhalmára ment: "Szeretném - mint írja egyik levelében -, hogy az a kövekben élő lélek oly mélyen átjárná egész lényemet, hogy csodás erejével az Alföld futóho­mokjában is megkövesedett, sziklaszilárd hitet teremthetnék." Ezután érkezik meg a Tiszazugba, ahol századunk elején a homok feltörésével új tanyavilág keletkezett, a maga sajátos kö­rülményeivel. Népességének hamarosan súlyos jellemzője lett az elzártság, a gaz­dasági erőtlenség, a máról holnapra élés bizonytalansága, a közegészségügy siral­mas állapota, az analfabétizmus lehúzó béklyója. Mindezt csak tetézte a lelki el- nyomorodás, a vallási élet teljes hiánya. Ide jött Berecz Erzsébet hitoktatónak, ön­ként... Azok közé, akikről azt írja később: "itt a nép nem hibás! Csak foglalkozni, törődni kellene vele." Hamarosan ő lesz az egész szőlőség ta­nítója, női licenciátusa. Istentiszteleteket és prédikációikat is tart. Csodálatosan tud az emberekhez szólni, s azok követik. Is­kolákat, imaházakat alakíttat ki számukra. Mindenkit tanít, közösségeket szervez. Évekig végzi a betegek ápolását is. Az ide irányuló missziók szorgalmazója és szer­vezője. Nemsokára a tanyavilágon kívül a környező községeket is meghódítja, azok hit- és közösségi életének is gazdagítója, pezsdi'tője. Megalapítja pl. Csépán a Szent Skolasztika Kongregációt, a Korhány sző­lőben az ország első legényegyletét (a KÁ­LÓT ősét). Szép verseket és színdarabokat is ír, ezeket összejöveteleiken adják elő, ill. mutatják be. Tevékenységéről folyamatosan beszá­mol egyházi elöljáróinak. Ezekből a leve­lekből tárul föl előttünk igazán a tiszazugi ember fojtogató elhagyatottsága. A soro­kat olvasva szinte bőrünkön érezzük a vi­dék sajátos levegőjét, s halljuk a szőlőbe­lieket ébresztgető lélekharang zúgását. A levelek a későbbi jó irányú változást is érzékeltetik. Skolasztika (szerzetesi neve) igazi mű­vész volt abban, hogy egymással megér­tesse az embereket, egymáshoz kapcsolja a lelkeket. 1927-ben azonban a már régtől érlelődő nagy tervének megvalósítása - női bencés szerzet alapítása - őt magát szólítja el a megpezsdült Tiszaugból. Ami­kor oda indult, "a Nagy-Alföld portenge­rében picike homokszem" kívánt' lenni. A szőlőség homokjában azonban csillogó aranyrögöcske lett, ahol fényével, meg­nyerő emberségével mutatta az éjszakai sötétségből kivezető utat. 1927 júliusában már Tiszaújfalu tanya­világának kellős közepén "töri az-ugart". Ott, ahol az áhított kis szerzet (Szent Be­nedek Leányai) otthona létesült. A kis fe­hér "kastélyt" Kühár Flóris 1927. július 28-án zárdaként szentelte föl. Ekkor kezd­te itt meg a közös lelki gyakorlatot Sko­lasztika és 3 társa, hogy félévi jelöltség után fehér főkötős novíciák (újonc apácák) legyenek, megépítve ezzel egy új szerzet, a Szent Benedek Leányai első bástyáját. Az elismert kis közösség életét és mun- káját Skolasztika irányította. Tüdőbeteg­ségének elhatalmasodása idején is elszánt hittel, tántoríthatatlan akarattal dolgozott, s a rászorulók sokaságának életét jobbító tervek foglalkoztatták. Gyors és tragikus halála 1932. október 21 -én következett be. Sok elképzelése már nélküle valósult meg a Tisza menti bencés élet további éveiben. A szerzet 1950-ig fokozatosan erősödött, új zárdák létesül­tek: Tiszaújfalun és Budapesten kívül Csé­pán, Szentesen, Szarvason, Mezőtúr-Csu- garon, Tiszaugon, Szentkirályon, Szabad- szálláson. Talán e néhány mozzanat felvillantása is elégséges Radó P. munkája tartalmi és érzelmi jellemzőinek érzékeltetéséhez, s ahhoz, mit jelentett a Tisza menti ember s még sokak számára Berecz Skolasztika. Akit követett kicsi, nagy, öreg, fiatal, aki­ért mindenki rajongott. Akiről ma is sokan azt tartják, "földönjáró angyal volt"... "s hogy az Alföld népéért adta életét". Hana­uer püspök így ír róla: "Az egyszerűség, jóság és béke sugárzott tekintetéből és sza­vaiból. Isten kedvence volt, a gyermekek természetességével járta a tökéletesség út­ját." Tiszakürtön egy kápolnai harang őrzi és % hallatja évtizedek óta emlékét (beleöntve a "Skolasztika" név). A csépai templom­ban az 1924. évi missziós-kereszt emlé­keztet ottani tevékenységére. A hajdani tüzesi missziós-ház szép feszületét pedig Skolasztika Leányainak új kis kápolnájá­ban óvják ereklyeként. Radó Polikárp könyvének új kiadását a Szent Benedek Leányai Társaság és a Pan­nonhalmi Főapátság is támogatta. A 310 oldalas kötethez utószót Reichardt Aba írt. Ebből a Szent Benedek Leányai Társaság életének fontosabb mozzanatait ismerhet­jük meg Skolasztika halálától napjainkig. Azt is megtudjuk, hogy Tiszaújfalun, a szerzet központjában, a bencés szellem és valamilyen mértékű személyes képvisele­te mindvégig jelen volt, s jelen van ma is. A zárda is jó állapotban áll, s fotója találó­an díszíti a dicséretes kiadvány Miletics Katalin által tervezett új, ízléses borítóját. Dr. Botka János Képzőművészet

Next

/
Oldalképek
Tartalom