Új Néplap, 1990. december (1. évfolyam, 201-224. szám)
1990-12-01 / 201. szám
8 IRODALOM — MŰVÉSZET, AZ Ú Kortárs elbeszélők Vízi törzsőrmester Mohoron a vásártérre járt velünk gyakorlatozni. Ott volt hely a jobbraát-balraáthoz, ezért átözönlöttünk a kocsiúton és megszálltuk a vásárteret. Az egyhangú gyakorlatozás közben megfigyeltük a környező házakat és lakóikat. Az egyik vaskapus, rózsaszínre festett ház gazdája reggelenként lóháton csattogott végig a járdán, átugratta a vásártér fakorlátját és szakaszunkat megkerülve kilovagolt a faluból. Ez tetszett nekünk! Ki ez az öregedő, szürke mókus? Aki még mindig így lovagolgat? A szomszédok pletykálták el, hogy Kábik intéző volt, és a régi munkahelyére jár, mert a grófi birtoknak az a részlege méntelep lett. A rózsaszín házban csak arra vártak, hogy az öregúr kitegye a lábát, és menten sürgésforgás kezdődött. Fiatal szolgáló rohant becsukni a ház mögé rejtett, istállónak használt kamra ajtaját, közben a ház asszonya, egy jókarban levő, felcsavart hajú, pongyolás naccsága odabent rángatta félre a csipkefüggönyt, szellőztette a szobákat, a lánya után kiabált, meg a kis szolgálót ugrasztottá, és partvissal, toliseprűvel hadonászva rázkodták a szőnyegeket, rázták a porrongyot egész délelőtt, kavarogtak a házban és a ház körül. Erika (a mamája kiáltozott így a lánya után: „Eri, hol vagy? Eri, a nagyszoba kész?...”) még kamasz lány volt, hosszú karú, izmos lábikrájú, aki nem fért a bőrébe. Egész nap sefletett, villogtatta a lábát; ha kifutott az utcára, ugrálva száguldott el az üzletig és vissza, nem bírt nyugton maradni, tekergette a testét, és szélesedő csípője alatt ingerlőén mozgott a feneke - tulajdonképpen még nem nő, de már elkapni, letepemi, végigharapdálni lett volna kedve az embernek. És Vízi törzsőrmestert ez a látvány kiforgatta önmagából. Szomorú napokra virradtunk. Nemhogy rosszabb katona lett volna, sőt! - ahogy Erika megjelent az ablakban, kezében az alibiként tartott porronggyal, a testes, fiatal törzsőrmester szinte eksztázisba esett, vezényszavakat ordított, díszlépést veretett velünk, aztán odaugrott a szakasz elé, hogy csináljuk utána, amit ő csinál, és elkezdett rohanni, közben „fedezékbe!” - ordítja, és elvágódott, újra felugrott, és futott tovább, átugrálta a vásártér korlátáit, visszafelé rohamában pedig átbujkált alattuk, laposkúszás következett, majd megint szuronyroham - és mögötte trappolt, lihegett, tántorgott a szakasz. Aztán nóta! Körbe-körbe jártunk a vásártéren, torkunk szakadtából bömbölve, hogy „Farkas Mihály katonája vagyok, legszebb katonája”, de a hangerő sose volt elég Vízinek, hadonászott, hogy hangosabban, még hangosabban, és maga is úgy énekelt, majd szétpattant a feje... _ _em sokáig tartott a szerelemnek ez a \l kirobbanó szakasza. Megtudtuk, hogy a ■*" ” Kábik lány kimaradt a gimnázium harmadik osztályából, otthon lopja a napot, kézilabdázni jár, ez a szórakozása. Erika után koslatva a mohori sportkör öltözőjének szellőzőablakán át Vízi megleste a kézilabdás lányokat, de csak annyit látott, hogy a klottnadrág fölé szoknyát húznak, és félórákat fésülik egymást, vihogva. Egyik este bátorságot gyűjtött, és Erika nyomába szegődött. Az egykori grófi parkon kellett keresztülvágnia a lánynak, aki kicsit szorongott, de élvezte is a helyzetet, hátrahátranézett, majd visszakapta a fejét.- Elkísérhetem? - loholt mögötte a törzsőrmester. Pápai karosszék a Nemzetiben Az utóbbi öt esztendőben a Magyar Nemzeti Múzeumba került műtárgyakból'rendeztek az év végéig látogatható kiállítást Új szerzemények címmel. Képünkön: a hagyomány szerint XI. Ince pápa ajándéka, egy pompás reneszánsz karosszék Kábik Erika megtorpant, és túljátszott ijedséggel maga elé tartotta a szatyrát.- Mit akar? Sikoltok, ha hozzám nyúl!- Csak azt mondtam, hogy elkísérem.- Hazatalálok magam is.- És nem fél a sötétben?- Nem én! Elbánok akárkivel.- Ne mondja. És hogyan? Erika Vízi orra elé emelte a szatyrot, amiben egy könyv, tornacipő meg a törülközője volt.- Evvel kupán vágom a támadót. A törzsőrmester lehajtotta a fejét.- Lássuk. Erika meglóbálta a szatyrot, és püff! - fejbe vágta Vízit. Aztán nevetni kezdett, ideges-ijedten, köhögve, levegő után kapkodva nevetett.- Maga megtette a kötelességét - szólt Vízi. - Most rajtam a sor. Átölelte Erikát, durcás szájára tapadt, és elkezdte úgy csókolni, mohón és harapdálva, hogy fennakadt a lány szeme. Hiába feszítette meg karját, nem ért az semmit. Gáli István: Lóháton Kábik Erika néhány hét alatt asszonyosabb lett. Mellei kiteltek, csípője megvastagodott, és már nem járt röpködve az utcán. Szempilláját álmosan leeresztette, a szája duzzadtan és elégedetten pittyedt le. A törzsőrmester is ellomposodott. Húsos arca, ami azelőtt ragyogott az elégedettségtől, löttyedten és táskásán lógott, az orra meg belapult, mintha egy ökölcsapást mértek volna rá, a szeme alá pedig kimerültség rajzolt félholdakat. Túl mohón szerették egymást. Ezt nem lehetett nem észrevenni. Erika egyik este avval állt elő:- Az anyu azt akarja, hogy mutassalak be nekik.- Mindent elmondtál?- Nem kellett, anyu mindent tud, mert elmaradt a... Szóval érted.- És mit akar tőlem?- Ne félj, az anyu felvilágosult nő! És különben is ők is így voltak a papával. Anyu azt mondta, ő majd embert csinál belőled. Biztos sokra viszed még a katonaságnál. Manapság így megy ez! Az asszony apja valamikor jószágigazgató volt, Kábik pedig segédtiszt a grófi birtokon; soha nem vitte többre, gyönge embernek tartották. Pedig az első világháborúban főhadnagy lett, mert egy rohamot csak ő élt túl tiszttársai közül. Mit látott meg benne a jószágigazgató lánya? - ebben a sértetten csöndes uradalmi hivatalnokban? Valószínűleg az engedelmes férjet. Intézőt csinált belőle, aztán addig hajszolta, amíg a hadseregbe került méneskari tisztnek. Szerencséjükre a háború után épp Mohoron alakítottak méntelepet, ahová kellett egy ilyen félig-meddig megbízható, helyi ember. Mire Erika mindezt elhadarta, kiálltás hallatszott a ház felől.- Eri, azonnal bejönni! - és Kábik hozzátette még: - Hozd a katonádat is. A lány vadul kapaszkodott bele Vízibe.- Mondd meg apának, hogy szeretjük egymást, mondd meg! Ugye megmondod? Kábik kifejezéstelen arccal foagadta a törzsőrmestert. Betessékelte a szobába, ahol öblös, bársonyhuzatú fotelok között egy karmos lábú, gömbölyű asztal állt, pálinkásüveggel, pohárkákkal.- Ismerkedjünk meg, kérem, az Erika papája vagyok.- Vízi Péter törzsőrmester.- Egy kis szíverősítőt? Az utolsó szót megnyomta, és ettől felágaskodott Víziben a dac. Dehogyis fél! Lehajtotta az italt. Minek szorongana. Erikával szeretik egymást, összeházasodnak és kész. Várakozóan nézett az öregúrra, aki lehajtotta fejét, foteljában erősen előredűlve ült, könyökét térdére támasztotta, és az ujjaival játszott.- Ön, ugyebár, katona?- Tetszik tudni.- És továbbszolgáló, ha jól tudom. Szóval foglalkozásszerűen katona.- Igen. Kábik bólogatott, majd felkapta a fejét.- És hogy tetszik a környék? Vízi meghökkent.- Szép, nagyon szép.- Kár, hogy nem látta régebben Mohort. Szebb volt. - Felugrott a fotelból. - Azóta elvadult a park, kivágták a nyárfasort, ami az uradalmi kisvasutat szegélyezte. Ott ni! Az ablakhoz lépett, és kimutatott a sötétbe, ahol semmi se látszott. Megkapaszkodott az ablakkilincsben, és háttal állva beszélt, nehezen, fojtottan lökve ki a szavakat.- Mit akar a lányomtól? Mint katona a katonától, úgy kérdezem. Remélem nem csábította el, ugye nem? Maga rendes embernek néz ki. Mit akar, mondja meg. Ő még túl fiatal, nekem kell helyette megkérdeznem. Feleségül veszi? Igen? Magához adom. Ha neki jó, nekem is jó. Manapság demokrácia van, mindenki azt csinál, amit akar. - Kesernyés lett a hangja, szembefordult; szétdúlt arcán és a homlokcsonton piros foltok gyúltak ki. - Lehet, hogy bogaras vagyok, régi vágású ember, ahogy maguk mondják. Ha a feleségemmel beszélne, ő talán mást mondana magának, de én nem értek a praktikákhoz. Engedje meg, hogy megkérdezzem! Mit nyújt a lányomnak, ha feleségül veszi? Én iskoláztattam, zongorázni taníttattam, könyveket olvasott, ahogy az úrilányokat nevelik. Megbocsásson, de én csak így tudom magam kifejezni. Hát kérem, szeretném megkérdezni, mi szükség volt minderre! Jobban tettem volnan, ha pendelyes korában kicsapom libát legeltetni. Vízi csodálkozva meredt rá.- Ha tanult, hát tanult. Nem árt az senkinek. Én is szerettem volna tannulni. Félteni meg nem kell, tisztességes szakmán van nekem, eltartok egy asszonyt, ha kirúgnak, akkor is!- Tisztességes szakmája van?- Igen. Mészáros és hentes. Kábik gyors léptekkel mérte végig a szobát. Két kezét háta mögött összekulcsolta, és idegeden tördelte az ujjait.- Mészáros és hentes. Pompás. Önálló? Vízi elmosolyodott.- Dehogy. Üzletben dolgoztam. Most vették észre, hogy Kábikné az ajtóban áll, arcát eltorzítja a düh, és rásziszeg a férjére.- Bolond! Miket beszél? Kábik a fejéhez kapott, és kirohant a szobából. A felesége utána. Odakintről behallatszott a férfi kiáltozása:- Te szereted a karmonádlit ugye, szereted? Hát ezután ehetsz! Csak azt kell megmondanod, hogy zsírosán kéred vagy húsosán. Tessék! Őt választottátok! És hagyjatok nekem békét... Nagyot dörrent az ajtó. Utána suttogás, és Kábikné ingerült hangja szűrődött be.- Nem érdekel, Eri! Most menj be hozzá, menj be. Értsd meg, a mi helyzhetünkben... És belépett Erika, izgalomtól foltos arccal. - Összevesztetek? Vízit végre elöntötte a szégyenkező méreg.- Minek néztek ti engem? Az apád gorombáskodik, az anyád meg mit tudom én, mit akar!...- Velem veszekszel? Vízi elgyengült, ahogy a kivörösödött, csúnyácska arcra nézett.- Erika eljössz velem? Hazaviszlek anyámhoz. Meglesztek ti egymással. Nyúlt érte, hogy magához húzza. De a lány elfordította a fejét.- Ne, Péter, itt ne. Meglátják!- Meglátják? Hát aztán!.- Péter! Hagyj most egy kicsit. Erika félretolta Vízit, és bekucorodott a karosszékbe. Lábát maga alá húzta, és ült moccanás nélkül. Lehunyta a szemét, és amikor ismét felpillantott, a hangja nyugodt volt, de némileg fátyolos:- Péter, te tényleg azt gondoltad, hogy hentesné leszek?- Mi más lehetnél? Nem bújhatok ki a bőrömből. Erika ingatta a fejét.- Gondoltam, egy katona manapság könnyen tiszt lehet. De hogy én hentesné - hentesné - hentesné...! 's felnevetett hisztérikusan. Ez a nevetés m-i illett a karmos ebédlőszekrényhez, a vitrin csecsebecséihez, az öblös bársonyfotelokhoz és az álperzsaszőnyegekhez - de nem illett egy jövendő hentesnéhez. A törzsőrmester úgy érezte magát, mint aki hirtelen két pohár hideg vizet ivott meg. Másnap Erika elutazott rokonlátogatásra, egy hét múlva írt, hogy megbetegedett. És jött még egy levél Pestről, hogy már nincs baj, könnyű kis műtét volt az egész, jönne is vissza, mert hálásan emlékszik az eltelt szép napokra, de Pesten sokat lehet szórakozni, azért Péterre is gondol - és így tovább. Soha többé nem láttuk. A két fiatal szerelméből egy bohókás regényt akartam írni; negyedszázad múlva A ménesgazda lett belőle. / \ Mátyás Ferenc: Balatonszárszón• Kihalt a táj, miként hajdan, batyuz a halál, ha baj van, s hol nem él a becsület még,kínhalál csak a fizetség. Az ég vak szemevilága ontja könnyeit a sárba, mint ifjú vérét a néma pokolra került poéta akkor a sínek vánkusán a te életedért, hazám. Egyensúlyt vesztve, a beteg maga mondott ítéletet sorsa felett, hogy felejtsék s csak testtelenül létezzék. Elmegy mind, ki nem alkuszik, hogyha az élet cirkusz itt s száján a némító lakat, ha büntetik, mint rabokat. V__________________________________ Elszenvedte az életét, elment, mert sose szerették, mint a hómező terein üldözött szegény Jeszenyin, mert a bélyeget nem buják a Szergejek, az Attilák. Ám, az idő ügyésze vár, örökebb ő, mint a halál, fölnyitja a bűnök titkát, mint Jézusunk azt a kriptát, célba ér, ki nem alkudott, szellem-világa felragyog, eltemetődhet az a lant, de a költő halhatatlan, akkor is, ha földbe ássák, s megéri föltámadását. * 53 éve, december 3-án halt meg József Attila. Mátyás Ferenc versével idézzük emlékét. _________________J Hetvenöt éves lenne Benjámin László Köznapi dolgok igézetében Azok a „romlatlan újszülöttek”, akiket éberségre intett, most vannak férfikoruk delén, hiszen figyelmeztetése az ötvenes évek közepén, a nagy csalódások és felismerések éveiben született. A harmincasok mára valóban kellően józanok, s átveszik, átvehetik a sorsuk, meg egy ország irányítását, amely egészen más úton jár majd, mint ama nemzedék hitte, amelynek tagja volt Benjámin László is. A Munkásírók csoportjából, de a „munkásirodalom” leszűkítő felfogásának sosem engedve, úgy indult a pályának, hogy egy emberibb, igazságosabb társadalom megvalósítása áll majd osztálya és nemzete előtt. S ha az ötvenes évek legelején írt is sematikus verseket - meggyőződés nélkülit sosem. Számon tartani nem is e morális tartásért kell, hanem azért, mert a szocializmusnak nevezett - mára elvetéltnek tekinthető - kísérlet roppant történelmi ccsalódását ő fejezte ki - valószínűleg egész Kelet-Közép-Európát tekintve - kortársai közül a legmélyebb tragikummal. Mert az elkövetett bűnökkel nemhogy egyenértékű, de talán még súlyosabb az a csalódás, hogy igaz emberi jó szándékot, sorsokat és reményeket áldozott fel a hibás politika, egy utópia kíméletlen megvalósítása. Benjámin László az 1956-os forradalmat követő mély depressziója után sem adta fel azokat a nemes eszményeket, amelyeknek jegyében elindult az úton - ezek történelmi folyamatosságának és a maga eszmei küzdelmének volt nagyerejű verse á költő újramegszólalásakor a Vérző zászlók alatt. Ő maga a könyvtárosi létbe vonult vissza, s a „köznapi dolgok igézetébe”. A hetvenes években még egyszer - nem könnyű szívvel - újra kiállt a közélet mezőire, elvállalta az Új Tükör egyik szerkesztői tisztét. Később ő lett a főszerkesztő, de a napi csatározásokban már nem kívánt részt venni. Most lenne hetvenöt éves, s költészete most „őskövületnek” tűnhet, pedig Arany János-i bölcs rezignációval írt sorait újraolvasva a múlt és a közelmúlt zsarátnokát fedezhetjük fel, s általa önmagunkat érthetjük jobban. S ha a költőt felednénk is - ezt nem feledhetjük. M.F. Nap nap után Nap nap után, év év után odábbállt, ha mit hozott, elvitte mind - limlomokat hagytak hátra neked, fakuló fényképeit az életnek, ami egykor a tiéd volt. Elhagytak, el barátaid, egyre többen gyülekeznek a föld alatti országban, kihűlt ajkukon a néma intelemmel, hogy utolsó napodra annyi marad, amennyit másoknak adtál. Megismerted az anyaggal viaskodók alázatát és gyönyörűségét, megdolgoztál kudarcaidért is - Emlékeidet lapozva ne bújj meg falaid közt, a munka ne hulljon ki kezedből: Nincs más esélyed, hogy amíg még vannak nappalaid és éjszakáid, együtt tudj élni magaddal, békén feküdj le, könnyű szívvel ébredj.
