Új Néplap, 1990. december (1. évfolyam, 201-224. szám)

1990-12-23 / 200. (220.) szám

10

Karácsony idején_______

...és szóla Adám Adámhoz:

így festünk mi Európa közepén.. (Fotó: Illyés Csaba)

lás hét határban sincs. Jászberény elérhető közelében biztosan. Pedig az ara „megsúgja”, szeretne ám nagyon tanítani. Eddig élsportoló volt, de most ennek is vége. Mióta abbahagyta a röplabdázást, még több ideje maradt tűnődni ilyen és hasonló búbánatain. Sportpályafutásának is furcsán zárult históriája. Még Kunhegyesen esett meg a nagy találkozás a bűvös fehér gömbbel. A főiskola megkezdésével is csak a helyszín és klub változott. Miután a Lehel lányai sikert sikerre halmoztak az NB II-ben, kinőtték a második vonalat, s innen egyenes út vezetett az élmezőnybe.

nagy szenvedélyüknek, s el-eljámak színházba, moziba. A hosszú téli esték azonban most még „meghitt” munkával telnek. Legtöbbször valamelyikük hazahozza tennivalóit, s persze Tamásnak még plusz ott vannak „szeretett” könyvei. Ja, és ki ne felejtsem még véletlenül..., ha mégis valahonnan csurran egykét szabad óra, akkor irány a város túlsó vége: A LAKÁS! A majdani otthonban édes együttlét helyett egyelőre padlót sikálnak, maximum tervezgetik, hol álljon majd a kis szekrény, állólámpa. Szóval, ennyit a szabadidőről..., illetve annak illúziójáról. Karácsony? Erre mindketten csak legyintenek.

Kicsi a lakás, de saját

Átszelve széltében-hosszában a várost, megérkezünk a „fészekhez”. Nem is kell kulcs után kutatni, odabenn tapétáz a mester. A falak még csupaszok. De azért falak!! S közéjük zárva az a pár négyzetméter, ahol majd egy kis család éldegél, gyarapodik nemsokára. A küszöbön túl itt már minden az övék. Bár alig lehet sarkon forr dúlni, olyan pici minden, a tervek alig fémek el a kis hajlékban. Tamás és Ildikó felváltva mutogat: itt majd ez, ott majd az áll. Úgy tervezik, már tél végén beköltöznek. A környék egyébként szép. Nincs sár, patinás lakótömbök ablakai világítanak a csillagok között. Búcsúzóra fogom a szót, különben is erre az estére bérlő ígérkezett hozzájuk a garázsra, ami a „vár”-hoz járt. S az üzlet az üzlet. Miután sokszor egymás után elköszönünk, a vendég épp betoppan, én pedig az alkalmat megragadva kilépek. Mára lépcsőházba elém jön az éjszaka. Leérve még utoljára fölnézek a másodikon arra a kis ablakra. Most már tudom, valahol mögötte két ember nagyonnagyon boldog. Kicsit irigylem is őket.

técsi

Prológus: Ahogy üldögélünk szemközt hármasban, Ok és Én, szememet óhatatlanul körülhordozom a hajdani legényszoba falain. A magnóból ismerős Mike Oldfield-zene folydogál... valamiért nagyon illik, ide. A szoba - inkább csak szobácska - padlástérben bújik meg, keskeny lépcső vezet fel hozzá. A polcon könyvek, tárgyak ánilkodnak egy fiatalemberről, Ádám Tamásnak hívják. A falakon csak egy-két apróság. Egy elmúlt korszak tárgyi bizonyítékai. Találgatom magamban, ugyan hogyan telhettek azok a régi esték, mi változott meg azzal, hogy egy ember helyet szorított szívében egy másiknak? Sarkából fordult ki az élete, életük, egyáltalán változott-e bármi? Ók ketten. Tamás és Ildikó, immár az Ádám család, utódok ígéretével. Kettesben lépdelnek az úton, mely gyakran a sírig elkísér. De vajon nem túl nagy áldozat-e ma felvállalni saját örömünkre - ahogy mondani szoktuk, hogy életük beteljesedjen -, a társadalom és nemzet épülésére más emberek sorsait? Majdani gyermekeinkét, asszonyunkét? Ádámék erre a kérdésre nemrég gondolkodás nélkül igent mondtak. Mások haboznak. Félre ne értsenek, nem sok ezer éves írott és íratlan törvények igazát kérdőjelezem én meg. Egyszerűen szemlélődök életünk labirintusában, s kétségeim támadnak a kényelmes, harmonikus családi béke lehetősége felől. Manapság ez afféle abszurditás.

A menyegző

Sokat nem ígérhetek, szenzációra kérem ne számítsanak. Kétfiatalról fogok itt mindenféléket összeirkálni. Bizonyára ugyanolyanok, mint a legtöbben közülünk. Talán a kor és gondjaik modernebbek kicsit, körülveszi őket a mai Magyarország.

Igen!

(Tárcsázás.) - Halló! Nagy- István Ildikó? - (Hang a vonal túloldaláról.) - Igen... Ja, te vagy az, Tamás? - (Hang amonnan.) - Persze, hogy én... mellesleg hozzámjössz? Igen, jól értetted... Na, mondj már valamit! Különben sürgős, mert jövőre valamit manipulálnak az OTP-kölcsönökkel, s még az idén össze kellene házasodnunk, hogy megkapjuk a kedvezményeket...

No hát, valahogy így játszódhatott le nemrég az a telefonbeszélgetés, egyben lány kérő, ami „megpecsételte” két fiatal sorsát Jászberény városában. Telt, múlt az idő. Azóta már egymáséi, boldog házasok. Ebből az alkalomból - s mert manapság már nálunk is szokás - a feleség (néhai Nagy-István Ildikó) felvette férjeura családnevét. Ádám kontra Ádám. Immár így, kettesben álldogálnak a házasélet eléjük táruló kapujában. Tanácstalanul, de rajongva egymásért. Együtt! Nagy és fontos szavak ezek. A menyegző óta még csak három hét telt el. Igaz, végtelen hetek. Beszélgetésünk idején már csak képek - boldog pillanatok lenyomatai - és egy száradófélben lévő virágcsokor emlékeztet az útra bocsátó percekre. Ahogy szóba keveredik a frigy köttetése, kibújik a lóláb. Kiderül, a kutyafuttában kalap alá hozott lagzi (lásd később) már csak azért sem lett szokványos, mert a tolinak nem akaródzott a boldogítót, azt a nyúlfarknyit odaírni, ahová kell. Éppen Tamás kezei között lehelte ki lelkét a penna, s majdnem előállt az a buta helyzet, hogy a kicsinyke násznéptől kellett írószerszámot kunyerálni. Erre mondják: minden kezdet nehéz!

... Azt is orromra kötik Ádámék, végül is az egész ceremónia már csak formaságnak számított, gyakorlatilag augusztus óta kettesben éldegélnek. Tavaly májusban ismerkedtek meg. Tamás itt dolgozott, s dolgozik azóta is a tejüzemben, Ildikó főiskolás éveit töltötte a városban. Egyébként kunhegyesi. Egy társaságba jártak, összemelegedtek. Azt mondják - s én látva őket, ahogy ülnek szorosan egymás mellett, el is hiszem - szerelem volt ez a javából .Afféle holtom iglan, holtodiglan, mindörökkön örökké. Higgyük, hogy az is marad!

Ádám(ék), hogy vagy (tok)?

No, a telefonos lánykéréstől eljutottunk egészen a boldogítóig, E kis epizódok ellenére a fiatalok új élete nagyon is prózai, mondhatni a földön zajlik. Tamás diplomavárományos, a szarvasi mezőgazdasági kar levelező tagozatán. Most jön a java. Míg nappal vezető az üzemben, este a sorok között legelészik. Két éve csöppent ide, s hogy azóta helytállt, s van becsülete, az látszik igazolni, hogy valóságos karriert futott be vállalatánál. Fél éven át laboráns volt, majd művezető lett, s egy év eltelte után termelési irányítóként dolgozik. Előtte - óh, te vaksors - metróvezető is volt a fővárosban, azt megelőzően pedig Cegléden végzett gimnáziumot. Úgy tűnik, ifiemberhez mérten, különösebb szakmai végzettség nélkül hamar megtalálta helyét a nagy-nagy „kosárban”. Ahogy ő fogalmaz: némi szervezőkészség, egy kis ész, közben már mindent meg lehet tanulni! Jól hangzik, úgy igaz! Persze, korlátlan optimizmusra így sem lehet oka a férjnek. A vállalatnál naponta újratermelődnek bajai, s a kicsiny család életében is gombamód szaporodnak a leküzdendő problémák. Itt van például a fészekrakás sok-sok dilemmája. Igaz, lakásuk már van, de övék is, meg nem is. Tart a kölcsön kiutalása körüli ügyintézés. A telefonos lánykérésből kiderülhetett, szegről-végről az OTP lett a „násznagy”, nemkülönben két „beígért” gyermek keresztapja - ugyanis a jövő évre kilátásba helyezett kölcsönfelvétel feltételeinek romlása siettette meg kissé az ominózus lagzit. így pénz ugyan még nincs, de az otthont már tapétáztatják is a zöld bankók reményében. A berendezés még mindössze egy roppant nagy hűtőszekrény, amihez Ildikó munkahelyén kedvezményesen hozzájuthatott. S ezzel már nagyjából el is árultam, hogy történetünkben a feleség Berény fő kenyéradójához, a Hűtőgépgyárba szegődött el. Korrektor az üzemi lap nyomdájában, s irkái is a helyi lapokban. A baj csak az, hogy ezt az állást ideiglenesen töltheti be, míg elődje végzi a fővárosban a toliforgatók iskoláját. S hogy mi lesz, ha megérkezik a munkatárs? Még nem tudni. Márpedig Ildikó képesítésének megfelelő tanári állóén mar az NB I/B-csoportjában szerepel a csapat, s benne eleinte Ildikó is. Sok minden mégsem változott, illetve annyi mégis, hogy a csapat jócskán átformálódott, jöttek is, mentek is játékosok. A régiek, akik verítékes munka árán elvezették a csúcsra a csapatot, egyre jobban kikoptak. Ildikó is eljött, bár a szíve majd megszakadt. Mikor faggatom, hogy miért döntött mégis a szakítás mellett, bizonyos személyes konfliktusokra hivatkozik. Nem tér ki a részletekre, csak nagyjából tárja fel előttem a történteket. Furcsa ügy, de nem ide tartozik. Ő mégsem bánkódik. Sőt, örül a lányok töretlen sikereinek. Most listavezetők, Ildikó továbbra is szertartásszerűen kijár minden mécsesükre. Tamás csak vonogatja vállát, kuncog, ő annál inkább örül, hogy neje abbahagyta, abba tudta hagyni. Persze tudja, mennyire hiányzik neki a játék, de később, ha majd jön az első trónörökös, úgyis ez lett volna belőle. így - bár túlzás, hogy nem tudnak mit kezdeni szabadidejükkel, de - valamennyi közös, bensőséges perc kihasítható az estékből. Már tervezik is, hogy amint tudnak, újra hódolnak

<------------------------------------------------->

Gondolatok

a várakozás

időszakában

Elmondja

Nagyné Kiss Mária

V____________________- Kezdjem magammal, ha már én vagyok a családfő. Jászfényszarun születtem, tanítóképzőt és népművelő szakot végeztem. Dolgoztam művelődési ház igazgatójaként, népművelőként, könyvtárosként, 1976-tól kerültem a szolnoki Moziüzemi Vállalathoz. A Széchenyi lakótelepen őslakosnak számítok, még a térdig érő sár idején költöztem ide. Nagyon el voltam keseredve, mert számomra ez egy borzasztó környezetnek tűnt, rendkívül sivárnak. Aztán itt a házban kialakult egy nagyon jó kis társaság, összejártunk, vigyáztunk egymás gyerekeire, és hogy az emberi kapcsolatok bővültek, úgy kezdett elviselhetővé válni ez a holdbéli táj.

Kezdetben jártam a Híd együttesbe, ez egy elég jó hírű irodalmi színpad, a férjemmel is ott ismerkedtem meg. A munkahelyemen az volt a dolgom, és most is az, hogy a mozikban az értékes filmek megjelenjenek. Mostanság ez egyre nehezebb, mert úgy tűnik, a szemét itt ellep bennünket, ha nem teszünk valamit. Egyre nagyobb a veszélye annak, hogy a gyerekeket szeméttel etetik még otthon is.

Nekem három gyerekem van, Ildikó tizenkét éves, Ferike negyedik osztályos és Lacika elsős. Az oktatási rendszer hiányosságai miatt sokat kellene itthon foglalkozni a gyerekekkel, és ez

egy komoly gond, mivel öt éve egyedül nevelem őket. Többször el kellene beszélgetni a gyerekekkel a problémáikról, és erre elég kevés idő jut. A kislány nagyon igényli, hogy mindennap megbeszéljük, ki mit mondott az iskolában neki, a gyerekek hogyan viselkedtek, kinek mit vettek és mi azt miért nem tudjuk megvenni? Vele bizony sokszor csak este kilenc után tudok tárgyalni, amikor a fiúk már lefeküdtek. Szerintem helytelenül viselkedik az a szülő, aki először is, és másodszor is azt mondja a gyereknek: hagyjál békén, nem érek rá! Rá kell érni, mert lehet, hogy a mi szemünkben az egy pitiáner ügy, de a gyereknek egy fontos kérdés, amire egyedül nem tud válaszolni.

Egyedüli lány voltam a családban, a szüleim nem vállalhattak többet édesanyám betegsége miatt. Élt bennem egy olyan vágy, hogy ha lehet, nekem több gyerekem legyen. Tulajdonképpen a férjemnek is ilyen elképzelései voltak, négy gyereket szerettünk volna, de ez az elképzelés kibicsaklott a harmadik után. Kilenc évig voltunk együtt, ő elment egy másik kapcsolatba. Persze, én voltam az utolsó, aki megtudta... Általában nyitott vagyok, bizalommal és szeretettel fordulok az emberek felé. Ez manapság már nem divat, pórul járhat az ember. Tehát, teljes volt az egymás iránti bizalom kettőnk között, mi nagyon egy húron pendültünk, mindent megbeszéltünk... Pedagógus volt, összejött a

tantestületben egy kolléganőjével, aki tíz évvel volt fiatalabb nálam, akinek éppen nem volt harmadik szoptatós gyereke, üde volt, fiatal és kedves. Ismertem, idejárt, vigyázott a a gyerekekre, nagyon segítőkész kislány volt, és alakult ez a dolog magától. Nem tudom, felelősségre vonható-e valaki ezért, amit borzasztó trgédiaként éltem meg akkor. Úgy éreztem, kész, kicsúszott alólam a talaj, vége a világnak. Sok lélektant tanultam tudtam, mit kellene ilyenkor csinálni, csak egészen más az, amikor saját magunkról van szó.

Aztán összekanalaztam magam viszonylag rövid idó alatt. Három kisgyerekkel egyedül maradni nem egy leányálom; itthagytak egy fiatalabbért, ez sem egy fenékig tejfel helyzet. De bele tudtam nézni kritikusan a tükörbe, és magammal megbeszéltem, hol követtem el a hibákat. Persze, ezt nem fogom most elmondani.

Egész egyszerűen az adott erőt, hogy meg kell szervezni az életet az új helyzetben. A gyerekeknek reggelit kell adni, iskolába, óvodába indítani őket, mosni kell, a verklinek mennie kell. Úgy gondoltam, normális dolog, ha a gyerekek a megszokott környezetben találkozhatnak időnként az édesapjukkal. Kéthetenként jön és itt tölti a vasárnapját, nem laknak Szolnokon. Mi nem váltunk el haraggal, én őt nem utálom, senkit sem utálok. Elbeszélgetek vele, viszonylag normális a kapcsolatunk, a férjem szüleivel pedig kimondottan jó. Lelki támaszaim voltak, amikor egyedül maradtam. Ritka dolog az ilyen jó viszony az anyóssal, de amikor - három éve - édesanyám meghalt, szintén anyósomék álltak mellém. Végül is, nem tőlük váltam el, hanem a férjemtől. Igen, elváltunk, csak azért tartottam meg a Nagyné nevet, mert másképp minden igazolványomat ki kellett volna cseréltetnem, és egyáltalán nem volt hozzá kedvem. Más a helyzet, ha újra férjhez mentem volna, de

egyedül maradtam a mai napig. Ebben semmilyen szándék nincs, nem bújok el, sokat forgok férfiak társaságában is, csak bulizni negyvenévesen nem lehet, és itt a három gyerek...

Megpróbálok a saját fizetésemből, a gyerektartásból meg a családi pótlékból kijönni, ami nem egyszerű. És egyre bonyolultabb. Tagja vagyok a nagycsaládos egyesületnek, olcsó ruha, enni- és innivaló akciókat szervezünk, ott segítünk egymáson, ahol tudunk. Egyre több leleményességre van szükség. Szerencsére tudok szabni, varrni, sütni, főzni. Amire a fiatal lányokat ma nem tanítják meg, azt megtanultam édesanyámtól, egyébként most kapkodhatnék. Rászoktatott a leleményességre, hogy mit lehet viszonylag olcsón előteremteni, az életet kis anyagi ráfordítással szervezni. Például, baráti és rokoni körökben egymásnak adjuk a ruhákat, és senki nem mondja azt, hogy ez használt, ez neki nem kell. A gyerekek is éppen ezért vigyáznak rá jobban, mert tudják, hogy majd másnak is kell. Egyébként sem követelőzősek, nem mondják, hogy ezt nem veszik fel, mert tudják: nem mondhatják.

Van egy kert Jászfényszarun, amit együtt művelünk a gyerekekkel, ott megtermelünk magunknak ezt-azt. Nagy élvezettel szedik a kicsik a gyümölcsöt, nagyon sokat szoktam befőzni télire. A gyerekek ebben is segítenek. Ma például, Ferike önállóan sütött ebédre palacsintát, Lacika pedig a pogácsát gyúrta túl nagy élvezettel, és szaggatta gyúrmaszerűen. Nehéz megállni, hogy az ember ne avatkozzon közbe, mert mint háziasszonyt, sürget az idő, az ebédnek kész kell lennie, a gyerek meg ott ügyetlenkedik, szeretném már én csinálni, negyedannyi idő alatt elkészülne. De hagynom kell, mert a gyerek rendkívül boldog, hogy ezt ő produkálta, ezt a boldogságot nem szabad a gyerekektől elvenni.

Amióta megvannak, minden este mesélek nekik, tehát közel tizenkét éve. Amíg a férjem itthon volt, felváltva meséltünk, öt éve csak én. Most a Bibliát olvassuk esténként a fiúkkal, és nagyon megmozgatja fantáziájukat. Ildikó és Ferike már külön is olvas, de legjobban

az élő szóval mondott mesét szeretik. Nem mindig van kedvem hozzá, de azért összeszedem magam.

Nem hiszem, hogy nálunk különösebben jó kedély lenne, de azért szomorúság sincs. Inkább ilyen belső harmónia van, ami - úgy gondolom - kialakítható. Én ezért megdolgoztam. Volt itt elég búbánat meg sírás-rívás a válás után. De amikor képes voltam elfogadni ezt az új helyzetet, jobban odafigyeltem a gyerekekre, a gyerekek is rám, akkor már nem a sebeket nyalogattuk, hanem nekifogtunk tevékenykedni. Kezdett jó értelemben mozgalmas lenni az életünk, jártak ide a gyerekek barátai, a szüleik, a szomszédok, az én baráti köröm, elterelődött figyelmünk a gondokról. A belső harmónia kialakulásához tartozik, hogy én vallásos vagyok, és a gyerekek is így vannak nevelve. Aki azt vallja magáról, hogy keresztény ember, az nem lehet búskomor, mert a kettő nem fér össze. Hittel és erővel kell nézni az életet, és meg kell próbálni elviselni a nehézségeket.

Most a gyerekekkel együtt készítjük a karácsonyfára a díszeket. A fát is közösen díszítjük fel évek óta, tehát már tudják, hogy mi a karácsony, csak a csomag lehet a meglepetés. A karácsonyfa feldíszítése után hagyományosan moziba szoktunk menni, utána a templomba, ahol akkor már ki van téve a jászol, megnézzük. Aztán hazajövünk, és itthon van a gyertyagyújtás, az ajándékok átadása. Áz éjféli misére nem mehetünk el, mert sajnos, a lakótelepen nincs templom, a belvárosig az út sok időt venne igénybe és még kicsik a gyerekek.

Mondtam, vallásosak vagyunk, ilyen szellemben készülünk a karácsonyra. Advent időszakában vagyunk, tehát egy várakozási időszakban, a gyerekek már az első adventi gyertyát is feszültséggel tele gyújtották meg, és igyekeznek jól tanulni és jót cselekedni, mert tudják, hogy ez a legnagyobb ajándék számomra. Úgy készülünk a karácsonyra, hogy megpróbáljuk egymást nem bántani, hogy ez méltó várakozás legyen, hogy ne legyen harag és bántás. Ami különben elég nehéz ebben az életben...

Lejegyezte: Molnár H. Lyos