Új Néplap, 1990. december (1. évfolyam, 201-224. szám)
1990-12-23 / 200. (220.) szám
11 Volt egy kihívás, amit Tiszábőnek hívtak Karácsony idején A szívvel játszani... A lemerészkedő, decemberi, piszkos-fekete felhők sötét, tömött bálakötegei valami homályos és sejtelmes fénybe burkolják annak a ti szabói háznak a helyiségeit, ahol dr. Bognár Szabolcs, a helyi Falusegítő Szolgálat vezetője már több mint egy esztendeje családjával - feleségével és hétesztendős lányával - együtt él. Róla pár hónapja még csak annyit tudtam, amit az idén megjelent Magyar Ki Kicsoda című könyv 77. oldalán olvastam: hogy jogász, és dolgozott a fővárosban gyámügyi csoportvezetőként, családgondozóként, valamint a Művelődési Minisztérium ifjúságvédelmi osztályán. Számtalan könyvet út a hátrányos helyzetűé kiöl. Valamikor június táján hozott össze vele először a jósorsom, s már az első pillanatban hivatásáról, hitvallásáról olyan őszintén beszélt, s úgy tárta ki lelkét, mint az ablakszámyakat az első napsugár jöttére szokta tavasszal az ember. Most, hogy éppen nekikészülődünk a beszélgetéshez, megszólal az íróasztalon a kurblis telefon. A feleség - aki a fővárosban maga is a gyermekvédelemben dolgozott, és a fiatalokkal, a narkósokkal, az örömlányokkal, meg az állami gondozottakkal foglalkozott -, itt sürög körülöttünk. Szépen gömbölyödő hasa elárulja, hogy babát vár.- Mi kell ahhoz, hogy Budapest után egy ilyen isten háta mögötti faluban gyökeret verjen az ember? - fordulok a fiatalasszony felé.- Szakmai elhivatottság mindenképpen - ül le velem szemben. De ezentúl nekem alapvetően az az életszemléletem, hogy mindegy, hol üt tanyát az ember, hisz lehetek én akár az Északi-sarkon vagy az afrikai dzsungelben, ott is meg kell tudni élnem. Es ez egyedül tőlem függ, nem pedig a környezetemtől. A valóság az, hogy emberek sok helyen élnek úgy, mint itt ebben a faluban. Hát akkor én miért nem osztozhatok a sorsukban, és miért kellene megtartanom azt a kiváltságos helyzetet, hogy pesti vagyok. Főleg akkor, amikor a hivatásunknak tartjuk, hogy az elesettekén tegyünk valamit Tehát, számomra ez egy természetes váltás volt A fiatalasszony, mintha megérezné, hogy még mindig nem győzött meg, így folytatja: - Megvallom őszintén, amikor Pesten dolgoztam - akár a leánynevelő otthonban, akár a családsegítőben - nos, ott sokszor mardosott az önvád, hogy nem hiteles, amit csinálok. Sosem felejtem el például azt a karácsonyt amikor egy ünnepséget szerveztünk a lányoknak és ők ezt nem tudták elfogadni, hanem elkezdtek szipózni. Ragasztóztak, s amikor egyikőjüktől el akartam várni a nylonzacskót azt mondta, hogy ezt nem tehetem meg vele, mert én hazamegyek és együtt leszek a családommal, ő viszont ott marad. Ez egy borzasztóan nehéz helyzet volt, mat nem tudtam jól megoldani, hisz az a lány igazat beszélt De azzal, hogy ideköltöztünk a faluba, itt élünk a többiekkel, egy levegőt szívunk velük, ugyanazt a vizet isszuk, mint ők, sőt a gyerekünk is ide születik majd - ez már egy igazabb és hitelesebb dolog. Ebben már nincs semmilyen hazugság. Meg egyébként sem azért tanultam, hogy csak a magam jólétét biztosítsam, hanem azért, hogy a tudásomat mások szolgálatába állítsam. És ez minden értelmiségi kutya kötelessége lenne. Miközben hallgatom a feleség súlyos mondanivalókat hordozó szavait, az jár a fejemben, hogy mintha a világgal vitatkozna, hadakozna ez a fiatalasszony. Hisz manapság éppen a lebegés, az ikaroszi elszakadni vágyás a jellemzőbb, mintsem az, hogy a földhöz, az ólomsúlyú hétköznapokhoz meneküljön az ember. Gondolataimból a férj szavai zökkentenek ki.- Abban, hogy ide jöttünk - mondja, - mi tagadás, volt egy olyan mozzanat is, hogy itt jobban meg lehet, úgymond dicsőülni. Mi maximalisták vagyunk és azt mondjuk, hogy Tiszabőt - ahol a lakosság fele cigány - Szolnok megye átlaga fölé emeljük. Nem tudom, érti-e? Egy éve vagyunk itt, és azért történtek már dolgok - matat a papírjai között, s bizonyítékként előhorgász egy levelet, amit egy amerikai egyetemi tanár írt Párizsba annak érdekében, hogy francia segítséggel fölépülhessen a faluban egy orvosi rendelő. Azért meg van kavarva a világ, nem? - szólal meg ismét,ahogy elolvasom a levelet. Előbb-utóbb - folytatja -, úgyis a nyakára hozunk mindenkit Tiszábőnek, és csinálunk belőle egy polgárosodott falut. Nem lélekszámúban nagyobbat, hanem boldogabbat. Tehát, itt van mit tennünk, nem úgy, mint Pesten. Hisz ott mindenki csak simogatta az öregasszonyokat, és ebből állt a szociális gondozás. De ha elvittem a hátamon a családsegítőbe egy lábatörött, böfögő, alkoholista nőt, akkor azzal fogadtak, hogy minek hoztam oda, hisz ezzel elriasztom az öregasszonyokat. Magyarán: amikor a legmélyebbre lenyúltunk, amikor a többszörösen börtönviselt embereket felkaroltuk, akkor a pesti intellektuelek, a kékharisnyás családgondozó lányok azt mondták, hogy: jújj, milyen rossz ezekre rajuk nézni! Hát, ebből lett nekünk elegünk. Ugyanakkor pedig volt egy kihívás, amit Tiszábőnek hívtak, és látja, itt vagyunk. Jöttünk, mert meggyőződésünk, hogy ha a vidék elnyomorodik, az előbbutóbb visszagyűrűzik a fővárosra is. Ha a nagylábujjamat levágják és nem kötik el a sebet, akkor nekem végem. Elvérzem. Na most, ha a vidéket lenyesik és nem gyógyítják meg, akkor ez az ország is hasonló sorsra jut. Ám, ha csak szövegelünk erről, és nem cselekszünk, akkor adtunk a semminek egy pofont és fölmondtuk a tankönyvet. Beszélgetésünk közben figyelem ezt a 43 éves embert, aki kibillent világunk bizonytalan egyensúlyát igyekszik drámaian érzékeltetni velem, s szavai arra mindenképpen bizonyítékul szolgálhatnak, hogy ezernyi szállal kötözte magát a zajló napi élethez. Elmeséli például, hogy 1987-ig nem volt szabad beszélni a hajléktalanokról. Ő viszont mégis beszélt és foglalkozott velük. De nem az íróasztala mögül, hanem úgy, hogy beállt közéjük. Megszaggatta ruháit és előadott mindig valami mesét, hogy lekéste a vonatot, s hadd húzza meg magát egy-egy éjszakára.- Amikor lefeküdtünk - folytatja -, azt mondták a haverok, hogy tedd a fejed alá a cipődet, mert reggel, aki korábban kel, úgyis a legjobb lábbelibe bújik bele. Ugyanakkor pedig arra a szállásra este nyolc előtt nem lehetett bemenni, reggel hat előtt meg el kellett tűnni, mert gumislaggal mosták le az ágyakat. Nos, amikor az ember mindezt megtapasztalja, akkor érzi csak igazán, hogy mi is a hajléktalanok baja. Érti? Tehát, a hitelesség az, ami nagyon fontos. Erre tanítottak bennünket otthon is. Hisz sosem felejtem el azokat a gyerekkori karácsony estéket. Mi hárman vagyunk testvérek, s amikor bátyáimmal beléptünk a szobába, a fenyőfa alatt az ajándékok mindig le voltak takarva. S addig nem nyúlhattunk hozzájuk, míg apánk nem beszélt. Sok mindenről szólt, de volt két mondata, amit mindig megismételt. Az egyik valahogy úgy hangzott, hogy mielőtt megnézzük az ajándékokat, gondoljunk azokra a szeretteinkre, akik nem lehetnek velünk vagy mi velük. A másik pedig: gondoljunk azokra is, akiknek az idén kevesebb jutott, mint nekünk. Ez a két mondat olyan visszatérő injekció volt, hogy szinte beleívódott a sejtjeinkbe. Én úgy hiszem, hogy e szerint is élek, hiszem apám sem csak beszélt róla, hanem úgy is cselekedett. Számomra ez minden karácsony üzenete, mert ha a két ünnep között nem úgy tesz az ember, ahogy beszél, akkor az csak demagógia. De, miután mi úgy élünk, ahogy beszélünk, így számunkra a karácsony inkább valamiféle összegzése, számvetése, felidézése annak, ami történt, és ez az ünnep arra is jó, hogy elgondolkodjunk azon, hogy ebben az elanyagiasodott, könyöklős és farkastörvények szerint működő világunkban miként maradhatna továbbra is hiteles az ember. Elnézem ezt a két embert és úgy hiszem, nem véletlen élnek együtt, nem véletlenül házasok. Tán még az Isten is egymásnak teremtette őket. A feleség ugyanis elfogadta a férjnek azt a fajta igényét, hogy ő szeretne “megdicsőülni”, a szakmájában teljesen kibontakozni, amihez egy lehetőség Tiszabő. Mindketten, amolyan született közösségi emberek. Kérdés, vajon meddig futja erejükből? Én mindenesetre drukkolok nekik. Nagy Tibor Fotó: N. Zs.- Tudja, miért jelentkeztem 1950-ben a martfűi munkaiskolába? Mágori Sándor kérdése meglep ezen a decemberi szombat délelőttön. hiszen már 1990-et írunk, olyan messzinek tűnik 1950, mintha nem is lenne lényeges. Lám, mégis az lehet...- Mert azt hallottam, itt nem nézik, hány szelet kenyeret vesz el az intemátusi asztalról a gyerek. Hát én akkor nagyon kenyeres voltam, s tudja ugye, akkor még... így már értem! Akkor még jegyesvilág volt, de ha lett volna, se tellett volna kenyérből se sokra. Ezt azt ötvenen felüliek tudják e hazában, legföljebb (esetleg) van, aki nagy jó dolgában elfelejtette vagy tagadja, hol van már az!- És az a mi bajunk, magyaroké -, viszi tovább a szót Mágori Sándor -, hogy ha kimondjuk, valami rossz, azon nyomban öntjük ki az egészet, mint a gyereket a fürdővízzel együtt. Pedig hát, mondja már, tényleg, de tényleg, minden rossz volt, mindent el kell dobni? Nézze, én nem akarok magának politizálni, de ki kell mondanom: nagy bajunk nekünk, hogy a négy évtizedből most mindent, de mindent tagadunk. Mint ahogyan azt is kimondják sokan, minden MSZMP-tag, mind a nyolcszázvalahányezer vétkes volt. Hát, miben mindenki? Hagyjuk, beszéljünk másról. Persze, az életről. Ebben a városszéli, szép családi házak utcájában, ahol megértésben élnek Mágoriék. A kényelemmel berendezett szobában látszik: valaki nagyon szereti a zenét, a tévét, a hifit, a videót. Mágori Sándor rábólint, igen, ez az ő szenvedélye, ez gyógyítja tán egy kicsit a beteg szívét. Mert, sajnos, szívbeteg. Épp tegnap ért haza Balatonfüredről, ahol három hétig ápolták, gyógyították, mint már annyiszor 1984 óta. Kicsit kesernyésen mondja, szinte bebizonyította kezelőorvosa, hogy hamarosan műtétre lesz szükség... Feleségével együtt mondják, mesélik az életüket. Mindketten a Tisza Cipőgyárban kezdték a munkát. Mágori Sándor 1953-ban, miután megkapta a szakmunkás oklevelet, felesége egy évvel később érkezett Tiszaföldvárról. A házasságot 1957-ben kötötték, s első gyári lakásukba 1959-ben költöztek. Kis éllel jegyzi meg:- A november hetediki ünnepre kaptuk meg a kiutalást. Az nagyon nagy ünnep volt ám akkor! A túloldalon, a Május 1. úton laktunk, csupa fiatal, egy házban például a mostani mérnök-vezérigazgatóval. A házban először a szülei laktak, betegen, öregen - s amikor elmentek, semmi kis kölcsönből (ma már semmi) egy kétszobás, kényelmes kertes otthont varázsolt belőle. Az első tíz munkásévében igen jól keresett, igaz, nehéz munkával, a gumigyárban, a tornacipőkörön. Huszonegy évet húzott le, mint tisza cipőgyári munkás, aztán gondolt egyet, s fordított a sorsán. A MERT munkatársa lett. Aki nem tudja, mi az, tán megérti annyiból: a gyárban bent belkereskedelmi és export minőségi ellenőrök dolgoznak, s hogy teljesen függetlenül, tényleg csak a termék minőségét vizsgálják, budapesti központhoz tartoznak, onnét kapják a bérüket.- Onnét hívott el a betegség. Harminchárom évi munka után, 1983. nyarán szívinfarktus ért, s 1984 óta rokkantnyugdíjas vagyok. Azóta nálunk kicsit megfordult a világ. A feleségem, igen, ha a feleségem nem dolgozna, s ráadásul nem géemkázna, - isten tudja, mi lenne velünk. Mert kérem, tetszik, nem tetszik, ki kell mondanom: 33 évi munka után a létminimum a nyugdíjam, most 6175 forint! Ha tréfálkoznék, azt mondanám, a megélhetéshez kevés, az éhenhaláshoz sok! Már pedig, ha jól értem az újságok jövendöléseit, jövőre még kutyább lesz! Próbálkoztam én, nyugdíjasként dolgoztam is keveset évente a MERT-nél, de másfél éve beláttam, nem lehet a szívvel játszani! A feleség serfelő-élező a kísérleti műhelyben, meg tagja az egyetlen gyári, felsőrész-készítő géemkának. Ez jól fizet, bár nagyon sokat kell dolgozni, sok nap hajlik késő estébe havonta. Mágori Sándor azonban már megszokta, betegen neki kell az otthon tüzét őrizni. Elsétál bevásárolni, akár napjában, s megfőz mindent, ami csak kell -, ha már így rendelte az élete.- Annak egyfelől örülök (másfelől aggódom azért), hogy a gyerekek egyelőre jól megvannak. A lányom a bőrraktár vezetője a gyárban, a vejem főművezető. Amikor ők összeházasodtak, még 460 ezer forintért vettek egy szövetkezeti lakást. Két szép unokánknak gyűjtögetjük most a karácsonyi meglepetést, hatodik, meg negyedik osztályosok. Ugye, ma már épp olyan megdöbbentő, hogy ők ennyiért kaptak lakást, mint az, hogy nekem ezen a házon negyvenezer OTP-kölcsönöm volt. Hál’ istennek ezt régen megfizettem, van nekem minden hónapban fizetnivalóm ezen kívül elég. Például a gyógyszer pár száz forint, ami fontos, ami nélkül... Nézze, úgy ahogy van, kegyetlen ez az élet, de élek! Most mondjam tovább? A világért se, értem, ne szomorkodjunk. Ám, ezen az idei karácsony előtti készülődésen kinekkinek van mégis min bánkódnia.- Ha jól értettem az újság számait, olyan helyi adók kivetése válik lehetővé, ami nekem például a kis ház, a kert után évi hatvanezer forintot jelentene. Hát mondja már meg, miből? Adjam oda az egész évi nyugdímajat adóba? Egyáltalán kinek a fejében születnek ilyen gondolatok ilyen terhekről? Azt akatják tán, úgy legyünk, mint a cigány lova? Mire megszokta volna az éhezést, megdöglött! Nem szeretném a türelmét, az idegeit próbára tenni, de nem mondhatom, hogy rosszul olvasta, tévedett, amikor kiszámította. Manapság nem ő az első, aki adókat számol, s széttáija a karját, hát ez hogy lehetséges? Kint sűrű pelyhekben hull a hó. Bent gáz melegít.- Rettenetesen tiltakoztam ellene, tán az utolsó voltam a Zalka Máté utcában, aki aláírta a bevezetést, de most, utólag, négy év múltán örülök neki. Meglehet ebben a mai világban ez a legolcsóbb fűtési lehetőség. És szó se róla, kényelmes is. Nekem valahogy ebben a házban minden a kényelmet sugározza. A tágas, jól felszerelt konyha, a szépen berendezett két szoba És persze a zenegép, a tévé, a video.- Hát, a video azért kell, mert mi együtt szeretünk tévét nézni. Mármost, ha a feleségem géemkázik, soká jön haza s jó film megy, benyomom a videót, s másnap, harmadnap együtt megnézzük. Olyankor én se nézem egyedül, elfoglalom magam - nyáron például a kerttel. A kert nem nagy, de jó néhány gyümölcsfa gazdag termést hoz benne. Meggy, körte, őszibarack, alma - jut befőzésre, meg bőven egész nyáron a két unokának is. De hát a nagyszülő, mégha olyan fiatal nagyszülő is, mint Mágoriék már csak adni szeret, szeretne, minél többet.- Hogy hazajöttem tegnap a szanatóriumból, már itt volt a lányom. Nagyon szeretném, ha az ő élete, a családjáé könnyebb lenne, mint a miénk volt, de hát ez közhely, minden szülő ezt áhítja. Nekem? Ha 33 évi munka után ennyi jár, ugye nem az én szégyenem? Legalább bízni lehetne valamiben, de hát az ember minduntalan elbizonytalanodik. Mondja, megéljük még, hogy jobb lesz? Az előszobában hatalmas kaktusz pompás virágokat bontott. Szinte nehéz a húsos leveleknek, meghajolnak a ciklámen színű virágok terhe alatt. Csakúgy, mint az ember a terhek megtörik tartását, elnehezítik szervezete működését Tényleg, megérjük még, hogy jobb lesz? S miért, mivel érdemelte ez a sok bajt megért korosztály ezt a tengernyi kétellyel teli utolsó évtizedeket? A martfűi Zalka Máté utca 7. szám alatti családi házból muzsika kísér utamra. Lehet, a zene gyógyít a zene megnyugtat egy beteg szívű, becsületes munkásembert? Sóskúti JáSa Fotó: Nagy Zsolt
