Új Néplap, 1990. december (1. évfolyam, 201-224. szám)
1990-12-23 / 200. (220.) szám
8 Néplap IRODALOM — MŰVÉSZET AZ- Te, Eszti, ez a nő lopni akart.- Dehogy akart. Ismerem. Ott lakik a házban.- Még most is ott ólálkodik a kirakat előtt. Gyorsan számold meg a gyűrűket. Az ékszerboltban rengetegen voltak. Honnan van ennyi pénzük az embereknek? Villámgyorsan átnézte az üvegpult alatt csillogó gyűrűket és a bársonytokba visszatett láncokat. Mondtam, hogy nem hiányzik semmi. Persze, valóban furcsa látvány volt Kertai néni az ékszerboltban. Ahogy esetlenül álldogált, ócska, szürke kabát és horgolt sapka volt rajta. Mi tetszik, Marika néni? - kérdezte tőle. Egy láncot, valami szépet, a menyemnek. Megnézte a láncokat, különösen az ametisztköveset nézte, arany levélkék között ametisztvirágokat. Ez szép - mondta -„ nagyon szép - és visszaadta. Majd visszajövök. És csámpásan kiment az üzletből. Egy szatyor is volt a kezében. Lehet, hogy nem is venni akart, hanem eladni, valami régi ezüst cukortartót, csak az ismerős előtt szégyellte. Most is ott topog még kinn, a kirakat előtt. - Ne álmodozz, Eszti - szólt rá a főnöknő. Fontos, hogy nem tűnt el semmi. Kertainét valóban megzavarta a találkozás. Ha a közértben találkozik egy házbelivel, vagy mondjuk a cipőboltban. De mit keres ő a belvárosi ékszerboltban, ahol francia kölni felhőjében, perzsában és nercben jól ápolt, jól öltözött férfiak és nők ezreseket számolnak le a pénztárnál. Hatvanezer volt az ametisztköves aranylánc. „Nem szabad mama, ne legyen könnyelmű” - fogja írni a fia. De ő ezt akarja küldeni Barbarának. Tizenöt évvel ezelőtt, amikor először küldött csomagot Kanadába, maga kötött pulóvert Istvánnak, a fiának, kardigánt a menyének, meleg sapkákat és sálakat Péternek. Tamásnak és Robinak. Milyen drága volt a gyapjúfonal! Hajnalig kuporodott a karosszékben, ezerszer elmondogatta, hogy ez neked lett, Tomikám, ezt vedd fel, Petikém, hogy meg ne fázz. Néha úgy bóbiskolt el, kötőtűkkel a kezében... és mennyit szaladgált a Nemzeti Bank engedélyéért, meg a Boy Vállalathoz, hogy továbbítsák, hogy a szíve melege eljusson a kanadai télbe. Januárban megjött a hálálkodó levél: István köszönte meg az ajándékot, Barbara és a gyerekek csak aláfirkantották. A mama szíve szerint több dicséretet várt volna, nem sejtette, hogy Barbara dühösen csapkodott, mit csináljon ezzel a sok molyos vacakkal. Micsoda régimódi kötés, Petinek'kicsi a sapka, különben is a krikettcsapat sapkáját viseli. írd meg az anyádnak, hogy kár a pénzért meg a munkáért. Persze ezt István nem írta meg, hanem ők is feladtak egy csomagot a legdivatosabb, pehellyel töltött, steppelt, vízhatlan kabátot. Légipostán, expressz ajánlva, hogy még a tél derekán odaérjen. De nem ért oda se januárban, se februárban, három hónapig döglött a vámhivatal raktárában. Végre áprilisban kiküldtek egy értesítést, itt a csomag, tessék befizetni hatszáz forint vámot. Kertainé ijedtében szívdobogást kapott: kétezer forint volt a nyugdíja. A szomszédok biztatására Kertainé kérvényt írt a vámhatóságnak, de azt válaszolták, hogy kérjen pénzt vámra a dúsgazdag fiától. A csomagot visszaküldeni nem lehet, ha nem fizeti ki a vámot, közadók módjára behajtják. Kertainé kiváltotta a gyönyörű kabátot, hazavitte, felpróbálta, és sírva fakadt. Világos drapp kabát volt, rézgombokkal, rézkarikákkal, húsz éves korában sem vett volna fel ilyesmit. És hová vegye fel? A piacra? Az esztékába? A dög menye találta ki ezt a firlefrancos kabátot, gonoszságból. így, durván sosem írták meg egymásnak, hogy nem kell az ajándék. A mama megírta, hogy jövő karácsonyra is kötni akar, szép, világoskék pulóvert mindenkinek. István azt válaszolta, hogy ne fáradjon, mindegyik fiúnak hétszáz pulóvere van, az áruházak tele vannak norvég és finn pulóverekkel, a gyerekek válogatnak saját ízlésük szerint. És Barbara nem visel pulóvert, otthon szabadidőruhában mászkál, ha meg elmennek..., nem, köszöni és magyar könyvet se küldjön, nem olvasnak már magyarul, igazán kedves, kár a pénzért. És a mama is válaszolt, igen, nagyon szép a kabát, de még nem vette fel. Nem jár sehova. Operabérlete már nincs, a régi tanítónő barátnők betegeskednek. Levendulát tett a kabát zsebébe, hogy ne bántsa a moly... És nem tudni, leírták-e, vagy csak érezték, vagy amikor egyszer karácsonykor István hazatelefonált, akkor mondták ki, hogy a szeretet nem kötött sapka meg amerikai asztalterítő, a szeretet az, hogy egymásra gondolnak, hogy elmondják, mit szánnak egymásnak. Nem kell csomagolni, vámolni, postára menni, csak megírni, hogy mit küldenek gondolatban egymásnak. Jó, mondta István, ez nagyon jó. De ha a mamának igazából van szüksége valamire, ha gyógyszer vagy kávé vgy pénz, akkor őszintén íjrja meg. Meg fogom írni - ígérte Kertainé. És azóta karácsonykor Kertainé megírja, hogy mit szán a családnak. Barbara már kapott két ruhára való tiszta selymet. A fiúk aktatáskákat, ingeket, szép nyakkendőket. István gyönyörű karórát kapott, márkás svájci órát, és István a levelében meleg házicipőt, új rádiót, hőálló tálakat írt a mamának. Kertainé végre otthagyta az ékszerüzlet kirakatát. Még törte a fejét, hogy az ametisztvirágos aranyláncot megírja-e Barbarának. Nem érdemli meg..., de hát az unokái anyja. Még egy férfidivatüzletben is körül kellett néznie. Új pizsamákat, elegáns ingeket és egy szép selyemsálat nézett a fiának. Azután hazasietett, és elővette a légipostapapírt. Sokáig írta a listát, talán valami játékfélét is bele kellett volna írni. De hát futball-labdát tavaly küldött... És amíg írta, írta, az ajándékok szinte kézzel foghatóakká váltak. Remélem, hogy levelem mindannyiatokat egészségben talál, jól vagyok én is, szeretettel gondolok rátok. Elballagott a postára. Lefelé menet a kapualjban megnézte a postaládát, hátha jött a fiától levél. De nem jött. Biztosan holnap. Vagy holnapután. • Hosszú sor állt a postán. Várakozott türelmesen. Kezébe szorongatta a tízforintost. - Kanadába - dugta be az ablakon a levelet és a pénzt. - Tizenhét forint - mondta a postáskislány. - Mennyi? - Tizenhét forint. - Én azt hittem..., én csak... - Ne tartsa fel a sort - mordultak az emberek. Tizenhét forint, ez volt már tavaly is, már Noé bárkájában is. Kertainé előkotorta az erszényét, és ijedten szedegette a húsz és ötvenfilléreseket. - Tessék már segíteni, nem látok jól. - A postáslány kiválogatta a filléreket. Kertainé kilépett az utcára. A postával szemben a téren karácsonyfát árultak. Valaha náluk mindig ezüstfenyő volt. A szmogos, benzinbűzös téren messzi erdők jó levegőjét hozták a fák. Kertainé nagyokat lélegzett. Egy letört ágacska feküdt a földön. Felvette, előszedte az erszényét, és odament az árushoz. „Ezt mennyiért tetszik adni?” „Ugyan, semmi. Vigye csak.” Váratlanul kövér, laza, fehér pelyhek ereszkedtek alá az égből. Kertainé kinyújtotta a tenyerét, hadd esen rá a hó. Azt is meg kellett volna írni a levélben, hogy fehér karácsonyunk lesz... Fehér Klára: Karácsonyi ajandek Kincsek a legnagyobb hazai egyházi múzeumban Bernhard Strigel műhelye: Mária a kis Jézussal (1505-1510 között) 115 éves az esztergomi Keresztény Múzeum, Magyarország legrégibb, legnagyobb, világviszonylatban is jelentékeny egyházi gyűjteménye. Az esztergomi egyház világhírű kincseket tartalmazó képzőművészeti, iparművészeti, régészeti múzeumát, a Keresztény Múzeumot egy műpártoló, nagy műveltségű hercegprímás, Simor János alapította 1875-ben. Simor már győri püspök korában gyűjtötte az értékes festményeket. A prímási székbe kerülve fokozott szenvedéllyel áldozhatott kedvtelésének. Nemcsak a régi nagymesterek egyházi tárgyú festményeit gyűjtötte, de a korában működő magyar és osztrák festőket is ritka érzékkel pártfogolta. Mecénása volt Liezen-Mayer Károlynak, a bécsi festészeti akadémia későbbi professzorának, Ligeti Antalnak, Molnár Józsefnek, Markó Károlynak, a fiatal Lotz Károlynak, Orlai Petrich Somának. Képtárát állandóan gyarapította. 1878-ban, a pápaválasztás idején Rómában megvásárolta a közel 60 darabból álló értékes Bertinelli gyűjteményt, mely sok jeles olasz festő képeit tartalmazta. A képtárban az olasz festmények mellett a németalföldi, flamand, holland, spanyol, francia festőiskolákból származó művek is megtalálhatók, Jan de Cock, J. G. Cuyp, Ribera, Hans Memling, Charles Lebrun, Maulbertsch, Kupelwieser művei mellett a középkori magyar festészet remekei is láthatók. M. S. mesternek a Selmecbányái Szt. Katalin templom főoltáráról származó művét, Kolozsvári Tamás Kálváriáját, a Báti mester, az Aranyosmaróti mester, a Csegöldi, a Jánosréti mester oltárképeit Ipolyi Arnold gyűjtötte. A pótolhatatlan gyűjtemény szárny ásol tárain a régi magyar festészet legfontosabb korszakai vázolhatok fel, a középkortól a reneszánszig. Marco Palmezzano: Szent Sebestyén (1515-1520 körül) A szemhatárt északon és nyugaton elzárják a Bethlehem mögött emelkedő hegyek, de kelet és dél felé gyönyörű a kilátás. Itt van a szántóföld, ahol a moabita Ruth kalászokat szedett, és mindjárt mellette, az alacsony dombon épült Bet-Szaur városkában volt Boóz szérűje. Távolabb látszik Judea sivatagja, terméktelen, sziklás hegyeivel és szürke hamuhoz hasonló homokjával. A nap bearanyozza ezt a kietlen vidéket, melynek kopár földjén azonban' semmi sem terem. Túl mindezeken - Moab kékesibolya sziklafala mögött, mely meredek bástyaként zárja el - mély medencében hullámzik a Holt-tenger sötétkék vize. Dél felé magányos hegycsúcs emeli ég felé büszkén kúpos ormát: a Herodion, amelynek tövében - végakarata szerint - az öreg Heródes nyugszik, és alussza örök álmát. Ilyen a vidék, ahol Dávid született, s ivadékai most jelentkezni kötelesek a népszámlálásra. A házak zsúfolásig tele vannak. A város Kan-ja - a Karaván szálló vagy „diversorium”, ahogy szent Lukács nevezi, túltömött, mint a hangyaboly. Mária és József már nem kapott helyet. A fiatal házaspár kénytelen volt menedéket keresni a szomszédos barlangban. Palesztina mészkőhegyeinek lejtőjén gyakoriak az ilyen barlangok. Ezeket az üregeket emberek vájták, és az egyiknek jászol vagy istálló volt a neve, ez a falu végén volt, a hebroni úton, és a barmok istállójának használták. Ebben a barlangban húzta meg magát a házaspár: s ezen a nyomorúságos menedékhelyen kellett megszületnie Dávid fiának, akiről az angyal azt mondta az anyának, hogy Szent, és Isten Fia lesz, a Megváltó, és az örök trón örököse...” Mária ott ült a kendőkbe pólyáit kisfiúval az ölében közel a fából ácsolt jászolhoz, ahol az állatok meleg, párás lehellete langyosra szelídítette a téli éjszaka levegőjét. József az asszony vállára borított még egy takarót, és csendesen kérte, aludjon, pihenjen kicsit! De Mária még nem tudott elaludni. Magához ölelte a gyerek kicsi testét, és olyan mérhetetlen boldogságot érzett, amilyet életében eddig soha. Rámosolygott Józsefre, és kérés volt a tekintetében. József elhallgatott. Kis ideig csak az állatok lélegzése hallatszott, aztán távolról valami zaj kélt. Mintha valamilyen karaván közeledne. Valami rejtélyes okból világosodni kezdett kint, oszolni látszott az éjszaka sötétsége. Mária minden idegszálával kifelé figyelt. A fény növekedett. Már a barlang is kivilágosodott, a hangok közeledtek, aztán váratlanul ott állt három ember a bejárat előtt. Három különös ember. Díszes ruhákban, de ilyen öltözékeket sem Mária, sem József nem látott még. Leginkább fémes csillogásúak voltak, de mindenképpen-olyan anyagból, amilyet nem használtak ezen a vidéken. Erős fény sugározta be a környéket, és nappali világosság támadt a barlangban is, ahol Mária ült, ölében a kisfiúval. A három vendég letérdelt előttük. Egyikük fehér bőrű volt, vörösbe hajló szőke, a másik negroid, sűrű, göndör fekete hajjal, a harmadik alacsony, ferde szemű. Illatszereket és drága fűszereket raktak le Mária lába elé, nyitott ládában szikrázó drágaköveket. Olyan hódolattal borultak le, ahogyan csak királyok előtt szokás. Kint emberek szorongtak, akiket felébresztett a környéken a zaj és a fény.- Napkeleti bölcsek... - mondták. Eljöttek országukból, hogy hódolatukat tegyék...- Hol van az ő országuk? - kérdezte egy hang. - Senki sem ismeri őket.- Elvakulok a fénytől... - hallatszott egy remegő női hang közvetlenül a barlang bejárata előtt.- Hallgass! - szóltak rá mások -, a csillag fénye az, amelyik idáig jött, és megállt a barlang fölött! Az idegenek sorban rátették kezüket a kendőkbe pólyáit újszülöttre, és olyan melegen mosolyogtak Máriára, mintha a húguk lenne. Aztán, még egyszer meghajtva magukat, eltávoztak a barlangból. Ahogyan távolodtak, ment velük a fény is. Az emberek, az eddigi kíváncsiskodók elkísérték őket egy darabon a Holt-tenger felé, aztán jó idő múlva szem elől veszítették a három idegent.- Kik voltak, és hová mentek? - kérdezgették egymást zaklatottan és remegve.- Királyok voltak. Láttátok a ruhájukat!- Mágusok. Nem tudjuk, honnan jöttek, és hová tűntek el a szemünk elől, hirtelen. Az éjszaka rájuk borult újra, és megnőtt az ismeretlentől való félelem a szívükben. Szétszéledtek hirtelen, mindenki visszaosont a szálláshelyére, és ott lefeküdtek, fejükre húzták takaróikat. Sötétségbe borult a barlang is, csak egy kicsi mécses halvány fénye pislákolt József kezében. Mária a szalmára terített takaróra hevert, szorosan magához ölelve kisfiát, és boldogan elaludt. József nézte őket kis ideig, aztán eloltotta a mécsest, maga is nyugovóra tért. Kimerültén, mélyen aludtak mindketten, egyedül a csecsemő szeme nyílt ki a sötétben. Kereszt árnyéka állt fölötte, és sírást hallott. majd saját hangját, amelyik sokkal későbbi hangja volt. Kimondhatatlan fájdalommal szólt ez a hang:- Éli! Éli!- Illést hívja... - nevetett fel egy katona, és ecetbe mártott szivacsot emelt egy boton a keresztrefeszített szájához. - Lássuk, eljön-e érte ülés, hogy megszabadítsa! A kereszt árnyéka megingott a csecsemő felett.- Bevégeztetett... - mondta az iménti fájdalmas hang, és utána nagy csend lett. Sötét volt a barlangban, és olyan langyos a levegő, mintha tavasz lett volna. A csecsemő lehunyta a szemét, és Mária ösztönösen még jobban magához ölelte. Aludt, de sírt álmában. Sima arcáról lepergő könnyei átnedvesítették feje alatt a takarót. Mire reggel lett, furcsa dolog történt. A háromkirályok kincsei nem voltak sehol. Egyetlen vörös kődarab hevert a jászol előtt, s ezt megforgatta József a kezében, aztán vállat vonva ledobta a szalmára megint. Mária megszoptatta a kisdedet, aztán indulniuk kellett.- Talán csak álmodtuk az egészet - mondta József szelíden -, pedig ha igaz lett volna, most gazdagok lennénk...- De hiszen azok vagyunk - mosolygott Mária, keblére ölelve a jóllakott kisfiút -, így is gazdagok vagyunk mi hárman, nem igaz? József egy iszákat vett fel a földről, hogy a szamárra szíjazza, de most megállt egy pillanatra, és szeretettel nyugtatta tekintetét a fiatalasszonyon.- Úgy van, ahogy mondod! Legalább az álmaink szépek, és ezt sem mindenki mondhatja el! Heródes hatodszor rúgta le magáról a takarót palotájában, ahol ilyenkor semmi nem mozdult még, nehogy az álmát megzavarják. Heródesnek ezen a reggelen hol melege volt, hol a hideg rázta... Bán Zsuzsa: Háromkirályok
