Új Néplap, 1990. december (1. évfolyam, 201-224. szám)
1990-12-23 / 200. (220.) szám
6 1990. DECEMBER 23. . > Múltunk — Jelenünk-------------------— ....-................... -- ■-■-■-.........- -----------..... Egy régi-új „Újságoldal” Tiszteit Olvasó! “ÜdvözöljüfÖnt egy régi-új 'Újságoldalon’. “Rggi abban az értelemben, hogy azokat a jó hagyományokat kívánjukfolytatni, amelyet az un. “9{önismereti vagy múzeumi oldalon ’ korábban kiváló kollegáink. megalapoztak Új annyiban, amennyiben dme is mutatja ‘Múltunk- Jelenünk’■ “Ezzel a címmeljelezzük hogy mánka múltunkban gyökeredzik viszont nem kívánunfcsupán történelmünkjelé fordulni, hiszen itt és most élünk s ez a vállalkozás valamennyiünknek egyszeri és megismételhetetlen. Oldalainkon a társadalomtudományok eredményeit tárjukÖnök elé úgy, hogy vagy igyekszünfvalamiféle megyei eredményből kiindulni, vagy az általánostól eljutni szúkebb pátriánkjöldjére. Az első évben egy kísérleti programban különös figyelmet szeretnénkfordítani hagyományos, ám manapság már kevéssé ismert ünnepeinkre, ezzel is segítve egy kicsinykét népi hagyomámyainkfelújításában. Minden számunkban igyekszünkjövid irodalomjegyzékkel segíteni a honismereti Mozgalom érdeklődőit. Jelennel foglalkozó írásainkban pedig a gyökerekmai megnyilvánulásiformáit kívánjukközelebb hozni az olvasókhoz. “Reméljük vállalkozásunké sikerülni fog, havonta jelentkező oldalunkelnyeri tetszését! Madaras László Pásztorjáték, csobánolás, habart bableves Karácsonyi népszokások Karácsony a niceai zsinat határozata szerint Jézus Krisztus születésének emléknapja. Kétnapos ünnep (dec. 25,26.), az előtte való napot karácsony böjtjének, vigíliájának (dec. 24.) nevezzük. Története folyamán sokféle szokást, hiedelmet magába olvasztott: a pogány téli napforduló rítusait, az évkezdő jellegű szokásokat, mivel a középkorban, Gergely pápa naptárreformja előtt karácsonykor kezdődött az új év is. Ezt az ünnepet minden társadalmi réteg befogadta, koronként új vonásokkal gazdagította, megteremtve a karácsony rendkívül gazdag szokásanyagát. Tágabb értelemben a karácsonyi ünnepkör már az adventi készülődéssel megkezdődik és vízkeresztig (jan. 6.) tart, amikor egy újabb ünnepi ciklus, a farsang vészi kezdetét. Karácsony előtt négy héttel sok helyen fenyőágakból adventi koszorút kötnek, amelyre négy gyertyát állítanak, minden héten meggyújtanak belőle egyet. Az advent (adventus Domini:: az úr eljövetele) a Jézus születésére való várakozás időszaka. Vallásos, meghitt, sejtelmes hangulatát a hajnali misék, roráték adják meg, amelyek a középkor óta egész Európában nagy népszerűségnek örvendtek. Az Alföldön, ha rorátére harangoznak, mézet eszik a lány, hogy édes legyen a nyelve és minél előbb féijet édesgessen magához. Az idősebbek kedden és pénteken böjtöltek, ezt advent-böftnek nevezték és visszatartották magukat a zajos mulatságoktól. A karácsonyi ünnepkör egyik jellegzetes népszokása a betlehemezés. A Jézus születéséről szóló bibliai történet dramatikus feldolgozása. Legszebbek és legarchaikusabbak az erdélyi betlehemes játékok, a középkori misztériumjátékokra emlékeztetnek. Említésre méltó a Tolna megyébe települt bukovinai székelyek csobánolása. Az alföldi betlehemes játékok nem túl ünnepélyesek, inkább komikus jellegűek. Tulajdonképpen vidám pásztorjáték. subába öltözött pásztorok az angyali híradásra elmennek Betlehembe, hogy ajándékokkal köszöntsék az újszülött Jézust (sajttal, báránnyal, galambbal, stb.) A játék középpontjában az öreg süket pásztor bohóckodása áll, akinek nagy othallása adja a humor fő forrását. A játékosok egy fából készült tornyos templomot, betlehemet is visznek magukkal. Egyes vidékeken (pl. a Balaton mellett) szokásban volt a bábtáncoltató betlehemezés. Ebben az esetben színes fabábukkal játszották el a bibliai történetet. Ez a szokás tőlünk keletre pl. a lengyeleknél, románoknál nagyon népszerű volt. Egyes kutatók szerint a bábtáncoltatás régen a karácsonyi templomi szertartás része volt, onnan került ki a falvakba. Ennek emlékét őrzik templomainkban a mai napig látható karácsonyi betlehemi jászolok. A karácsony egyik legünnepélyesebb eseménye volt a szertartásszerű karácsonyböjti vacsora, amelyen a család apraja-nagyja részt vett. Az ünnapi asztal népünk szemében hagyományosan a bőség szimbóluma, ezért sok étel- és italféleség került rá, amelyekhez számos szokás és hiedelem fűződött. A vacsora általában hét- vagy kilencféle ételből állt: először ittak egy kis pálinkát, majd minden családtag lenyelt egy gerezd fokhagymát, hogy egészséges legyen jövőre. Ezután habart bableves és mézes-mákos csík következett. Az eladó lány a villájára szúrt mákos csíkkal kiszaladt a kapuba, amerről a kutya ugatott, arra vitték férjhez. Ezután almát, diót, aszalt szilvát ettek, valamint sült tököt, hogy sok pénzük legyen. A palóc gazda vacsora közben kiválasztott egy szép, egészséges almát, annyifelé vágta, ahányan voltak, mindenki megevett egy gerezdet azért, hogy ha élete során eltéved, visszataláljon azokhoz, akikkel a karácsonyi almát elfogyasztotta. A vacsora morzsáját nem dobták ki, hanem az asztal sarkán összegyűjtötték és alkalmanként gyógyításra használták. A karácsonyi asztal alá a gazda egy szakajtóba terménymagvakat, kukoricát, egy kis köteg szénát tett, amelyet ünnepek után odaadott a jószágoknak. Volt, aki szalmát szórt az asztal alá, mert kis Jézus is szalmán született és a szekercét is odahelyezte, annak emlékére, hogy szent József ácsmester volt. A mai ember számára a gyertyafényes karácsonyfa testesíti meg az ünnep igazi, meghitt, családias hangulatát. A karácsonyfa történetét kutatva csupán a múlt századig kell visszanyúlnunk. Bécsi ösztönzésre terjedt el nálunk elsőként az arisztokrácia körében. 1834-ben Fertőszentmiklóson a Bezerédi család állított karácsonyfát Flóra lányának. Brunswick Teréz, Beethoven “halhatatlan kedvese” és a magyar “kísdedóvó” lelkes pártfogója már a múlt század elején rendezett fenyőünnepségeket. Ilyen módon Magyarországon is egyre szélesebb körben elterjedt a szokás. Kezdetben dióval, almával, házi süteménnyel és gyertyával díszítették, később jöttek divatba az üvegdíszek. Végezetül érdemes idézni egy lírai hangulatú, mosoni mondát a karácsonyfa eredetéről. Ez is azt tanúsítja, hogy a népi emlékezetben a karácsonyfa elválaszthatatlanul összefügg a bibliai történettel: “Amikor Krisztus Urunk a földön járt, a gonosz emberek elől bújdosnia kellett. Üldözői elől menekülve egy sűrűlombú fa alatt vonta volna meg magát, ez azonban odaszólt neki: állj odább, mert ha nálam találnak, engem is elpusztítanak. Ezzel utasították el féltükben a többi fák is. Az Úrnak ellenségei már nyomában voltak, amikor egy fenyőfához ért. Alig volt lombja, ezért ágai rejtették el Jézust, aki így meg is menekült. Az úr most megáldotta a fenyőfát: soha ne hullasd el a leveledet. Akkor is virulj és zöldülj, amikor a többiek levéltelenül sorvadoznak. Te légy a legdélcesebb és legszívósabb minden társad között, élj meg mindenütt. Légy az emberek öröme, és emlékzetemre rajta gyújtsanak karácsonyi gyertyát”. Gulyás Éva A kereszténység nyomai az avarkorban (VII-VIU. század) A kereszténység egyik legnagyobb ünnepe a karácsony, Jézus születésének napja. Az egyik legnagyobb világvallás kétezer éves történetének korai szakaszában a Kárpát-medencében is együtt élt a különféle un. “pogány vallások” sokaságával. Népvándorláskori régészetünk egyik sokat vizsgált kérdése, hogy a magyar honfoglalást (894-95) megelőző évszázadokban földünkön élt avarság körében elteijedt-e, s ha igen, milyen mértékben a keresztény hit. Már a harmincas években út László Gyula egy nagyszerű tanulmányt a kérdéskörről, s ezt azután 1940-ben kiegészítette jó néhány újabb adattal. Tanulmányaiból világossá vált, hogy az Avar birodalomban ha szórványosan is, de számolni kell a kereszténység meglétével. Ennek legjobb bizonyítékai azok a keresztek, melyek avar temetőinkből ismertek (Ozora, Zánod, Deszk, Alattyán, stb.). Közölük is a legérdekesebb információhordozó az a két aranykereszt, amelyek az ozorai sírokból kerültek elő. Általuk állíthatjuk, hogy még a legfelső avar társadalmi réteg soraiban is valamilyen mélységig ismert volt a kereszténység gondolatvilága, még akkor is ha nem szabad elhallgatnunk azt, hogy a keresztet viselő halottat, a korokban megszokott pogány rítus szerint temették el. így van ez azután az alsóbb társadalmi rétegek kereszttel eltemetett halottjainak esetében is. Mindebből két dologra következtethetünk. Mutatja ez az avarság pogány vallásának más hitek iránti türelmét, tiszteletét, de a kereszténység kivételességét, egyediségét még azokban a családokban is, ahol a keresztet viselő élt. Halálakor a család az általános szokások szerint temette el őt, nem pedig „új” hitének rituáléja szerint. S hogy nem csupán a keresztény vallás irányában volt ilyen türelmes, megértő az avarkori “sokistenhitű államvallás” azt a dunacséhi avar temető leletei igazolják. A feltárt 178 sír körül félszázban találtak olyan kővagy téglatöredékeket, amelyeken menora, a zsidó vallás hétkarú szent gyertyatartója volt bekarcolva. A téglatöredékek a közeli római temetőkből kerültek avar tulajdonba, nagy számuk egy “zsidó” közösség jelenlétét jelzi. Ugyanakkor itt is az általános avar rítus szerint helyezték örök nyugalomra a halottakat. Szolnok megyében két avar temetőben is volt olyan sír, melyből kereszt került elő. Az Alattyán-Tuláti temető 14. sírjában nő feküdt. A korai avar gyöngysorra felfűzve maradt fenn a két kis bronzkereszt. Gyermeksírban volt a Tiszavárkony-Hugyínparton előkerült öntött bronz keresztje. Értelmezhető a keresztény jelképességből a cibakházi előkelő gyermeksú kislány halottja diadénján előkerült aranyveretek ábrázolása is. Az egymás felé forduló galambpár ábrázolása egészen ritka az avarkorban, bizánci-keresztény kapcsolatai egészen nyilvánvalóak. Példáink egy olyan korszakból valók, melyben jól megfértek egymással a különböző hitek, vallások. Talán ez is lehet egy olyan üzenet, melyet mai zaklatott világunk megszívlelhet Madaras László Adjonisten Jézusunk, Jézusunk A megváltó születese-abrazolasok a képzőművészetben A Jézus életéhez kapcsolódó ünnepkör talán legkedvesebb képzőművészeti ábrázolásai a karácsonyhoz köthető Jézus születése-művek. Jézus születését Betlehemben Lukács így írja le evangéliumában: “Ott-tartózkodásuk alatt érkezett el a szülés ideje. Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson.” Mikor Jézus megszületett, fényes csillag ragyogott fel az égen, hogy az örömhírt mindenkinek tudtul adja. Pásztorok imádták az újszülöttet, bölcsek is jöttek napkeletről (a háromkirályok). A keleti ábrázolások kedvelt motívuma még a két bábaaszszony, Zelomi és Salome, akik az apokrif evangéliumok elbeszélése szerint jelen voltak Jézus születésénél. A nyugati egyház elutasította az apokrif evangéliumokat, de ezt a motívumot azért helyenként ábrázolták. A XIV. században a misztika hatására újabb képtípus alakult ki, de már a XII. század végén is felismerhető későromán és gótikus ábrázolásokon az a törekvés, hogy kifejezzék az Istenanya és a gyermek Jézus kapcsolatának bensőségességét. akik hódoltak a jászolban fekvő kisdednek, és ajándékokat - aranyat, tömjént és mirhát - adtak át. Rómában a IV. század közepétől szenteltek külön ünnepet Jézus születésének. A keleti egyház pedig a IV. század végén vette át. E kortól lett tehát gyakori a születés ábrázolása. Szarkofág-dombormű vek maradtak fenn, amelyek általában három elemből tevődnek öszsze: a szorosan bepólyált gyermek Jézus a jászolban, egy ökör és egy szamár, valamint egy vagy több pásztor. Ezeken a korai domborműveken az Istenanya csak akkor szerepel, ha a születés jelenetéhez a háromkirályok imádása is társul. Názáreti Szt. József csak a VI. századtól jelenik meg az ábrázolásokon. Ha ábrázolják az istállót, ahol a születés megtörtént, akkor az oldalt nyitott, cseréptetejét csak négy oszlop tartja. A keleti egyházban ettől eltérő képtípus alakult ki. A születésjelenetet sziklabarlangban mutatják, s ez a motívum keleti hatásra Itáliában is elterjedt volt az egész középkor folyamán. A nyugati ábrázolásokon a csillag eleinte csak a háromkirályok imádásán jelent meg, de a XII. századtól kezdve már Jézus születésén is ábrázolták. A XV. sz. újdonságai azt* a művek, melyeken Mária térden állva imádja gyermekét. A későközépkori Jézus születéseképeken sokféle virágot figyelhetünk meg. Ezek nem járulékos díszítő elemek, hanem szimbolikusan Krisztusra vagy Máriára utalnak. Atéma életképi elemekkel is gazdagodik: a betlehemi istállót gyermekágyas szobává alakítják, József segédkezik a fürdővíz elkészítésében, éleszti a tüzet vagy ennivalót készít. Majd a helyszínben is új típus alakult ki. Az oszlop, amelyhez Mária támaszkodott Jézus születésekor, magával hozta a romos állapotban lévő palota képzetét. Betlehemben, Mária ősének, Dávidnak a városában ez nem lehetett más, mint az egykori királyi palota. Az istálló és a romok festői együttese különösen népszerű volt a Dürer-korabeli német festészetben. A Jézus születése-téma a következő korokban sem vesztett népszerűségéből, de a képtípusok egyértelmű szétválasztása szinte lehetetlen. A típusok összekeveredve máig élnek, s a legenda napjainkig nyomon követhető továbbélése a karácsonyi betlehemek állításának szokása. Zsoinay László I Irodalom Tészabó Júlia: Nagy karácsonyi képeskönyv Bp., 1985. Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd Bp., 1973. Dömötör Tekla: Magyar népszokások Bp., 1973. Kuno Mittelstadt: Dürer, Corvina, Bp., 1979. László Gyula: Újabb keresztény nyomok az avarkorból. Dolgozatok XVI. (1940) pp. 145-158. Kovrig, Ilona: Das Awarenzeitlicha Gräberfeld van Alattyán Bp., 1963.
