Új Néplap, 1990. december (1. évfolyam, 201-224. szám)
1990-12-20 / 217. szám
1990. DECEMBER 20. Néplap 3 Naponta érkeznek Szolnokra a Tisza felső szakaszáról a folyami homokkal és sóderrel megrakott uszályok a Folyószabályozási és Kavicskotró Vállalat újonnan létesített rakodóhelyére. Már közel tízezer köbméter építőanyagot tárolnak a tavaszi munkák beindításához a lakosság és a közületi építkezők részére. A vízen érkező építőanyag hatalmas elevátor segítségével kerül a partra. Fotó: Cs. F. Hallgattassák meg a másik fél is Összkomfortból a „Fólia utcába” Lapunkban is hírt adtunk arról a férfiról, aki augusztus óta a tiszaligeti erdőben, egy fóliasátorban él. Nos, azóta újabb információk érkeztek szerkesztőségünkbe; már nem lakik az erdőben, elköltözött. Jelentkeztek a nevelőszülők is, akik fájlalják, hogy kapcsolatuk idáig fajult. Ha kiszabadul, megváltozik A szandaszőlősi hatalmas ház kapuja nyitva. Az udvaron mozgássérült asszony mossa a’Trabantot; ö Kovács Mihályné, akit a hajléktalanná vált Kovács Béla visszamegy és rendesen dolgozik, olyan jó munkaerőnek számított... Az apa az asztalra helyezi a dossziét, amelyben a Béla-ügy iratai vannak, és egyenként szedi ki a bizonyítékokat:- Tessék, ez itt házkutatási parancs. Merthogy abban is volt részünk. Akkor éppen nem dolgozott, és a személyi igazolványában a munkahely rovatba hamisított. Két hónapot ült érte. Leveleket vesz elő, amelyeket Béla a börtönből küldött. Cselekedeteit az ital és a felelőtlenség számlájára írta. Arról is szól a Felvételünk Kovács Béláról novemberben készült. „drága anyukám”-nak szólított leveleiben. A házban vékony, határozottférfi fogad. A nevelőszülők papírokat vesznek elő, hogy bizonyítsák igazukat. Kiderül, hogy Bélával - akit gyerekkorában örökbe fogadtak - eleinte jó volt a kapcsolatuk. A problémák akkor kezdődtek, amikor a fiú huszonhárom éves lett.- A barátok meg az ital elvette az eszét - pityeredik el az aszszony. - Pedig nagyon jól dolgozott, higgye el nekem. Csak hát a munkahelyet is váltogatta. Nem járt be, inkább elment csavarogni. Három szakmája van, a vállalatoknál mindig szerették. Amikor az építőiparnál dolgozott, háromszor volt itt az igazgató, hogy megbocsátják neki a lógást, ha leveleiben, hogy ha kiszabadul, próbál megváltozni. De az újabb papírok, amelyeket az apa vesz elő, nem erről vallanak.- Vodkát lopott egy boltban, a kétezer forintos büntetést mi fizettük ki helyette. Kiváltottuk a bizományiba tett karórát, megadtuk a kölcsönkért összegeket. Tételesen, név szerintfölsorolva a hitelezők - a végösszeg sok ezer forintra rúg.- Volt úgy, hogy nem lakott itthon. Mert mindig elment „önálló életet kezdeni”, de a végén csak itthon kötött ki. Szóval elment albérletbe, de közben hazajárt. Nem nappal, hanem éjjel és mindig ellopott valamit. A férfi újabb listát mutat az eltulajdonított tárgyak, szerszámok, értékek pontos fölsorolásával. , .Akkor mit mondjak én?”- Amikor megvettük ezt a házat, az egyharmad tulajdonrészt az ő nevére írattuk. Ebben a házban van egy egyszoba- és egy kétszoba-összkomfortos lakás. Külön bejáratú lakása volt itt, mégse érezte jól magát - panaszolja az asszony. - Eljutottunk odáig, hogy felbontottuk a szerződést. Ugyanis 1968-ban fogadtuk örökbe Bélát. A férjem unokaöccsének a fia volt, nekünk meg nem született gyerekünk, így hát idevettük. De láttuk, hogy nem számíthatunk rá. Én mozgássérült vagyok, a férjem hatezer forintos nyugdíjából élünk, tessék mondani, kire támaszkodjunk? Béla azt mondta, hogy őrá ne is számítsunk, tízezer forintért lemond a ház egyharmad tulajdonjogáról is. A nevelőszülők elmondása szerint tavaly október óta nem lakik otthon. Amikor még utoljára nekirugaszkodott, hogy jó útra tér, nevelőanyja csak annyit kért tőle: Legyél ember! Hajlandók vagyunk elfelejteni, hogy sokszor kellemetlen helyzetbe hoztál minket, nem fogjuk a fejedhez vágni, hogy mennyipénzt fizettünk ki helyetted. - Am az utolsó kísérlet se sikerült.- Engem nem terhel a lelkiismeret - mondja Kovács Mihály. - Ebbe a házba ő semmit se keresett, mindent elherdált. Kétszer költözött el, hogy önálló lesz, de nem tud megállni a lábán, pedig jó szakmákat tanult.- A héten is volt idehaza. Érdeklődött, hogy nem érkezett-e levele. Most lakik valakinél, de nem tudom, hogy kinél. Az asszony szeme könnyes. A külvilág őket ítéli el. Azt mondják az emberek, milyen nevelőszülő az, aty elzavarja a háztól nevelt fiát. Kovács Mihály végigvezet a házban, az udvaron. Mutatja a pincét, a szerszámoskamrát, a garázst, gondozott kis kertvárosi birodalmát.- Ha meghalunk, tessék mondani, kire marad? Béla azt nyilatkozta a fóliasátorban, hogy össze van roppanva. Akkor mit mondjak én? Aki nem tudja az igazságot, az a nevelőszülőket ítéli el. Paulina Éva Itt a piros - hol az adó? Mint a halsütőnek a csúcsidényben a Balaton partján, annyira várva-várt szezonja a butikosoknak, magánkereskedőknek a karácsonyi vásár. Nem tudom, miként zárták a kasszát a ’90-es esztendők nyarán a keszegpirítók, tonhalsütögetők, ám azt tudom, hogy a karácsonyi vásár eddig csalódást hozott azoknak az üzletembereknek, akik rákészültek a várható rohamra. A roham elmaradt, a forgalom lanyha, ha nézelődő akad is, a buksza mélyére nyúlkáló alig. Egyszóval panaszkodnak a kereskedők. Jó, tudják ők, hogy meg kell húzni a nadrágszíjat - nem is egy lyukkal, és nem is csak egy rétegnek -, de hogy azt a kis pénzt is, amit a karácsonyfa alá kerülő ajándékra szántak, a KGST-piacon költsék el a vevők, hát ez valahogy nem igazság. És már sorolja is a tőkéjét üzleti vállalkozásokba fektető üzletember, hogy hányfelé kell neki sarcot fizetni: legalább féltucatnyi az adófajta, amit le kell rónia, aztán a társadalombiztosítás, a helypénz a karácsonyi faluba, ha külföldi áruval foglalkozik, hát a vám, így persze hogy méregdrága minden. Engednék csak el a fenti sarcoknak a felét, állnák a versenyt ők is a lengyel piaccal. Méghogy vállalkozó centrikus ország vagyunk! Hiszen még abban sem segítenek az önkormányzati szervek, hogy ezt a temérdek adót leróhassuk, mert ha mellettünk lennének, akkor nem engednék meg a' külföldiek árusítását. A kereskedők szerint ezen a ponton lesz közügy. A külföldi Csencselők ugyanis egyetlen peták adót nem fizetnek, csak a gondot varrják az önkormányzat nyakába. Hiszen közkézen forog itt a feketevaluta, a fegyver, lőszer, és menetrendszerűen leadóznak a menthetetlen hiszékenyek az itt a piros, hol a piros? hiénáinak. Na már most: ha az itteni vásárló kispénzűekre gondolna a kormány vagy az önkormányzat, adói csökkentenének, s árulhatnának magyarok a KGST-piacon úgy, hogy még mindig a közösség járna jól, mert a csökkentett adó is több a mostani semminél, amit a vendégkereskedők fizetnek - egyszóval senkinek nem jó ez a mostani állapot, állítják a kereskedők. Hogy mit mond a hivatal? Hát azt, hogy az adó az adó, és nem lift, hogy le s fel küldözgessék, egyébként is egy új rendszer kidolgozására rámenne jó néhány karácsonyunk. Mit mond a vásárló? Ugyan kérem, hol kapok én az országban olyan olcsón menetvágót, egérfogót, zománcos lábast, karácsonyfadíszt, mint Szolnokon, az Abonyi út végén? Hogy sár van, meg hogy aratnak a zsebtolvajok? Vigyázzon mindenki a saját pénztárcájára, egyébként meg a vásárlással is jár bizonyos kockázat. Ami pedig a maszekokat illeti, azoknak még a bőrük alatt is pénz van.de meg mi a garancia arra, hogy ha kedvezményt kapnának, nem járnának áraikkal éppen úgy a csillagokban, mint most? Ilyen ellentmondások közepette az önkormányzat mi mást tehet, minthogy úgy csinál, mintha nem lenne embertömeg nap mint nap a város bejáratánál. Nem lenne megalázó tortúra mind a pult egyik, mind pedig a másik oldalán állók számára. Ebben az esetben pedig vegyék úgy, mintha én sem írtam volna ezt a cikket.-pb-Privatizációra várva Szolgáltatások nehéz helyzetben Nemrégen foglalkozott az Új Néplap az előprivatizáció kérdéseivel az élelmiszer-kereskedelem példáján keresztül. Az Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat viszonylag könnyen meg tudja ezt a feladatot oldani. A szolgáltatások területén, úgy tűnik, több nehézség is felmerül. A Szolnoki Villamosipari Javító Vállalat példája mindenesetre ezt bizonyítja. Ezért is kértük meg Juhász Istvánt, a vállalat igazgatóját a tanulságok, a feladatok feltérképezésére. Amint az közismert, az előprivatizáció a tizenöt főnél kisebb létszámmal dolgozó szervizeket érinti. Erre nézve minden érintettnek bejelentési kötelezettsége volt az Állami Vagyonügynökségnél. Ezt a SZOLVILL-nál is megtették. A dolgozók egy része, éppen a legjobb szakemberek, a hír hallatán vették a kalapjukat, máshol keresve boldogulásukat. Ez főleg az egyébként is kevésbé nyereséges vidéki részlegeket érintette. A nyereséggel dolgozó szervizeknél Juhász István abban látja a problémát, hogy a versenytárgyalásokon az fog dönteni, kinek van több pénze. A vásárló a pénze mielőbbi megtérülésében lesz érdekelt, s ez azt is jelenti, hogy jövedelmezőbb tevékenység után néz. Ez a szolgáltatásban dolgozók számára a munkanélküliség rémét vetíti előre. Az elsőből fakadó gond azonban nemcsak a munkásoké, hanem az adott település lakóié is, hiszen könnyen lehet, hogy szolgáltatás nélkül maradnak. A SZOLVILL öt szervizéből hármat, a törökszentmiklósit, a tiszaföldvárit és a Széchenyi lakótelepen lévőt érinti a privatizáció. A vállalat szeretne munkát adni annak a hetven embernek, aki ott dolgozik, de szeretné a lakosság, a fogyasztók számára is az eddigi szolgáltatásokat biztosítani. Vidéken csak az adott önkormányzattal együttműködve tudják a feladatot vállalni. Ehhez a szakemberek és a technika részükről megvan. Szolnokon a vállalat üzletpolitikáját és a szolgáltatás struktúráját úgy szeretnék kialakítani, hogy az igényeket ki tudják elégíteni, s munkát is biztosítsanak az ott dolgozóknak. Élni szeretnének a privatizációs törvény adta választási lehetőségekkkel, amely esetleg el is térhet az ÁVÜ elképzeléseitől, de egybeeshet az önkormányzatéval. A SZOLVILL esetében jelenleg a jogokat ugyan az ÁVÜ gyakorolja, de várható, hogy ezt az önkormányzat kapja meg. Az igazgató elképzelése szerint az önkormányzat ezzel a vagyonnal, a SZOLVILL forgóeszközeivel kft.-t hozna létre, amely biztosítaná a város lakosainak kiszolgálását. Természetesen a vállalatnál is tudják, hogy nekik is lépni kell. Át kell szervezni a belső szervezetet, ki kell váltani egy közel hétszázezer forintos bérleményt a József Attila úton, amit csak az áremelkedései kompenzálhatnának, ez viszont nem járható. A szolgáltatás mellett elláthatnák a jelenleg is létező kiskereskedelmi és ipari tevékenységet is, illetve kereshetnének egyéb kiegészítő tevékenységet. A vidéki szervizeket várhatóan be kell zárni, de az ott dolgozókkal szerződést lehetne komi az anyagellátás, a garanciális szerződések fedezetének biztosításáról. Csupán helyiség kell, s ez függ az ottani önkormányzatoktól. Erről azonban már megindultak a tárgyalások. A kft.-re visszatérve, ez a tervek szerint július 1-jén indulhatna. Az első félévben természetesen még nem ígérhetnek osztalékot, utána azonban már igen. Ezen előny mellett a szolgáltatásokat is ellátnák, s ez sem hátrány. Nagy kérdés az, hogy az önkormányzat is így látja-e? Füle István napló Azt hiszem, a mi magyarországi életszínvonalunkat nem a nyugatiak fényes életével kéne összehasonlítgatnunk, hanem a tőlünk keletre élőkével, vagyis azokéval, akikkel eddig sorstársak voltunk ama idegesítően sokáig egyben tartott tábor társbérlőiként. A nyugatiak életszínvonalát látva persze hogy elfut minket a sárga irigység, depressziósak leszünk a különbséget érzékelve, egy egész ország zuhan apátiába, s lemondóan legyintenek még az optimistábbak is, kilátástalannak ítélve az ország helyeztét. De mennyivel más megvilágítást kapna minden, ha a mi életszínvonalunkat mondjuk a bolgárokéval, románokéval, szovjetekével, lengyelekével vagy a csehekével vetnénk egybe. Mindjárt feltűnne, hgy tele vannak az üzletek, szinte az utcára ömlik az áru, kihívóan fényesek a kirakatok, mindent vagy szinte mindent meg lehet venni. Nem kell azért morgolódnunk, amiért a napokban egy erdélyi munkásember méltatlankodott a szolnoki állomáson, hogy tudniillik külföldre kellett utaznia azért, hogy vegyen egy pár gumicsizmát és egy (egyébként román gyártmányú) villanykörtét. Ez az erdélyi munkás jegyezte meg azt is, hogy mi, magyarországi magyarok nagyon pazaroljuk az energiát, mert miért úszik ekkora fényárban a szolnoki vasúti aluljáró, a fele is elég lenne ennek a fényözönnek, a hivatalok folyosóin szintúgy - egyebekről már nem is beszélve. Jövőre nehéz esztendő tesz próbára minket. Talán könnyebb lesz elviselni a megpróbáltatásokat, ha türelmesen mérjük fel helyzetünket: igen, a nagy, színes, szélesvásznú illúziókkal kitapétázott, úgynevezett szocializmasból jövünk, szerencsétlen sorstársaink közül »szovjetek, románok, bolgárok üres üzletek efiftt sorban állva koplalnak, a lengyelek nehézségeiről is mindenki tud, a csehek sem a régieken ár... Persze, mi sem. Bizonyos értelemben; szerencsére. Körmendi Lqos
