Új Néplap, 1990. december (1. évfolyam, 201-224. szám)
1990-12-03 / 202. szám
1990. DECEMBER 3. Néplap Egy „nem”, ami menet közben „igenné” változott ‘3eszéíjüníjróía! Decemberi házaló Tudom, a ház az nagy kincs. Egy békés, jó háznál, amely melegséget áraszt kis népességének, aligha van nagyobb érték. A ház természete már csak olyan: hozzájuthatunk önmagunk akaratából, és úgy, hogy adják valakik, valamenynyiért. Az előbbi esetben a mások vagy magunk által tisztelt házunkban többnyire céltudatos a belülről építkezés, míg az utóbbinál rendszeresen veszekedések, civakodások közepette zajlik, s olykor elé egy „le” szócska is kerül. Mert bizony a fizetség, amit egy ilyen házért le kell perkálni, nem kevés. Elgondolkodtak már azon, hogy mennyire különbözik egymástól az az érzés, ahogyan az anyag és az értelem aprócska építőelemeiből, a téglából készülő, s ahogyan a hatalmas betonpanelekből felálló házakra nézünk? Míg az előbbi többnyire közelebb áll hozzánk - mégha manapság egy-egy ház oly hivalkodó is -, jó szívvel tekintünk rá, ugyanakkor a fertelmes nagy betonlapok erődítménye készültében is igencsak riaszt. Nyilvánvaló a magyarázat, hiszen amíg az előbbihez akaratlan is hozzáteszi képzeletünk a kertet, a levegőt, a másikhoz pedig az összefirkált liftet, a büdös lépcsőházat, a dübörgő, ordítozó szomszédék képét vetíti. Láttak már májusfát készülő tíz- vagy akárhány emeletes építmény tetején? Bizonyára ritkán. Pedig az ilyesfajta kedvesség a ház első ajándéka az embertől, amivel valami olyasmit mond: te most már ház vagy, és az enyém. Használatra mindjárt alkalmas. Élet költözik beléd. Ez a fácska az első jel. Miért házalok december idején, amikor nem ilyen, hanem egészen más célzattal állítanak fákat, viszik a tűlevelűeket a házakba, s amikor elmondható, hogy sok mindennel felhúzza magát az ember, csak éppen a falfelhúzással nem. Miért kell a házról most beszélni? Az apropót az adta: néhány nappal ezelőtt jelent meg lapunkban egy fotó, hírül adva, hogy költözhetnek a lakók a Moha utcai otthonukba. Négyzetméterenként 24-26 ezer forintért. Tehát egy ötven négyzetméteres lakásba, ha egy fiatal párocska két gyerekkel akar éldegélni, akkor minimum egymillió-kétszázezret kell magáénak tudnia. Jó, ismerem, a két gyerek, az ilyen kölcsön, az olyan kölcsön... Amelyeket természetesen vissza kell fizetni. Ahogyan egy késő esti Mában hallottuk a TV 2-es csatornáján, a megemelt kamatokkal visszamenőlegesen is. S akkor arról még egy szót sem ejtettünk, mit lehet csinálni egy ötven négyzetméteres életterén? A két gyerekkel. Úgy tűnik tehát, mintha a házhoz jutásnak eme paneles módozata nagyon kevés embernek adatik meg. A fiatalok számára kézenfekvőbb a kézen fekvő megoldás - a tégla. Tekintsünk el attól, hogy bénítóak az építőanyagok árai, tekintsünk el attól, hogy mily csekély bevételhez juthatnak az önkormányzatok az értékesített telkekből, tekintsünk el attól is, hogy milyenek - tanácsi tapasztalatokból tudjuk - az ilyen közművesített áron eladott, egyébként csupasz parcellák. Most csak egy kérdésről essék szó, ami a téglásokat fejbe veri, a házadó. S aligha ösztönöz újabb otthonok készítésére. Ám akkorára rúghat, akár egy lórúgás. Ha az önkormányzat akarja. Mert a kormányzat megadja a lehetőséget bizonyos határok között az önkormányzatnak, hogy bevételi forrást teremtsen önmagának. Csínyján kell bánni e határtalan lehetőséggel, mert ez nemhogy ellenérzést, hanem egyenesen ellenállást vált ki a házasokból. Márpedig aligha van önkormányzat, még ha többségében ellenzéki körökből is kerültek ki tagjai, amely ne szeretné megnyerni magának az állampolgárokat. Még ha ez a kormányzatnak egy-egy biztató programmal vagy hasonló intézkedések megtételével nem is sikerült. Hogy mit szól a házadóhoz a téglákból vagy panelekből kialakított, magunk vagy mások által tisztelt ház? Hajnal József Kellett-e vagy sem?.. ...egy kétnapos kiállítás Szolnokon Az egyszerűen berendezett irodában reflexszerűen húzódunk közelebb egymáshoz. Talán azért, mert a csöndesek szavát nem mindenki érti meg. Veres Sándor, a Szolnoki Cukorgyár régi-új igazgatója pedig tényleg higgadtan, megfontoltan és halkan beszél. Tulajdonképpen azért kerestem meg, mert vele együtt szerettem volna megfejteni a titkot, hogy miként hallatszhatott „nem”-nek, ami valójában „igen”. Uganis ott történt meg az a tipikusnak éppen nem mondható eset, hogy szinte akaratuk ellenére vonták meg a bizalmat a vállalati tanács tagjai addigi igazgatójuktól. Legalábbis így tűnik, hisz ugyanazok az emberek, akik már egyszer nemmel voksoltak, két hónapra rá óriási többséggel bizalmat szavaztak neki, és ismét megválasztották a vállalat első számú vezetőjévé. Hogy miként élte meg Veres Sándor ezt a két hónapot? - Nos, erről érthetően nem szívesen beszél, de unszolásomra annyit azért csak megjegyez, hogy az első két hét emberileg cudar nehéz volt, aztán viszont szépen, lassan túltettemagát a dolgon.- Vajon mi húzódhatott meg a vállalati tanács szeptemberi döntése mögött? - próbálkozom az újabb kérdéssel.- Hát, mit mondjak? Volt időm ezen gondolkodni - válaszolja -, de gyakorlatilag valódi feleletet nem találtam rá. Az viszont jólesett, hogy amikor az itteni emberek megtudták, hogy nem erősítettek meg tisztségemben, szinte azonnal munkásgyűlést tartottak, aláírásokat gyűjtöttek, és a többség kérte, hogy pályázzam meg ismét ezt az állást. Megtettem, és látja, ismét itt vagyok. Miközben hallgatom az igazgatót, arra gondolok, hogy olyan lehetett az a vállalatitanács-ülés, mint egy jópofa kockajáték. Az persze biztos, hogy a dolgozókat nem szabad befolyásolni, maguk, szabadon dönthessenek. Csak kérdés, hogy miről és mi alapján? Hisz elképzelem, ha a vállalati tanács tagjai közül valakinek nem tetszett az igazgató képe, hiába mondták választói, nekik csak ő kell, a VT-tag titkosan úgyis arra szavazott, akire akart. Kiélhette magát, és sok évnyi rábólintás után végre egyszer csak nemet is mondhatott. Amikor beszélgetőpartneremnek mindezt szóba hozom, így reagál:- Nézze, abból, hogy engem szeptemberben nem erősítettek meg, nem csinálok ma már nagy ügyet. Hisz emlékezzen vissza, jócskán benne volt ez már a levegőben. Ugyanis az a propagandahadjárat, ami ezzel kapcsolatban folyt a legkülönfélébb helyeken, mind-mind arra engedett következtetni, hogy a pakliban ez is benne van. Ugyanis mást sem tettek, csak úgymond riogatták az igazgatókat, és azt mondták, hogy őket még a pártállam nevezte ki, és függetlenül attól, hogy jól dolgozik-e vagy sem, le kell cserélni, s csak az maradjon, aki legitim, és így tovább... Tehát ezzel keltek, feküdtek az emberek. Ráadásul a kormányrendelet sem mondott szinte semmit, csak annyit, hogy meg kell erősíteni az első számú vezetőket, s ez szinte azt sugallta, hogy akkor le is lehet őket váltani.- Akkor hol marad a józan mérlege lés, a racionalitás?- Nem tudom. Úgy hiszem, hogy ebben az esetben ezt nem is kell keresni. Hisz azon a szeptember 20-i vállalatitanács-ülésen tulajdonképpen meg sem kérdeztek engem. Főpróba előtt álltunk, indítani kellett a gyárat, hatalmas fordulaton „pörögtek” a beruházásaink. Tárgyaltunk, dolgoztunk, és majdhogynem csak úgy lerohantunk az egyik irodába, ahol a vállalati tanács tagjainak szavazniuk kellett. Az eredmény ismert: félóra alatt kirúgtak a gyárból. Ennyi történt. Ami számomra furcsa: ha már a kormányrendelet előírta és a VT kezébe adta az igazgató megerősítését vagy leváltását, akkor a testületnek legalább annyit meg kellett volna tennie, hogy értékelje a munkámat, és kérdezze meg, hogy milyen elképzeléseim vannak a cég jövőjét illetően... Hát, ilyen nem volt. Csupán szavaztak, tizenegyen ellenem, tizenketten mellettem, egy voks pedig szabálytalan volt.- Két hónap múlva pedig - miután a dolgozók kérésére ismételten megpályázta ezt az állást - a huszonnégy tagú vállalati tanácsból huszonketten Önre voksoltak, és csak ketten voltak ellene. Ekkora pálfordulás ilyen rövid idő alatt nehezen képzelhető el, s így könnyen előfordulhat, hogy még ma sem mindenki tapsol szívesen Önnek.- Egy ilyen munkahelyen, ahol évi kétmilliárdos forgalomról van szó, nem engedhetjük meg magunknak, hogy személyeskedjünk. Két lehetőség van: vagy dolgozik valaki, vagy megy. És ha tapsolnak nekem, ha nem, a munkát így is, úgy is el kell végezni. Én máshol látom a bajt. Arra gondolok, hogy a vállalati tanácsokra olyan döntések vannak rábízva, amihez nem nőttek fel még az emberek. Hisz ezeknek a testületeknek a tulajdonos szerepét kellene betölteniük, de erre képtelenek. Sokkal inkább a pillanatnyi hangulat meg a szűkkeblű érdekek alapján hozzák meg döntéseiket. S hogy közben mi lesz a vállalattal, ezzel nem foglalkozik senki. Magyarán a vállalati tanács addig nem lehet jó, míg a részt, és nem az egészet nézi.- Most, hogy Önből ismét igazgató lett, gondolom megpróbálja véghezvinni itt a gyárban is azt a sokat emlegetett rendszerváltást, és igyekszik lecserélni embereket. Nem így van?- Nézze, itt csak egyfelé lehet evezni. Aki megpróbál ellentétes irányba húzni, azt kétségtelen, hogy kibillentjük a székéből. És ez független az én újraválasztásomtól.- Nem maradt Önben semmiféle tüske?- Erről szó sincs. Persze az igaz, hogy tervezzük a cég részvénytársasággá való átalakítását, és külföldi tőkét vonunk be. Ennek megfelelően biztos vagyok benne, hogy szervezeti változtatások is lesznek, s ahhoz pedig hozzá kell majd igazítani a vezetői kört. De ez - még egyszer hangsúlyoznám - akkor is megtörténne, ha nem én lennék az igazgató.- Ez a kéthónapos üresjárat - míg leváltották és ismét megválasztották - bizonyára hátráltatta a részvénytársaság megalakítását is. H isz a franciák - merthogy róluk van szó - bizonyára úgy voltak vele, hogy mivel elejétől kezdve Önnel tárgyaltak, nem szívesen ültek volna le mással vagy másokkal.- így van. Ok tényleg velem egyeztettek mindent, megismertek, és tulajdonképpen azt mondták, nem foglalkoznak azzal, hogy miként döntött a vállalati tanács. S ha megalakul a részvénytársaság, akkor úgyis engem tesznek ide ügyvezető igazgatónak. Mert azt akarják, hogy a pénzükért olyan ember vezesse az üzemet, akiben megbíznak. Legalábbis nekem erről beszéltek. Nos, mit lehetne ehhez az ügyhöz tanulságul hozzáfűzni? Talán csak annyit, hogy ha a vállalati tanács tagjai nyíltan szavaztak volna, akkor fehéren-feketén kiderül az igazság. Addig viszont legfeljebb csak találgatni lehet... Mert bizonyára egyetért mindenki a demokrácia terebélyesedésével, de csak akkor, ha gyakorlói teljesen felnőtt emberek. Vajon tudják-e a vállalati tanács tagjai, hogy mit vállaltak? Mekkora kockázatot? Micsoda felelősséget? Hisz nem attól demokratikus egy rendszer, hogy testületek hoznak jó vagy rossz döntéseket, hanem attól, ha elveszíti személytelen jellegét. És akik „nem”-mel szavaztak, mondanák el azt is, hogy miért? Ezek után pedig akiről szó van, hadd válaszoljon rá ott, akkor, mindenki előtt. Mindenesetre történetünk színhelyén úgy tűnik, hogy a közhangulat vihara mára elült. Most már, hogy közös csalódással túl vannak a dolgokon, reméljük, a még funkcionáló vállalati tanács tagjai is pontosan tisztában vannak feladataikkal, jogaikkal. Azt persze tényleg nem mondta meg nekik előre senki, hogy milyen következménye lehet egy apró „igen”-nek vagy egy „nem”nek. Legalább most már ezt is tudják. Nagy Tibor Fotó: Nagy Zsolt (Folytatás az első oldalról.) A megyei művelődési központ aulájában téblábolva viszont sokféle véleménnyel találkozhatott az ember. Többen kifogásolták, hogy túlságosan zsúfoltra sikeredett, és így áttekinthetetlenné vált a kiállítás. Mások meg nem értették, hogy mi volt a célja ennek a rendezvénynek? A magamutogatás vagy tényleg az, hogy üzletek is köttessenek. Hisz két-három négyzetméteren nem lehet bemutatni egy céget, s főleg nem lehet megítélni annak tevékenységét. Kár volna tagadni, hogy legalább annyian örültek ennek a bemutatkozási lehetőségnek, mint amennyien nem. Sokan szidták a szervezőket, de voltak, akik dicsérték is őket. Anélkül, hogy a krónikás bármelyik vélemény mellé is odaállna, néhány megjegyeznivalója azért mégiscsak akad. Hisz a Protokoll Bt. valójában a saját céljaiból indult ki. Nekik ugyanis az a feladatuk, hogy különböző rendezvényeket hozzanak tető alá, amiből aztán valami nyereségük is származhat. És bizonyára nagyon jól látják, tudják, hogy ahhoz a sokat emlegetett vállalkozásélénkítéshez szükség van a hasonló kiállításokra. Az viszont már baj, hogy nem maguk a vállalkozók, a vállalatok, vagy az őket koordináló valamilyen profi szervezet látta ezt fontosnak, hanem egy általános programszervező társaság, ha úgy tetszik, a maga gyakorlatlanságával hozta össze ezt a kiállítást. így ebben az esetben szégyellnivalója nem hiszem, hogy a Protokoll Bt.-nek lenne. Már csak azért sem, mert akárhogy is nézzük, mégiscsak egy létező igényt elégítettek ki. Legalábbis a kiállítók száma erre utalt. Hallani lehetett ugyanakkor a két nap alatt olyan véleményeket is, hogy tízszer kell rajzolni, és csak egyszer szabni - utalva arra, hogy jobban elő lehetett volna készíteni ezt a kiállítást. Azon túl, hogy ezzel bizonyára mindenki egyetért, hozzá kell tenni, hogy ezt az okos és bölcs mondást a magyar gazdaság jelenlegi helyzete már több mint 40 esztendeje nem igazolta vissza. Ezért manapság meg kell becsülni a keveset és a kicsit is. És nem szerencsés ágyúval lőni azokra, akik legalább tesznek valamit. Egyébként is, ha a kiállítás résztvevői valamivel többet kaptak, mintha nem jöttek volna el ide, akkor bizonyára már megérte nekik. Persze, ennek megítéléséhez, mi több, eldöntéséhez idő kell. S még valamit. A Protokoll Bt. hét végi akciójában - számtalan hibája mellett - azért érezni lehetett valami mást is: közösségkovácsoló erőt, lokálpatriotizmust, amelyek már nálunk sem tekinthetőek egészen újszülötteknek, inkább amolyan számypróbálgató óvodásoknak.- n. t. -A Kossuth Mgtsz, Tiszaderzs, Dembinszky út 9., 1990. december 5-én ÁRVERÉST TART. Árverésre kerül: 4 db MTZ-80 tip. traktor 1 db Fiat- 1880 tip. traktor 1 db VÁZ 2107 tip. szgk. *41691/ FIOYBLKM A BflVTT—H MBONYftJK WAKdCZIFALVAlM p napló — Nem kétséges, véget ért az a kellemetlenül nedves idő, amely az elmúlt időszakban még megtisztelt minket makacs jelenlétével. Kíméletlenül tolakodó, mindenhová beszivárgó ez a fajta nedvesség. Nem elég, hogy a lecsupaszodott fák, a pucéron gubbasztó bokrok vézna ágai lucskosak, hol az esőtől, hol a ködtől, hol a párás levegőtől, de még a legravaszabbul reszelt, villámzárakkal vagy gombokkal az emberekre rögzített kabátok alá is beoson a nyirkos hideg, akárha egy kígyó csúszkálna a nyakunkon vagy derekunkon. Mindenféle vírusok jönnek-mennek ilyenkor vidáman, az emberek pedig köhögnek, tüszkölnek, krákognak, fújják az orrukat, miközben egy kis száraz hidegért fohászkodnak ama Magasságoshoz. És lön. Megjött a száraz hideg. A ködöt, a párát, az alattomos nyirkos időt kitakarította innen a kemény északi szél. Több ruhát kényszerülünk ugyan magunkra ölteni, viszont nem kell állandóan a járdát vizslatni, nehogy az erőszakosan ragaszkodó sár kellős közepébe lépjünk. Hideg van. Néha megborzongunk, de tagadhatatlanul megkönnyebbültünk az időjárás ilyetén változása miatt. Ha megyünk az utcán, már látjuk, hogy mi micsoda, nem csupán elmosódott körvonalakból próbálunk következtetni mibenlétére, mint eddig... Folytatnám még, ha nem szólalna meg ott legbelül, mélyen, az olvasói énem: Minek ilyen sokat beszélni az időjárásról? Rácsodálkozik az írói én: Ki beszél itt időjárásról? Körmendi Lajos Veres József: „Itt csak egyfelé lehet evezni.”
