Új Néplap, 1990. november (1. évfolyam, 175-200. szám)
1990-11-09 / 182. szám
1990. NOVEMBER 9. Néplap 3 — napló Egy hete élvezkedek. Elolvasok egy cikket, és csettintek: ez igen! Aztán ismét elolvasom, mit mondjak, szinte magamba szívom a veretes szavakat, akár egy szivacs, és ingert érzek, hogy kezdjem újra eme lelket építő tevékenységet. Az Új Néplap október 31-ei számában megjelent írást ízlelgetem élvezkedve, a Nyílt tér című rovatban, tudják, ott balra fent, amelyben egy karcagi illetőségű férfi amolyan stadingeristvános vehemenciával megadja a magáét az új politikai erőknek, s megköszöni a kórház igazgatójának, hogy mostanáig igazgató volt. Az ember szinte megkönnyezi ezt a figyelmességet. A szerző kikezdhetetlen gyémántlogikával érvel, látszik: egy főfő emberi fő gondban fő a demokrácia miatt. Olyan ez, mint mikor a kannibál beszél a humanizmusról, s. közben, ránézvén, az motoszkál a fejében, hogy „ez a feleség príma ele- ség”. Meghat, ó, az egykori mindenható hatóság aggodalma. Érzem a szándékot: szeretne magasan szárnyalva, mint a sas, széles perspektívából látni és láttatni, ám ez csak vágy maradt, tartok tőle, alacsonyan húzott el a jelenségek fölött, s azokat, mondjuk, egy veréb szemszögéből, távlatából kommentálja. Mert fentről, ha nem is nézünk el Rákosi „húzd a beled és a fémet, ezzel is a békét véded” korszakáig, 1956-ban szerzőnket mintha a munkás- tanács tagjaként látnánk. Pályáját, igazán következetesen, mint a kádárizmus fő támasza, helyi cerberusa folytatja és fejezi be. Úgyhogy az ő szájából különösen hitelesen hangzik az új pártokra szórt vád, hogy örökbecsű sorait idézzem, „a politikai akarat saját céljainak megfelelően alakítja a jogszabályokat”. Harminc évig ez nem zavarta. Mint a demokrácia őrét, legfőbb letéteményesét valahogy az sem zavarja, hogy ebben az országban évtizedekig kussolni kellett, csak szerzőnk és elvtársai mondhatták az igét, intézhették ama legendásan demokratikus proletárdiktatúra ügyeit, s ehhez az is hozzátartozott, hogy jelentsék a felsőségnek, ha netán egy-egy nagy pofájú író ellenükre szólt. Nem tudom, a kórház újra nem választott igazgatója örül- e szerzőnk nyilvános köszönetének? Nem biztos. Igaz, dicséri őt, kiváló felkészültségű szakembernek nevezi a volt direktort, nyilván ezt szakmailag meg tudja ítélni szerzőnk, hiszen azon a helyen, ahol ő ült oly sokáig, mindent megtanul az ember, talán operálni is, igaz, csak amolyan elvtársi módra. Ahogyan örökbecsű cikkében is tette. Ami nyilvánvalóan azért született meg, mert a kórházi igazgató- választás nem a szerzőnk által remélt eredményt hozta. Hát eme elvtársi térvesztés miatt ez a nagy, stadingeristvános vehemencia. Körmendi Lajos A nagy érdeklődésre való tekintettel a tervezettnél egy nappal korábban, már szerdától 10 forintért adta a szolnoki Szövetség ABC, a zagyvarékasi Béke Tsz élelmiszer-áruháza az amúgy 26 forintos liba far-hátat. Az első napon 3 tonna, míg csütörtökön 6-tól 10 óráig 5,5 tonna (!) fogyott el az akcióra szánt 6 vagonnyi áruból. A hatalmas sor - amilyenre lehet, hogy egyre többfelé kell számítani • mutatja, hogy óriási igény lenne elérhető áron kínált árukra. Képeink felvillantják a kedvezményes árusítás néhány pillanatát. Fotó: Korányi Éva \ Valóban ekkora bajban vagyunk? Szerénység és megfontoltság szükséges most minden területen Ha az ember újságot olvasván mostanában belegondol, hogy mily bonyolult hírek látnak napvilágot helyzetünkről, úgy, hogy közben^nem tud a történések valós hátterébe betekinteni, akkor el- szömyed! Különösen akkor, ha gazdaságunk akut problémáiról van szó. Ezt szemlélve és érezve, sokunkban joggal merül fel a kérdés, hogy valóban ekkora bajban vagyunk?! Úgy tűnik: igen, mert egyfolytában csak a gazdasági gondokról, az állam- háztartás költséghiányának növekedéséről és az elkerülhetetlen áremelésekről hallunk, követhetetlen és olykor „mulatságos’ ’ parlamenti viták közepette. Mi lehet a kivezető út a válságból? A tapasztalt többség szerint a szerénység és a megfontoltság! Azért, mert kis hazánk iránt - bármilyen demokratikussá és nyílttá is vált néhány hónap alatt - egyre kisebb a világtőke érdeklődése. Mert a tőke természete olyan, hogy nem ismer érzelmeket, ideológiai okfejtéseket, nem szereti a politikai csatározások szülte belpolitikai bizonytalanságot, csakis a mielőbb megtérülő profitot! A világtőke pedig felfogta azt is, hogy ha politikai okokra hivatkozva továbbra is hátat fordítunk a Szovjetuniónak - mert már így is sikerült rövid idő alatt megrontanunk az alapvető gazdasági kapcsolatokat elhamarkodott és sértő V ___________________________ nyi latkozatokkal -, kizárjuk magunkat a következő évek legnagyobb üzleti vállalkozásából. (Arról nem is szólva, hogy a Szovjetuniónak, bármily belső gondokkal is küzd, van még annyi ereje, hogy például az energiaellátás terén kilátástalan helyzetbe hozzon egy olyan „pöttöm” országot, mint a miénk!) Mélyen egyetértek azokkal, akik úgy vélik, hogy sokkal hasznosabb és okosabb, ha csendben dolgozunk, az amúgy is leromlott gazdaságot pedig hagyjuk a saját belső és külső tőke- és piaci törvényei szerint működni! Mert a direkt politikai beavatkozás még sohasem vezetett jóra, eredményre pedig végképp nem. Valóban hasznosabb lenne tehát, ha megpróbálnánk Ausztriához hasonlóan csendben gazdagodni a mostani, a „zsíros verebeket” erősen elriasztó pártviszályok felfújása helyett. Mert európai (netán tengerentúli) „verebeket” már rég nem lehet ostobán pergő és hangos dobbal fogni, sokkal inkább nyugalmat teremtő biztonsággal és a tisztes üzleti gyarapodás garantálásával. De miért kell nekünk mindig látványos lármával elriasztani mindenkit, aki megfontoltan, ám jószándékkal közeledik hozzánk?! László Gyula ______________________________________ Nyár óta az erdőben lakik Egy férfi a „Fólia utca kettős-bői Először: az árvaság Egy horgász segítségével indultunk el. Azzal jött szerkesztőségünkbe, hogy a tiszaligeti erdőben fóliával letakart sátorban laknak valakik. sek. Legalább kétezer, kétezer-kétszáz forintot elkérnek ma már, és az utcaseprésért nem kapok többet napi 150 forintnál.- A munkaerő-szolgálati irodánál keresett már munkahelyet?- Nem, inkább újsághirdetésekre jelentkezem. De az az igazság, hogy nevetséges béreket kínálnak. Amikor megtudják, hogy most alkalmi munkából tartom el magam, azt mondják: ha ilyen kevésből is meg tudok élni, akkor miért nem elég az a fizetés, amit kínálnak?- És miért nem elég?- Nem akarom megalázni magamat és a szakmámat, hogy fillérekért munkát vállaljak. De végül... azt hiszem, mégis meg kell majd alázkodni...- Nem kért segítséget a Vöröskereszttől, vagy nem próbálkozott átmeneti szálláson helyet kérni?- Nem. Eddig úgy gondoltam, hogy meg bírom oldani a saját erőmből is, de lehet, hogy végül mégis segítséget kérek. Egy jó munkahely kellene, ez a legfontosabb. Ott kezdődik minden. Délelőtt a horgásszal együtt kerestük meg a sátrat. A salakos útról egy csapáson tértünk le az erdőbe. Bokrokat kerülgetve, kidőlt fán átlépve értünk a helyszínre. A fólia nagyobb volt, mint a sátor, előtte egy kis előszobát képezett. A földön és az ágakra akasztva a civilizált életre utaló jelek: tükör, borotvakrém, strandpapucs, kukta főzőedény, kesztyű, ruhák, könyv. Nem találtunk ott senkit. Délután ismét megkerestük a titokzatos sátrat. Vékony, kalapos fiatalember fogadta köszönésünket: a harmincéves Kovács Béla.- Szolnoki, szandaszőlősi lakos vagyok, hajléktalan. Augusztus 19-e óta élek ebben a sátorban. Előtte egy cigánycsaládnál voltam albérlő napi negyven forintért, de már meguntam, hogy ha letettem valamit valahová, akkor az eltűnt.- Ha jól értem, akkor Önnek volt lakása. Hogyan lett mégis hajléktalan?- Kétéves koromban meghalt az édesapám, hatéves koromban az édesanyám. Nevelőszülőkhöz kerültem. Ott meg... mostanára kitelt.- No de hát a ház... az édesszülei háza... hová lett?- Addig csűrték-csavarták a dolgot, amíg egyharmad házrész fejében - amely az enyém volt - kaptam tízezer forintot. Nem tudtunk kijönni egymással, így hát én elköltöztem. Volt bennem bizonyítási vágy is: hogy meg tudok állni egyedül a lábamon. Ez tulajdonképpen sikerült is, mert vasúti járműszerelő a szakmám, és hegesztői vizsgám is van. Lehúztam tíz évet a Járműjavítóban, utána az Építő, Javító Vállalatnál dolgoztam, de ott leépítés volt, így én is az utcára kerültem. Pedig higgye el, fegyelmim nem volt, a munkakönyvemben nincs „kilépett” bejegyzés, és börtönben sem ültem. Másodszor: a munkanélküliség- Most miből él?- Alkalmi munkákból: ásásból, utcaseprésből. De nem fizetnek olyan jól, hogy albérletbe mehes- Miért jött ki az erdőbe ? Hiszen a hajléktalanok általában a vasútállomáson vernek tanyát. Ott mégis melegebb van.- Én nem bírnám ki, ami ott van. Az borzalmas állapot. Itt, az erdőben nagyobb tisztaság van a kunyhómban.- Napokig esett az eső. Nem ázott be?- Nem. A fólia megvéd. Harmadszor: a kilátástalanság-’Éjjelenként nem fázik?- Hölgyem, nézze, ez hungarocell. Szigetel. Fogja csak meg! Egy idő után érzi, hogy melegedni kezd. A test felmelegíti és a hungarocell nem engedi el a meleget. Ez van a sátramban is. Matracot raktam rá.- Hogyan telik egy napja? Mit csinál itt?- Reggel fél öt, öt óra felé ébredek. Futok egyet, az melegít is, edz is. Aztán a városban próbálok munkát keresni. A Tisza Szálló gyógyvizéből hozok magamnak: az meleg, lehet vele mosdani. Hetente egyszer elmegyek a kádfürdőbe, mert annyi azért kell. Olcsó, önkiszolgáló étteremben szoktam meleget enni vagy itt, a kunyhó előtt főzök magamnak valamit. Este meggyújtom a mécsest és könyvet olvasok vagy keresztrejtvényt fejtek. A tárgyaim, ruháim egy része a nevelő- szüleimnél maradt. Ide csak a legszükségesebbeket hoztam el. Az igazolványt, a pénzt mindig magammal hordom. A múltkor is összeszedtem néhány üres üveget, és mire visszajöttem, eltűntek a sátor mellől.- Mi lesz télen?- Nem tudom. Ezt nem tudom. Éjjel majd havat lapátolok, nappal meg ténfergek. Nemcsak én laktam itt, az erdőben, volt egy négytagú társaság is. Közöttük egy nő és egy mozgássérült. Az ő sátrukat hívtuk Fólia utca 1 -nek, az enyémet 2-nek. Tegnap költöztek el az erdőből, sikerült valamilyen lakást vagy albérletet szerezniük.- Mi lesz magával?- Nem tudom. Össze vagyok roppanva. Főleg, így estefelé, mikor gondolkozni kezdek. Még csak azt se mondhatom, hogy napról napra élek, hanem: óráról-órá- ra. Paulina Éva Fotó: Tarpai Zoltán
