Új Néplap, 1990. november (1. évfolyam, 175-200. szám)

1990-11-05 / 178. szám

1990. NOVEMBER 4. 3 Vállalkozzunk? Vagy inkább: vonakodjunk? Pofon a kezdeményezőknek Beszéljünk róla! Pestzeller Ha nem tudnám, hogy milyen divatja van a diva­tos könyvújdonságnak, a bestsellernek. Ha nem látnám, hogyan önti el a szörnyűségesebbnél ször­nyűségesebb irodalom az utcát és tölti ki az olvasó fejét. Ha nem tátja elém az újságárusnál óriási kebleit és egyebeit tolakodóan, színesben, kb. 20 cm x 40 centiméteres méretben egy pucér hölgy; ha nem az orrom előtt sétálgat egy sötét bőrű - - kinek, gyanítom, gondolatai sem voltak világosabbak - külhoni ember, mellényéből jól láthatóan kilógatva úgy 50 ezer forintot, mintegy mini pénzváltó; ha nem látom a kukában kotorászni a megyei tanács úgy másfél évtizeddel ezelőtt nyugállományba vo­nult hivatalnokát; ha nem olvasom az újságban... Talán azt mondanám: skandalum. Vagy csak annyit mondanék; Na - ne...! Bár, eképpen a dolog teljesen félreérthető, még valaki a fővárosban nemrégiben megnyílt galériára gondol, amely ezt a nevet viseli, egy Na - Ne nevezetű ember nyomán. Azt írta ugyanis egy újság, az egyik országos, főként értelmiségiekhez szóló lapunk hirdetése, hogy ha akarom - higgyék el, így szólt a hirdetés -, szóval, ha akarom, eltesznek jobb időkre! „Átalud- hatom” az inflációt! Hibemálás, megállapodás sze­rinti időtartamra - így a hirdetés szövege, ezután a cím Dr. ..., satöbbi és a telefonszám. Az utolsó szavak - mármint a hibemáló hirdetéséé -: a megje­lenés napján 17-től 19-ig. Eszembe jutott, hogy már hányán tettek el máso­kat jobb időkre, mindenféle hirdetés nélkül. El kell azonban ismernem, ez egy igen ötletes megoldás. Ha már az árakat nem lehet befagyasztani és ugye a béreket sem, bár ez utóbbiak meglehetősen hűvö­sek, le kell hűteni - no nem a kedélyeket, hanem az állampolgárokat. Ha akarják. S még mondja valaki, hogy nem a különleges ideák világrajöttének korát éljük. Bár, a dolgoknak, mármint hogy jégre kerüljenek az emberek - vagy akár egy ország - hagyománya van a világnak eme sarkában. Mégis, sokáig váratott magára ez a brili­áns elgondolás. Ami a dologban - mondom - na­gyon tetszik, túl azon, hogy ismét tehetünk egy tempót - hányadik is ez? - amivel lépést tarthatunk a világ fejlettebb hányadával, a legjobb az egészben az önkéntesség. Az, hogy ki-ki saját maga döntheti el: meg akar-e fagyni, vagy sem? (Nincsen minde­nütt így, kiváltképp télen.) Fagyni kell, hogy hideg fejjel átgondolhassák mindezt az emberek. Azután telefonhoz nyúl majd a nép egy jobb idő reményé­ben, és elteteti magát 17-19-ig. Persze, bizonyára nemcsak hibemálásra, hanem némi sorban állásra is lehet számítani. Szóval, mindezek után azt mondom: igen, ez a „csúcs”, amit butítás címén olvashattunk, pedig dehogyis. A főként értelmiségieknek író lap Ugyan­azon oldalán található a másik csemege. Mert mit is kapjon az értelmiség: szénanáthát vagy fizetés­emelést? Dehogy! Jól elvan az ilyesfajta hirdetés­sel, elmélázik rajta, netán megfagy ereiben a vér, azután olvassa tovább a következő hirdetést. Tes­sék: „Állítson emléket önmagának. Rendeljen ott­honába, kertjébe privát mellszobrot, emléktáblát, emlékművet, piramist...” Tehát itt a csúcs, e leg­utóbbi mű tetején. Ahogyan a hűvösre tételnek, ez utóbbinak is vannak hagyományai eme kis ország­ban. Régi a piaca az ilyen termékeknek, most egy kis aprósággal bővült a választék. A piramissal. Ugye, szinte reng az Önök fülében is a jövő idegen- forgalmi szlogenje, angolul, franciául és ki tudja még milyen nyelven hívogatja a külhoni polgárt: Járt már az ócsai Te-lopsz piramisoknál? Ne várjon az utazással! Jöjjön el a Memen-tóhoz. Fürödjék a látványban! Nézze meg az ismeretlen magyar pira­misát! Ha eleget teszünk a hirdetés invitálásának, itt kő kövön nem marad, mert ki ne akarná, hogy emlé­kezzenek rá a jövő nemzedékei - például akkor, amikor kilépnek a hibemáló ajtaján. S nyilván, a nagy történelmi elődök példáján, aki piramist csi­náltat hozzá, készíttet sivatagot is, mert ehhez az építményhez az dukál. Hát ennyit a jövőről, illetve a jelenről. Mi kerülhet még ezekben a meglehetősen nehéz, olykor zűrzavaros napokban a honi polgár asztalá­ra? Nem tudom. Azt tudom viszont, hogy mind többen halásznak a zavarosban, s mind több az olcsó olvasnivaló. Ami már nem is bestseller, ha­nem annál rosszabb, akár „pestzellemek’ ’ is nevez­hetnénk ezt a bomló, romló valamit. Ne törődjünk vele. Nem mérgező. Ma még. Hajnal József Újrakezdési kölcsön? Munka- nélküli segély? Vállalkozás?- top­pant be szerkesztőségünkbe egy munkanélküliből lett vállalkozó. Szolnoki lakos, véleményét nevé­vel vállalja, mégse szeretné, ha megneveznénk; az ismerősök talán nem értenék meg a kudarcát. A két kezével építette. A férfi az idén tavasszal vált munkanélkülivé. Húszéves fia, aki vegyésztechnikus, nem tud elhe­lyezkedni. Jött hát az ötlet, hogy együtt vállalkozásba fogjanak. Szarvasmarhatartó kisgazdaság létrehozását találták ki. Szajolban volt egy alkalmas telkük, ahol föl­építhették az istállót. A szolnoki munkaerő szolgálati iroda április 19-én keltezett levelé­ben értesítette, hogy a munkanél­küli segélyt egy évig kapja, napon­ta 209 forint 14 fillért. Az Országos Kereskedelmi és Hitelbanknál júliusban vették fel az újrakezdési és a pályakezdési kölcsönt: 400-400 ezer forintot.- Egész nyáron dolgoztunk. Csak egy kőműves volt velünk, a többi munkát mi magunk végeztük el. Elkészült az istálló, csak a tehe­neket kellene megvenni. Ám a munkaerő szolgálati irodától kap­tam egy értesítést, hogy megszün­tetik a munkanélküli segély folyó­sítását. Azzal magyarázzák a dol­got, hogy a segély csak a kölcsön felvételét kővetően maximum há­rom hónapig adható. Sem a mun­kaerő szolgálati irodában, sem a banknál nem világosítottak fel er­ről a három hónapos határidőről.- Mi lesz most?- Hát ez az, amit nem tudok. A kisgazdaságot novemberben akar­tuk beindítani, négy vemhes mar­hával és négy szűz üszővel. A te­henek azonban ellés előtt elapasz­tanak, tehát csak hónapok múlva lesz tej. Persze a teheneket is meg kellene venni valamiből. Számoljunk csak!- Mennyi pénzük maradt a vál­lalkozási kölcsönből?- Az istálló bekerülési összege 467 ezer forint volt. Egy szarvas- marha 45 ezer-60 ezer forintba ke­rül. Tehát körülbelül 50-55 ezer forintért lehet jófajtájú, jó kondíci­óban levő, jól tejelő állatot venni.- Ha ezt beszorzom nyolccal, ak­kor körülbelül négyszázezer forint kellene még. Maguknak meg csak háromszázharminchárom-ezer maradt.-Ha még azt is hozzáteszem, hogy most már nem kapom a mun­kanélküli segélyt sem, és körülbe­lül tavasszal lesz jövedelmem a gazdaságból, akkor ez azt jelenti, hogy addig a kölcsönből kellene élnünk. De hogyan, amikor a gaz­daság beindítására sem elég a pénz? Amiben eddig hittem, hogy segíteni fognak, az most összeom­lott. Olyan jól indult az egész, és akkor tessék! Nyakon vágják az embert! Én igazán elmondhatom, hogy merész voltam a vállalkozás­ban, aki nálam többet dolgozott, azt megnézem magamnak, mégis ide jutottam. Most éljek a kölcsön­ből? Saját magamat raboljam meg? A szolnoki munkaerő szolgálati iroda vezető helyettesének. Bacsó Józsefnek a véleményét kérdeztem az esetről.- Szeptember 12-én keltezték a munkaügyi minisztérium állásfog­lalását, amelyet szeptember 27-én kaptunk meg. Ez az újrakezdők, a pályakezdők vállalkozói kölcsö- nére vonatkozik. Úgy rendelkezik, hogy a kölcsön felvételének induló napjától számított 3 hónapig adha­tó a munkanélküli segély. Amíg ez az állásfoglalás nem je­lent meg, addig a vállalkozásból származó első bevételig kaphatták a segélyt.-Ez a módosítás annak, aki vál­lalkozásba kezdett - pofon.- Igen, kedvezőtlenül érinti őket. Körülbelül 2 ezer 900 engedélyt adtunk ki kölcsön felvételéhez. Most indul a fellebbezési hullám. Azok, akiknek lejárt az a bizonyos három hónap, és nem kapják a se­gélyt, fellebbeznek. Arra hivatkoz­nak, hogy még nincs bevételük.- Ón szerint mi van a minisztéri­um állásfoglalása mögött? Miért szabta meg ilyen drasztikusan a határidőt?- Valószínűnek tartom, hogy na­gyon sok pénz került a vállalko­zókhoz, és nagy a kamatteher, amelyet a foglalkoztatási alapból finanszírozni kell. Az ember persze igyekszik meg­érteni a minisztériumot is. Csakhát valakinek meg keltene érteni már a vállalkozókat is. Azokat, akik most indulnak, akik még bele is bukhat­nak, akik egyelőre nem a meggaz­dagodás. hanem a létbizonytalan­ság útját tapossák. Paulina Éva Bürokrácia sújtja a magán­kereskedelmet Szolnokon, a Téglagyári úton a többi mellett újabb színes hirdető- tábla szúr szemet az arra közleke­dőknek, rajta a felirat: Duna disz­kont áruház. Nem kis keresgélés után, a Zöldért Leányvállalat tele­pének háta mögött rábukkanok az áruházra, amely kívülről inkább valami közönséges raktárnak néz ki, mintsem kereskedelmi egység­nek. Odabenn tekintélyes méretű állványszerkezetre szerelt polco­kon kisebb-nagyobb kartondobo­zok sorakoznak, amelyek élelmi­szereket, háztartási és vegyiárukat rejtenek. A bébiételekből egy tucat van egy dobozban, míg a liszt 15 kilós csomagolásban vár vevőkre.- A Duna Füszért Rt. Ceglédi Fiókja béreli a raktárát, mi pedig vállalkozásban, jutalékért értéke­sítjük a különféle árucikkeket - tá­jékoztat Borsányi János, az áruház vezetője.- Meglepően olcsók az élelmi­szerek, hiszen például egy kiló liszt 17 forint helyett csak 15,20-ba kerül. Ez azt jelenti, hogy nagyke­reskedelmi áron várnak gazdára az itt látható termékek? - érdeklődöm az üzlet vezetőjétől.- Így van. Vásárlóink a kiskeres­kedelmi árrést spórolják meg, ezért átlagosan, mintegy 15 százalékkal olcsóbbak vagyunk, mint egy ABC. Áruházunk elsősorban akis­kereskedők ellátását hivatott szol­gálni, de a lakosság rendelkezésére is állunk. Mindez persze azt is je­lenti, hogy az italáruk, élelmi­szerek, vegyiáruk túlnyomó része csak nagy tételben kaphatók. Mellettünk két asszony kíván­csian nézegeti a dobozokon sze­replő áfá-s árakat. - Ha lehetne egyenként is vásárolni az ittlévő árukból, akkor a boltunkat akár be is csukhatnánk - véli egyikük, a szomszédos ABC alkalmazottja, s kezében két négyliteres öblítőszer­rel a pénztár felé veszi az irányt. A másik polcsor előtt egy házas­pár a zöldségkonzervek között vá­logat. - Nagyon jó dolognak tartom ezt a diszkont áruházát, eddig ugyanis öt-hat kézen ment keresz­tül az áru, és Pesten hamarabb be­vásároltam mint itt, a megyeszék­helyen - mondja Ferenczi László, szolnoki kiskereskedő. - Tudja, az igazi probléma az - folytatja -, hogy ebben a megyében nagyon lassú a privatizáció, és ennek leg­főbb akadálya a bürokrácia. Nem merünk igazán vállalkozni. A szomszédos megyékben, vagy a Dunántúlon sokkal humánusabbak a hatóságok, mint nálunk. Egysze­rűen nem tudom, miért nem tetszik egyeseknek, hogy a maszeknek jobban megy, mint a többieknek. Hiszen a kiemelkedésnek tudásbe­li feltételei is vannak. Rengeteg "alvó" tőke van az országban, és a nem termelő szférába fektetik az emberek a pénzt. Persze, ezen nincs mit csodálkozni, hiszen ne­künk az üzletbe bevitt vagyonunk után kétszer is kellett adóznunk. A dolog közgazdasági oldala pedig az, hogy a tiszta haszon 75 száza­lékát elvonja az állam különféle címen, én pedig maradék egyne­gyedért hajtok, és nem tudom, mi­kor voltam utoljára például mozi­ban. Nevetséges, hogy egy üzlet engedélyezési kérelmének elutasí­tásakor a hatóság részéről annyi az indoklás: csak! Sajnos ez is meg­történt már, és természetesen meg­lehetősen negatív hatással van a többi vállalkozóra. Körülöttünk kis, négykerekű ko­csijukat tolják a vevők, melyek pil­lanatok alatt megtelnek rizzsel, liszttel, konzervekkel, mosósze­rekkel. Az olcsó árak láttán elége­dettség rajzolódik ki a vásárlók ar­cán. Á hiánygazdaság évtizedei után örvendetesen szaporodik azon vállalatok, vállalkozások szá­ma, amelyek a kínálatra helyezik a hangsúlyt. Hiszen a tömeg és ré­tegigényeknek egyaránt megfelelő kínálat az árak elszabadulásának egyik fontos, gátló tényezője. En­nek ellenére elszegényedő lakos­ságunk alapvető szükségleteinek kielégítésében nem valószínű, hogy a hasonló áruházak a közel­jövőben jelentős szerepkörhöz jut­nak. Nem hagynak nyugodni azon­ban az előbb hallottak, hiszen ha­zánkban még valóban uralkodik az úgynevezett "egyenlősdi" szemlé­let. "Ha nekem nincs, neked se le­gyen" gondolkodás pedig a súlyos adóterhek mellett igencsak megne­hezíti a tisztességes vállalkozások kibontakozását, s ezzel a privatizá­ció megvalósításának egyik kerék­kötője. >- Van pisztolya, főnök úr?- Nincs, de minek kellene?- Hogy lelőjön.- Ne mondjon ilyet. Miért akar meghalni?- Mert lesüllyedtem. Kellemesen süt a nap. A vihar­vert küllemű öreg nem fázik. Gú­nyája olyan, mint a sivatagi vándo­rok öltözete: egyaránt jó nappali melegben és a fagyos éjszakában. Sz. Gyula vándoréletet él. Oázisá­ban azonban nem a víz az éltető elem, hanem a bor. A fehér Kunle­ány vagy az almabor gyakran meg- sergeti az értelmét. Előbuggyanó szavaira erősen kell koncentrál­nom, hogy megértsem őket. Hallja amit mondok, még jól tud vála­szolni. Ül a Zagyva-gáton. Felém for­dítja fejét. Valahol önmagam mel­lett egy méterrel keres tekinteté­vel. Aztán újból a semmibe néz. Szemlélődik. Mintha egy olyan filmet figyelne, melyből minden második, harmadik kockát kivág­tak. Ez a kinti világ senkinek sem vígjáték, de ott belül, horror dúl.- Mikor evett utoljára?- Két napja. Tíz deka szalámit, a kukában találtam virslit.- Megette?- Uram, éhes voltam.- A bort miből veszi?- Most kaptam.- Tudom, ezt én hoztam. És más­kor?- Amikor rátalálok. De ide fi­gyeljen főnök, én nemsokára meg fogok halni - vált hirtelen. Elsírja magát. A mellettünk el­haladó járókelők valahogy úgy néznek rá, mintha egy mocsárból előbányászott őslény lenne mellet­tem. Még szerencse, hogy rendes ember nem süllyedhet le... Ötvennyolc éves, ’70-ben vált el. Mondja, felesége összejött egy másik "pácienssel". Állítása sze­rint azóta iszik. Annak már leg­alább tíz éve. Két fia van, valami­kor kőműves volt. Élete jórészét a fővárosban töltötte.- Mit csinálna, ha most pénzt kapna? - kérdezem tőle.- Kellene egy ezres, és elutaznék Pestre - vágja rá szinte azonnal. - Feltalálnám magam, ott kibonta­kozhatnék.!?) Itt szélmentes szegletekben, ide- ig-óráig melegített helyiségekben húzza meg magát. Úgy, mint a hozzá hasonlók. Magányban él, kukázik, iszik - mint a többiek. Céltalanul, kitagadott Diogenész- ként bolyong. Csakhogy a görög felülemelkedett a társadalmon, ő pedig kívülrekedt.- Segítene sorstársain? - kapcso­lom be újból a magnót.- Meg...megakadályoznám, hogy igyanak - mondja.- Élvonókúrán volt már? - kérde­zek rá.- Igen.- Segített valamit?- Némileg... A főváros pályaudvarain már nem lehet férni az otthontalanak­tól. Félnek tőlük, és gyakran nem alaptalanul. A hírek szerint van, aki kést ránt elő. Szolnokon a vá­rosközpontban elvétve láthatók a borostás magyar hobók, külterüle­ten, elhagyott házakban sűrűbben fordulnak elő. Élnek, léteznek. At­tól függetlenül, hogy ellenszenve­sek lehetnek, utálhatják őket, fél­hetnek tőlük vagy megértik tragé­diájukat.- Bántják? - kérdezem Sz. Gyu­lától.- Nem - ingatja fejét. - De tudja-e miért nem? Azért, mert ha éhen- pusztulnék, akkor se lopnék. Eh­hez gyámoltalan vagyok. Elhiszi nekem ? Szurmay Z .Fotó: Illyés L.Z. napló Amikor az ember hosszú útra indul, tele van várakozással. A feszültség, tudják, ott belül, a gyo­mor tájékán nőttön nő, indulás előtt néhány nappal az alvás is nehezen megy, s az utolsó napon már azt is megbánjuk, hogy elterveztük, megszerveztük ezt az utat, nincs kedvünk elindulni, holott tudjuk, mi­lyen élmények várnak ránk, s ezeket, még egy hete is, annyira állítottuk. Ez a sóvárgás azonban a végé­re elmúlt, helyébe valami meghatározhatatlan szo­rongás lépett, ami nem is oldódott fel, csak a repü­lőgép sikeres startja után. Ott fent, a fehéren göndör felhők felett, a vakítóan kék égen látszólag csak lebegve hirtelen elmúlik a szorongás, helyébe a boldog várakozás lép. Aztán eltelik néhány nap, néhány hét, a várakozásunkat messze felülmúlja a látott valóság, olyan élmények részese lesz az em­ber, az emberi nem olyan csúcsteljesítményeit, al­kotásait látja (ezekről majd máskor, egy másik ro­vatban), amelyek mellett ami otthoni teljesítménye­ink, alkotásaink talán szót sem érdemelnek. Belefe­ledkezünk egy ősi kultúra s a lüktető mai élet önfe­ledt megfigyelésébe, megismerésébe, mohó hab­zsolásába, elképedünk, ámulunk, megdöbbenünk, lelkesedünk, s így múlnak a napok, szinte állandó eufóriában. De az egyik napon ebbe a zavartalanul őszinte feldobottságba mintha valami megfoghatat­lan disszonancia vegyülne. A reánk zúduló élmé­nyek még mindig lenyűgözőek, ám közben azon kapjuk magunkat, hogy az eszünk otthon jár. S egyre többet. Habzsoljuk a szemünkkel az idegen, a hatalmas kultúra alkotásait, de belül már otthoni tájakon járunk, a mi szóra sem érdemes teljesítmé­nyeink és alkotásaink között, szeretteink között, ismerőseink és ellenfeleink között, s észrevétlenül beköltözik szívünkbe a türelmetlenség. Nem is na­gyon tudjuk, mi hiányzik. Persze, a család. A váro­sunk. És még mi? Mitől olyan egyszeri és pótolha­tatlan az a hely, amit szülőföldnek nevezünk? Talán, mert ott köszönő viszonyban vagyunk még a fákkal is? Talán, mert csak ott ismerünk olyan embert, aki még az illemhelyen is Babits verseit olvassa?Talán. ' De az biztos: hazajönni jó. Körmendi Lajos 1 )

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom