Új Néplap, 1990. november (1. évfolyam, 175-200. szám)

1990-11-20 / 191. szám

1990. NOVEMBER 20. 3 A Szolnoki Mezőgép Vállalat tanműhelyében három szakmá­ban képeznek szakmunkásokat: géplakatosokat, gépi forgácsoló­kat és hegesztőket. A három év­folyamon jelenleg 143-an tanul­nak. Rövidesen két CNC eszter­gát kap a tanműhely. A szakma fogásainak, az anyagok tulaj­donságainak megismeréséhez azonban ezután is a hagyomá­nyos szerszámok használatán, a reszelés, a kalapálás megtanulá­sán át vezet az ÚL Fotó: N. Zs. Vélemények a készülő új törvényről A szövetkezeti jelleget gyengítő elemeket is tartalmaz a tervezet Az „iparosok” konzultálnak a megyei honatyákkal Az elmúlt évben még az előző kormány módosította ugyan a szövetkezetekről szóló törvényt, a változtatások köztudottan csak fél- vagy sok esetben még annál is részlegesebb megoldáso­kat hoztak. A szövetkezetek igénye is, de a gazdasági, politikai rendszerváltás különösen akutálissá teszi új, a jogállamiság és a piacgazdaság követelményeinek megfelelő törvényi keretek meg­teremtését. Közkézen forog, mármint a szövetkezeti vezetők kö­rében az a törvénytervezet, amelyet december elejéig kell a par­lament elé terjesztenie a kormánynak. Erről a tervezetről kértük ki két szövetkezeti ágazat képviselőinek véleményét. Létkérdés a tőkebevonás Az együttesen 10 ezer tagot számláló, 55 tagszövetkezet ér­dekképviseletét ellátó megyei KISZO V-nek is elnöke Tokár Ist­ván, a Kisújszállási Vas-, Fa- és Építőipari Szövetkezet elnöke. Elsőként azt tudakoltam tőle, legfőképpen miért is váija olyan nagyon az „ipari szövetkezeti társadalom” az új törvényt?- Kétségtelen, hogy a külső tőkebevonás útján történő forrás- bővítési lehetőségek hiánya mi­att legnagyobb a várakozás. A megye ipari szövetkezeteinek a többségében a jövedelmezőség nem búja el a rövid lejáratú for­góalap-finanszírozó hitelek 35 százalékos kamatterheit. Csak üdvözölni tudjuk, hogy a tör­vénytervezet már nem kezeli egységként a tagsági, tehát tulaj­donosi viszonyt és a munkavi­szonyt. Igaz, a szövetkezetek tagjaikkal szembeni foglalkozta­tási kötelezettségének feloldása egyben azt is jelenti, hogy tag­ként, tulajdonosként is kiszorul­hat valaki a munkaszervezetből. Az viszont, hogy kívülálló, akár jogi személy is részjegybefize­téssel vagy üzletrészjegy-vásár- lással tőkebefektetőként taggá válhat, nagyban enyhítheti a for­ráshiánnyal kapcsolatos gondja­inkat.- Nem okoz ez majd zavart a szövetkezeti önkormányzatok működésében?- Bizonyos kompromisszu­mokkal úgy tűnik, levezetheti az új törvény a feszültségeket. A ter­vezet szerint ugyanis nem kell teljesen feladnunk olyan klasszi­kus szövetkezeti jelleget, mint például az egy tag, egy szavazat. A közgyűlés továbbra is ily mó­don dönt az úgynevezett státus­kérdésekről, például a tisztségvi­selők választásáról, az egyesü­lésről vagy a szétválásról. Újsze­rű ugyanakkor, hogy az alapsza­bály vagyonarányos szavazást is lehetővé tehet anyagi jellegű, például a nyereség felosztásával, fejlesztésekkel kapcsolatos dön­téseknél. Más dolog, hogy elég­gé praktikusan választja-e meg a törvény, milyen esetekben érvé­nyes az egy tag, egy szavazat és mikor a tőkearányos szavazat. A külső tőkebefektetőktől ugyanis nehezen várható el, hogy az eset­legesen jelentősebb tőkerészük védelmében ne szólhassanak be­le például a tisztségviselők meg­választásába. Félő, hogy a moz­galom bomlásának gerjesztője lehet így az új jogszabály, mert egyes szövetkezetek a forrásbő­vítés érdekében a gazdasági tár­sasággá való átalakulásra kény­szerülnek. munkabérrel történő elismerésen túl a munkaviszonyuk időtartama alapján juttatott plusz vagyon­résszel is honorálják a tagsági vi­szonyban lévő dolgozóknak. A tisztségviselők részére pedig olyan plusz üzletrész juttatását tartanám célszerűnek, amely - és persze a vele járó kedvezmények és osztalék - addig illetné meg őket, amíg betöltik választott tisztségüket. Nagy Anikó, az áfész szövetke­zetpolitikai előadója szerint se vesz figyelembe a törvényterve­zet olyan fogyasztási szövetkeze­ti sajátosságokat, mint például a mezőgazdasági vagy az ipari szö­vetkezetekénél jóval nagyobb taglétszám. Bízzák a szövetkezetre- Azt várjuk az új törvénytől, hogy lényegesen nagyobb hatás­kört biztosítson a küldöttgyűlés­nek. Látszólag nagyobb demok­ratizmust jelent a közgyűlés sze­repének erősítése, de ezt csak for­maság. Hiába fogad vagy vet el valamit egy részközgyűlés, ha a többi fórumon a tagság nagyobb része másként foglal állást. Elő­fordulhat például, hogy az új te­vékenységi kör kialakítása vagy az üzleti kapcsolatok bővítése az alapszabály promt módosítását igényli. Miután ez a tervezet sze­rint a közgyűlés hatáskörébe tar­tozik, a mi szövetkezetünk eseté­ben például a két településen hat­ezer tagot kellene mozgósítani az alapszabály módosításhoz. Az ugyancsak szövetkezetpo­litikával foglalkozó Kiss Jolán viszont egy jellemzően éppen a fogyasztási szövetkezetek kere­tében működő szervezetet érintő jogszabály változása ellen ágál.- A szakmai utánpótlás szem­pontjából nagyon hasznos az is­kolaszövetkezetek működtetése. Azon túl, hogy segít a kisdiákok munkára nevelésében, felelős­ségérzetük kialakításában, már az általános iskolában megismer­teti velük a szövetkezés lényegét, a kereskedői munkát, segítséget nyújtva a pályaválasztáshoz is. Nagyon sok jó kereskedő dolgo­zik az üzlethálózatunkban, aki az alapokat az iskolaboltban sajátí­totta el. Számomra érthetetlen módon a törvénytervezet most így fogalmaz: iskolai szövetke­zeteknek ezentúl csak azok lehet­nek tagjai, akik a 14. életévüket betöltötték. Miért? Sok helyütt, sok miért hangzik még el bizonyára, mielőtt a szö­vetkezetekről szóló új törvény tervezetét a parlament elé terjesz­tik. De vajon eljutnak-e mind a kérdések, az észrevételek idejé­ben a törvényalkotókhoz? Az ipari szövetkezetek megyei szö­vetsége azon igyekszik, hogy el- jussannak. Ezért is invitálják a héten kibővített elnökségi ülésre a megye országgyűlési kéviselő- it, hogy még az országházi vita előtt véleményt cserélhessenek velük a törvénytervezetről. T.F. A kiválás ne sújtsa a maradókat- Említette a szövetkezetből való kiválást. Ezzel kapcsolat­ban megnyugtatóak-e a törvény­ben tervezett változtatások?- Részben. Az mindenképpen helyén való, hogy a tervezet egy­részt elismeri a tagoknak a tulaj­donnal való szabad rendelkezé­sét. Az által is például, hogy már öt tag részére is lehetővé teszi a kiválást, új szövetkezetbe törté­nő egyidejű belépés, új szövetke­zet vagy gazdasági társaság ala­pítása céljából. Ugyanakkor ve­szélyezteti is a szövetkezetek lé­jét egy, az adott esetben a kiala­kult technológiai folyamatok megbontásával, vagy jelentő­sebb tőkekivonással járó va­gyonmegosztással. Akiválók va­gyoni részét ugyanis ki kell adnia a közgyűlésnek, legfeljebb egy évig tarthatják azt vissza, ha a szövetkezet gazdálkodása úgy kívánja. A megoldás szerintem az lenne, ha a vagyonnevesítés­kor juttatott üzletrészek a rész­vényekhez hasonlóan szabadon értékesíthető értékpapírként mű­ködnének. Úgy a kiválók nem a szövetkezetből kivitt eszközök­kel vagy kivont tőkével kezdené­nek új vállalkozásba, hanem az üzletrész eladásból szerzett pénzzel. A Mezőtúron és Kétpón 22 ezer lakos, és ezen belül hatezer szövetkezeti tag ellátásáról gon­doskodó áfésznál az igazgatóság elnökével és szövetkezetpoliti­kai teendőket ellátó munkatársa­ival váltottunk szót a törvényter­vezetről. Takács István elnök, el­ismerve, hogy már az 1989-es módosítás is oldotta a vgyonne- vesítéssel kapcsolatos feszültsé­geket, többet vár az új törvény­től, mint ami a tervezetből kiol­vasható.- Minden bizonnyal nem könnyű annyiféle, mezőgazda- sági, ipari, fogyasztási és egyéb szövetkezetek érdekeinek egya­ránt megfelelő, egységes tör­vényt alkotni. Mégis azt kell mondjam, a tervezet több tekin­tetben nem vesz figyelembe bi­zonyos ágazati sajátosságokat. Az áfészeknél például nem az a jellemző, hogy a tag egyben dol­gozó is, az inkább, hogy a dolgo­zók többsége tag is. Azon túl, hogy ésszerű tartalékképzés mellett a mostani 50 százalékos lehetőséggel szemben a teljes va­gyon nevesíthetőségének dekla­rálását várjuk a törvénytől, hiá­nyolom, hogy nem tér ki atervzet a dolgozók és a tisztségviselők vagyonrészesedésére. Azt tarta­nánk helyesnek, hogy az érték- többletet termelő munkájukat a Jeßyzet(apo(<i A sátán bennünk bújkál? Káin rátámadt testvérére, Ábelre, és agyonü­tötte. Egyfajta magyarázat: Káin a sátántól fo­gant, Évának akígyó általi megkísérlése alapján. De miért ölte meg több késszúrással húgát a mezőkovácsházi fiú? Sorolhatnánk a miérteket: ez miért történt meg, az hogyan történhetett meg. Üj ideológiája fogalmazódik a sátánizmus­nak? Új, mert valamilyen nézet mindig is volt a sátánizmus magyarázatára. Legfeljebb a megha­tározások, a jelképrendszerek változtak. A zsidó és a keresztyén vallás hitvilágában Isten művé­nek, különösen az embernek megrontására tö­rekvő, képzeletbeli gonosz szellem a sátán - így mai értelmező szótárunk. Ördög a neve a keresz­tény vallásokban a bukott angyaloknak, akik Istentől elpártoltak, és büntetésül a pokolba ke­rültek - jelzi Révai Nagy Lexikona, amely a diabólus, illetve a démon alapján azonosítja az ördögöt a sátánnal. A magyarság ördögfogalmá­nak néphagyomány i adatai jobbára európai ha­tásra vallanak. Nyelvemlékeinkben az urdung, erdeng, ertenk, erdeg formákat találták meg. Az antik Görögországban a hiedelmek szerint a sátán kapcsolatban volt a túlvilággal. Még századokig élt az a szokás, hogy az ördög szólí- tásakor kakasokat, tyúkokat fojtottak meg. Több mint érdekes, hogy felfokozott zenei ritmus ha­tására olykor napjainkban csirkéket szaggatnak szét bizonyos koncertek felhevült hallgatói. En­nek ellenére egyoldalú az a magyarázat, hogy a mai sátánizmus jelenségei bizonyos zenei irány­zataikból származtathatók. Értően egészítik ki a jelenség hátterét a szo­ciológusok: labilis érzelemvilág, szeretethiány, reménytelenség, értékvesztés, stb. A mitológiában magyarázatot keresők szerint az ördög által inspirált látomások a zavartság, a bánat súlyos érzetét váltják ki, vagy pedig gör­csös vidámságot okoznak. Az előző két passzus, bár keletkezésük szerint több évezrednyi időkülönbség van, bizony „összecseng”. Újra egy mitológiai hivatkozás: a sátánok láthatatlanok tudnak lenni, csak akkor jelennek meg az emberben, ha akarnak. Egy mai rendőri vélemény: a sátánizmus társadalmilag azért is veszélyes, mert csak a következmény a tetten érhető. A kegyetlenség életérzése látens - tehát lappangó, rejtett -, ez nem lehet rendőri tevé­kenység tárgya. Sajnos fiataljaink közül igen sokan hajlamo­sak a kegyetlenség életérzésére - ezt szociológu­sok, lélektankutatók, bűnüldöző szervek egya­ránt megerősítik -, a sátánizmushoz kapcsolható cselekedetek elkövetésére. Társadalmi veszélye ezért igen nagy ennek a magatartásformának, bár szervezettsége egyelőre csak szűk galerikre korlátozódik. A „szabadíts meg a gonosztól” akarását, igen­lését kell általánossá és erőssé tenni magunkban, hogy erkölcsi fékjeink jól működjenek. Sajnos társadalmunkban jelenleg - tisztelet a hívő kivé­telnek - inkább a féktelenség a jellemző. Min­denki azt hirdet, azt ír, azt mutat be, amit csak akar. A kultúrszenny úgy zúdul fiatalságunkra, hogy minden lehetséges család- és iskolaadta erkölcsi értéket elpusztíthat. Nálunk már nincs cenzúra, mondogatjuk büszkén, és ilyenkor csak csupán a politikai cenzúra eltörlésére gondo­lunk. Nos, ilyen ne is legyen e honban soha többé! Csak hát a szabadság és a szabadosság nem azonos tartalmú fogalmak. Igenis működik az erős demokratikus hagyományokkal bíró nyugati országokban is cenzúra. A francia, an­gol, stb. újságíró megírhatja, ha a kormány va­lamelyik miniszterét korruptnak tartja, erkölcs­telenségen éri tetten, de a párizsi, londoni mozis nem teheti ki nézőcsalogatónak utcai hirdetőtáb­lájára filmjének az ifjúság képzeletvilágára ká­rosan ható pomójeleneteit, az emberi gonoszság - kínzás! - táplálására szolgálható képeit. Mennyire diszkrétek a nyugati szexboltok kira­katai! A könyváruházakban különleges osztá­lyokat tartanak fenn, ahol nincs szabadpolcos rendszer, az eladó a gyerekeket nem szolgálja ki. Az egészséges, kulturált társadalmak igenis vé­dekeznek az erkölcsrontás, a nemzetrontás el­len! Mindez, ha úgy tetszik cenzúra, de nem abban az értelmezésben, ahogyan a fogalom ná­lunk a pártállam idején kialakult és köznyelvivé vált. Figyelje meg a kedves olvasó, milyen filme­ket reklámoz minduntalan a televízió?! S miért pont azokat a filmeket? Azért, mert a magas hirdetési díjakat csak azok tudják megfizetni, akik „anyagilag jól kondicionáltak”. És nekik miből van a pénzük, vagyonuk? Nem általáno­sítok, amikor az olvasóra bízom a választ. Menjen végig a kedves olvasó a szolnoki főutcán, álljon meg az alkalmi könyvárusok asz­talai előtt. Mit láthat? Nézze csak meg jól, és hamar beláthatja, miért kerítheti hatalmába ifjú­ságunkat az a bizonyos kegyetlen életérzés. Kí­sérje csak figyelemmel a mozik műsorát, üljön be a nézőtérre, nézzen széjjel, kik nézik a horror- és rejtett pomófilmeket? A szigorúan „üzleti szempontok” alapján ki­adott, bemutatott, a lélekrontásban egymást fe­lülmúlni igyekvő fércművek akadálytalanul szállítják az „ideológiát” az értékvesztésben élőknek. Tudom, nálunk a kultúrpolitika fogalmának is rossz íze van. Joggal, okkal. De nem mondha­tunk le az emberi humánumhoz kötődő, a nem­zeti tudatunkhoz kapcsolódó kultúráról. Meg­álljt kell parancsolni az emberpusztításnak, ha kell, akkor az embert védő törvény erejével. Vagy netán tétlenül nézzük, hogy a kufárok a gazdagodásuk cinikus szándékával hogyan pusztítják tovább a pártállam idején amúgy is súlyos terheket viselt erkölcsi énünket, hogyan szabadítják fel a gonosz indulatokat? A nemze­tért, a talán mégiscsak elérhető európaiságun­kért munkálkodó vezető politikai erők nemcsak azért felelősek, hogy legalább a csirke far-hát színvonalán legyen mit enniük az embereknek, hanem szellemi táplálékukért is. Nem egyértel­mű tiltásra gondolok, hiszen az tagadást is szül­het, hanem irányításra, morális karbantartásra, modulálásra, megítélésre. Tiszai Lajos Harc a Péter-fillérekért Megható és legalább annyira lehangoló levél- párbaj folyik lapunkban két olvasó között arról, hogy e kenyérínséges időben vajon a nyugdíja­sok vannak-e rászorulva jobban a munkahely létbiztonságára, avagy azok az életerős embe­rek, akiknek egyetlen jövedelmi forrásuk a mun­kanélküli segély. Keserves dolog, hogy ily do­logban kellene ítélkezni, ha lehetne, de nem lehet. Hiszen mindkettőjüknek jól jönne a havi fizetés. Én azonban a soraik közt olvasok, s úgy vélem, mondandójuk egybevág még akkor is, ha egyiküknek sem volt valaminő oknál fogva bá­torsága ahhoz, hogy elmondja. Uraim, én azért csak szóvá teszem, hogy mos­tanság igencsak sokan mentek korengedmény- nyel nyugdíjba! A rendőrség állományából pél­dául szinte kamaszkorban váltak nyugállomá­nyúvá életerős férfiak, közöttük sokan azért, mert alkalmatlanok voltak munkájuk ellátására. Ugyanígy mosolyognak a munkásőrség erőtől duzzadó tisztikarának nyugállományú tagjain az ismerősök, szomszédok. Az egykori pártap­parátus is élt azzal a lehetőséggel, hogy inkább a társadalombiztosítás gondjaira bízta azokat a dolgozókat, akik számára kenyeret hozzáértésük és szakmájuk révén nem talált. E korai nyugdíjasok ugye először is kapják azt az anyagi kompenzációt, amivel vala­mennyien hozzájárulunk eltartásukhoz, hiszen nem dolgozták le a törvényes nyugdíjazáshoz szükséges időt. Nem kevés ez az összeg sem, de ők nem érik be ennyivel. Valamennyien életerős és ismeretségekben (is) igen gazdag nyugdíja­sok lévén hamar megtalálják azt a kapcsolatot, ahol részükre munkahely teremtődik. Akár té- eszben lesz rendészeti vezető a nemrég „lenyug­díjazott” rendőr, akár vállalatnál köt üzleteket az elbocsátott káder, bizony a jövedelmével kine­veti azokat, akik egyvégtében végigdolgozott negyven esztendő után kiböjtölték a megérde­melt fizetést nettó ötezerért. Alighanem rólunk szólna a lapunk hasábjain zajló polémia is, csak hát a régi beidegződések teszik, hogy ily magas­ra egy mai elégedetlenkedő sem mer nyilat rö­píteni. Azért ismerjük el, azok sincsenek könnyű helyzetben, akik a negyvenes éveik végén, az ötvenes esztendeik elején lettek tétlenségre kár­hoztatva. Mondhatnánk azt, hogy na bumm, rossz lóra tettek, de ez a cinizmus nem lenne méltó a helyzetükhöz. A valóság sokkal inkább az, hogy a nyugdíjuk, ami ma még ér valamit, holnap talán csak szerény jelkép lesz, és hát nekik is ott van a család, akit el kell tartani. Persze, hogy egy idő után a telefonhoz nyúlnak, és a régi elvtársi világ ismeretségi köréből fel­hívnak valakit, aki a legtöbbször segíteni szo­kott. Ha pedig nem? Akkor gond van. Még akkor is, ha ezek az életerős emberek tudnának tenni magukért. Merthogy hol? Milyen területen, hogy a jobban rászorulókat ne szorítsák ki a portásfülkékből, telefonközpontokból, kézbesí­tőpozíciókból, ilyen-olyan szükségmunkahe­lyekről? Nem könnyű dolog ez sem. Talán vállalkozás­ba kezdhetnének, hiszen nem csirkelábért állnak azért sorba, és nem az ingyenkonyhák közönsé­ge tevődik ki belőlük. Esetleg a családi körben hasznosíthatnák felhalmozott munkaerejüket. Akinek pedig van annyi erkölcsi tőkéje, hogy az új rendben megbízatást kaphat a társadalmi nyu­galom őrzésére, ezzel tisztes küldetést vállal. Csak egyet ne tehessenek: a régi kapcsolatok felmelegítésével a „mi kutyánk kölyke” ne ve­gye el a kenyeret azok elől, akik számára a munkahely az egyetlen kapocs az élethez. Palágyi Béla

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom