Új Néplap, 1990. november (1. évfolyam, 175-200. szám)
1990-11-15 / 187. szám
1990. NOVEMBER 15. 3 Hetes kórterem Amiből kémek is, meg nem is (Folytatás az 1. oldalról)- A segélyeket lehet igényelni, vagy pedig hivatalból küldjük - mondja Besenyszög polgármesteri hivatalában Lajkó Teréz, aki saját beosztását így határozza meg: "még vb-titkár". - Körülbelül kétharmaduk kapja hivatalból, mert inkább azok nem jönnek igényelni, akik igazán rászorultak lennének. Ezekre kell nekünk jobban odafigyelnünk, ezért kérünk javaslatot a körzeti orvosoktól, a tanácstagoktól (ezután a képviselő-testület tagjaitól). Minden esetben környezettanulmányt kell készíteni, vizsgálni a jövedelmet, a lakáskörülményeket, a vagyoni és szociális helyzetet. Negyedik éve vagyok itt, még nem fordult elő, hogy valaki igényelt segélyt és nem kapott. Ilyen csak akkor történhet, ha az egy főre eső jövedelem magas. Van, aki nagyon követelőzik és olyan is, aki visszautasítja, mert úgy érzi, nincs rászorulva. Pedig biztos lenne hova tenni azt a kis pénzt, de hát... Nem csak szemérmesekről beszéltek a községházán, hanem olyan megsegélyezettekről is, aki a pénzt odaadta az unokájának, vagy ugyanakkora összeggel nőtt az illető takarékbetétje. (A "biztos forrást" azért nem nevezték meg, nehogy ő kerüljön bajba.) És egy másik esetet is mesélnek, amikor rendkívüli segélyt kért valaki tűzifára meg a gyerekek élelmezésére, aztán amikor megkapta, az ABC- ből ő hozta ki a legnagyobb kosár sört; hiába szóltak neki, hogy ha kenyérre kapta, akkor ne italra költse, még kihúzta magát, hogy neki ez állampolgári joga. A sokgyerekes, alacsony jövedelmű családok gyámügyi segélyt kaphatnak, erre külön keret van (ez is szűkös). Besenyszög községben nyolc család részesül rendszeres nevelési segélyben, ez összesen 18 gyereket érint, és fejenként havi 1100 forint segítséget jelent.- Nézze, milyen ellentmondás van a jogszabály meg az élet közötti - mondja Lajkó Teréz. - A gyámügyi jogszabály azt tartalmazza, hogy egy kiskorú gyerek évente tízezer forint gyámügyi segélyt kaphat. Magyarországon nem volt olyan tanács és nem lesz olyan önkormányzat, amelyik ezt tudja biztosítani. Most szeptemberben 1500 forintot kaptak gyerekenként, de hát ezért mit tud venni egy beiskolázáskor? Ez a pénz nem elég. A "még vb-titkámál" jobban ezt bizonyára Fejes Istvánná, az ötgyerekes édesanya tudja. Szerinte a segély nem több, mint egy kis kiegészítés ruhatárra. Ennyi! A férj mintegy 8000 forintos jövedelmén sokat nincs mit osztani, és hogy nem kell hozzá lopni semmit, az azért van, mert - nem kevés munkával és anyagi ráfordítással - otthon tehenet tartanak, malacot hizlalnak, vagy százötven majorságot nevelnek évente; a kertben krumpli, zöldség megterem, de ezt még pótolni kell. Élelemért az üzletbe sokat nem járnak, az biztos. Sok munkával is nehéz a megélhetés, nem "terveztek" ennyi gyereket, csak hát "így hozta az élet", és anyuka egyelőre nem bánja, a bánat mellett van öröme is a gyerekekben. Lados Jánosné elégedetlen a kapott segélyekkel. Az elmúlt három évben ötször utaltak ki számukra rendkívüli segélyt (ezer és kétezer-ötszáz forint közötti ősz- szegeket), de mi ez ahhoz képest, amekkora bajban voltak. Mint meséli, férje százszázalékos rokkantként jött haza az orosz hadifogságból, egy kicsit felépült, dolgozgatott, de aztán kezdett egyre betegebb lenni. Kértek segélyt, nem kaptak, a "pénzeket átcsoportosították november 7-re valahova", "különben is van egy örökös házrészük, éljenek meg abból". Ahhoz az örökséghez nyúlni nem lehetett, éppen pereskedtek fölötte (tizenvalahány évig), a férj nyugdíja az utolsó emelésekkel 4 400 forint volt, a feleség 2900-at kapott. Háztáji nincs, a jövedelmük éppen az ételre volt elég, a "KGST-piacról" ruházkodtak. Rendkívüli segélyeket "nagy kérésre" akkor kaptak, amikor a férj már nagybeteg volt, a kórházba került, és amikor "már halva feküdt, akkor utalták ki gyorsan a segélyt". Az özvegy az örökségből végül harminchatezret kapott a sok osztozkodás után, de hát csak a temetés húszezren felüli összeget vitt el. Két gyerek van, mindkettő családos, onnan segítséget nem várhat, az egyik menyének éppen most szűnik meg a munkahelye, "persze, hogy idegesek".- Én nem nagyon dicsekedhetek a tanács segélyezési munkájával - ítél Ladosné. - Megértem, hogy kevés pénzük van, de olyanoknak is adták, akik tőlünk messze jobban álltak. És nem valami szívélyesen társalogtak velem, elég drasztikusan és arrogánsán beszélt az előadó.- Önnek most mennyi a nyugdíja? -a- A férjemével kiegészítve 6410 forint.- És tud olyanról, akiknél ennél nagyobb az egy főre jutó jövedelem, és mégis kapnak rendszeres segélyt?- Hát biztosan vannak ilyenek, de nem tudom kik, mert egy éve nem beszéltem senkivel. Éppen most volt a gondolatomban, hogy kellene kémem egy rendkívüli segélyt, mert a másikra állítólag nem vagyok jogosult... Már az ajtón kívül kérdeztem Danyi Ivánnétól, az új gyámügyi előadótól, mit szól ehhez. Azt szólta, hogy van több olyan idős házaspár, ahol kettejükre jut havi hatezer forint jövedelem, mégsem kémek és kapnak rendszeres segélyt. Megkértem, vigyen el egy ilyen helyre. Farkas József ék portáján kötöttünk ki. A közel tíz éve nyugdíjas bácsi 28 esztendőt dolgozott az állami gazdaságban, ezt most havi 6600 forinttal "honorálják". A felesége "nyugdíjas állásban" nem volt, csak egész életében dolgozott látástól vakulásig. (Élményeiből: "tizenketten voltunk testvérek, napokig még kenyérhéjat sem ettünk..., azért mentünk másokhoz robotolni, hogy jóllakjunk. Meg elmentünk libapásztornak, azért fáj a lábunk-...") A bácsit kétszer műtötték, mindketten rendszeresen szedik a számos gyógyszert.- Tessék mondani: hogy lehet ennyi pénzből megélni?- Szegényesen. Van ez a kis kert, zöldségre, krumplira nem kell pénzt költeni. Állatokat nem tartunk, mert füstöltet nem ehetünk,^ zsírosat nem ehetünk...- És fogam sincs - szól közbe a néni. - A férjem épp most volt a boltban, vett egy kis párizsit, abból csinálok ebédet.- És miért nem tetszenek rendszeres segélyt igényelni?- Hát már csak nem szégyenkezek! Valahogy megélünk...- Van, aki egyedül él 6 400 forintos nyugdíjból, mégis igényelne segélyt. Fia más nem szégyelli, önök miért szégyellenék?- Koldulás - véli a néni.- Nem vagyunk hozzászokva - szögezi le a bácsi. - Valahogy csak beosztjuk, addig számolgatjuk, amíg kijövünk belőle. És hogy szegény embert még az ág is húzza - erre meséli el a néni, hogy nemrég a szolnoki lengyel piacra ment alsóneműt vásárolni a férjének és saját magának; mások (szomszédok, rokonok) is megbízták ezzel-azzal, így összesen 1600 forint volt a bukszájában, amit elloptak tőle a piacon. Tíz fillérje sem maradt, egy ismeretlen adott két buszjegyet, úgy tudott hazajönni. A kapott pénzt meg úgy tudta visszaadni, hogy eladott a krumplijából, a hagymájából, ezt még ki kell böjtölni.- Nem baj - mondja a végén derűsebben a néni - szeretjük az olajat, majd eszünk sok olajat. Miközben hazafele hoz a Trabant a ködben, a sáros úton, azt próbálom elképzelni, hogyan telhetnek mostanában a napjaik, amikor a kertben nincs mit csinálni, a ház körül sem sokat. Biztos a bácsi felerősíti az érkezésünkkor lehúzott rádiót, és tovább hallgatja a parlamenti közvetítést. És tovább csóválja a fejét asszonyának motyogva, hogy "jövőre még kenyér se nagyon lesz, -mert ahogy ezt a paraszti munkát elnézem,, meg- ezt a parlamentit, hát igen gyengén vetnek..." Molnár H. Lajos Amikor rosszul lettem, rám nézett a feleségem, és máris kész volt a diagnózissal:- Borda közti idegzsábád van. Ráhagytam, mert attól féltem, hogy tényleg az lesz. A betegfelvételiről idehoztak a szolnoki MÁV Kórház II. számú belgyógyászati osztályának hetes kórtermébe, pedig biztos vagyok abban, hogy a sebészeten kellett volna kezdenem. Ha kioperálták volna a zabszemet, minden könnyebb volna. Még ez a súlyos mellhártyagyulladás is. Mindegy, a dárda el van vetve. Az enyém alaposan. Jön a vizitáló stáb. Remeg a bokám. Izgalmamat leplezendőn bazsalygok. Bazsalygok, mint szegény paraszt az angol WC-re. Elöljön a doki. Nem, ez egyenesen a fődoki! Abból gondolom, hogy csakis ő lehet, mert a többinél jóval nagyobb fonendoszkópja van. Akkora a karimája, mint az olasz papok kalapjáé. Tán még a gondolatomat is kifürkészi vele. Nem tudom levenni a szemem erről az óriási fonen- doszkópról. Ovidius (ha jól emlékszem) egyik írása jut eszembe, miszerint a régi római szokásokhoz híven az egyik patrícius a fürdőmedence szélén tógáját ledobva, meztelenül ugrott a vízbe. Rögvest vissza is fordult, mert észrevette, hogy tógájának lába kelt. Ám nem tudott a tolvaj után eredni, mert csodálkozó embergyűrű állta útját. Akkora heréi voltak ugyanis, hogy ahhoz képest az egész ember úgy nézett ki, mintha egy óriási talizmán lógna egy hajszálvékony cérnaszálon. Úgy látszik, tényleg beteg vagyok, ha ilyesmi jut eszembe egy fonendoszkópról. Közben kiderül, hogy találkoztunk már a főorvossal.- Fordulj hanyatt - mondja. Hangja a segítőkészség és az együttérzés Himalájája. Jó szóra ugrani szoktam, de most fordulni sem tudok. Megoldhatatlan a helyzetem, mint egy volt kollégám által hangoztatott asszonyságé: „Egy lábam van, hogy tegyem szét?” Felültetnek. Kényszerképzetem van. Mintha a főorvos - hátamat tapogatva - fonendoszkóp helyett óriási pecsétnyomóval készítené belső szerveimről a selejtezési jegyzőkönyvet. Elmegy a stáb, jön a nővérke. Bájos tündér, akárcsak társai, csak ne volna a kezében az a méteres - én legalábbis annak látom - injekcióstű. Szerencsémre eszembe jut egy háború utáni iskolai történet. Tanárhiány miatt alkalmaztak egy igen idős, háborús tapasztalatokban bővelkedő nevelőt. Amint töltötte az osztálynapló rubrikáit, felüvöltött az egyik nebuló. Az öregnek egy arcizma sem rezdült, fel sem nézett, úgy kérdezte:- Mi történik abban a setét zugban?- Tanár úr, kötőtűt szúrtak a seggembe - panaszkodott az áldozat.- Ne ordíts fiam, nem szurony az - zárta le az ügyet az öreg. Voltaképpen igaza van. Mi lenne itt is, ha szuronnyal adnák be az injekciót? A nővérke kitámogat a zuhanyozóba.- Képzelje - mondja -, egy alig élő férfit fürdettem a múltkor. Ha nem kapaszkodik közben a fali karba, biztosan összeesik, mégis azt mondta: „Nővérke, nem venném a szívemre, ha az a szép fehér köpenye vizes lenne. Vesse le, úgy álljon mellém.” Nem is tudtam, hogy csodatévő kútra kötötték a zuhanyrózsát. Hátha nekem is használ. Rám férne, mert azt mondják az orvosok, hogy pár napig istenigazából csak az erkölcsöm javul. Itt vannak ezek a nővér-csibék is. Hivatásuk teljes tudatában figyelik, mit tanulhatnak el az idősebbektől.- Életemben először egy öregúmak kellett volna beadni az injekciót - meséli az egyik nővérke. - Reszketett a kezem, de az oktatóm bátorított. Az öreg végigmért, hüvelykujjával rám bökött, s döbbenten kérdezte:- Ez adja be?- Ő bizony - felelt az oktatóm. A beteg felmérte, hogy nincs más választása, de készülődésemet látva kitágult szemmel érdeklődött:- Maga balkezes?- Igen - válaszoltam. Az öregnek ez már több volt az elviselhetőnél. Ordítani kezdett:- Nem elég az, hogy tanuló, még balkezes is! Azonnal vigyék ki! Különben nem is képzelik, hogy mennyit fejlődött manapság az orvostudomány. Itt van például a talpmasszázs. Hallom, hogy egy másik „gyógyhelyen” jóképű férfi lábát ölébe húzva, talpát masszírozva megkérdi a nővérke:- A bal heréje nem bizsereg? Egy perc alatt rátapintott a lényegre. Bezzeg korábban évszázados megfigyelések szükségeltettek egy- egy egészségügyi tanulság megszületéséhez. De azért azok is találóak voltak. Az egyik szolnoki fogorvos például néhány évvel ezelőtt március idusán egy ladik túlpart felőli végén ülve horgászott a Körösön. A haverja a meredek partról ugrott a csónak üres sarkába, a fogorvos meg mintha parittyából lőtték volna ki, úgy repült a jéghideg folyóba, „Kiszáradni’ ’ vitték az egyik közeli tanyába. A gazda vigasztalta a vacogó fogorvost:- Meglátod fiam, aki Szent György napja előtt megfürdik a Körösben, az nem lesz rühes. Barátunk sem lett az, csak a foga fájdult meg. Mondta is kollégájának:- Csináld meg tisztességgel, ne SZTK-alapon! Tudom, hogy ez nem rendelőintézet, hanem kórház, itt más lehetőségek birtokában nem „SZTK-alapon” gyógyítanak, magamon is tapasztalom, de azért jobb volna már inkább egy faluriportot készíteni, mint innen, a „hetesből” nézni, hogy festi aranysárgára az ősz a Tisza partján a fák leveleit. Simon Béla Környezetünkért Nem először, de sajnos azt hiszem nem is utoljára tesszük szóvá Szolnok tisztaságát. Talán mindig nem is a pénzen múlik a rend, hanem a jóakaraton. Fényképezőgépünkkel most egy kis területet exponáltunk. Fotó: T.Z. A Csokonai utcán elhagyott Trabant, kerekek nélkül ki tudja mióta áll a parkolóban. Mellette kukák virítanak, szeméttel. Tovább, a Hold utca sarkán is árválkodik egy Szöv- taxis Robur kisbusz. A Keskeny János út 14. számú ház omladozik, szemét veszi körül, patkányfészek. Éstfs időben járhatatlan a mellette lévő Bajnok utca. SEGÉLY
