Új Néplap, 1990. november (1. évfolyam, 175-200. szám)

1990-11-13 / 185. szám

1990. NOVEMBER 13. 3 Néplap Megalakult az Eurocontact iskolaközpontja Szolnokon Menedzserek nélkül nem megy (Folytatás az 1. oldalról) Közülük az egyik, a budapesti székhelyű Eurocontact Nyitott Vállalkozóképző és Üzleti Ta­nácsadó Kft., amely tavaly de­cemberben alakult meg. Az ala­pítók elhatározták, hogy a brit Open University (Nyitott Egye­tem) Open Business School (Nyitott Vállalkozó-Menedzser­képző) oktatási módszereit és tananyagát adaptálják hazai vi­szonyainkra. (A nyitott azt jelen­ti, hogy a jelentkezés nincs felté­telekhez kötve.) Nem véletlen, hogy az angliai iskola módszere­it választották az Eurocontact munkatársai, hiszen az Open University menedzseriskolája 1983 óta tevékenykedik kiváló eredménnyel a szigetországban. Ezt mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy Angliában a kor­mány mellett működő egyik szakmai bizottság, amelynek fel­adata az, hogy minősítse a legkü­lönbözőbb iskolákat - nos az ál­taluk felállított sorrend szerint a szóban forgó iskola az első helyre került. Ezt a sikert egy­részt aktuális és magas szintű tananyagaiknak köszönhetik, másrészt pedig annak, hogy au­dio- és videoanyagaik lehetővé teszik, hogy a távoktatás mód­szerét alkalmazzák, amelynek eredményeként a tanulók munka mellett sajátíthatják el a fejlődé­sükhöz szükséges modem mene­dzseri ismereteket. S ami miatt mi is beszélünk róla: annak oka az, hogy nemré­giben Budapest és Szeged után Szolnokon is megalakult az Eu­rocontact iskolaközpontja. Ma­gyarországon jelenleg 280 hall­gató vesz részt tanfolyamaikon, és egy hónappal ezelőtt a Szol­noki Papírgyár Leányvállalatnál is kihelyezett tanfolyam indult. Feladó: Bozsik József Szelevényből Levelezésben a világgal Hetente kap egy dedikált fotót Ha valaki Szelevény törté­netére, vagy mai életére kíván­csi, forduljon bizalommal Bozsik József tanár úrhoz! Igaz, nem könnyű őt megtalálni, mert a ta­nár úr úgynevezett örökmozgó ember, állandóan úton van, inté­zi a kis település ügyes-bajos dolgait. Bozsik tanár úr azt is meg tudja mondani, hogy pl. öt évvel ezelőtt X. Y. tanítványának hogy sikerült a számtan feladat­lapja. Ugyanis a tanár úr minden hasznosíthatónak ítélt adatot, tárgyat összegyűjt, ezeket szé­pen, gondosan rendszerezi és tá­rolja. Bozsik József - önmaga meg­fogalmazása szerint - mániákus gyűjtő. Már maga sem tudja megmondani, hogy szenvedélye mikor kezdődött. A tanár úr gyűjt mindent. Gyűjt pl. olyan újságcikkeket, amik számára fontos dolgokat tartalmaznak. Ezeket gondosan kivágja, papír­ra ragasztja és kötetbe fűzi. Hu­szonnyolc évre visszamenőleg őrzi az iskolában végzett diákok fényképeit, névsorait, aláírásait. A sokféle gyűjtemény birtokosa talán a híres emberektől kapott leveleire és dedikált fényképeire a legbüszkébb. A leveleket, fényképeket természetesen szin­tén gondosan, albumba ragaszt­va őrzi. Lapozzunk bele a híres embe­rek fényképét és aláírását tartal­mazó albumba! A külföldi és ha­zai hírességek jól megférnek egymás mellett. Az album első lapján a monacói herceg, család­ja körében. Aztán Böröndi Ta­más, Kovács Zsuzsa és Németh Miklós dedikált fotója. Utána gyűjteményének egyik legna­gyobb értéke: Gorbacsov arcké­pe. A tanár úr büszkén meséli, hogy a dedikált Gorbacsov-fotót a szovjet követség első titkára személyesen vitte el neki. Kapott Bozsik József fotót Mark Pal- mertől, a pápától, Mitterrand francia, Koivisto finn elnöktől, Kohl német kancellártól, dr. Habsburg Ottótól, és még sok más neves személyiségtől. A de­dikált fotókhoz mellékelt leve­lek hangvétele sokszor egészen személyes. Pl. a János Páltól ér­kezet levél ezt írja: „A Vatikáni Államtitkár tisztelettel értesíti, hogy a Szentatyához küldött le­vele megérkezett. Miközben a Szentatya őszinte nagyraértéke- lését fejezi ki levelével kapcso­latban, örömmel adja Apostoli Áldását.” Josef Riegler osztrák politikus levelében pedig ez ol­vasható: „Én örülük annak, hogy Ausztriának nem csak "hivata­los", hanem magánbarátai is vannak.” Érdekes dolog, hogy Bozsik József tanár úrnak nincs pl. dedi­kált fotója Ceausescutól vagy Erich Honeckertől, pedig a ma­guk nemében ők is „híres” em­berek voltak. Miért? Azért, mert a tanár urat csak azok a szemé­lyek érdeklik, akikből pozitív tu­lajdonságok sugároznak. Dedi­kált arcképet kérő leveleire - mint mondja - elég hamar szo­kott választ kapni. Gyűjteménye átlagosan heti egy levéllel és fotóval gyarapo­dik. Sok esetben nem csak egy­szeri a levélváltás, hanem folya­matos. Ottj áriunkkor éppen Tő­kés László válaszát kézbesítette a postás. Várható, hogy rövide­sen megérkezik Antall József de­dikált fotója is. Bozsik József tanár úr magán­ügynek tekinti gyűjtőszenvedé­lyét, pedig az valahol közügy is. Tőkés László leveléből vett idé­zettel búcsúzunk el tőle: „Mint tanárnak azt kívánom, foglalko­zása hivatás és szolgálat legyen ezután is.” Berki Imre A gyűjtemény egyik értékes darabja: Gorbacsov fényképe napló Erikánál nem ismertem magányosabb em­bert. Ült a gimnáziumi padban, figyelt a magya­rázatra, majd kicsengetés után, amikor felpezs­dült az osztály hangulata és a diákok kitódultak az ajtón, kiáltoztak, nevetgéltek, beszélgettek, ez a lány továbbra is egyedül ücsörgött, esetleg téblábolt ide-oda az üres teremben. Nem szólt hozzá senki, ő sem szólt senkihez. Tele volt gátlásokkal, bezárkózott afölött érzett fájdalmá­ba, hogy ilyen kegyetlen volt hozzá a sors. Erika ugyanis mozgássérült. Először egy pesti intézet­ben tanult hozzá hasonló gyerekek között, aztán szinte hazamenekült Karcagra. Nincs ezen mit szépíteni: annak a gimnáziumi osztálynak, amelybe került, a kivetettje lett. Ennek nyilván ő maga is oka lehetett, hiszen zárkózott volt és elutasító. Félt a jövőtől. Mi lesz vele érettségi után? Van-e értelme ennek az egésznek? Van-e értelme egyáltalán bárminek is? A középiskolai évek vége felé két jóérzésű fiú megértette Erika tragédiáját. Tulajdonképpen ők is magányosak voltak egy kicsit, lévén má­sok, mint a többiek, befelé élők, sokat meditá­lok. Néha beszélgettek már Erikával, néha talán segítettek is neki a tanulásban. Nem lehetett könnyű folyamat ez a közeledés. Aztán sikere­sen leérettségiztek. Eltűntek a szemem elől, bár mindegyikük Karcagon maradt, alig találkoz­tunk. Hallottam, mindhárman az itteni reformá­tus egyházi közösségbe járnak, s igen aktívak. Az egyik fiú azóta főiskolás, a másik most akar jelentkezni, Erika úgyszintén. A leány felkere­sett a napokban. Korábban szinte a szavát sem lehetett venni, most azonban ömlött belőle a szó. A református ifjúsági közösség székelyke­resztúri kirándulásáról mesélt lelkesen, aztán azt is megemlítette, hogy már a gyülekezet nyil­vánossága előtt fel merte olvasni az Igét. Égy másik ember állt előttem. Úgyhogy ez a néhány sor nem is Erikáról szólt, hanem a református ifjúsági közösségről. Ók segítettek neki. Körmendi Lajos Jejjyzet[apof<i Kesergéseimböl Hajdanában, amikor a parasztember földet vagy házat vásárolt, azt is gondosan megtuda­kolta, kik lesznek a szomszédai. Közmondá­sunk is van ehhez kapcsolódóan: "Rossz szom­szédság, török átok." A nép felhalmozódott bölcsessége érződik abban is, melyet úgy tű­nik, a modem időkben mintha elfelejtenénk: "nem kell szeretni a szomszédot, de jóban kell vele lenni." Milyen egyszerű és milyen célsze­rű gondolkodás! A haza földrajzi koordinátái persze nem a föld- vagy házvétel mechanizmusa szerint ala­kultak, hanem a történelem alakította tényezők hatására módosult az ország mai területe. Fáj­dalmas ez, de konkrét. A térkép meghatározó, ahogy a föld- vagy házvásárlásnál a telekköny­vi kivonat vázlata. A térkép ismerete mindig fontos volt - vagy lett volna! - hazánk történetében, mert ha már a jobbról, balról indított eszmei zűrzavarban oly sokszor rosszul mértük fel valós helyünket a világban, azért a szélességi és hosszúsági fokok mondhattak volna valamit! Ma is láttat­ják topográfiai helyünket. Ebben óhatatlanul benne van a lehetséges alkalmazkodás kény­szere is. Jó vagy rossz sorsom úgy hozta, meséli, de még inkább panaszolja ismerősöm - akinek világlátását elfogadom -, hogy a nyári szabad­ságom alatt majdnem mindegyik környező, te­hát szomszédos országban jártam. Eredetileg csak egy országban akarta ismerősöm eltölteni a szabadságát családjával, de a kényszerűség aztán tovább vitte... Hol ezért, hol azért. Észre­vette az egyik szomszédos országban, hogy minden lépését figyelik, a rendőrök CB-rádión "közvetítik" egymásnak, hogy merre halad a kocsijával; máshol nem kapott tejet, kenyeret a gyerekeinek, még máshol a hazaiaknak volt szabad szállodai szoba, neki meg nem; még odább meg az érezhető irigység - "jól megy a magyaroknak" - teremtett körülöttük ellen­szenvet, rossz hangulatot, stb... Apróságnak tűnő jelenségek ezek - közülük néhányat magam is tapasztaltam -, csak hát az úgynevezett "népi diplomácia" sok mindenre figyelmeztet. Kényelmesnek tűnhet persze egy olyan álláspont, hogy na, lám mi akármilyen A Zuhanyhíradó, ez egy megbízható fórum. Mint hírközlő eszköz kicsit nyirkos, sőt most, hogy a sátortető is ráborult a Damira, kicsit párás is, de azért a zuhany rózsáiból megszakí­tás nélkül spriccelnek a frissebbnél frissebb hírek. Ha pedig egy olyan rangos mérkőzésso­rozat zajlik a sárga „hólyag’ ’ alatt, mint teszem azt szombaton délelőtt volt, a Vízügy SE ser­dülő, ifjúsági és junior vízilabdázóinak meccse a Vasas korosztályos játszótársaival szemben, hát jönnek a közreműködők mindenünnen, ahol nedves közegben kergetik a labdát. Az egyik sípos ember Egerből érkezett, a másik Szentesről, a harmadik Szegedről, és a Zu­hanyhíradóból, ha lehet, immár még vastagabb sugárban spricceltek elő a hírek. Mostan az öreg Hasznostól tudakolták, hogy milyen sikerrel indult az önkormányzati vá­lasztáson a sportéletből verbuvált társaival? A köztiszteletben álló olimpiai bajnok csalódot­tan legyintett:- Ugyan, hagyjatok már, szóra sem érdemes. Én kilencven szavazatot kaptam abban a kör­zetben, ahol az első több mint háromszáz voks- sal került be az önkormányzatba.- Hát látjátok, nektek ez a bajotok: Szolno­kon nem szereti igazán a sportot senki, csak a száját tépi mindenki az NB I-es futballcsapa­tért, meg a bajnok vízilabdázókért - csattant fel indulatosan az egyik szegedi bíró.- Nézzétek meg - folytatta -, Szegeden is, Szentesen is és Egerben is egykori vízilabdázó lett a polgármester! Úgy bizony: és csudálkoz- tok majd, hogy ezekben a városokban hogy, hogy nem, mindig fog kerülni pénz, meg jó­szándék a testedzés támogatására. Ami igaz, az igaz: Szolnok most voksolt, és minden fontosabb volt a választóknak, mint az, ki fogja előteremteni a pénzt a mégoly gyengén szereplő focicsapatra, a jobb sorsra érdemes vízilabda-együttesre, és egyáltalán az egész­séges életmódra. Egyszóval, mi szolnokiak, úgy is mint választópolgárok, kissé restelked­tünk ott szombat délelőtt. Ezúttal valóban a kezünkben volt a lehetősége annak, hogy olyan erőfeszítéseket is teszünk a jó szomszédi viszo­nyért, ezt kapjuk cserébe, mert "ők" ilyenek. Mármint a szomszédaink. A "mi, büszke magyarok" téveszméje netán nem sértheti esetleg a szomszédainkat? Az év­tizedeken keresztül belénk sulykolt proletár internacionalizmus rögeszméjétől való jogos szabadulás érzete nehogy valamiféle nemzeti gőgöt teremtsen! Múltbanézően állítom, sajnos ilyesmire, tehát a túlzásokra hajlamosak va­gyunk. Pedig az éntévesztésnek már sokszor megfizettük az árát. Persze nem hihetjük, hogy az "angyalok ka­ra" imádkozik körülöttünk, hogy nálunk min­den jóra forduljon. Éppen a napokban hallottam a rádió híradá­sában, hogy a moszkvai csatában elesett szov­jet és német katonáknak közös emlékfalat állí­tanak fel valahol a főváros határában, ahol százezrek haltak mindkét oldalról. Nálunk is sokan próbálkoznak megbékélést teremteni. A jövő dönti el, mennyire lesz sike­res nemes törekvésük. Nagyon megdöbbentett a múltkoriban az a mezőtúri jelenet, amikor három jeles alkotó- művészünk Megbékélés című emlékművének makettjét a háborús özvegyek, felejteni sosem tudó édesanyák sírva állták körbe. Szipogva kimondott, de lelkűk mélyéről jövő kívánsá­guk meg egyenesen bénított: "Ugye, lelkem művész úr, erre a szép emlékműre csak a ma­gyar hősök neveit írják fel?" Látni vélem most is, szomorúan néztek össze az emlékműterv alkotói. A jegyzetíró meg ezután a földet leste: ná­lunk még a fájdalom is önző. Sajnos nálunk hagyományai vannak a haragtartásnak. Pedig példát kellene mutatnunk a megbocsájtásban. Ne azt kiáltsuk a négy égtáj felé, ami elválaszt bennünket a szomszédos népektől, hanem azt, ami emberséggel összeköthet bennünket. Ismerek olyan mezőtúri házaspárt, aki sose tudja elfelejteni a kémény füstjévé vált gyer­mekeit; valahol Kijev, Vlagyivosztok tájékán ugyanúgy sírnak az édesanyák, mint Drezdá­ban vagy Münchenben. S ahogy nálunk is. Megbékélés kell, nyugalom a túlélőknek. Tiszai Lajos delegátus is jusson az önkormányzatba - hogy a polgármesteri székbe, arra gondolni sem mer­tünk! - aki szívén viseli mind a szurkolók napi közérzetének alakulását, mind pedig a ver­senysport finanszírozásának nem könnyű ter­hét. Kezünkben volt a lehetőség, és nem éltünk vele. Vagy el sem mentünk választani, vagy mindenféle pártkonstelláció fontosabb volt an­nál az egyszerű napi praktikumnál, hogy a sportnak szószólót juttassunk a város legmaga­sabb fórumába. Most persze egyszerű lenne elverni a port a választókon: a Népfenségen, akit pedig nem lehet leváltani. Az igaz, a polgárok ma itt Szol­nokon könnyebben fütyülnek egy-egy vereség után, bármiféle hadszíntéren essen is az meg, mintsem a támogatás lehetőségét keresnék. De tegyük hozzá, nem mindig volt ez így: a szol­noki vasutas-társadalom országos elismerést vívott ki klubszeretetével, futballcsapatához való vonzódásával. Ugyanilyen lelkendezve állta körül 4-5 ezer néző a Damjanich uszodát, amikor a hatszoros bajnokcsapatnak kellett szorítania. Volt törzsgárdája az MTE-nek, de még a légierők NB I-es csapatának is megvol­tak a hívei. Aztán az államhatalmi gépezet egyetlen toll­vonással megszüntette ezeket az emberi közös­ségeket, és megpróbált adminisztratív módon létrehozni másutt, másokat. Erőszakkal, két­balkezes módon, miért sikerült volna? Kérdez­hetné valaki: na és Szegeden, Szentésen vagy Egerben? Valóban: ott is eljátszották mindezt, csak éppen a város sportlétesítményeinek alap­jaiba jobban beleépült a település és a sport szeretete. Nálunk, a Tisza e zajló átkelőhelyén jött is, ment is a sportoló, a sportvezető, az ilyen-olyan irányító, politikacsináló, és vitte magával életünk, identitásunk egy-egy darab­ját. Ebben az áradatban pedig könnyen megfe­ledkezünk azokról is, akik voltak, vannak - és reméljük, még sokáig lesznek. Palágyi Béla Azért nézzen körül, Népfenség!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom