Új Néplap, 1990. november (1. évfolyam, 175-200. szám)

1990-11-13 / 185. szám

4 Rongálok minden kilométerkőnél Ellopják, eltörik, elhajlítják Az ősz és a tél az autósok számára sok kellemetlenséget tartogat. Rosszabb útviszo­nyok mellett a nedves, ködös éjszakákon különösen fárasz­tó a vezetés. Az élesen felfes­tett szaggatott vonal, illetve a műanyag vezetőoszlopok ad­nak ilyenkor nélkülözhetetlen segítséget a tájékozódásban. Mikor a szaggatott vonalat el­takarja a felhordott sár, a fény­visszaverő lapokkal ellátott szélességjelző oszlopok még mindig adnak kellő bizton-, ságot a vezetéshez. A Közúti Igazgatóság Jász­berényi Üzemmérnöksége a 100 kilométeres hosszúságú jászsági útjain évente 6-800 ilyen oszlop cseréjével, pótlá­sával számol. Elvileg ennél jóval kevesebb volna a nor­mális használatból eredő kár, de észrevehető a szándékos rongálás, törés, lopás. Egy ilyen oszlop visszahelyezése 160 forintba kerül. A beüte­mezett kárnál azonban jóval nagyobb a pusztán szórako­zásból eredő rongálás. Külö­nösen Jánoshida és Jászalsó- szentgyörgy, illetve Jászfény- szaru és Pusztamonostor kö­zötti szakaszon jellemző, hogy egy-egy diszkó utáni reggelen az útkarbantartók rendre az út melletti szántás­ból szedik össze a kedvtelés­ből elhajigált vezetőoszlopo­kat. Nem új jelenség ez, koráb­ban azonban nem volt még ilyen mértékű rongálás. Mindezek nemcsak fölös­legesen jelentenek többlet- költséget a karbantartóknak, hanem veszélyesen rontják a közlekedés biztonságát is. Ebbe a sorba tartozik a nyár végi automata forgalomszám­láló berendezések eltulajdo­nítása is. Haszna nem volt be­lőle a kíváncsi tettes(ek)nek, de tönkre tett(ek) egy fontos mérési sorozatot. Ötévenként ugyanis fokozott forgalom- számlálást tartanak a közuta­kon, melyből fontos követ­keztetést vonnak le az adott szakasz forgalmi jellemzői­ről. Azok alapján tervezik, ütemezik az útkarbantartást, a megerősítést, aszfaltozást, esetleg a szélesítést. Az úgynevezett kézi forga­lomszámlálás kontrolljaként először idén egy ügyes kis szabadalommal gépi számlá­lást is végeztek. A Jászságban négy kis berendezéssel tíz he­lyen kívánták az adatokat rög­zíteni, mégpedig úgy, hogy a burkolatra szigetelt rézveze­téket ragasztottak fel. Ezek a huzalok érzékelték az áthala­dó forgalmat és az árokban elföldelt szerkezet rögzítette a jeleket. Néhány nap múlva azonban kettőt eltüntettek, máshol az üres dobozt vitték el, majd fel­szaggatták a vezetékeket is. Ezután nem is folytatták a kí­sérletet tovább a maradék ket­tővel. A közvetlen anyagi kár nem jelentős, 60-70 ezer fo­rint, az adatok azonban hiá­nyoznak, amely nem kis gon­dot jelent a kiértékelőknek. A tíz helyett ugyanis csak négy szelvénynél volt eredményes a számlálás. L.P. Néplap 1990. NOVEMBER 13. Szerelvény a szállodasor utcájában. Előzni csak kamikázéknak. Tessék, csak tessék. A hátsó utasok élveznék a csattanást... natautóbuszszerelvénysétakocsi (a megfelelő résznél kérjük dudál­ni) szolgálatba állt a mindenfélére kapható, pihenni vágyó sokada- lomban. S jött-ment, jött-ment, amíg utolsót nem csengettek. Közvetlenül az első csengetés előtt. Végtére is, ha nincs gyerek, az egész Lilli-Put úgy nem ér semmit, ahogy van. Viszlát, túrkevei csodajárat jö­vőre, ugyanitt. Hány forinttal drá­gábban...? Kép és szöveg: Igriczi Zsigmond Rendszám is van: 835-18, megállóhely is. Beszállás a siófoki körjáratba. De jó is volna, ha most is olyan jó idő lenne! csengőszóval méltatta, ami annyit tett: tessék, tessék, lehet beszállni. Előkerült a nyári képek mellett a fiókrendezéskor egy pár tavaszi, melyekkel nem tudtam mit kezde­ni. Túrkevén jártamban, ahol aTi- szántúli Autójavító Kisvállalat in­novációs tevékenységéről - ma­gyarán arról, mi a fenét találnak ki, ha bedöglik az IFA-piac - ér­deklődtem, s csak úgy mellesleg belebotlottam egy furcsa szerzet­be. Messziről vonat-vonatocska, közelről álcázott mikrobusz, még közelebbről fapados városnéző szerelvény. De ahogy én Keve Cityt isme­rem, aligha van szükség motori­zált kitekintésre az egyik saroktól a másikig. Ezt tán nem ide készí­tették. De akárhová is, megdol­gozhattak a különös és persze na­gyon egyedi masinával. Annyira elmerültem az akkori ügyeletes gazdaságpolitikai zsenialitásban, hogy el is felejtettem megkérdez­ni, hova-minek-mivégre és mennyiért? Mindenesetre: katt jobbról, katt balról, egy-két képet megér, a film elbírja. Aztán egy kánikulai délutánon a siófoki Matróz étterem előtt csi­lingelős, dudálás, és: tessék, tes­sék, lehet beszállni. A régi isme­rős, a saját lábán a Balatonhoz vándorolt túrkevei kismotorvo­Hopp, egy csudabogár az autójavító udvarán a műhely falánál, méla csendben. „Mi lesz velem?” ugyanis erre következtetnek ab­ból, hogy a szerelvény vezetője meg nem állt útközben senkit le­pofozni. Ha hallotta volna az utánakül- dött megjegyzéseket - mi van öcsi, elvesztetted a talpfákat? Nézzétek már, eltévedt a viciná­lis! Húzódj félre a cirkuszjárattal! - alighanem a szerelővasas tár­gyaláshoz folyamodik. De ha mégis hallotta, akkor bizonyos, hogy szelektív a hallása, mert az „anyagyereakisvonatonénisaka- rok” alaphangú szózatokat vidám Utazás Lilliputba - forintért Tessék, csak tessék, hölgyeim és uraim, cserkészek és úttörők, s mindenki, akinek pénze van! Fo­rintért, csörgő magyar inflációs obulusokért, amíg a készlet tart. Mármint az Önöké. Egy menet hatvan forint, Lilliput-járat indul. Útvonal: Túrkeve-Dunaföldvár- Cece-Simontomya-Enying-Sió- fok. No, itt a hatvan, az ide tartó út csak a ráadás, az üzemi járat. A Balaton-part déli fővárosában ­míg csak volt kivel, szorgosan tet­te körutazásait a „színtelen” vo­nat a gyerekek örömére, az el­őzésre hasztalan váró autósok bosszúságára. Végigrepesztett a városon, le a parti sétányra, a szállodasorra, s a vezető időnként harminckettőről harmincnégyre fokozta a sebessé­get, úgyhogy valójában a hangse­bességnél gyorsabban sikerült közlekednie. Szakértő elemzők Levél a komától Mint hisztérikus kölykök Igaz kománk! Örvendünk, hogy viszontlátott téged a szülőföld, annak már kevésbé, hogy nem valami vidám alkalomból. De talán már tompul benned a fájdalom, ezért én sem feszegetem utazásod apropóját, saj­nálattal nyugtázom, hogy nem találkoz­hattunk, és szorítunk neked, hogy hosszantartó legyen az az érzésed, mi­szerint te már csak ott vagy otthon. Én meg az itthoniakról írnék. Kedves Lajos, itt az élet továbbra is zajos. (Használhattam volna kemé­nyebb jelzőt is, de így legalább rímel.) Kománéd borzasztó sokat idegeskedik, esténként rángat a tévéhez, hogy megint Cornelius Rosiianu a bemondó, biztos valami disznóság készül újra. Ezt a po­jácát te nem ismered, egészen szürke figura volt régen, amikor a diktátorhoz intézett dísztáviratokat olvasta be. Most a vátrások kebelbarátja. Egészen elkes- kenyíti a száját és laposan néz, amikor például bemondja, hogy valahol felrob­bant egy gyár, és ezzel kapcsolatban a Románia Maré című újságban doku­mentum jelenik meg a bizonyítékokról, hogy a tettesek magyar diverzánsok. Miután elhangzott egy felemelően ünnepélyes műsor Avram láncúról, ez a keskeny szájú mondta be azt, amiről ittjártadkor te is hallottál, hogy éppen most kapták a hírt, Marosvásárhelyen öt magyar polgár felmászott Avram láncú szobrára és letépte róla a román zászlót. Neked megsúgom komám, itt úgysem hallják: ha én román lennék, aki eddig csak itt, Bukarestben vagy környékén élt, ettől a hírtől felkerekednék Maros- vásárhelyre, elővenném a helyi rendőr­főnököt, hogy ott holmi magyarok miért mászkálhatnak unzsenír a számomra drága szobron. Vagy legalább megver­nék egy magyart. De itt semmi mozgo­lódás. Elhangzik egy vérlázító hír, az emberek pedig rá sem hederítenek (nem úgy, mint az erdélyi románok), esetleg az érdeklődőbbek várják a cáfolatot. Senki sem lepődött volna meg, ha a cáfolat így hangzik: nem öt magyar pol­gár, csak négy, nem a szoborra mászott fel, hanem a szemközti zsúfolt busz­megállóban várakozott, a szobron pedig nem is volt zászló. Leveledből tudom, hogy te is sejtetted a hamisságot, még­pedig igencsak helyesen. A teljes való­ság az, hogy négy magyar fiú egy román kislánnyal bebotorkált a szobor körüli virágágyásba és letaposott néhány fű­szálat. Részegek voltak. (Mi csak tud­juk, hogy ilyenkor az ember könnyen összetéveszti az ágyást az ággyal.) Mi­vel kérdezted, küldöm a jelentést az íté­letről: a gyorsanítélő törvényszék fejen­ként két év börtönbüntetést szabott ki - a négy fiúnak... A televízió nagyon sokszor leégett már az ilyen lázító hírekkel, Rosiianu mégis minden második vagy harmadik napon keskenyre húzza a száját a tévé­híradóban. Hogy ő nem szégyelli meg magát, az érthető, de a televízió? Az intézmény?... Na jó, nem teszem magam naivnak, nehogy azt mondd, hogy mi van velem, miért nem akarom észreven­ni, hogy mindez irányított, kiszámított akciósorozat része?! Persze, hogy az. A mesterek pedig „a tudatosan épülő tár­sadalom” ideológiáján nevelkedett dok­torok. Csakhogy a szocializmusban volt valami céltudatosság, minden eszközt, módszert annak az (egyébként elérhetet­len) célnak vetettek álá. De most mi a cél? Tovább lejáratni a hatalom hírközlő szerveinek a tekintélyét? Hiszen mahol­nap egyetlen szavukat sem fogják elhin­ni. Még azok sem, akik írják vagy be­mondják. Külön talán az a Románia Maré. En­nek a főfiguráit ismered, az egyik Eugen Barbu, Ceausescu irodalompolitikusa, a másik Vadim Comeliu Tudor, egykori udvari költő. (Jobb román lapokban így írják a nevét: V. C. vagy W. C. Tudor.) Ez a hetilap akkorákat hazudik, hogy még nacionalista románok is belesápad­nak a szégyenbe, hogy ilyen szemét la­pot miért nem tiltanak be. Olyan ez a Románia Maré, mintha a nürnbergi per idején Németországban megjelenhetett volna egy zsidógyűlölő, Hitler-ajnározó újság. Már nem is nagyon olvassák, Bu­karestben ott áll nagy halmokban, csak az a baj, hogy veszik a magyarok, mint a cukrot, egyesek humornak, mások vér­nyomásemelőnek, megint mások pusz­tán kíváncsiságból, hogy milyen újabb rágalmakat találtak ki ellenünk. Alig bírjuk lebeszélni róla a székelyeket, hogy ne ők tartsák el a pénzükkel ezeket a csau-keselyűket. Drága komám, megint nagyon halkra fogom a szavam, nehogy itt meghallják: nem értem ezeket a fickókat. Mégiscsak tanult emberek, a fejükben van a tudo­mányos kommunizmus egész építmé­nye, hát azt sem képesek belátni, hogy kevesebb dérrel-durral sokkal többre mennének? Itt van a bukaresti magyar suli ügye, már jeleztem neked, mekkora cirkuszt rendeztek itt, amíg visszakény- szerítettek két román osztályt. Na már most. Minden normális ember azt hitte, hogy ezután egy darabig teljes csend lesz, legalább amíg jól beindul a tanítás, aztán lassan-lassan ez a két beépített osztály elkezd mozgolódni, mit tudom én, esetleg úgy, hogy a magyar tanárok ellen tüntetni kezdenek, ha buktami me­részelnének a román osztályokban, kö­vetelnék vissza a román tanárokat és így tovább, de csak a tanév közepe táján, amikor már lehetetlen volna minden más megoldás, mint a vegyes iskola és vegyes tanári kar visszaállítása. De ad­dig szelíd bárányokként viselkednének, hogy ha a magyar tanulók vagy szülők csak egy szó kifogást is emelnének je­lenlétük miatt, nyomban felpattanhassa­nak: áhá, nem bírjátok a szagunkat! Lajos drága, elképesztően sötét jövő várna a romániai magyarokra, ha ilyen okos ember lenne a Vatra meg a Romá­nia Maré élén. Mert ehelyett mit csinál­tak? Szeptember 15-től, a tanévnyitótól még egyetlen nyugodt nap sem volt a bukaresti magyar iskolában. A román osztályok tüntetnek az egyébként román igazgató ellen (nemzetáruló), a fizikata­nár ellen (mert zsidó), szünetben abla­kot törnek ki, hogy az üvegcserép meg­sebesít egy tanárt az udvaron, „ismeret­len” tettesek betörik az igazgatói iroda, a titkárság ajtaját, stb., stb. Es mindeh­hez a Románia Maré szerkesztőségétől kapják a kiképzést. Hát van ott ész? Arra kényszerítették a magyar szülőket, hogy komoly lépésre szánják el magukat. Egyik nap iskola helyett a templomba küldték a gyermekeket, odacsődítettek egy rakás újságírót, követségi embert, hogy lássa a világ, mik történnek. Egy darabig az volt az érzésem, hogy valami tettlegességet akarnak kiprovo­kálni, és akkor beindulna a marosvásár­helyi forgatókönyv. De ha látják, hogy nem megy, minek erőltetik a dolgot? Lajoskám, eljutottam a felismerésig, hogy mindebben még annyi tudatosság sincs, mint a szocialista építőmunká­ban. Ezek olyan hisztérikus kölykök (nem tanulók), akik nem tudnak bele­nyugodni kedvenc játékuk elvesztésébe és annyira belehergelték magukat az őr­jöngésbe, hogy képtelenek leállítani a motort. Nagyon sajnálom kománédat, a leve­leidben próbáld meg te is nyugtatni, hogy ne guruljon be minden alkalom­mal, mert ha csak egyetlen embert ideg­lázba hajtanak, akkor már célt értek el ezek a pokolfajzatok. Bizony sokaknak jól fognak a te vigasztaló szavaid, még akkor is, ha a magyarországi ellentmon­dásos világról írsz. Az úgyis egy más világ. Milyen más világ! Én csak tudom, még emlékszem, a vendéged voltam a nyárom. Kománédra is nagyon ráférne egy kis lazítás. Hívjad. Bíz’ isten, nem azért, mintha pár napra szabadulna akarna tőle y ­Árpád, a komád

Next

/
Oldalképek
Tartalom