Új Néplap, 1990. november (1. évfolyam, 175-200. szám)
1990-11-10 / 183. szám
8 Irodalom, művészet 1990. NOVEMBER 10. Kortárs elbeszélők ,A zebu, más néven púpos tulok (Bos ilndictus) a páros ujjú patások alrendjének szarvasmarhafélék családjába tartozó kérődző, a szarvasmarhához hasonló külsejű és nagyságú állat...” definíciót, jóllehet nem volt benne a biológia-tankönyvben, s tanítását az Oktatási Minisztérium „Tanrend és utasítása” sem írta elő, az internacionalizmus jegyében Julius Fuc síkról elnevezett (azelőtt Pázmány Péter) gimnázium minden diákja fújta az I. a osztálytól a IV. d-ig. Ennek az érdekes oktatástörténeti jelenségnek pedig az oka, hogy Kovács tanár urat (kit ez idő tájt tanár elvtársnak kellett az iskolában szólítani) hajdan a keresztségben, talán e családnév mindennapiságát ellensúlyozandó, Zebulonnak nevezték el bohókás szülei. A tanári pálya kezdetén Kovács Zebulonnak elég volt bemutatkoznia ahhoz, hogy a diákemlékeztben Zebu legyen, s elég volt valamelyik tanulónak a lexikont - véletlenül - a zebunál kinyitnia, hogy az egymást követő diáknemzedékek szájhagyomány útján egymásnak adják az egész meghatározást: „...színe vörös vagy sárgásbarna, szarvai rövidek, fülei hosszúak és lógók. Háta elején púp alakú zsírcsomója van.” A púp... az nem stimmelt, Zebunak nem volt púpja, csak rossz, beesett tartása, mint a hosszúra nőtt, ám a sporttól tartózkodó embereknek általában. Egy nyirkos, ködös őszi reggelen Zebu majd kétméteres alakja kisfiúsán félrefésült vöröses hajával, mindig komor vagy inkább savanyú, egy két szeplőt is felmutató ábrázatával megjelent a IV. b kinyílt ajtajában. Ott állt az egy dobbanással felálló fiúk előtt, immár kitisztított viharkabátjában. Az új viharkabát zsebét - óra alatt - vagy két hete tömték tele a ül. a-ban krétacsonkkal, összegyűrt papírgala- csinokkal, almacsutkával, zsíros kenyér végével és más, az olajozott padlótól feketévé vált szeméttel. Zebu állítólag már-már sírt, amikor meglátta összema- szatolt, meggyalázott új viharkabátját. „Mit fog szólni a feleségem? ! ” - morogta, mert a feleségétől - mondják reszketett. Most ím, a viharkabát ismét kitisztítva, üde zöld, Zebu tüntető akkurátussággal helyezi el az osztály előtti fogason. A szeme nyilván rajta lesz, isten kegyelmezzen annak, aki majd a kabát felé közeledni mer. Az e fölötti röhögés ingerét azonban mindenkivel lenyeleti a várható felelés. A hetes közben jelent: „Osztálylétszám negyvenkettő, hiányzik Barabás.”- Hm...? Tán csak nem érezte meg, hogy felelés lesz?- Azt beszélik, a bátyja után szökött Budapestre.- Különös... - nézett maga elé Zebu. - Ott tán nem kell tudni a gyökvonást?... Áz osztály azonnal megérezte a lehetőséget, és megpróbálta elmismásolni a felelést. „Talán nem is kellene órát tartani...” „Inkább beszéljük meg a fejleményeket! ”- kezdték mondogatni innen is, onnan is.- Az kérem lehetetlen - válaszolta rá, ugyanis a három leggyakrabban használt szava a lehetséges, a lehetetlen és a különös volt.- Pesten forradalom van...- Lehetséges... - motyogta Zebu, immár az osztálykönyvet lapozva, majd hozzátette: - Itt viszont matematikaóra... Zebu nem volt jó tanár. Nem hagyta gondolkodni a tanulókat. „Tudja, nem tudja? Elégtelen!” A gimnáziumban ő volt „a matek”, s kíméletlenül buktatott. Homyák András: Zebu Egyszer az iskola legjobbját, a Rákosi Mátyás matematikai verseny győztesét is bezúgatta, mert annak más eredmény jött ki a füzetében, mint neki a táblán. Az eminens tiltakozott, hogy Zebu hozzáadta a hetes által fölírt dátumot is az osztlophoz. „Lehetséges” - mondta ő, és kitörölte. Mármint a dátumot. A végeredmény és az elégtelen maradt. Nem, Zebu nem volt jó tanár, ő diáknak lehetett jó. Mondják, hogy németül és franciául is tudott, s egyszer kiszaladt a száján, hogy az utóbbi időben keveset foglalkozott a kínai irodalommal. e nem volt közlékeny, és könnyen zavarba is lehetett hozni. A negyedikesek egyszer egy meztelen nő képét mutatták neki a szünetben, mire elvörösödött, és azt dadogta: „Na de kérem... én nős ember vagyok!” A tantestületben sem szólt. Míg a tanárok a pesti eseményeket vitatták, ő homlokát az ablak hűs üvegének nyomva a park fáit nézte. Hanem, ha felelés volt, mint most, akkor mindenki reszketett. f m ekkor az óra nem várt for- /* dulatot hozott. Az ajtó kiA nyílt, és a Zebuéhoz hasonló, ám kopott viharkabátban, karján nemzetiszín karszalaggal megjelent Barabás.- Lám csak! Barabás is megtisztelt bennünket! Foglaljon helyet! És ha levetkőzött, akár ki is fáradhat a táblához. Ha nincs ellene kifogása...- De, van - így Barabás, és a kigombolt viharkabát alól egy súlyos, dobtáras géppisztolyt húzott elő. Zebu fölényes, tanáros szellemeskedése rémült dadogásba ment át:- Kérem, ez... Ez miféle...?- Ez, tanár úr, valódi. - És Ze- bura fogva a fegyvert fémes csat- tanással felhúzta a veszedelmes szerszám závárzatát. - Hetvenkét lőszer van a tárban. Biztos több, mint ahány karó be van írva e nyájas gyülekezetnek. Nekem magamnak van vagy kilenc...- Barabás fiam... Ez nem játék... ez...- Nem bizony, „tanár elvtárs ’ ’. Az a világ már elmúlt. Ez halálosan komoly. így hát tessék csak szépen kiradírozni mind. Adjatok gumit neki! A z első pádból Csécsei készségesen kivitte radírját, és egy fejbiccentéssel átadta. Amikor Zebu a névsor végén lévő Zengő öt egyesét is kitakarította a naplóból, Barabás bólintott, és vállára vetve a fegyvert, távozott. Hogy miként folyt volna tovább az óra, nem tudni, mert a felcsapó morajt a csengő vágta szét. Zebu felállt, s hóna alatt az osztálykönyvvel, távozott. Az esetnek persze még a szünetben híre ment. Másnap vasárnap volt, hétfőn fjedig az események elérték a Julius Fucsik (azelőtt Pázmány Péter) Gimnáziumot. Az órák egyre langyosabbak lettek. A testnevelő bordás fal helyett a Kos- suth-nótát énekeltette, a magyar irodalom tanára - nem tudni miért - őrséget szervezett a kapu elé, maga karszalaggal járt-kelt, és egy 48 mintájú kispuskát hurcolt mindenhova. Egyszer-két- szer haza is küldték a népet. November közepe táján lett ismét sűrűbb a tanítás. Lyukasórákról már szó sem lehetett. A testnevelő tanárt áthelyezték a közgazda- sági technikumba, a magyartanár helyett is másvalaki jött, s lassan megteltek elégtelennel a matematika dolgozatfüzetek. Egyik nap iskolába jött Barabás is. A tanári asztal szélére tette orvosi igazolását, miszerint tü- szős mandulagyulladása volt, és beült a helyére. Csak annyit kérdezett: „Mi az ábra?” Mit lehetett erre válaszolni? „Semmi...” Amikor a harmadik órára Zebu megérkezett, és a hetes jelentette, senki nem hiányzik, döbbent lett a csend, Zebu nem nézett Barabás padja felé. Simán ment az óra, ahogyy szokott, hárman bezúgtak, de a levegőben ezen túl is volt valami furcsa. Az óra közepén aztán kivágódott az ajtó, és az igazgató lépett be egy idegennel. Zebu „Föl! Vigyázz!”-! vezényelt. Az igazgató és az idegen hosszan fürkészte a mozdulatlanul álló fiúk tekintetét. Végül Zebu törte meg a csendet: „Igazgató kartárs, történt valami?”- Lépjen ki az illető! - szólt az idegen. Az igazgató pedig Zebu- hoz intézte szavait: - Gépfegyvert fogtak rád. Mindent tudunk...- Énrám? - így Zebu. - De hisz ez képtelenség. Panaszt tettem volna ilyesmiért? Fegyvert?! Nevetséges! Hiszen ezek gyerekek...- Az egész iskola beszéli. Nos, ki volt az illető?!- Ugyan már, nevetséges pletykálkodás. Ti hallottatok ilyenről, fiúk?- Na, majd tisztázzuk - fürkészte az idegen a tekinteteket.- Nincs mit tisztázni kérem. De ha bármi ilyesmi történne, jelenteni fogom. Ezt megígérhetem. A z igazgató és az idegen komoran távoztak. Zebu orrára csúszott szemüvege fölött hosszan nézett utánuk, majd az ugyanolyan döbbenten leült osztályra:- Még ilyent! Ez a világ teljesen megbolondult. Na de végre folytatjuk az órát. Felkérem Barabás professzort, hogy a szinusztétellel kapcsolatos nézeteit ossza meg velünk... Szepesi Attila: ARS AMATORIA (részlet) Leülsz, a szoknyád felcsúszik a térdeden, futó árnyék incselkedik, játszik velem. Visszfényekkel a zöld, a kék, az ibolya fonódik a könnyű szövet fodraiba. Alul a vibráló opál derengve, mint tört fény a tenger elfutó hullámain. Fényszilánkok keringenek térded körül, bukdosó, aranyzöld halak elevenül: a levegő fodrai közt csillámlanak, a vibráló, szeptemberi sugár alatt. Aztán a szoknyád araszolva feljebb csúszik, új árnyakat vet, tétován nyugszik kicsit. Az ujjaid a pereménél játszanak - a fejed félrehajtod és felkacagsz. Kultúra és önkormányzat Csak a jövőben bízva lehet... A közművelődés dolgozói bőrükön érzik, hogy a kultúrára szánt forintokból fillérek lettek. A korábban sokakat vonzó tevékenységi formák sorra szűntek meg a pénzhiány miatt, neves amatőr néptáncegyüttesek egyre kevesebb fellépési lehetőséget kaptak, s ha érkezett is egy-egy külföldi meghívás, úgy kellett összekuncsorogni a rávalót; nem ritkán a táncosok fizették. A kórustagok havonta fizetnek azért, hogy együtt énekelhessenek, s legyen „aranytartalékuk”, ha a gazdag repertoár legszebb darabjait határainkon túl kell megcsillogtatniuk... Hosszan sorolhatnám még azokat a nehézségeket, amelyek többek között az amatőr művészeti mozgalom fennmaradását és továbbfejlődését is veszélyeztetik. A művelődési intézmények vezetői, munkatársai gyakran tapasztalták, hogy a remek elképzelések pénzhiány miatt nem valósulhatnak meg. Néhol már csak csöndes vegetációra futja, s jó szerencsére várva tengetik mindennapjaikat. Hogy ez a jó szerencse valóban beköszönt-e, előre nem tudhatjuk. Abban reménykedünk, hogy az új vezetés, a helyi önkormányzatok döntéshozó szakemberei fokozottabb érzékenységet tanúsítanak a művelődés iránt. Talán most igazán valós helyükre kerülnek az értékek, a továbbadásra érdemes tevékenységi formák, a magas színvonalú művészi produktumok. Ám azok mindenhol, megfelelő anyagi és szakmai támogatással. Hogy a kulturális intézmények igazgatói székében zömmel még a régi éra emberei ülnek? Ez önmagában nem baj. Baj csak akkor van, ha a poszton lévők a korábbi beidegződések, kapcsolat- rendszerek alapján kívánják folytatni tevékenységüket, s vezetési stílusukon mit sem változtatva, ám a megújulásra való hajlandóságukat váltig hangoztatva fognak hozzá a munkához. Hogy a megfelelő helyre igazán rátermett emberek kerüljenek, az a beosztottaktól is függ, akik - remélhetőleg - bátran kifejtik véleményüket arról, milyen „főnök” keze alatt kívánnak dolgozni a jövőben. A tehetség alapján történő kiválasztásnak fontos tényezőnek kell lennie, hiszen az önkormányzatok számára is csak ez lehet az együttműködés alapja. A közös mankó pedig az ügyszeretet és a jövőt tekintő felelősségtudat. Ennek birtokában már most, az együttes munka elején eldönthető: mi az, ami követésre érdemes, és mi az, amit másképp kell csinálni. A döntéshozatal felelősséget kíván, s a döntéshozóknak otthon kell lenniük a közművelődés területein. Mivel minden ember nem lehet egyformán képzett, szükség van tájékozódásra és tájékoztatásra. Erre pedig legalkalmasabb kalauzok csak a nagy múlttal rendelkező szakemberek lehetnek. Éppen ezért tartom remek ötletnek a Somogy Megyei Művelődési Központnak az ön- kormányzatok döntéshozó tagjaihoz címzett körlevelét, amelyben a megye művészeti életével szembeni egyéni felelősségre hívják föl a figyelmet, s mintegy tálcán kínálják munkatársaik segítségét. Mivel állnak a rendelkezésünkre? Nos, szinte mindennel, ami a közművelődést érinti. Vállalják azt, amit eddig tettek, s amit ezután szeretnének tenni: a művelődési intézmények szakmai irányítását, a művészeti csoportok segítését, vezetőinek képzését, az egyénileg tevékenykedő művészek menedzselését. S ezenkívül még számos más, technikai jellegű dolgot: helyi újságok szerkesztését, nyomdai termékek előállítását, videofelvételt. A hagyományos kultúra értékeinek kutatásával, feldolgozásával és továbbadásával még behatóbban kívánnak foglalkozni. Mintegy nyomatékosítva Csoóri Sándor üzenetét: „A hagyomány az a legfontosabb láncszem, amelyre a zavarba esett jövőnek múlhatatlanul szüksége van”. A közelmúltbéli néptánctalálkozón elhangzott szavak a közművelődésre is vonatkoznak. Ám az, hogy mit őrzünk meg és mit számolunk fel, rajtunk áll vagy bukik. S hogy ezt jól tegyük, bizakodóknak, egy együttműködésre hajlandóknak kell lennünk. Csak így éri meg. Lőricz Sándor Százötven éve született Rodin és Monet Mozgásba oldott érzelem - a múló pillanat megszállotja Gondolkodó 1840. november 12-én született Párizsban Auguste Rodin, a francia szobrászat kiemelkedő, nagy hatású mestere. Alkotásai a mozgás és a nagy emberi indulatok plasztikai kifejezése révén az egyetemes szobrászat örök érvényű remekei maradnak. Művészi szemléletével századunk ugyan szembefordult, mégis ő a modem szobrászat első képviselője. Művészeti felfogása rokon volt az impresszionista festőkével, akiknek baráti társaságához is tartozott szobrainak nyugtalan mintázása, a festői fény-árnyékok teljes kiaknázása, a pillanatnyi benyomások tökéletes kifejezése révén. Műveinek súlyos anyagszerűsége, mély emberi tartalma és szimbólumteremtő ereje azonban szétfeszítik bármely iskola vagy stílusfogalom határait, korának egyedülálló, egyetemes jelentőségű szobrászává avatják. Pályáját hosszú ideig nyomor és sikertelenség kísérte. Tanulmányait 14 évesen Párizsban kezdte, ahol kőfaragással kereste meg kenyerét. 1864-ben jelentkezett első zseniális művével, a Törött orrú férfi-vei, de a zsűri ezt visszautasította. A kudarc nem tántorította el. 1864-től hét évet A. Carrier-Belleusenél tanult. Olasz tanulmányút után készítette első főművét, az Érckorszak-ot (1877), mely élete derekán meghozta számára a sikert. Utána sorjáztak heves vitákat kiváltó főművei, melyek nemcsak saját fejlődésének, hanem a modem szobrászatnak is mérföldkövei, mint az 1880-tól kezdve mintázott Musée des Arts Décoratifs főkapujának sokalakos kompozíciója, melynek ötletét Dante főműve, a Pokol kapuja adta. E kompozícióhoz tartozik a párizsi Pantheon lépcsőjén álló, monumentális Gondolkodó, mely már megvalósította fő törekvését, az érzelemnek, a lelki tartalomnak a mozgás, a mozdulat által való éreztetését. Klasszikussá vált szoborcsoportja a Calais-i polgárok, melyet a város tanácsának megrendelésére 1884-ben kezdett el mintázni. A jellemábrázolás monumentális példája Balzac-ról készített szobra (1898) és Victor Hugo emlékműve (1896). Jóformán éjjel-nappal dolgozott. Számos európai múzeumban láthatók kisebb méretű remekművei. A csók, az Örök tavasz (1894) egy példánya a Szépművészeti Múzeumban is látható. Claude Monet, a francia impresszionista mozgalom vezéregyénisége is 150 éve született. 1863- ban tűnt fel a párizsi művészeti életben, amikor Manet Reggeli a szabadban című képe a Visszautasítottak Szalonjá-ban témájával és az akadémikus megszokottságok- tól távol álló festésmódjával óriási botrányt kavart. Neve összefonódott a fény kifejezési lehetőségeinek kutatásával. Korai képein légköri hatások bontják fel a formák zárt körvonalait, a vibráló fényben életre kel a város színes forgataga (Quai du Louvre, 1866, Terasz Le Havre mellett, 1867.) Utolérhetetlen szépségű és vál- tozatosságú vízparti tájképei miatt a vizek Raffael-jének is szokták nevezni. Áz impresszionizmus névadó képe és szimbóluma is tengerparti tájkép: Monet 1872-ben Le Havre kikötőjében festette. A hajnali ködöt áttörő vérvörös napkorong, melynek tükörképe a tenger vizében remeg, a múló pillanat pontos megfigyelésen alapuló, mégis költői finomságú ábrázolása, mely az európai festészetben számtalan követőre talált. Monet 1872-78 között Argen- teuilben élt. Ezek az évek az impresszionizmus kiteljesedésének évei. Festészetének csaknem kizárólagos témája a táj. Képein végig tanulmányozta a különféle megvilágítási hatásokat a tűző napfénytől (Az Argenteuili híd, 1874) a felhőfátyol mögül előderengő, sejtelmes megvilágításon át (Vitorlás Argenteuilben, 1873) a füst és gőz színhatásáig (Saint Lazare pályaudvar, 1876-77). B. I. A rgen teu ili híd
