Új Néplap, 1990. november (1. évfolyam, 175-200. szám)

1990-11-10 / 183. szám

1990. NOVEMBER 10. Irodalom» művészet Én és a kisöcsém Szolnokon Épül, szépül az új színházépület Szolno­kon, szemet gyönyörködtető módon. En­nek ellenére az idei bemutatók nem ma­radnak el, még úgy sem, hogy az új szín­ház megnyitása csak április elejére várha­tó. A színház művészgárdája azonban ad­dig sem pihen. Szolnokon, a Megyei Mű­velődési és Ifjúsági Központban viszi színpadra november 23-án a tizennégy év­vel ezelőtt már bemutatott Eisemann-Szi- lágyi zenés vígjátékot, az „Én és a kis­öcsém” c. musicalt. A darab egyik táncos próbáján járva kérdeztük meg Koós Olga érdemes és ki­váló művészt, a zenés játék rendezőjét a színpadra állítás szándékairól. Különös te- ■ kintettel arra, hogy ez a mű az idősebb színházkedvelők számára már ismert az Koós Olga rendezés közben. 1966-os szolnoki bemutató alapján, s az azóta látott tévéfeldolgozásokból is. Koós Olga elmondta, hogy ebben a fe­szült világban szeretne egy olyan, az em­bereket vidámító, feloldó darabot színpad­ra állítani, amelyben mindenki, aki meg­nézi, megtalálja a maga kikapcsolódó szó­rakozását. Azt a felüdülést, amelyet ez a kellemes darab hangulatával, kiváló szí­nészeivel, a jó zenével és a látványos tán­cokkal tud nyújtani. Igazi musicalt szeret­ne a rendező a nézők elé bocsátani, még ebben a rendkívüli helyzetben is, amikor gyakorlatilag egy kisméretű, függöny nél­küli színpadon kell bemutatni a szolnoki nézőknek a zenés játékot. A rangos szereplőgárdából mindenkép­pen meg kell említeni Újlaki Lászlót, aki már az 1966-os bemutatón is főszereplő volt, valamint Kozák Ágnest, Spolarics Andreát, Mucsi Zoltánt, Czibulás Pétert, Sebestyén Évát, Szabó Gyula erdélyi ven­dégművészt, aki egyben a darab koreográ­fusa is, Czakó Jenőt, Turza Irént és Éliás Katalint. A díszleteket és jelmezeket Csík György tervezte, a karmester Károly Ró­bert. Bemutató: november 23-án este, 19 órakor a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban. Az érdeklődő közönség a da­rabot láthatja még november 24-én, 25-én és 30-án. L. Gy. Hagyományok Múzeumok sorsa a tét Eddig hol bővebben, hol szűkebben, de azért mindig is csurrant, cseppent a köz­ponti költségvetésből kultúrára és a kultu­rális intézmények fenntartására, a tudo­mányos és közművelődési feladatokat is ellátó múzeumokra. A jelenben és a kö­zeljövőben ezek a központi pénzek alapo­san megcsappannak.Éppen emiatt a múze­umféltő feltételezés eljut napjainkban in­tézményi létük megkérdőjelezéséig is.És nem is alaptalanul. Érthető az aggodalom, a városi, községi önkormányzati kezelésbe kerülő múzeumok, tájházak, emlékhelyek, kiállítóhelyek sorsát illetően. Az már valószínű, hogy az ötszáz körüli kiállítóhelyek egy része meg fog szűnni. S az emlékhelyek, tájházak száma is csök­ken majd az elkövetkező években, mert az önkormányzat képtelen lesz fenntartásuk­ra. A múzeumok feladata ekkor éppen az, hogy a megszűnt gyűjtemény tárgyi anya­gát megmentsék. Veszélyes változást hoz­hat, ha az önkormányzat megtartja ugyan a falu, a város múzeumát, de a mostani, többnyire mostoha körülményeknél is rosszabbakat biztosít csak számukra. Vár­ható, hogy lesznek városok, települések, amelyek az eddiginél több pénzt adnak múzeumi, kiállítási célokra. A társada­lomban megvan az igény a nemzeti identi­tástudatot erősítő, a múlt emlékeit felvo­nultató, gyűjtő intézmény iránt. De tör­vényes úton is célszerű lenne szabályozni a muzeális emlékek védelmét, éppen az önkormányzati törvény kapcsán. 1963-ban érte az első decentralizáció a magyar múzeumügyet. Egy, a szakterüle­tet szabályozó törvényerejű rendelet ki­mondta, hogy az addig központi, minisz­tériumi fenntartásban működő vidéki mú­zeumok a 19 megyei tanács hatáskörébe kerülnek, azzal a céllal, hogy kialakulja­nak a gazdaságilag és szakmailag integrált megyei szervezetek. A feltámadt egészséges lokálpatriotiz­mus múzeumalapító igyekezetben nyilvá­nult meg, bővült a vidéki múzeumok régé­szeti, néprajzi, helytörténeti művészeti anyaga. Tájházak, képtárak, regionális és országos gyűjtőkörű múzeumok alakulta ki. Pécsett, Székesfehérváron, Kecskemé­ten, Szentendrén, Szombathelyen kiemel­ten kezelték a múzeumi, művészeti gyűj­teményeket. Másutt is művésztelepeket, alkotótáborokat, szimpóziumokat létesí­tettek, honosítottak meg. A mecenatúra egyes helyeken látványos és értékes ered­ményekkel dicsekedhet. És most ezek a vélt vagy valós igényre, de mégis megteremtett, létező múzeumok, közgyűjtemények sorsa a tét. Azoké a mú­zeumoké, amelyek a legtöbb településen a humán műveltség terjesztői, a környezet, a táj, a hagyomány ápolói. Félő, hogy a sok napi gond aránytévesztést eredményez, és elvonja a figyelmet a művészetektől, a mú­zeumoktól. K.M. A hét filmjeiből - Megint 48 óra Izgalmas kalandfilm, ugyanakkor élvezetes vígjáték a Megint 48 óra, melyet a megye több filmszínházában is műsorra tűztek. A szakirodalomban a rendező Walter Hill munkáit a legjobb zsarufilmek között tartják számon. A film valójában az 1982-ben készült „48 óra” folytatása, innen a címe. A sikerben nagy része van a két főszerepet játszó színésznek, Eddie Murphy- nek és Nick Noltenak. Lehet-e egy vers veszélyes? Beszélgetés Petri Györggyel Petri György (47 éves) magyar költőt nem könnyű elkapni. Erről alighanem né­mely kísérők is tudnának mesélni, akik egy bizonyos János pap országlása idején cap- lattak utána. Pedig ő ez idő tájt nem is versben bujdosott, mint táltosi pályatársa. Inkább szamizdatban és Nyugat-Berlinben - másfél évig -, no meg, szerkesztőségek hiányában, nagybudapesti kocsmákban. Mert ahogy azt már Apollinaire úr is meg­mondta: „Akár az életet, iszod az átkozott szeszét te, akár az életed, iszod a pálinkát te...”- Filozófia szakon végezted az egyete­met, az egzaktsághoz való vonzódásod verseidben is tükröződik. Első értő kritiku­said, mindenekelőtt Szilágyi Ákos és Rad­nóti Sándor viszont úgy definiáltak téged, hogy íme, Petri György,'az egyik legna­gyobb élő magyar alanyi költő. Nincs eb­ben valami ellentmondás?- Az egzaktságot, mint minősítést elfo­gadom, de nemcsak filozófiai értelemben, hanem úgy is, hogy a hétköznapi életté­nyeket szeretem tárgyszerűen és pontos részletekkel megírni. Ezzel együtt például Arany János leírásainak részletező realiz­musa erősen hatott rám, és máig közel áll hozzám.- Téged hosszú évekre szilenciumra ítélt a hatalom. Miféle indokaik voltak ellened?- 1974 és 1977 között nem lehetett szi- lenciumról beszélni, bár éreztem a kultúr­politika gyanakvását és elutasítását, ami kifejeződött abban is, hogy az írószövetsé­gi felvételi kérelmemre még csak nem is válaszoltak. Amikor ’74-ben vagy ’75-ben Mándy Iván József Attila-díjra javasolt, akkor ezt kategorikusan elutasították.- Pedig akkor már két könyved (Magya­rázatok M. számára, Körülírt zuhanás) megjelent.- Igen, és nem volt még semmiféle poli­tikai konfrontációm, csak valahogy érez­ték - teljes joggal -, hogy én nem vagyok az ő káderük. Utána megint egy többéves szünet következett, az Örökhétfö megjele­néséig.- De az Örökhétfő már szamizdatban jelent meg...- Akkor még mindig nincs hivatalos szi- lencium. A Szépirodalmi Könyvkiadó szerződést kötött velem, de azt a képtelen követelést támasztotta, hogy a címadó ver­set is beleértve, 30-40 verset ki kell hagyni, ami gyakorlatilag a kötet kiherélését jelen­tette volna. Ha erre hajlandó lettem volna, akkor az már nem az én kötetem... 1980- ban megalakult az AB kiadó, az Örökhétfő volt az első szépirodalmi publikációja Demszky kiadójának. Na most a két Char­tával való szolidaritási akcióban történt részvétel, plusz a szamizdat-publikálás, amelyeket olyan nyílt kihívásnak fogott föl a pártközpont, hogy attól kezdve már gyakorlati szilencium alá kerültem. Arról csak később lett tudomásom, hogy a ’80-as évek elejétől belső listákon szerepeltem. A publikációs tilalom masszívan tartott ’88- •g­- 1982-ben meghalt L. I. Brezsnyev, aki téged versre is ihletett, ahogy írtad: „a ferdeajkú vén trotty”.- Mint már mondtam, akkor még nem keményítettek be annyira. Sőt egy szerző­dést is kötöttek velem, válogatott versekre. Csakhogy Amerikában, Mózsi Ferenc Szi­várvány kiadójánál Chicagóban az idő tájt jelent meg egy vékony versesfüzetem, s abban az ominózis Brezsnyev-sirató.- Ez magyarul jelent meg?- Igen. Nagyjából ugyanaz az anyag volt, ami aztán a magyar szamizdatban is napvilágot látott, Azt hiszik címmel. A Brezsnyev-versről tudomást szerzett a pártközpont vagy a moszkvai követség, mert kaptam egy elképesztő levelet, amelynek utolsó mondata így hangzott: „Az önnel kötött szerződést, figyelembe véve a Magyar Népköztársaság kül- és belpolitikai érdekeit, felbontjuk.” Nagy büszkeséggel őrzöm ma is ezt a levelet. Akkor éreztem azt, életemben először és utoljára, hogy én egy nagyon fontos poli­tikai tényező lehetek, ha képes vagyok egy ország kül- és belpolitikai érdekeit veszé­lyeztetni egy itthon nem is terjesztett há­romszázas példányszámú versfüzetkével. Ez mutatja, hogy az akkori kultúrpolitika milyen aránytalanul dimenzionálta egy vers lehetséges veszélyességét.- Ha már itt tartunk, mekkora egy vers lehetséges veszélyessége?- Úgy gondolom, hogy rendkívül speci­ális feltételeknek, mondjuk egy 1848. március 15-ének kell együtt lenni, hogy egyetlen versnek igazán komoly politikai hatása legyen. De még egy olyan alkalom szülte és az alkalomhoz rendkívül passzo­ló vers, mint a Nemzeti Dal sem idézte elő a forradalmat, csak képes volt költőileg szimbolizálni. Tódor János Tv-elözetes Elcsábítják Magenheim doktort? Egyszer azt mondta világhírű oparaéne- kesünk, Gulyás Dénes, hogy ritkán hallani olyan szép, tisztán csengő hangot, mint amilyen Malek Andreáé. Egyre többször énekelt televíziós műso­rokban. Aztán belépett a sorozatba...- Azt hiszem, Koltai Róbert nyilatkozta valahol, hogy úgy néznek az emberre, mintha ismernék, csak azt nem tudják, hogy valóban ismerik-e, vagy csak azt hi­szik. Velem is valahogyan így volt ez. Énekeltem, sokan emlékeztek, hogy láttak már, de ott volt szemükben a kérdés: hol is?- A Szomszédokkal minden megválto­zott...- Igen. Többen megszólítottak, hogy el ne csábítsam a doktor urat!-És?- Nem tudom, mi lesz a sorsom. Kérdez­tem már én is. De Horváth Ádám mindig azt mondja: még gondolkodik.-Ön mit szeretne?- Ha elcsábítanám Magenheim doktort, azt hiszem, nem lennénk boldogok. Ő szo­rosan kötődik a gyermekeihez. Ha az életben történne hasonló Malek Andreával?- Azt hiszem, ugyanúgy vélekednék, hi­szen az előbb is a saját véleményemet mondtam: a sorozat epizódjait nem én from. A könyvespolcra ajánljuk Tanakodás a tanyákról A tanyák helyzetéről folytatott vita Ma­gyarországon az elmúlt két évtizedben messze túlmutatott a gazdasági-telepü- lésszociológiai kereteken, politikai kér­déssé vált. Noha a felszínen főleg gazda­sági érvek hangzottak el pro és contra, a közönség számára is nyilvánvaló volt, hogy politikai csatározás (is) folyik. A tanyák védelmében kiállni már-már ellen­zéki gesztusnak számított, aki ezt megtet­te, arra hamar rásüthették az önmagát túlélt világ iránti nosztalgia vádját, amely már- már a reakcióssággal volt egyenlő. A má­sik fél ugyanakkor azzal vádolta a tanyák megszüntetésének szorgalmazóit, hogy politikai koncepciót akarnak ráerőltetni a gazdaságra, s nem veszik figyelembe a realitásokat. A ’70-es évek elején Kecskeméten tar­tott tanácskozáson nagy vihart kavartak azok a nézetek, amelyek bizonyos feltéte­lek mellett lehetségesnek tartották a tanyák megmaradását - modernizálását. Ez nem véletlen, hiszen perújrafelvételt kértek egy olyan ügyben, amelyben a hatalom (és so­kak számára úgy tűnt, maga az élet is) meghozta a megfellebbezhetetlennek tűnő ítéletet. A vita attól kezdve egyfolytában tartott, hol elhalkulva, hol erőteljesebben, miköz­ben úgy tűnt, ez alig befolyásolja a tanyák sorsát. A hetvenes-nyolcvanas években tízezrével tűntek el a tanyák. TANAKODÁS A TANYÁKRÓL RKK TELEPÜLÉSKUTATÓ CSOPORT S KECSKEMÉT 1989 májusában ismét összeültek Kecs­keméten a kérdés szakértői: gazdasági és közigazgatási szakemberek, néprajztudó­sok, publicisták, hogy ismét áttekintsék a meglehetősen szerteágazó kérdéskört. Egyébként nem véletlen, hogy mindkét tanácskozást Bács-Kiskun megye székhe­lyén, Kecskeméten tartották. Ez az ország „legtanyásabb” megyéje, s egyúttal itt fe­dezhetők fel legegyértelműbben a tanyák modernizálódásának példái. A tanya, mint civilizált lakóhely és mint gazdaságosan működő termelő egység - ez lehet a jövő útja. Természetesen ez csak ott lehetséges, ahol megvannak a feltételek. A tanyák mindenáron való fenntartása éppen olyan hiba lenne, mint mindenáron való meg­szüntetésük volt. Az eltelt évtizedek arra tanítottak bennünket, hogy hinni kell a gazdaság természetes fejlődésében és az emberekben, akik képesek a számukra leg­megfelelőbb döntésekre. Ha prekoncepciók erőszakolása nem torzítja el a fejlődést, a tanya mindenhol megmarad, ahol fennmaradása gazdasá­gos, és megfelelő életminőséget tud nyúj­tani, s mindenhol eltűnik előbb-utóbb, ahol erre képtelen lesz. Nagyon röviden és vázlatosan így sum­mázható a tanácskozás anyaga, amely nemrég kötetben is megjelent Kecskemé­ten. A tanya annak idején Szolnok megyé­ben is vita tárgya volt, bár a mi tanyáink helyzete összességében talán kedvezőtle­nebb a Bács-Kiskun megyeiekénél, a kon­ferencia fentiekben summázott „üzenete” nálunk is igaz és megszívlelendő. A tanácskozás munkájában több Szol­nok megyei szakember is részt vett: Bellon Tibor, a Győrffy István Múzeum igazga­tója, Lakatos István, a Szolnok Megyei Tanács munkatársa, Szabó László kandi­dátus, a Damjanich Múzeum igazgatóhe­lyettese és T. Berecki Ibolya, a Damjanich Múzeum tudományos munkatársa. B. A. u

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom