Új Néplap, 1990. október (1. évfolyam, 149-174. szám)

1990-10-27 / 171. szám

1 Magazin Olvasta-e? Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály Örvendetes tény: sorra jelennek meg magyarul is a világhírű Nobel-díjas író, Alekszandr Szolzsenyicin regényei. íme a legfrissebb: a Rákosztály, amely 1990-ben látott napvilágot, az Árkádia Kiadó gondozásában. A regény egy gyógyító intézet világába viszi el az olvasót, a tizenhármas számot viselő Rákosztály a színhelye a cselekménynek, s Pável Nyikolajevics Ruszanov, egy voltfunkcionárius áll a középpontjában. Ázó magatartása, gondolkodásmód­ja-s egyben a társadalom konzervatív szellemisége és maradisága bontakozik ki az egyes fejezetekből. Mert Szolzsenyicin fejezetekben komponálja meg müvét. Az élet gazdag panorámája ez a tolsztoji ihletésű regény, amelyetfinom irónia sző át. Az Iván Gyenyiszovics egy napja, a Gulag című nagyszabású munkája mellett a Rákosztály olvasható hazánkban is. A hányatott sorsú író, akit 1974-ben szovjet állampolgárságától is megfosztottak - s aki ma az egyesült államokbeli Vermontban él és elzárva a világtól egy hatalmas történelmi regénycikluson dolgozik, végre megérte, hogy évtizedeken át üldözött, sőt kiátkozott müvei visszatérhessenek szülőhazájába, s eljussanak hozzánk is. Az alábbiakban a regény egyik fejezetét adjuk közre - ízelítőül, mely az Igazságszolgáltatás címet viseli. \___________________________________________________________/ 14. Igazságszolgáltatás M ennyire várta Ruszanov ezt a ta­lálkozást! Hogy majd bátorságot merít belőle. Ehelyett még nyo­mottabb lett a hangulata; inkább el se jött volna Kápa. Imbolyogva, a korlátba fogózkodva kapaszkodott föl a lépcsőn, és érezte, hogy egyre jobban rázza a hideg. Kápa nem kísérhette föl nagyka- bátban; az a naplopó takarítónő direkt ott állt és nem engedte, így hát Kápa őt zavarta föl az urával, s vitette föl vele az élelemmel teli szatyrot. Az ügyeletes asztalnál a dülledt szemű Zoja nővér ült, aki az első este még valahogy tetszett is Ruszanovnak, de most elbarikádozta magát a kartonjaival, és azzal a faragat­lan Csikasszal fecsegett, nemigen törő­dött a betegekkel. Ruszanov kért tőle egy aszpirint, amire ő betanult fürgeség­gel vágta rá, hogy aszpirin csak este jár. Azért adott egy hőmérőt, hogy mérje meg a lázát. Aztán hozott neki valamit. Pavel Nyikolajevics úgy feküdt le, ahogy elképzelte: a daganatát a párnára fektette (csoda, hogy ilyen puhák a pár­nák, nem kellett otthonról elhozatni a magáét), és fejére húzta a takarót. Úgy kavarogtak, dübörögtek, izzot- tak agyában a gondolatok, hogy teste minden más része érzéketlenné vált, mintha narkózisban lett volna; már nem hallotta a szobatársak ostoba fecsegését, s miközben Jefrem járkálása miatt együtt rázkódott a padlóval, nem érzé­kelte ezt járkálást se. S nem látta, hogy kivilágosodott az idő, még a nap is el­őbukkant, mielőtt lenyugodott volna, de már az épület túloldalán. S az órák repü­lését se vette észre. Elaludt, talán a gyógyszertől, majd fölébredt - már égett a villany -, és megint elaludt. Másodszor is fölébredt az éjszaka közepén, a sötét­ben és csöndben. Érezte, hogy többé nem fog tudni elaludni, odalett az álom jótékony taka­rója. Viszont a félelme teljes egészében itt van, belemarkol ujjaival a mellkasá­ba, s szorongatja, nem ereszti. Sokféle, a végtelenségig sokféle gondolat tolult a fejébe, s keringeni kez­dett az agyában, a szobában, az egész tágas sötétségben. Nem is igazi gondolatok. Egyszerű­en félt. Igen, félt. Félt, hogy Rogyicsev holnap keresztültör a nővérek és takarí­tónők bástyáján, beront ide és összeveri. Nem az igazságszolgáltatástól, nem a közvélemény ítéletétől, nem a szégyen­től félt Ruszanov, hanem attól, hogy összeverik. Életében egyszer verték meg, az iskola utolsó, hatodik osztály­ában: este meglesték a kapuban, hpg elagyabugyálják, még jó, hogy senkinél se volt kés, de egész életére benne ma­radt az a szörnyű érzés: a minden irány­ból záporozó kemény, csontos öklök ütései. Ahogy egy halottra hosszú évekig úgy emlékszik az ember, amilyennek fiatalon látta, még ha közben megörege­dett is, Rogyicsevet is olyannak látta most Ruszanov, holott tizennyolc év után megrokkanva, talán süketen, talán hétrét görnyedve kellett, hogy visszajöj­jön -, mint annak idején: napbarnított yásgyúrónak, a|p expandenal és súly­zókkal edzetté magát a közös hosszú erkélyen a letartóztatása előtti utolsó va­sárnapon. Derékig meztelenül biztatta őt:- Paska! Gyere ide! Tapogasd meg a karom! Ne sajnáld, nyomogasd meg jól! Érted már, mit jelent az új formátumú mérnök? Mi nem afféle angolkóros nyá­picok vagyunk, mint Eduard Hrisztforo- vics, hanem harmonikusan fejlett emberek! De te valahogy elpuhultál, ki­szikkadtál a bőrrel párnázott ajtód mö­gött. Gyere hozzánk, a gyárba, beteszlek a műhelybe, jó? Nem akarod? Hahaha! Hahotázva ment vissza a szobába, hogy megmosakodjék, közben lelkesen fújta: “Kovács vagyok! Ifjú a lelkem...” Ezt a vasgyúrót képzelte most maga elé Ruszanov, amint béront ide, a kórte­rembe, s nekiesik azzal a két öklével. És nem bírt megszabadulni ettől a látomás­tól. Rogyicsevvel valaha jó barátok vol­tak, ugyanabba a Komszomol-szerve- zetbe tartoztak, és együtt kapták azt a lakást is a gyártól. Aztán Rogyicsev szakérettségit tett, beiratkozott a műe­gyetemre, Ruszanov pedig szakszerve­zeti vonalon került a kádemyilvántartásra. Először a két fele­ség különbözött össze, azután ők is. Ro­gyicsev gyakran beszélt Ruszanovval sértő hangon, egyébként is túlságosan rátarti lett, eltávolodott a kollektívától, szembeállította vele magát; az együttla­kás kezdett kibírhatatlanná válni. Hát igen, minden összejött, s persze mind­kettőjükben gyakran felment a pumpa, végül Pavel Nyikolajevics olyan beje­lentést tett Rogyicsevről, hogy az egy magánbeszélgetésben helyeslőleg nyi­latkozott a szétvert Iparpáii tevékenysé­géről, és a gyárban kártevő csoportot szándékozik szervezni. uszanov csak azt kérte nagyon, hogy az ő neve sehol se szerepeljen az ügyben, és ne legyen szembesí­tés: kirázta a hideg, ha csak eszébe jutott ez a lehetőség. De a nyomozó garantál­ta, hogy a törvény értelmében nem szük­séges fölfedni Ruszanov személyét, és nem kötelező a szembesítés, elég a vád­lott beismerő vallomása. Még az ő beje­lentését sem kell csatolni az ügyhöz, úgyhogy amikor a vádlott aláírja a 206. paragrafust, sehol se fog találkozni a társbérlője nevével. Minden simán ment volna, ha nincs Guzun, a gyári pártszervezet titkára. A hatóságtól értesítést kapott arról, hogy Rogyicsev a nép ellensége, ezért az alapszervezet ki kell, hogy zárja a párt­ból. De Guzun megmakacsolta magát, és elkezdett lármázni, hogy Rogyicsev a mi emberünk, és hogy mutassanak neki részletes bizonyítékokat. Amivel csak a saját fejére hozott bajt: két nap múlva éjszaka őt is letartóztatták, s a harmadik napon simán kizárták a párt­ból őt is, Rogyicsevet is mint ugyanan­nak az illegális ellenforradalmi szervezetnek a tagjait. Ruszanovot most az aggasztotta, hogy az alatt a két nap alatt, amíg Gu- zunt «ikertilt megtörni, mégis kénytele­nek voltak megmondani neki, hogy a terhelő anyagot Ruszanovtól kapták. Ha tehát Guzun találkozott ott Rogyicsev­vel (mivel ugyanabban az ügyben jártak el ellenük, végül is találkozhattak), ő szólhatott Rogyicsevnek; ezért rettegett most Ruszanov ettől a baljós visszaté­réstől, ettől a holtaiból való feltámadás­tól, aminek a bekövetkeztét sohase tudta volna elképzelni. Tjrabár természetesen Rogyicsev fel- esége is sejthette a dolgot. Csak hát életben van-e? Kápa úgy ter­vezte: mihelyt Rogyicsevet letartóztat­ják, Kátya Rogyicsevának is azonnal ki kell tenni a szűrét, ők pedig birtokba veszik az egész lakást, és akkor az er­kély is egészen az övék lesz. (Ma már nevetséges, hgy egy gáz nélküli lakás tizennégy négyzetméteres szobájának akkora jelentősége volt. Dehát nőttek a gyerekek.) Ezt a hadműveletet már min­denütt jóváhagyták, a hatóság is megje­lent, hogy Kátyát kilakoltassa - erre ő váratlanul azzal állt elő, hogy terhes. Amikor ragaszkodtak az ellenőrzéshez, igazolást hozott. Jól számított: terhes nőt a törvény szerint tilos kilakoltatni. És csak a következő télen rakták ki, így még hónapokig kénytelenek voltak együtt lakni vele: amíg kihordta, meg­szülte a porontyot, és letelt a szülési szabadsága. Igaz, Kápa nyikkanni se en­gedte a konyhában; Ava már ötéves volt, és nagyon viccesen tudta csúfolni. Félelem? Most, hanyatt fekve az al­vó, horkoló kórterem sötétjében (csak az előtérből szűrődött be a nővér olva­sólámpájának halvány fénye az ajtó matt üvegén), álomtalan, tiszta fejjel próbál tamegérteni,miértkavartafölany- nyira Rogyicsev és Guzun árnyéka, s vajon akkor is megijedt volna ha valaki más tér vissza azok közül, akiknek bű­nösségét ugyancsak segített megállapí­Alekszandr Szolzsenyicin RÁKOSZTÁLY tani? Például a Rogyicsev által említett Eduard Hrisztoforovics, a burzsuj szár­mazású mérnök, aki őt a munkások füle hallatára lehülyézte és szélhámosnak nevezte (aztán meg vallotta be, hogy vissza akarta állítani a kapitalizmust); az a gyorsírónő, aki egy fontos vezető, Pa­vel Nyikolajevics pátfogója beszédének meghamisításában találtak bőnösnek (a vezető egyáltalán nem úgy mondta azo­kat a bizonyos szavakat); az a makacs könyvelő (akiről ráadásul kiderült, hogy az apja pópa volt, úgyhogy egy perc alatt sikerült sarokba szorítani), a Jelcsansz- kij házaspár és még annyi más... De hiszen Pavel Nyikolajevics egyi­küktől se félt, egyre bátrabban és nyíl­tabban segített a bűnök leleplezésében, két esetben még szembesítésre is vállal­kozott és ott fölemelte a hangját, és le­rántotta a leplet a bűnösökről. De akkor szóba se jöhetett, hogy itt bármit is szé­gyellni kellene! Azokban a gyönyörű, becsületes időkben, harminchétben, harmincnyolcban oly érzékelhetően ki­tisztult a társadalmi légkör, és oly könnyen lehetett lélegezni benne! Min­den hazug rágalmazó, az önkritika túl- hajtói meg a túl okos intellektuelek eltűntek, befogták a szájukat, meglapul­tak, az elvhű, szilárd, odaadó emberek pedig, Ruszanov és barátai, büszkén föl­emelt fejjel jártak. Most meg valami új, zavaros, egész­ségtelen időket élünk, amikor szégyellni kell a korábbi, legbecsületesebb állam- polgári tetteinket? Sőt félni kell a ma­gunk sorsa miatt? Félni! Micsoda képtelenség! Egész életét mérlegre téve se tudta magát Ru­szanov gyávasággal vádolni. Neki soha nem volt félnivalója! Lehet, hogy neffi volt kiemelkedően bátor, de olyan esetre se emlékezett, amikor gyávának mutat­kozott. Nincs ok föltételezni, hogy fron­ton gyávának bizonyult volna, egyszerűen nem küldték ki a frontra mint értékes, tapasztalt funkcionáriust. Nem lehet azt állítani, hogy elvesztette volna fejét bombázáskor, vagy ha tűz üt ki, de K.-ból még a bomábzások előtt eljöttek, tüzet pedig soha életében nem látott. Ugyanígy nem félt soha az igaz­ságszolgáltatástól és a törvénytől, mert a törvényt nem szegte meg, az igazság­szolgáltatás pedig mindig őt védte és támogatta. És nem félt soha attól sem, hogy a közvélemény leleplezi, mert a közvéleményt is mindig az ő pártján volt. A megyei lapban se jelenhetett vol­na meg illetlen glossza Pavel Nyikola- jevicsról, mert vagy Kuzma Fotyijevics, vagy Nyíl Prokofjics letiltotta volna. A központi sajtó pedig nem ereszkedhetett le Ruszanovhoz. Ezért a sajtótól se félt soha. Amikor áthajóztak a Fekete-tenge­ren, egy csöppet se félt a tenger mélysé­gétől. Hogy a magasságtól félt volna-e, azt nem tudhatja, mert mindig volt annyi esze, hogy ne mászkáljon magas he­gyekre, vagy sziklákra, a munkája jelle­génél fogva pedig nem kellett hidat szerelnie. Ruszanov immár hosszú évek, majd­nem két évtized óta a kádemyilvántar- tást intézte. Ezt a munkát a különféle munkahelyeken különbözőképpen ne­vezték, de a lényege mindig ugyanaz volt. Csak a tanulatlanok meg a kívülál­lók nem tudják, milyen bonyolult, mi­lyen aprólékos munka ez. Élete során minden ember számos kérdőívet tölt ki, és minden kérdőíven szerepel bizonyos számú kérdés. Egy embernek egy kérdő­ív egyetlen kérdésére adott válasza már olyan szál, amely az illetőtől a káder- nyilvántartás helyi központjáig ér. Ily módon minden embertől sok száz szá­lacska indul ki, összességükben pedig millió a számuk, és ha látni lehetne őket, az egész eget behálóznák, ha pedig va­lóságos anyaggá változnának, se az au­tóbuszok, se a villamosok, de még maguk az emberek se bírnának mozog­ni, s a szél se kergethetné maga előtt az újságok lapjait, még a faleveleket se. De láthatatlanok és anyagtalanok. Mégis ál­landóan érezni őket. A helyzet az, hogy az úgynevezett kristálytiszta káderlap - mint abszolút igazság, mint ideál - úgy­szólván elérhetetlen. Minden eleven emberről mindig föl lehet jegyezni va­lami negatívumot vagy gyanúsat, min­den ember elkövetett valamilyen hibát vagy eltitkolt valamit, ha alaposabban megvakarjuk. láthatatlan szálak szüntelen érzé­keléséből természetszerűleg kifej­lődik az emberekben a tisztelet az iránt, aki ezeket a szálakat kifeszíti, aki ezt a rendkívül bonyolult nyilvántartást kézben tartja, és ettől tekintélyes szemé­lyiséggé növi ki magát. Még egy - ezúttal zenei hasonlattal élve: Ruszanov különleges helyzee folytán, mondhatni, egy soklapú xilofon birtokába jutott, és tetszése, óhaja vagy a szükség szerint bármelyik lapot meg­üthette. S jóllehet mind fából készült, mindnek más a hangja. Vannak lapok, illetve módszerek, amelyek a legóvatosabb, leglágyabb hangot adják. Ha például azt akarta tud­tára adni valamelyik elvtársnak, hogy nincs vele megelégedve, vagy csak fi­gyelmeztetni akarta, egy kicsit helyére tenni, a legkülönbözőbb módon tudott köszönni. Ha az illető köszönt (termé­szetesen előre), viszonozhatta tárgyila­gosan, ám mosoly nélkül, de föl is vonhatta a szemöldökét (ezt dolgozó- szobájában, a tükör előtt gyakorolta be), kicsit késleltetve a választ, mintha kétel­kednék, kell-e egyáltalán köszönnie en­nek az embernek, méltó-e rá, és csak ezután köszönt (vagy teljes fejfordulat­tal, vagy éppen csak, vagy egyáltalán nem fordulva felé). Az ilyen parányi késlekedés azonban mindig hatásos. Az illető elvtárs, akinek ilyen késéssel vagy hűvösen köszönt vissza, azonnal lázasan kutatni kezdte magában, melyek azok hibák, amelye­ket egyáltalán elkövethetett. S talán épp ez a késlekedés, amely bizonytalanságot keltett benne, mentette meg attól, hogy megtegye azt a helytelen lépést, amelyre már lendült volna a lába, s Pavel Nyi­kolajevics esetleg későn szerzett volna róla tudomást. Ennél erőteljesebb eszköz volt, ha valakivel összetalálkozva (vagy tele­fonált neki, vagy akár be is hívta magá­hoz) azt mondta: “Jöjjön be hozzám holnap tíz órára!” “Most nem lehet?” ­kérdezi erre minden esetben az illető, mert mielőbb szeretné tudni, miért hív­ják, s minél előbb túl akar lenni a beszél­getésen. “Nem, most nem lehet” - mondja lágyan, de szigorúan Ruszanov. Nem azt mondja, hogy más dolga van, vagy hogy értekezletre megy, nem, sem­mi esetre se említ valamilyen érthető, konkrét okot, amivel megnyugtatná az illetőt (éppen ez a módszer lényege); úgy mondja ki ezt a “most nem lehet”-et, hogy számos komoly indokot sejtessen, amelyek nem mind kedvezők. “Miről lenne szó?” - kérdezheti meg még az illető, vagy mert a bátrabbak fajtájából való, vagy mérhetetlenül tapasztalatlan. “Majd holnap megtudja” - feleli bárso­nyos hangon Pavel Nyikolajevics. De milyen sok idő van hátra másnap tíz óráig! Mennyi esemény! Az illetőnek be kell fejeznie a munkanapját, hazamenni, beszélgetni a családjával, esetleg mozi­ba vagy szülői értekezletre menni az iskolába, aztán aludni (már aki tud alud­ni), majd reggel magába kényszeríteni reggelit, és közben egész idő alatt fur- kálja és rágja a kérdés: “Vajon miért hívat?” Ez alatt a hosszú idő alatt sok mindent megbán, sok mindentől tart, és előre megfogadja magában, hogy ezen­túl nem fogja piszkálni a főnökeit az értekezleten. Aztán amikor belép a szo­bába, lehet, hogy nincs is semmilyen ügy, csak ellenőrizni kell a születése pontos dátumát vagy a diplomája szá­mát. S akárcsak a xilofon lapocskái, a módszerek egyre mélyültek, vastagod­tak; a legélesebb és legszárazabb így hangzott: “Szergej Szergejics (ő az egész vállalat igazgatója, a helyi Gazda) arra kéri, hogy eddig és eddig a határi­dőig töltse ki ezt a kérdőívet.” És átnyújt az illetőnek - nem egy egyszerű káder­lapot, hanem Ruszanov szekrényében őrzött káderlapok legteljesebbikét és legkellemetlenebbikét, például azt, amelyet a titkosításhoz alkalmaznak. Lehet, hogy az illetőt egyáltalán nem szándékoznak titkosítani, sőt Szergej Szergejics nem is tud az egészről, de ugyan ki fogja ellenőrizni, mikor magá­tól Szergej Szergejicstől úgy félnek, mint a tűztől? Az illető átveszi a kérdő­ívet, és még derűs arcot is mutat, de valójában, főleg ha valami eltitkolt ed­dig a nyilvántartás elől, reszket belül, mint a nyárfalevél. Mert ezen a kérdőí­ven semmit se szabad eltitkolni. Ez egy olyan kérdőív. A kérdőívek kérdőíve. Éppen e káderlap segítségével sike­rült Ruszanovnak elérnie, hogy néhány asszony, akinek a férje az 58. paragrafus alapján börtönbe került, beadja a váló­pert. Bármilyen gondosan el is tüntették ezek az asszonyok a nyomokat - a cso­magokat nem a saját nevükben, sőt nem is ebben a városban adták föl, vagy egyáltalán nem küldtek csomagot -, ezen a káderlapon olyan sűrűn sorjáztak a kérdések, hogy nem lehetett tovább hazudni. Csak egy rés volt ezen a sövé­nyen: a végleges és törvényes válás. Rá­adásul a végtelenségig leegyszerűsítették a procedúrát: a bíró­ság nem kérte az elítélt beleegyezését a válásba, sőt nem is értesítette a megtör­téntéről. Ruszanov fontosnak tartotta a válást, hogy a bűnös ne ránthassa le mocskos mancsával a még nem teljesen elveszett feleségét az állampolgári tisz­tesség útjáról. Ezeket a kérdőíveket kü­lönben nem továbbították sehova. Szergej Szergejicsnek pedig legföljebb tréfából mutatták meg. uszanov a maga sajátos, titokzatos, a termelőtevékenységen kívül eső helyzetének hála, megismerhette az élet valóságos folyamatait. Az az élet, amelyet mindenki láthat - a termelés, az értekezletek, az üzemi lap, az üzemi bi­zottság hirdetményei, a juttatások iránti kérelmek, az ebédlő, a klub - nem az igazi, csak a beavatatlanok hiszikűnnak. Az élet valódi irányát, minden harsány- ságtól mentesen, csöndes dolgozószo­bákban döntötte el két-három egymással szót értő ember, vág egy ta­pintatos telefonhívás. Valódi élet csor­dogált ezenkívül még a titkos papírokon Ruszanov és munkatársai aktatáskájá­nak mélyén, és ez sookáig követhette némán az embert; csak egy-egy pillanat­ra mutatkozott meg leplezetlenül, kivi­csorította a fogát, tüzet okádott áldozatára, majd ismét eltűnt, nem tudni hova. S a felszínen megint nem látszott más, mint a klub, az ebédlő, a kérelmek, az üzemi újság, a termelés. Csak a por­tásfülke előtt elvonulók közül hiányzót egy-keftő: azok, akidet elbocsátottak, elvittek, kivontak a forgalomból. r

Next

/
Oldalképek
Tartalom