Új Néplap, 1990. október (1. évfolyam, 149-174. szám)

1990-10-27 / 171. szám

Magazin Emberek, esetek... Emberek, esetek... Emberek, esetek... Emberek, esetek... A sír széléről hozták vissza Ma sem tudja, kinek a veséjével él A papa „anyuka” lett A karcagi Rácz János életvi­dám fiatalember. Nevetős, mo­solygós, úgy is mondhatnám, egészen olyan, mint a társai, ho­lott eddigi rövid életében bizony akadt árnyék is a fény mellett. Mindezeken kívül szeret zenét hallgatni, olvasni, videózni - de legeslegjóbban: pecázni. Ez a hobbija, a kedvenc időtöltése, bár az a bizonyos nagy fogás - hogy finoman fogalmazzak - ed­dig még elkerülte. János így sem elveszett ember, hiszen minden személyes kálvá­riája ellenére óriási szerencséje volt, hogy ma otthon, a szobájá­ban válthattunk szót egymással. Kiderült: általános iskolai tanul­mányait befejezve szerkezetlaka­tosi szakmát szerzett, majd a he­lyi Kátiszban talált munkát. 1985 végén behívták katonának, és a határőrséghez került a nyugati végekre, Sopronba. Ott is ked­velték, szerették a vidám fiút, bár eme megállapítás aligha változ­tat a tényen, hogy adódott olyan latyakos, hideg éjszaka, amikor a vasfüggöny környékére három­szor, sőt négyszer is riasztották őket az ágyból. Ősztől tavaszig mély vizek álltak a határban, és hiába subickolták, mégis átázott a csizmájuk. Annak ellenére, hogy három zoknit húztak a lá­bukra, és olykor három nadrágot vettek fel - esetenként nagyon, de nagyon átfáztak. Ezt akkor pillanatnyilag érezte, csak majd később jelentkeztek a tartós meghűlés következményei. Köz­ben azért még történt egy és más, például az, hogy 1987 májusá­ban leszerelt, és ott folytatta, ahol 1985 őszén abbahagyta. Visszament a Kátiszba dolgozni. Tavaly júniusban az egyik mun­kadarab emelésekor a hátgerince közepébe nyilallt. Nem tulajdo­nított neki jelentőséget, de mivel egyre többször jelentkezett a fáj­dalom, felkereste az üzemorvost. Először lumbágóra gyanakodtak, majd egy alaposabb magánorvo­si vizsgálat fehéren-feketén kide­rítette: baj van a veséjével. Job­ban mondva mindkettővel. Be­utalták a helyi kórházba, ahon­nan még aznap felszállították Szolnokra, mű vesekezelésre. Ott azt mondta a főorvos: a sír szélé­ről került vissza, mert tönkre­ment mindkét veséje. Olyannyi­ra, hogy ezen már csak a rend­szeres kezelés, illetve az operá­ció, a veseátültetés segíthet. Egyelőre elkezdődött a kezelés: hetente kétszer, majd háromszor mentő hozta, vitte Szolnokra. Márciusban annyi változás kö­vetkezett be, hogy nem kellett utaznia, mivel Karcagon, hely­ben végezték a kezelést, órákat kellett feküdnie Török Marietta doktornő osztályán, mire kimos­ták a szervezetéből a káros anya­gokat. Azt majdnem elfelejtem, hogy már a kezelés elején, Szolnokon felvették az adatait, azt, hogy a szervezete milyenféle-fajta vesét bírna befogadni. A fordulat hús­vét másnapján következett be. Délelőtt még megöntözte az is­merős hölgyeket, majd mit sem sejtve, ebéd után elballagott a kórházba, hogy átessen a szüksé­ges kezelésen. Ez meg is történt, ahol közölték vele: azonnal men­tő viszi Szegedre, a klinikára, ahová időközben megérkezett a várva-várt vese. Hogy kié volt, ezt akkor sem tudta, és ma sem tudja. Annyi ideje sem maradt, hogy elbúcsúzzon a szüleitől, a húgától, hiszen máris rohant vele a mentő. Fél hét körül már egy stáb várta, nagyon kedvesek vol­tak valamennyien. Mindannyian bemutatkoztak, sőt még azt is el­mondták neki: a bal oldalán 15 centis vágást végeznek, és oda teszik a jó vesét. A másik kettőt pedig lekötik, és bennhagyják. Nem tagadja, forgott veié a vi­lág, ámbár nagyon morfondíroz­ni sem lehetett, sietni kellett. A szükséges előkészületek után máris a műtőasztalon feküdt - másra nem emlékszik. Öt és fél óráig tartott az operáció, és haj­nalban arra ébredt: lüktet az ol­dala, ezért fájdalomcsillapítót kért. Időközben a karcagi kór­házból értesítették a szülőket, és szegény édesanyja, édesapja nem bírta a várakozást, így más­nap leutaztak Szegedre. Been­gedték őket hozzá, váltottak né­hány mondatot, és örültek, hogy legalább a súlyos műtéten már túl van. Az pedig, hogy eredmé­nyes volt-e, később derült ki. Szerencsére az új vese dolgozott, “beindult”. Két napra már felül­hetett, bár a legboldogabb nap­nak szombat számított, amikor a temérdek belőle kilógó, kikandi­káló csövet végre kivették, és lábra állhatott. Szinte újra kellett tanulnia a járást, eleinte óvato­san, öregesen csoszogott,-majd egyre bátrabban emelgette a lá­bait. Három hét múlva kazalnyi jó tanács kíséretében elbocsátot­ták. Kérték, ügyeljen magára,' meg ne fázzon, nehezet ne emel­jen. Ami a poharazgatást illeti, egy kevéske vörös bor, esetleg sör nem árt, de a töményt messze ívben kerülje. Időközben leszázalékolták. A havi járandósága 5.709 forint, és két év múlva kell jelentkeznie kontrollra. Mindezek ellenére hetente bejár Karcagon a kórház­ba, a művese osztályra. Megmé­rik a vérnyomását, gyógyszere­ket írat, elbeszélget, hitet önt az ott kezelt betegekbe, akik most kilencen vannak. Enni bármit ehet, a táncot nem ajánlják neki, de az udvarlás nincs a tilalmi lis­tán. Igaz, most még nincs ko­moly jelölt, de hát majd eljön annak is az ideje a nem egészen 24 éves karcagi fiatalembernek az életében, aki valóban elmond­hatja magáról, hogy a temérdek összefogás, segítség, no meg a szerencse következtében kevés híján a sír széléről tért vissza a Hunyadi utcába, a további min­dennapi életbe. Mi a véleménye Rácz János­nak a pénzről, a politikai viták­ról, a tengernyi bajról? Ne tesse­nek kérdezni. D. Szabó Miklós Niki nagy érdeklődéssel nézegeti a karórámat, majd a toliamat veszi kezébe. Végül egy papírlapot szerez tőlem, és viszi boldogan az édesap­jához. Niki nemrégen múlt egyéves. Az a nap, amikor a születésnapi tortán meggyújtották a gyertyát, nagy for­dulópontot hozott az életében; ettől kezdve ugyanis nem az édesanyja, hanem az édesapja maradt vele ott­hon. Osztottak, szoroztak - döntöttek Nagy Zoltán szolnoki gépjármű­technikus szeptember óta van gye­den. Azok közé a kevés és bátor ország-vüág előtt azt a szerepet, amelyet ma még (még ma is!) a nő­nek, kizárólagosan a nőnek szánt a társadalom.- Egy évig a feleségem volt itt­hon a kislánnyal. Úgy gondolom, hogy ez nekem is jogom. Persze a döntésünknek anyagi okai is van­nak. Én a szakmámban nem tudtam elhelyezkedni, gépjárművezetőként dolgoztam. Rengeteget hajtottam, pénz meg nem nagyon volt. A fel­eségem a gyógyszertári központban laborasszisztens, és most jól keres. Kiszámoltuk, hogy ha ő megy vissza dolgozni és én maradok itt­hon; háromezer forinttal több lesz a havi jövedelmünk. Márpedig min­den fillérnek megvan a helye, a la­kásunk szép ugyan, de nagyon sok a kölcsön rajta.- Ahogy így elnézem a papát meg a lányát, jól megvannak egymással.- Régebben nem nagyon szeret­tem a gyerekeket Amikor mondo­gatták az ismerősök, hogy megszokom én is, fogom majd pe- lenkázni, azt feleltem, hogyne! Fel­őlem aztán üvölthet! De aztán megszületett Niki, és nyugodt, jó kisbaba lett. Nincs vele baj, nem nyűgös, nem sírós. így jobban érzi magát- Ahogy az előbb láttam, maga is belejött a pelenkázásba.- Kezdettől fogva megosztottuk a munkát a feleségemmel. Amikor összeházasodtunk, kettőnk közül in­kább én tudtam főzni. A nagyapám szakács volt, aztán a főzési tudo­mánya az apámon keresztül “örök­lődött”. Nálunk mindig az végez el valamilyen munkát, aki éppen ráér. Amikor Nikit hazahozta a felesé­gem, éjszakánként hol ő kelt fel hozzá, hol én. Tehát a gyerek körüli munkákhoz én nagyon hamar hoz­zászoktam.- Hogyan telik egy napja?- Reggel hatkor kelünk. A lá­nyom hétkor nyitja ki a szemét, megreggelizünk, utána mosok. Eb­ben Niki is segít Imád a fürdőszo­bában pancsolni, alig lehet kiküldeni onnan. Egyébként jellem­ző, hogy mindig akkor van az em­ber lába alatt, sünikor a legkevésbé van rá szükség. Takarítok, bevásá­rolok, főzök. Délelőtt vagy délután Niki alszik; étre nagyon nehéz rá­venni. Mindig attól fél, hogy ha be­csukja a szemét lemarad valamiről. Ebéd után sétálunk. Délután, ami­kor az édesanyja megjön, Niki az övé.- Nem fáradt? A gyedes mamák panaszkodnak, hogy rengeteg a dolguk.- Nekem meg rengeteg a szabadi­dőm. Naponta körülbelül három órát vesz igénybe a háztartási és gyerek körüli munka. Amikor Niki elalszik, még olvasásra is jut időm. Egyedüli segítségem, hogy Libero pelenkát használunk, de a mosógé­pünk például nem automata. Én most jobban érzem magam, mint amikor munkába jártam. Eltűntek a munkahelyi gondok. Bizományi, „lengyel piac”- Ha valaki olvasni fog Önökről, azt hiszi majd, hogy sok pénzük van, mert megengedhették maguknak, hogy Ön itthon maradjon. Egyálta­lán; hogy igénybe vegyék a gyedet.- Kevés pénzből élünk mi is. De az ember próbál ügyeskedni. Nagy segítséget jelent hogy hétvégén anyósoméknál eszünk. Onnan min­dig felpakolva jövünk el... A gye­rekholmi nagyon drága, így mi marad? Bizományi áruház, “len­gyelpiac”, olcsó árak boltja. Az em­ber ott fogja meg a pénzt ahol tudja- Az ismerősei nem próbálták lebeszélni erről a döntésről?- Dehogynem! Meglepődtek, mert azt szokták meg, hogy általá­ban az asszony neveli a gyereket Aztán beletörődtek az elhatározá­sunkba végül is ez a kettőnk ügye. A kollegáim is nagyot néztek, ami­kor megtudták. Normális vagy te? - kérdezték. Én nagyon jól érzem ma­gam itthon. A kislány nyugodt ér­telmes, kiegyensúlyozott Ebben persze annak is szerepe van, hogy mi valóban akartuk a gyereket, nem pedig csak úgy jött Ez sokat jelent A többi vállalkozó kedvű apának is ajánlanám ezt a megoldást Sőt sze­rintem az lenne a legjobb, ha a gye­rek születése után néhány hónapig mindkét szülő otthon maradna. In­kább legyen a gyed ideje fél évvel rövidebb. így az apák is tudnának törődni a babával, sokkal jobban megismernék és megszeretnék a gyereküket Paulina Éva ____________fotó: Korénvi Éva fé rfiak közé tartozik, akik vállalják A munkaidőm letelt, s zsebem­ben a havi munkabéremmel, in­dulok haza. Az úttesten átvágva komótosan ballagok a buszmeg­álló felé. Fejemben a merész gon­dolatoktól a kishitű szorongásig, sok minden kavarog. Ezerszer is­métlem el magamban a néhány hete halogatott kérdést: Hogyan fogom kifizetni még ebben a hó­napban a nyaralás többletköltsé­gei miatt kölcsönkért összeget? Azt a lehetőséget persze kizárva, hogy a feleségemmel közös kere­setünkből fizetjük ki a tartozást, s így a hónap végén újabb kölcsön­kérésre szoruljunk. Kétségbeesésem lépésről lépésre nő, és a buszmegállóhoz érve már tudom a választ: sehogy! Megállva a buszmegállóban, bágyadtan né­zek körül. Sehogy! - gondolom is­mét keserűen. Hangos nyikorgással megáll a busz, s én megpróbálok felszállni. Sikerül. Nem akarok hin­ni a szememnek! Van egy üres hely a buszon! Nem is messze tőlem! Villámgyors mozdulat, és az elemi udvariasság szabályait neveletlenül figyelmen kívül hagyva, máris ülök. Mikorra a 24-es busz a piacig ér, én már álmot látok. Nincs ebben semmi különös, főleg ebben a mai magyar valóságban. Álmomban valaki megütögeti a vállam. Riadtan felnézek, és eláll a lélegzetem! Megilletődve nézek a fölém magasodó férfire. Alig tu­dom kinyögni: - Ignatyenkó! - és hogy pontos legyek: - Albert Igna­tyenkó!- Bajban vagyok - suttogom. i Tüdőm - feleli: Fel sem tűnik. hogy könnyedén megértem az orosz szavakat- Megoldható! - dörmögi felém.- Nekem mindegy, hogy hogyan csináljuk! - ugrok fel a helyemről. Bólint. Hirtelen eltűnik a busz, s mi máris repülünk a város felett. Innen se szebb - gondolom méláz­va, de nincs idő a töprengésre. Egy éles fordulattal máris a leszálláshoz készülődünk. Albert kettőt-hármat rugózik, s máris szilárdan áll. Jó­magam beleesek egy szeméttel teli árokba, de rendkívül gyorsan kimá- szok belőle.- A leszállást még gyakorolni kell - motyogom, de Albert csak le­gyint a külsőmben beállt változás­ra. Most nézek csak körül. Elképe­dek. A lengyel piacon vagyunk. Kicsit szemrehányó hangon kérde­zem: - Hogy akarsz te itt pénzt ke­resni? - Ne törődj vele! - hangzik a nem túl barátságos válasz, s már in­dul is a piac bejárata felé. Kény­szeredetten kullogok utána, s agyamban olyan gondolatok jár­nak, amelyek általában a helyi fog­dával kapcsolatosak. Megállunk a kapuban. Nem hiszek a szemem­nek! A kapu mellett hazai pénzvilá­gunk jeles képviselői. Egyikük mellett Úri Geller, és játszanak. Hogy mit? Hát az Itt a piros! Hol a piros?-t. ElhClve nézem őket * :t u > v rt tf.'lr <i£t ■ --r.- Már ők is? - kérdezem suttog­va.- Ez semmi, nézzünk be a piac­ra! - lök oldalba Albert. Néhány lépés és bent vagyunk. Tátogok. Egyszerűen nem tudok megszólalni az elképedéstől. Szinte minden nagyobb pénzintézet veze­tője jelen van itt. Mellettük tanács­adóként a csillagjóstól a falusi ja­vasasszonyig mindenki megtalál­ható. És játszanak. Hogy mit? Kita­lálta! Az Itt a piros! Hol a piros? -t- Hát ez nem igaz! - mondom. - Már nekik is csak így megy? Ignatyenkó nem válaszol, sze­mével sokatmondóan int a partner nélkül maradt ittapirosos felé. (Úgyis egy szó lesz, hiszen már szakma.)- Legalább nyernek? - kérdezem remegő hangon.- Nem. Idáig még mind veszített. Majd mi! Idegesen masszírozom a halán­tékomat.- Nyugi! - suttogja. Karomba karol, és szelíden a já­tékmester felé irányít Megállunk előtte, néhány percig nézzük, majd közelebb lépünk. A “jóember” fi­gyelmét nem kerüli el lépésünk, s azonnal vált. Szemembe néz, és be­lekezd szokásos mondókájába. ír Uram, próbálja ki szerencsé­jét! Játsszon, ha nyerni akar! Közben kezével - eléggé feltűnő módon - tologatja a gyufásdobo- zokat. Meglehetősen jól látom, melyik alatt van a golyócska. Al­bert kezével hirtelen egy ívet ír le, szájából furcsa sziszegő hang hallatszik, majd egy váratlan mozdulattal rácsap egy dobozra.- 10 ezer - mondja jó hango­san. Szerényen meglököm.- Nincs annyi - suttogom. Meg­lepődik.- De hiszen ma kaptál fizetést - néz rám kérdőn.- Akkor sincs annyi - válaszolok vállamat felhúzva. Kezét ismét ráteszi a dobozra, és mondja: - 7 ezer! Agyamban átfut a gondolat, hogy az asszony el fog válni, ha nem nyerünk. De már nincs visszaút.- Jó - mondom rekedten. A fic­kó lassan felemeli a dobozt.- Ott van! - üvöltök fel. Kezem mohón markolja össze a nyere­ményt. Albert korhol: - Több méltósággal!- Mit bánom én a méltóságot! Megvan a pénz! - kiáltok ismét. Rekedtes hang ébresztett ál­momból.- Uram, nem akar leszállni? A végállomáson vagyunk. Vágyakozva gondolok az álombéli nyereményre, majd eszembe jutnak a sofőr szavai. “Végállomás.” Halkan magam elé suttogom:- Remélem, hogy nem ott va­gyunk. Valahogy nem tűnt elég meg­győzőnek a saját hangom. '\ it « ■;■■■, - », - p«­■» C .1 vi-'-trf, 1 ’ » - '.J í . Álmot látok A testépítés világbajnoka Újszás a Mexikóban rendezték meg az 1990-es body building világbajnok­ságot október 5 és 7 között. A tele­vízió híradójában nagy örömmel közölte a műsorvezető, hogy van már Magyarországnak is e sportág­ban világbajnoka, mégpedig vegyes párosban Kozma Zoltán és Szikszai Gabriella személyében. Egy véletlen találkozást kihasz­nálva interjút kértünk az újdonsült világbajnoktól, aki Szolnokon járt, és sietett Újszászra.- Siófokon élek, magánkereske­dő és sportszerkölcsönző vagyok Balatonszéplakon. Feleségemet itt ismertem meg nyolc évvel ezelőtt, hétéves házasok vagyunk. Nejem újszászi, apósom hivatásos gépko­csivezető, Szlovicsák János a neve, anyósom pedig dr. Ördög Lajos mellett körzeti ápolónő. Ez az év nekem nagyon emlékezetes marad. Feleségem, Szilvia egy leánygyer­mekkel ajándékozott meg, 8 és fél hónapja, és hát ebben az esztendő­ben lettem világbajnok.- Mikor kezdett ezzel a sporttal foglalkozni?- Tíz éve, versenyszerűen pedig öt éve. Edzőm Kovács István nem­zetközi bíró és kiváló szakember. Az ő neje a partnerem a vegyes pá­rosban, amiben világbajnokok let­tünk. S amire büszkék vagyunk, hogy magyarok először indultak ezen a versenyen, és 17 páros közül lettünk elsők, megelőzve Mexikó, az USA, Belgium, Hollandia és Ka­nada testépítőit. Gabi az egyéniben 18 induló közül még egy negyedik helyezést is elért.- Hogyan készült fel a világbaj­nokságra? „ - Nyolc hónappal ezelőtt kezd­tem, illetve kezdtük. A felépítő idő­szakban napi három, három és fél órás tréning van. Ilyenkor a súlyom 108-110 kg. Az utolsó három hó­nap a “szálkásítás” időszaka, napi 5-6 órát foglalkozunk tréninggel, plusz pózgyakorlás, ami nagyon fontos.- Eddig milyen eredményeket ért el?- Kétszeres vegyes páros bajnok vagyok, egyéni magyar bajnok, nemzetközi bajnok és még nagyon sok cím tulajdonosa.- Milyen eredményre számítottak a világbajnokságon?- Az első nyolc közé szeretnünk volna bekerülni. Mi voltunk a vi­lágbajnokság legnagyobb meglepe­tése.- Ez a győzelem mit jelent egy magyar versenyzőnek?- Bekerültünk a profik közé.- Kik voltak a támogatók?- Miksa Marton kanadai sikeres üzletember és az INDUSÁT oszt­rák-magyar kft. Sajnos, az ő támo­gatásuk nem volt elegendő, nagyon sok pénzembe került a versemy ne­kem is. Örömmel venném, ha Jász- Nagykun-Szolnok megyéből is ta­lálnék szponzorokat, hiszen én csa­ládcentrikus ember vagyok, s ha­vonta négyszer-ötször hazalátoga­tok a megyébe. Úgy érzem, hogy ez a megye sokat segített nekem átvitt értelemben, mivel feleségem na­gyon sok lemondással járult hozzá a sikeremhez.- Köszönjük a beszélgetést.- Engedje meg, hogy _ ezúton küldjem üdvözletemet az Új Nép­lap olvasóinak, a megye sportszere­tő embereinek. Vr

Next

/
Oldalképek
Tartalom