Új Néplap, 1990. október (1. évfolyam, 149-174. szám)
1990-10-13 / 160. szám
Néplap 8 1990. OKTÓBER 1: Kortárs elbeszélők Fábián László: Nyulászat- Nna, te kölök, a ménkű durrogtasson beléd - dünnyögte öregapám, ahogyan a kútról csoszogott hazafelé, én meg ültem fönn a kapulábon, a szokott helyemen, és éppen igen elfoglalt egyik varasodó sebem a combomon, továbbá - azt hiszem - komoly gondjaim lehettek a világnézetemmel, mert a bűn mibenlétén töprenkedtem, ugyanis délelőtt diktáltam föl Csucsusnak a vétkeit a vasárnapi gyónáshoz, színezékképpen néhány halálosat is belekevertem, a hangsúly azonban a lopáson, a káromkodáson és a paráznaságon volt: győzze csak leimádkozni az isten barma! Persze azért hálás: egy acskó pipadohányt ígért, amit az öregapámnak szántam, ha nem is az egészet, de ha így beszél velem, ahogyan most kezdi, amikor a vödör vízzel billeg befelé, nemigen lesz kedvem az ajándékozáshoz, anyámtól meg nehezen könyörgi ki a paklira valót, ámbár a ménkűt csak nem gondolhatja komolyan, inkább a szájára fut minduntalan, jobb, ha nem háborgók, hagyom folytatni, közben azonban föltétlenül köpnie kell a csibuk mellé, morogja tovább: - a jegyző úr aszonta, hajtás lesz szombaton délután, az meg ma van, de te nem kellesz, meg ne lásson ott, mert te mindig eldugod a nyulat, én kellek neki, ezzel a rossz lábammal, a nyomorúságommal, gyere már le arról a kapulábról, még leesz a rossebb, mert - aszongya - én tudom, hol kell zörgetni, ha maga ott van, bátyám, mindig van nyúl, lennie kell, mert igen kedves vendégei lesznek, lesz dohány, lesz pálinka... - amiben én is ugyancsak biztos voltam, különben nem eredt volna meg ennyire öregapám nyelve, hiszen máskor napokig kummogat magában, nemhogy egy fölösleges szót kiejtene, még anyámra is rámordul, ha túlságosan hangoskodik, tudom, ilyenkor valami eseményt gyanít, az indítja meg benne a szót, izgalom jáija át, ahogyan a szél az őszi gyepűt, tudja az a jegyző is, hogyan lehet megfogni az öreget, tőlem meg joggal tart, egypár nyúl valóban nem jutott el a konyhájára, de nem is fog, mondta a nagyapám, amikor nyúzta őket: - a csöndérek jönnek érted, te kölök, egyszer -, én meg elfelejtettem meggyónni, majd éppen az öspörös úrnak beszélem ki, hiszen az a jegyző komája, úgy vizslatja a kártyát a ferbliben, mintha a jövőt keresné benne, ezeknek én nem kellek, ezeknek a rokkant vénember jó, az nem ér előbb a zsákmányhoz; öregapám áll előttem, szívja a pipát, meg köp, úgy tesz, mintha azt várná, hogy leszálljak a magasból, én azonban tudom, ürügy a pihenésre, hát nemigen igyekszem a parancsot végrehajtani, annyi a bajom ezekkel a sérülésekkel, az is eszembe jut, hogy legközelebb Csucsusnak földiktálom, meglopta a jegyzőt a hajtáskor, meg arra gondolok, hogy a dohány felét kiviszem a cigány Gyurinak a Békás-tóhoz, annak ez ünnep lesz, azt úgyse hívják hajtani, mert még az öregapámnál is sántább, és ott ketten szívnak, mert pipál a felesége is, de tovább nem bosszantom az öreget, lekászálódom a kapulábról - mindenesetre a hátsó kertkaput kitártam, a papföld felől hajtanak, le egészen a kertek aljáig, a srófos botom meg itt van kéznél, benne állok a bodzabokorban, egészen rendesen eltakar, anyám se láthat meg elölről, még valami dolgot találna ki számomra, egyelőre elég messziről jön a kutyaugatás, jön, természetesen, még közelebb is, a nyulak pedig előtte, mindenfelől kerrítik őket a hajtők, a vadászok, később puskák is durrognak, nem ám mindig a ménkű, ahogyan öregapám emlegeti, hát merre szaladhatnának, hová menekülhetnének azok a szegény állatok, mint amerre egérutat gyanítanak? Akkor jövök én, akkor jön a srófos bot a visszacsuklott kapu mögött: a saját udvarában az ember, ugye, azt tesz, amit a kedve enged -az én igazi helyem, ha sürgősebb dolgom nem akad, mégiscsak a kapuláb: innét egyszerre látom, mi történik az udvaron, mi az utcán, kifelé vagy befelé kell-e menekülnöm, vagy akár maradhatok is a helyemen? már lassan lefelé indul a nap, nemsokára behajtják a marhákat a legelőről, az utcára vonulnak a lányok, elkezdődik a szombatesti söprés, vörösen kavarog majd a por, én pedig a sűrű por mögött a homályból fölfedezem majd azt a bicegő, horgas alakot, aki - ez messziről látszik, a homályon át - kimerült a hajtásban, csakhogy egy pakli dohányhoz meg egy-két pohár pálinkához hozzájusson, és aki az én öregapám, talán még a pipa is kikerült a szájából, hogy szabadabban lélegezhessen, a söprögető lányok hangosan ráköszönnek, ő csak éppen visszamorrant egy asztmásat, csörtet tovább, már a haranglábnál van, rövidesen a harangszó is elhangzik, nézem a fáradtan vonszolódó vénembert, és valami szorítás növekszik föl a mellemben, váratlanul hűvösebbnek találom a készülő estét, szántítgatom, ha ideér, van még időm, lemegyek a tornyomból, megkérdezem, eredményes volt-e a hajtás, az is lehet - tanakodom magamban - abból a dohányból nem jut a cigány Gyurinak, kinyitom öregapám előtt az utcaajtót, megmondom neki, ne menjen be egyenest a konyhára, előbb jöjjön be velem kamrába, majd meglepődik, majd gyanakszik, és komisz kőiket emleget, és biztosan - így gondolom, egész biztosan - értetlenkedni fog a bolondériám miatt, de követ ennek ellenére, én meg fölfordítom a búzásládán a nagy vékát, hogy lássa, miről van szó, és büszkélkedve, de azért csöndeskén rendelkezem a két nyúl sorsáról: - nyúzza meg őket, ahhoz maga ért a legjobban a világon! L eginkább hajnalonta döbben rá az ember - már aki úgy él, hogy ismeri a hajnalokat. Leginkább ilyenkor éri tetten a nyarat, mennyire csalárd, amikor ékességeit ládáiba csomagolva elküldi azokat a lehűlő éjszakák hunyorgó csillagfényút- jain, más tájak felé. Hajnalonta elszökik már innen, és olyan lesz a vidék, benne a didergő ember, mint akinek nyálkás, hűvös csiga mászik végig a nyakától a háta felé. Hűvös és nedves az ágakon a gyümölcs, ilyenkor nem is kíván rá más, hacsak nem egy vándorember, akit egy életen át a vére hajt más és új tájak felé, s akit felserkent korán az indián nyár hűvös, hajnali órája. Talán csak az ilyen ember nyúl fel egy pirosló almáért a fára, tudva tudván, hogy rögtön harmateső hull a nyakába. Vándorember persze manapság nem sok van már olyan, mint régente, amikor egészen természetes volt, hogy akár nagy távolságokat is a két lábán járva tegyen meg az ember. Most olyanok is elindulnak szerte az országban, akiknek nincsen hol lehajtani a fejüket, vagy inkább éjszakánként "dolgoznak", olyan munkán, amihez nem szükségeltetik szemtanú. De maradjunk a hajnali pirosló almánál, meg a fájánál, mely hideg harmatesővel köszönti azt, aki ilyen korai órában vesz róla gyümölcsöt. Fecskék ülnek ügyeiket megbeszélni a villanydrótokon, és a kutya lustán hever vackán, nincs kedve korán rányitni a szemét erre a csiganyálkás világra. A rádió azt mondja, nagy meleg lesz máma is, és szerinte ez abból is kitűnik, hogy bemondja: a reggeli hét órakor mért adatok szerint országosan kilenc meg tíz fok van. Ebben rejlik a csel. Nem a rádióé, hanem a nyáré, amelyik titkon már becsomagolta majdnem minden holmiját, mint a csalfa asszony. Mert mire megélénkül a világ, már úgy mosolyog, olyan megtévesztő ragyogással, mint eddig. Aki reggel még legszívesebben a jéger alsóját vette volna fel munkába induláskor, az délfelé már a fagylaltos előtt áll izzadtan sorba egy vékony és színes ber- mudanadrágban. Ó, délfelé úgy ragyog megint a nyár, mintha örökre itt akarna maradni. Szinte zenél a parkok lombjain áttűző fény, szinte vibrál a melegtől a levegő. Ez a nyár pedig a búcsút dúdolja már déli forróságában, hajnali hűvös harmatával, hirtelen lehűlő és hamarabb sötétülő estéivel. Olyankor a csillagok is mintha messzibbre kerültek volna. Hidegebben néznek, és aki visszanéz rájuk, jobban érzi, mint valaha, hogy elérhetetlenek. Állsz lent a fekete lombok alatt, és azt hiszed, a csillag kicsi ott fent, pedig nem. Te vagy kicsi. Minél nagyobbnak látszol itt a földön, annál kisebb vagy ahhoz, hogy elérd azt a csillagot. Bán Zsuzsa: Indián nyár Legszebbek a délutánok ilyenkor. Mint a távozni készülő kedves vendég. Leül melléd kicsit, és hallgat veled, hogy el ne vigye az álmodat. Délután olyan, mint az a szerelmes, aki utoljára rádmosolyog, és azt mondja: azért nem felejtettem el semmit, ami szép volt. Az első csókodat, az első reggeli együttébredést, az első közös ebédünket és a napokat, amikor azt hittük, egymásnak születtünk a földre, te meg én! Délután megsimogatja a kisgyerekek lebarnult arcocskáját, lágy szellővel beleborzol gyenge hajacskájukba. Belekacsint az öregasszonyok rég kihunyt fényű szemébe, és egyetlen pillanatra visszavarázsolja beléjük azt a fényt. Öregurak megállnak egy újságosbódé előtt, melynek körkörös kirakatában olyasmiket látni mostanában, hogy az ember tényleg csak néz. Rengeteg meztelen nő. Azt mondják, borzasztó és disznóság. Az öregurak szigorúan állnak, és szerencsére nem tudják, hogy mindenki észreveszi, mennyire ellágyult a tekintetük.- Hát szó, ami szó... - gondolják magukban. Többre már gondolatban sem telik. Van a nyárnak ebben a búcsúzó szakaszában valami figyelmeztetés is: minden elmúlik, a nyarak, az évek, az élet is. Van, akinek eszébe jut, hogy mégis kár volt annakidején elmulasztani, hogy visszamosolyogj arra a másikra! Egy pillanat volt talán, te nem mosolyogtál vissza, mert nem akartál bonyodalmakat. Az ember szíve fáj. Hogy megvigasztalja magát, vesz egy háromgombócos fagylaltot. Citromot, vaníliát, csokoládét. Vigaszfagylalt egy elmaradt csók helyett. Csak az a baj, hogy mégsem vigasztal meg.- Huszonegy forint - gondolod elkedvetlenedve -, amikor azt sem tudom, miből jövök ki a hónap végéig! Valaki neked megy a járdán, és a csokoládé fagylalt végigcsúszik a fehér blúzodon. Na kösz! Még ez is!- Aztán! - pillantasz az arany ló délutáni nap felé - mit veszítettem, hogy nem viszonoztam akkor valaki mosolyát? Olyan sokan tudnak szépen mosolyogni, nem?- Hát az igaz - rezeg egy fényfolt a lábad előtt - sokan tudnak szépen mosolyogni, de most már egyre kevesebben teszik, mert te sem vagy a régi. Meg aztán... tudod, ahány gyümölcs, annyiféle íze van. Húsz körtefa termésének is húszféle íze van.- Na és? Ettem már sokféle körtét. Bár igaz... A legjobban arra emlékszem, amelyiket megkívántam, de nem kóstoltam meg. Mindent el lehet felejteni, de azt az egyet soha. Különösen így nyár végén. Különösen így délután, amikor újra eszembe jut... Indián nyár. Egy dallam, olyan ismerős, és minden évben megfájdul tőle a szíved. Egy fa, kezdenek hullani a levelei. Szelíden hintáznak lefelé a sárguló fűre, a padra és terád, aki oda leültél. S ehol egy lélek a közelben. Ez jó. Csak a fakuló kék ég, csak a simogató nap, a susogó fa, zizzenő levelei és te. Itt ülök kicsit, és annyi mindenre emlékszem. Nem arra, ami megtörtént. Arra nem. Annyi mindenre emlékszem mostan itt, ami megtörténhetett volna... Galéria -1990 B a r a n o r %Q CO 'Cö tí
