Új Néplap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 124-148. szám)

1990-09-08 / 130. szám

8 1990. SZEPTEMBER 8. z idő olyan volt, mintha ijedt emberek csinálták volna - se A hideg, se meleg, s a szél is csak éppen úgy kandúrko- dott a kéménynyílások kö­rül, mint akire bármikor ráki­álthatnak, s így hosszadalmas szerel­mes kurrogás helyett csak rövid do­rombolásig halkuló dalfoszlányokra kelt az ósdi udvarház bádoglapokkal erősített teteje körül. Olyan volt a május, hogy túlzások nélkül mondhatta volna Rekita néni: ilyen gyönyörű márciust még nem ért meg az elmúlt nyolcvan esztendők alatt. Mert Rekita néni két dologra fi­gyelt csupán. Az egyik, hogy lehetőleg úgy kezdje mondatait:- Immáron ez a dolog... A másik pedig, hogy az időjárásról úgy beszéljen, mintha az saját tulajdo­na lenne, mintha már ősidők óta rajta állna vagy bukna az, hogy Orbán nap­jára visszajön a fagyosszentek jácint- harapdáló kedve. Es olyan hévvel ma­gyarázta mindenkinek az időjárás em­beri szokásait, mintha családtagját vé­delmezte, bántalmazta vagy éppen be- cézgette volna. Az öregasszony egyedül élt a hatal­mas barokkos homlokzatú udvarház­ban, mégsem volt magányos, mert ne­vén nevezte a fákat, és nevük volt a százados fenyőkön fészkelő gerléknek is, mint ahogy beszédbe elegyedett a hajdani szérűskert végében csordogáló patak apró szivárványos ökléivel is, amelyeknek naponta elmesélte, hogy a híd kőlába alatt öreg rákok lesik őket.- Immáron ez a dolog, lelkecskéim, úgy van Isten által elrendelve, hogy amikor ti beálltok hűsölni és vízibolhát fogdosni a híd alatti árnyékos mély vízbe, akkor a rákok kettőt suppinta- nak a farkukkal, s azon nyomban az ollóik között találjátok magatokat, úgyhogy, lelkecskéim, meg ne is hara­gudjatok, nem rosszaságból dobállak titeket ezekkel a göröngyökkel, csak azért, hogy el ne kapjon titeket a rák. Az öregasszony mindennap följe­gyezte dédapánktól örökölt kalendári­umába, hogy Isten segédletével mi tör­tént az udvarház körül. Igen, dédapán­kat mondtam, mert Rekita néni nagya­nyám édesnővére volt, arcra, alkatra pontosan olyan, mint a nagyanyám, csak abban különböztek, hogy mikor az első háború valamelyik állóharcá­ból kitüntetéssel szabadságra látogató nagyapám megkérte úgy általában a két leányzó kezét, s férfias zavarában magyarázatot is adott dédszüleim cso­dálkozását látva - ("Hiszen nagyságos urambátyámék reményelhetőleg nem határozatlanságomat fogják emigyen hiendeni. Ellenkezőleg, két ilyen cso­dálatosan nevelt leány..." folytatta vol­na nagyapám, de dédapa, aki táblabíró létére nem szédült meg attól, hogy egy­szerre két lányát kéri meg egy királyi kamarás, csak legyintett egyet, s a ma­ga tarokk- és sakkasztalhoz szokott modorában csak annyit válaszolt: "Öcsémuram azt viszi, amelyik megy, nagy különbség közöttük külcsínre nincs") -, nos, akkor Rekita néni aprót szusszantott, mint a bodza virágát or­rával tapogató kecskegida, s minden komolyságát latba vetve azzal kosa­razta ki nagyapámat:- Immáron ez a dolog, kedves Ferdi- nándom, eléggé késett, mivelhogy én már harmadik éve elveszítettem szü­zességemet, az egyetlen értéket, ame­lyet ebbe a házasságba önszántamból vihettem volna. Éppen ezért ajánlom húgomat. édapám arca cinóberszínűre kedvetlenült a hallottaktól, s D ő, aki soha nem szeretett be­leavatkozni a család dolgai­ba - hiszen ez a család csupa asszonyból állt, úgymint ükanyáimból, dédanyám nővéreiből, s két tulajdon leányából, akik vala­mennyien ebben az udvarházban éltek -, szóval dédapám cinóberszínű arccal mondta ki a szentenciát:- Akkor sok választás nincsen. Rekita néni hazudott nagyapámnak: hatvanhat esztendő múlva, azaz nem is olyan régen, a boncoló orvos szenvte­len arccal fogja diktálni a jegyzőköny­vet vezető városi tisztiorvosnak, hogy virgo intacta, azaz hogy nyolc­vanhatodik évében elhalálozott Rekita néni érintetlenül élte le életét, s ha most ez nem hatna kegyeletsértésként, azt mondhatnám, hogy leánysága teljében ragadta el a halál. Csodálatos ötletei voltak az öreg­asszonynak. Kivénhedt tollú seprűből, csoda cserépkancsóból felborzolt nyaktollú kotlóst csinált, s körötte a gólyahír sárga virágai olyanok voltak, mintha mozdulatlan kiscsirkék lesnék dühödt mamájuk gilisztát kutató kapa- róját. Az udvarház szalonjában nemcsak az óra állt, de az idő is megmerevedett. Vasárnapi Újság, Képes Családi La­Irodalom* művészet pok, Tolnai Világlapja hevert szerte­szét a pohárszékeken, s a tabemáku- lum tetején ott fakólkodott színevesz- tetten ükapánk honvédcsákója, rpintha csak tegnap tette volna oda, miközben nagy hangon azt mondta:- Ha azt a szökevény Kossuthot el­foghatnám, tizenháromszor akaszta­nám fel, mint az aradiakat. Rekita néni ismerte a környéken a legtöbb gyógyfüvet, neki sikerült hosszas kísérletezés után kimódolnia, hogyan kell cukor és tartósítószer nél­kül úgy elrakni télire ribizlit, meggyet, cseresznyét, hogy sem ízét, sem illatát, de még páratlan hamvát se veszítse, s ő volt az is, aki a bélyeggyűjtők legna­gyobb gyönyörűségére időnként múlt századi borítékokat adott el. Olyan bo­rítékokat, amelyeket a távoli Argentí­nából küldött Czecz tábornok, és olya­nokat, amelyeket bár Japánból küld­tek, de a Holland Királyság pecsétje mellett Makaón is felülbélyegezték. És Rekita néni csodálatos szekreteréből kerültek ki azok az üveglemezek is, amelyeket gróf Teleki Sámuel fotográ­fusa készített azon a szent napon, ami­den üvegéért egy-egy 1914-es ezüst egykoronással fizetett az öregasszony.- Immáron ez a dolog úgy van, tá­bornok úr, hogy abban az esztendőben tört ki Ferenc Ferdinánd miatt az első háború, s ebből az érméből vagy keve­sebbet vertek, vagy pedig elkallódott, úgy hogy most a numizmaták mindent megadnak érte.- Ha nem ismerném, azt mondanám, hogy bolond - mondta róla a tartomány nagyhatalmú pártembere, aki, hacsak tehette, megszakította kőrútjait, hogy aztán otthon csodálkozva mesélje, mi­lyen jóízűen itta a csalánvirágból és kaporgyökérből főzött teát, amely Re­kita néni véleménye szerint kitűnő ha­tásai van az ülő foglalkozást végzők gyomorműködésére. Azon a májusi délutánon, amelyről ez a történet szól, a tábornokon, a tar­tományi párttitkáron, a körzeti orvo­son és a fájdalmában egyfolytában ká­romkodó Gusztin kívül még valaki volt az udvaron. Egy húsz év körüli csavargó, aki vérző ajakkal bámulta a sürgés-forgást, s aki a sok fejest látva úgy döntött, hogy egyetlen szót sem ■■■■■■HHWWSHMHBHeCHnflaRMPHVS Vári Attila: A virág­boszorkány kor a Rudolf-tó mellett, az addig euró­pai szem által még soha sem látott nagyvíz keresztelőjén felbontották az utolsó szászlekencei lákrimákrisztis palackokat. ekita nénit mindenki "ke­resztanyám" címmel illette, R mert soha nem tartott igényt arra, hogy nagyságos kis­asszonynak, vagy pláne mint nagyanyámat, méltóságos asszonynak nevezze bárki is. Az a nap, amelynek történetét senki sem fogja soha pontosan összerakni, éppen olyan volt, mint a többi hűvös májusi napok, bár a dombokon gyö­nyörű volt a vetés, sötétzöldek voltak az erdőt szegélyező gyümölcsösök is, és nem sokkal borzalmas halála előtt, miközben kukoricalisztet szórt a patak apró halainak, azt mondta az örökkön körülötte tébláboló körzeti rendőrnek: - Ez a csurogi májuskám olyan szé­pen behozta az április lazsálását, hogy most már ha egymás hátára állnának a hollók, akkor sem látszódnának ki a vetésből.- Hát miért kellene kilátszódjanak? - kérdezte Guszti, aki olyan szakér­telemmel cipelte az öregasszony után a különböző kosarakat, zsákokat, uta­zóbőrönd méretű növénygyűjtő dobo­zokat, mintha még mindig az a kisis­kolás lenne, akinek apját maga alá te­mette erdőléskor egy hatalmas cserefa, s hogy a tragédia még teljesebb legyen, néhány napra a temetés után anyja is meghalt, gyermekágyi lázban, s akkor az ekként elárvult Gusztit Rekita néni vette gondjaiba, azt mondta, ő már pa­rasztot nem tud nevelni belőle, ahhoz hiányzik a hat ökör, de főként a hat ökröt eltartó föld - urat nem nevelhet, mert annak születni kell, de elvégezteti Gusztikéval az elemi után a polgárit is, így aztán katonáéknál bezupálhat, s vagy tűzszerész őrmester, vagy éppen­séggel csendőr, rendőr, őrmester is le­het, mert már igazán ráférne erre a vidékre, hogy becsületes idevalósi em­ber vigyázza a polgári rendet.- Hogy miért kellene kilátszódja­nak? Gusztikám, te még csak ötvenes­ke vagy, nem kellene a szkleróza így látszódjék rajtad. Hát már arra sem emlékszel, hogy ha Szent György nap­ján kilátszik a holló a vetésből, akkor nem lesz jó termés?- Igaz - mondta Guszti, aki titokban nagyon büszke volt arra, hogy Rekita néni édesfiamnak szokta szólítani, s nem is olyan régen, ötvenedik szüle­tésnapjára olyan bankettet rendezett, hogy még a tartományi rendőrparancs­nok is azt mondta, hogy ilyent utoljára moziban látott. Mert ötven gyertya égett a hosszú ebédlőasztalon, előke­rültek a zöldségespincéből a régi por­celánok, amelyeket még a második vi­lágháború alatt ásták el, s az áfonyás őzgerinc mellé olyan bort szolgált fel az erre az alkalomra frakkba öltözött kiérdemesült városi pincér (Rekita né­ni hajdani csodálója), amelynek min­fog mondani. Ott álltak az égszínkék jácintok mel­lett, Guszti kezében, mint egy ünnepi csokor, a rég beígért tövis nélküli sze­dertő, s eszelősen egyben azt üvöltötte: - Mi az anyád baja volt vele? Rekita néni már merev volt, amikor megtalálták, s nem kellett sok fáradság ahhoz, hogy a Gerendástető útján utol­érjék a farmemadrágos suhancot, aki a konyha kék mintájú szászcsempékből rakott kályhája fölül leakasztva a dara- bolóbárdot, úgy hasította ketté az öre­gasszony fejét, a rendőrök szerint, ahogy Rekita néni tette ugyanezt a fa­vágó baltával, ha kedvenc disznójának éppen a marhatok édes, sárga maghá­zas részével akart kedveskedni. z udvarház összes szobáiban kihúzogatták a fiókokat, fel­A dúlták a párnákat, derék- aljakat. Pénzt, értéket kere­sett az alkalmi rabló, s most Guszti két káromkodás kö­zött egyre azt hajtogatta, hogy miért kell ilyen vadállatoknak élniük, vagy miért nem leste meg már jó előre az áldozatot, mert Rekita néni kezében tán két évtizednél is régebb már, hogy igazi pénz járt.- O, istenem, bárcsak most ne hall­gattam volna rá - mondta Guszti, s rendőrsapkáját hol levette, hol pedig feje búbjára csapta. - Képzeljék, azt akarta, hogy a kakukktojásokat te­gyem át valahová, mert a színházi mes- szelátójával kifigyelte, hogy a csalo­gányfészekbe tette a kakukk..., pedig nem is igaz. És ha én nem megyek el... Az udvarra méltóságteljesen gör­dült be a bonctani intézet kocsija, s a férfiak olyan zavartan nézték a kór- boncnoki szolgák ténykedését, mintha bocsánatot akartak volna kérni Rekita nénitől, hogy ott lábatlankodnak, s hogy zavarukban letaposták az egyik törökrózsát.- A házat le kell zárni - mondta a rendőrtábornok, s maga sem értette, de valamilyen különleges erő arra kész­tette, hogy még egyszer utoljára belép­jen a boltíves előtérbe, aztán végig­ment a szalonon. Érezte a kínai füstö­lőpálcikák édeskés szagát, s mindazt, ami eddig viccesen vidámnak tűnt - őseim vándorpiktorok által megörökí­tett mellképeire Rekita néni divatos ki­tüntetéseket festett, vagy éppen sztani- olból vágta ki a szocialista brigádmoz­galom jelvényét, amelyet ükapám el­méretezett kabáthajtókájára tűzött -, most rossz tréfának tűnt. A párttitkár is a képeket nézte. Déd­apám, aki a Szinérváraljai előnév mel­lett büszkén használta a Bihari és Ecse- di előneveket is, s amelyeket a piktor rokokó szalagba helyezve be is írt - Rekita nénitől azt a viccet kapta, hogy egy újság külpolitikai híréből a keretre került az indiai-pakisztáni határvillon­gások egyik főcíme: RAKÉTÁKKAL LÖVIK A BIHARIAKAT. Most mindez fölöslegesen gyerme­teg volt. Átmentek a szalont a hajdani pipá­zóval összekötő folyosón, s a haboskő­ris bútorok óaranya bevonatát nézték. Úgy néztek, mintha most látnák elő­ször, pedig ez a folyosó vezetett az őrszobára is.- Iskolának hideg a házam, vadász­iaknak nem jó, de ha Guszti lesz a parancsnok, ráíratom a rendőrségre, államosítani sem kell, még takarítósze­mélyzet sem kell - mondta a háború után, a nagy kulákosítások idején Re­kita néni. z udvarház, amelyet akár én is örökölhettem volna, s ahol A életem legcsodálatosabb napjait töltöttem, a tarto­mány legszebb rendőrőrszo­bája volt. Mi, rokonok, min­dig azt hittük, hogy Rekita néni egy kissé... hm..., hogy úgy mondjam, ko- lontos volt. Szerette, mi az, hogy sze­rette, egyenesen imádta a rendőröket. És ők is őt. Ezért nem jósolt senki vékony kötelet a fiúnak, aki olyan csú­nyán megölte az öregasszonyt. Képzeljék el, milyen látvány lehe­tett az, amikor egy páncélingnyi kitün­tetéssel ékesített díszegyenruhás tá­bornok, két alezredes és néhány maga­sabb rangú rendőr zöldhagymaszárat aprít, és azt keveri a főtt tojás sárgájá­ba, mert a pipék attól erősödnek, és azt tessék elképzelni, hogy Rekita néni te­metésén, a tábornok parancsára, a kon­zervatórium zongoraprofesszora ját­szotta a báró Szinérváraljai, Bihari és Ecsedi Sassok kriptája elé cipelt ósdi harmóniumon Rekita néni kedvenc nótáját: "Hajlik a jegenye, pereg a le­vele..." A kriptán különben mindazok szá­mára, akik valamit is tudnak közép-ke- let-európaiul, egy egész nemzetség története olvasható. Sok kibetűzhetetlen gótikus már­ványlap után egy 1768-as, cikomyás magyar nyelvű tábla hirdeti Sass óbes­ter hitét a maradéktalan feltámadás­ban. Aztán szép-, ük-, déd-, nagyapáim • után román és magyar nyelven hirdeti egy márványlap, hogy itt nyugszik Sass Ráchel nyug. közrendőr, a szocia­lista hazáért érdemérem kitüntetettje. A kripta körül buján nő a cserszö- mörce, s ha valaki nagyon szimpatikus Gusztinak - megesik ugyan, hogy val­lató kedvében leken neki egy-két po­font -, de ha mégis szimpatikus neki, akkor cserszömörceteát főz, Rekita né­ni ezüstözött szélű cseh porcelánkan­nájából tölt, s arra biztatja, hogy öblö­gessen, az majd csitítja a vérzést, aztán a jegyzőkönyv felvétele után sóhajt egyet:- Immáron ez a dolog... - és mesélni kezd a mi csodálatos májuskánkról, amely némileg hűvösebb ugyan, mint tavalyi testvérkéje, de az egészen biz­tos, hogy ha az idő így tartja magát, akkor a júniusi cseresznyék akkorák lesznek, mint egy besztercei szilva.- Mert, kedveském, az időjárás min­den dolgok nyitja. Vannak emberek, akik egész életükben becsületesek len­nének, de egy hideg, esős májusi na­pon bekéredzkednek vécézni egy ilyen házba, és ahelyett, hogy becsülettel ki- kakálnák magukat, húsvágó bárddal támadnak egy olyan öregasszonyra, aki nemcsak hogy a légynek sem ártott, de aki ebben a tartományban úgy sze­repelt a köztudatban, mint az a jóságos öreganyó, aki a mesékben azt szokta mondani: "Szerencséd, hogy öreg­anyádnak szólítottál..." M s gondosan beírja dédapánk- * tói örökölt kalendáriumába E Guszti, hogy ma olyan do­romboló szél fújt, hogy a Súr- lott Grádics vendéglő cigány- prímása szabadnapot adott a nagybőgősnek, a szél mély rezgésű hangjához igazította hegedűje hangját, s még azok is, akik a nájmódi miatt már csak táncházi parasztzenét hajlandóak hallgatni, a szél mián lekapott süveg­gel hallgatták Szentimrei Jenő magyar királyi huszárkapitány, erdélyi költő első világháborúban szerzett dalát: "Hajlik a jegenye, pereg a levele..." Tanulság: E történetnek nem tanulsága, hanem története van. Rekita nénit egy részeg őrmester gyilkolta meg, közvetlen az­után, hogy házukba költözött a rendőr­őrs. Guszti nevű rendőr létezett, tényleg szeretett az évszakokról beszélni. Egy­szer e sorok írója hallotta, hogy egyik delikvensnek azt mondta, hogy úgy anyádba váglak, hogy a tavaszi hóié sem mos ki. A Sass család kriptájára ténylegesen új márványfölirat került; szövege: lég­védelmi óvóhely. "Idegeneknek belép­ni tilos." Pogány Gábor Benő: Kendős Diána Cseke Gábor: Vízcsepp jegenyesoron érkezik a zápor fák csúcsán zászlós fellegek lezúdul egyből néma tatárhad moccanni sem merek mint aki sorsát más kezébe adta és el van veszve tudja már nézem hogy tűnik el a távoli vízfüggöny mögött a határ le-lecsap a vihar haragja talán most is lesz kegyelem és bőrig ázom és reszketek vízcsepp a tépett ághegyen Böröndi Lajos: A hallgatás hava mi édes volt megkeseredik lassan ragyog még az arcra merevült mosoly de kibicsaklanak a rímek hiányodon hamis hangok recsegnek föl a dalban mézben az ecet az este arányát elkeveri sötéttel az éjjel s kigyálnak gyönyörűséges szépen a kín csillagai a vers havát fölváltja majd a hallgatás hava tél jön örök tél s a versnek a szikrázó hóra már nincs szava mert érintésedet őrzi kezed nyomát kitá­rulkozásodat múlt időben s áll jelként emlékül egymaga Törő István: Napéjegyenlőség Örök gyehennatűzzel éget a Nap, de a zsongás fárad az alkonyat színpadán, puha szőlőszemek, csurranó körték oszlanak szét a számban, megfakult a nyár, még körbevesz a szerelem hódító köde, de bogarak menekülnek az összevisszaságból - rendezzük dolgainkat, minden az elmúlást sietteti, hulló meteorokként szétpergö napraforgószemek, a bőség csillagképei, seregélyek határt fosztogató vonulása, sápadozó dáliák, minden magától érlelődik, senki sem magyarázza, almaillatot hint a szellő, elsöpri meghajszolt perceinket, s a forró délutánon az akácfáktól titkon lehulló levelek kergetőznek. \_______________ _________________J

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom