Új Néplap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 124-148. szám)
1990-09-08 / 130. szám
1990. SZEPTEMBER 8. 9 Irodalom» művészet Dorka olyan volt, amilyen, valami nagy szerelem soha nem kötötte össze őket. Annakidején addig sírt, és addig vádolt, üzent (tekintettel arra, hogy János volt az első az életében), hogy ezt a hadjáratot nem lehetett sokáig kibírni. Bevetette magát a leendő anyós is, aki hol mákosgubával állított föl János legénylakására, hol rémhírekkel, hogy a lánya öngyilkosságot követett el, mert János nem akarja feleségül venni. János, aki akkor huszonhárom éves volt, mélyen megrendült a hír hallatán. Elképzelte magát, amint cipruslombokat hord Dorka sírjára. Leültette a zokogó anyósjelöltet, behúzta kicsit a függönyöket a tűző napsugarak elől, melyek így június delén beömlöttek a szobába. A szűrt fény jót tett Jankának is - így hívták Dorka anyját. Elfogadta a konyakot, ivott kicsit, köhögött kicsit, aztán csuklani kezdett.- Mikor lesz a temetés? - kérdezte János résztvevőén.- Milyen temetés?- Hát nem azt tetszett mondani, hogy Dorka, az a csacsi kislány öngyilkos lett?- Jahajj! - sírt fel Janka megint, és nyűlkált valami után, az asztal felé. János jó érzékkel sejtette meg, hogy a konyakot keresi. Odanyújtotta a telitöltött poharat a kaparászó ujjak közé. Janka felhörpintette egy szem- pillantás alatt, mert úrinő volt. Például ha sörrel kínálja János, azt felháborodottan visszautasította volna. Nem olyan családból származott, ahol ilyen vulgáris, népi italokat ittak. A legfinomabb konyak. Vagy egy kis likőr. Esetleg.- Milyen temetés, ember? Hát éppen azt akarom elmondani, hogy él szegény. Élve maradt. Otthon fekszik a leányszobájában, és csak zokog, zokog! Időnként azt sóhajtja: János! Mit tettél velem?- Ezt zokogja...- Nem! Külön zokog, ezt meg sóhajtja - utasította rendre Jánost az éltes asszony. Egyik szemében könny rezgett. A másikban nem. ő olyan asszony volt, hogy külön sírt a két szemével. Egyszer az egyikkel, azután a másikkal. Ezt János mindjárt az elején észrevette.- Most akkor én mit csináljak? - kérdezte teljesen elbizonytalanodva. - Vigyek neki virágot?- Hát az a legkevesebb, fiam! Azok után... _____________________ M egújult feleség- Mik után?- Ki vette el a lányom szüzességét, ha nem maga? És nincs tisztában azzal, mi a kötelessége? - Janka felháborodottan töltött magának egy kis konyakot. János töprengésbe esett, és ha eléggé cinikus lett volna, most kikíséri Jankát, kezébe nyomva a konyakosüveget, mintegy végkielégítésül. Az volt a baj, hogy János nem volt cinikus. Inkább egy kicsit olyan mulya fajta. Érezte, hogy itt valami nem stimmel egészen a dolog körül, de nem érzett viszont elég erőt magában ahhoz, hogy a sarkára álljon. Hogy harcoljon. Mert mi a fenének harcoljon? Ha nem Dorka fogja be, akkor más. Egyszer úgyis elkapja a gépszíj. Másrészt itt, az emberek világában, azt tartják megkomolyodás- nak, ha az ember megnősül. Próbáljuk ki! Olyan sok veszítenivalója úgysincsen. Vagyis akkor még azt hitte, huszonhárom évesen, hogy nincs sok veszítenivalója. Azóta sok év telt el, és rájött, hogy mit veszített, de nem volt más választás, igyekezett jó képet vágni a dologhoz. Ha telesírja a világot a bánatával, úgyis csak körülröhögik. Akkor hát jobb, ha az ember úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Ez beválik. Aki képes arra, hogy így tegyen, fölénybe kerül azzal szemben, aki őszintén bevallja, hogy elb...ta az életét. Ő nem. Á, dehogy! Dorka igazán drága asszony, le se száll a nyakáról, amióta feleségül vette. Este, tévénézéskor az ölében üldögél. Ha ő kimegy a konyhába, Dorka is. Ha bemegy a szobába, Dorka is. Ha a mellékhelyiségbe menekül, az asszonyka ott áll az ajtó előtt, és beszámol a napi eseményekről. Már amiket ő eseményeknek tart naponta. Hogy ki mit mondott például, aztán közben egy szavát sem lehet elhinni, mert hazudik, egy képmutató, utolsó... satöbbi. János néha sóvárogva gondol azokra a remetékre, akik egy fa törzsében élnek, csak egy kis lükön nézegetnek ki. Ha olyan közeledik, aki nem kívánatos személyiség, akkor leguggolhat, és ha minden kötél szakad, legfeljebb huhog egy kicsit, hogy elriassza. Ugyanezt a hatást nehezen émé el, ha vécéből huhogna ki. Az a helyiség teljesen elveszi a huhogás misztikus varázsát. Szóval élték a házaséletüket, ahogy tudták. János néha mélységes csömört érzett. Janka, a család védőszelleme rendszeresen látogatta őket, hogy minden rendben van-e? János, amint az anyósát meglátta, már vette elő a konyakot, mert egyedül ez tudta megakasztani Janka magasztos szóáradatait a házasság szentségéről. Ugyanis mindjárt csuklani kezdett, és ez akadályozta a folyamatos beszédben. Akkor történt valami, ami egészen megváltoztatott mindent. Dorka egy napon azzal állt elő, hogy érzi ő, János megunta.- Igen? - kérdezte a férfi -, és miből gondolod vagy érzed ezt?- Hát például azt sem szereted már, hogy az öledben ülök, amikor tévét nézünk. Azt hiszed, nem vettem észre?- Azt hittem. Miből vetted észre?- Hát amikor mindig ledobsz, hogy görcsöt kapott a lábad! Neked állandóan görcsöt kap a lábad, ha az öledbe ülök. Nem! Ne szólj semmit! Megértelek. János csak hüledezett. Észre se vette, hogy ennyit fejlődött a felesége. Még meg is érti. Szenzációs!- Kérlek, légy egy kis türelemmel! - folytatta Dorka -, mi már mindent megbeszéltünk anyuval.- Anyuval?- Persze! Ő nagyon ért a házassági problémákhoz. Azt mondta, egy asszonynak meg kell újulnia ahhoz, hogy a férje ne hagyja el. Mert annál nagyobb szégyen nincsen, mint amikor az embert elhagyja a férje.- Ezt azért mondta, mert annakidején őt is elhagyta?- Lehet, hogy azért. De tudom, hogy igaza van. Megújulok, János!- Tényleg? Hogyan? (És minek?)- Plasztikai műtétre megyek. Anyu adja rá a pénzt. Azt mondta, ez mindent megold. Dorka olyan tudományosan nézett, hogy azt nem lehetett kibírni. Az irodalmi oldalpár illusztrációit a szolnoki Képzőművészeti Triennálé anyagából válogattuk. János elvonult, hóna alatt a Népsporttal, abba a bizonyos helyiségbe, ahonnan nem érdemes huhogni. A Bakonyra gondolt közben, ahol régen a betyárok is olyan jól el tudtak bujdosni. Talán akad még ott egy odvas fa, amit kibérelhetne. Mert a helyzet eddig sem volt rózsás, de ahogyan elnézi, ezután még keményebb lesz. Dorka eltűnt az életéből néhány hétre, egyenesen Pesten feküdt be valami klinikára. Még azt sem kérte, hogy János látogassa. Mert az lesz az igazi, amikor majd hazajön... Nahát éppen ettől lúdbőrzött János háta istenigazából. Mi lesz, ha ez a drága asszony hazajön? Csak nem valami bombázónak képzeli majd magát, hogy őt teljesen a sírba vigye? Mindenesetre addig is jólesően lumpolt, csatangolt az éjszakában, és visszagondolt elveszített szabadságára, fiatalkorára. A kettő egybekapcsolódott benne. A szabadság és a fiatalság. Amit odadobott Dorkának, csak azért, mert öngyilkos lett, és nem halt meg. Na és eljött a nap, amikor a bombázó hazaérkezett. János igyekezett valamelyest rendbe tenni a lakást, vett a piacon egy nagy csokor hervadt virágot, és ízlésesen elrendezte azt itt meg ott, ahol alkalmas lyukat talált, ahová a virágok szárait bedugdoshatta. Dorka az anyjával érkezett, de meglepő volt, ahogy belépett. Semmi bombázás, hanem inkább tétova, sziszegő vánszorgás jellemezte a diadalmasnak már egyáltalán nem nevezhető bejövetelt. Ugyanis, mint Janka beszámolt róla, nem akarnak gyógyulni^ Dorka vágásai. Főleg a hasán. Állandóan kinyílik a seb, és nedvedzik, meg minden. Úgyhogy gyorsan le kell fektetni szegényt. János egyik ámulatból a másikba esett. Miért kellett egyáltalán felvágni Dorka hasát?- Hát a háj miatt. így vették ki a bőr alól a hájat, hogy szép lapos legyen a hasa.- Ja úgy... - mondta János, és ijedtében a konyak helyett egy zacskó kakaót hozott be a hűtőből. Azt is ő itta meg rémületében, mert ahogy Janka végre kívül került a lakásból, nagy lett a csend. Dorka feküdt az ágyában és hallgatott. Ez iszonyúan szokatlan dolog volt. Ugyanis az anyjára ütött, akinek be nem állt a szája egész nap. Most meg csak hallgatott, és a mennyezetet nézte.- Nem kérsz egy kis... - nézett be - János a hálószobába -, egy kis...- Nem, köszönöm! - mondta Dorka.- Hát egy kis...- Azt sem. János feleslegesnek érezte ott magát, hát beült a nappaliba tévét nézni. Nézte, de nem hallotta, mit mondanak. Csak a csendet hallotta a hálószobából. Viszont, ahogy ott ült, görcsbe jött a lába. Még ilyen hülyeség sem történt vele életében. Szokta ugyan Dorkának ezt mondani, ha unta, hogy mindig az ölében ül, de akkor nem volt igaz. Sziszegve masszírozta a lábait. Felejthetetlen volt az az este. A csend bekúszott a hálószobából, egészen János szívéig. Közben masszírozta a görcsbejött lábait. Hónapokba telt, míg Dorka összeszedte magát. János úgy rohant haza mindig munka után, mint akit kergetnek. Otthon madártejet főzött, mosott, vasalt, és beszélgettek Dorkával, aki sokáig gyengélkedett. János csak most ismerte meg a feleségét. Furcsa, de így van. Az eltelt hónapok alatt kibeszélgették magukat, és jobban megismerték egymást, mint az együtt töltött sok éven át. És... Be kell vallani, János most szerette meg a feleségét. Most megszerette. Éppen így, amikor olyan kis nyomorék volt, amikor olyan elesett volt. Nem tudott utána menni a konyhába, sehová, csak feküdt az ágyában, és a mennyezetet nézte.- S mit tesz isten, János költözött be hónapokra a hálószobába, hogy Dorkával legyen. Sakkoztak, felolvasott neki, bekötötte szegénynek a hasát, etette és... és szerette. Ez egy teljesen képtelen történet, ugye? Hiszen már az elején unta ezt a nőt, és akkor szereti meg, amikor nem is nő, csak egy szegény kis beteg. És mégis így történt. Dorka tényleg megújult, és János tényleg beleszeretett. Az volt a legboldogabb estéje, amikor az asszony annyira helyrejött, hogy együtt nézhették a tévét este. Dorka nem is akart már János ölébe ülni, de ő nem tudott belenyugodni, hogy máshová üljön. Amikor a legjobb helye mégiscsak az ő ölében van. Nem? Birtalan Ferenc Gyönyörű, nagy állatok Már percek óta áll a pult előtt, nem tud dönteni. A kakasok megtisztítva, nejlon- zacskókban fekszenek az üveg mögött, csábítóan. Gyönyörű, nagy állatok. Szereti a kakasokat, s mégis áll tehetetlenül, nem tud dűlőre jutni. Bizonytalanul lép ki az üzlet ajtaján, beáll a zöldséges előtti sorba. - Az egyik kakas, az kellene. - A gondolat nem hagyja nyugton. Csütörtök van, mire egy ekkora fagyott állat fölenged, legalább egy nap. És mennyi hús... A csirkének majd száz forint kilója... ez meg harmincöt. Lehetnek három-négy kilósak. A combokat megspékelni fokhagymával, kolbásszal, szalonnával, a melléből rizseshúst, egy nagy fazék leves a hátából, szárnyakból... A jó múltkor is... a leves után már nem tudtak enni, any- nyira elég volt, pedig hárman vannak, s még vacsorára is maradt, másnap rizseshús... a combokból - sültzsíros kenyérrel - még kedden is ettek. - Alig apad a sor. Elölnémetek vásárolnak fir meg zeksz kilókat. Ők is enni akarnak. Mindenki enni akar. Apjára gondol. Mennyire várta mindig, hogy hazajöjjön, mit hozott... ha ivott az öreg, jókedvű volt, máskor a szavát is alig vették otthon. - Húst adj! - mondta a feleségének -, a krumplitól fáj a lábam. - Húst?! Zabáltál volna, ahol ittál! Adj pénzt, kapsz húst is - veszekedett vele az anyja, de az apjával nem lehetett veszekedni, ha ivott meg pláne. Nem vette komolyan az asz- szonyt. Semmit nem vett komolyan. - Majd meglátod, annyi pénzem lesz egyszer, any- nyi... - Amikor nyert a lottón harmincezer forintot, jött részegen, az inge kilógott, jött tántorogva, hóna alatt szakadt papírban egy hatalmas kakassal... - megmondtam! Ugye megmondtam - s szórta az asztalra, a padlóra a százasokat... Jó ember volt. Még tizenhat évig élt, hogy a feleségét eltemette. Ha ugyan élet volt az. - Meglátod, egyszer még gazdag leszek - mondta fiának -, meglátod... Még mindig a németek karattyolnak. Ezek megveszik az egész standot... Vissza kellene menni a kakasért. Holnapra fölenged, s három napig nincs gond az evésre. És ha már elvitték mindet? Idegesen topog a sorban, akkor is kell valamit enni, a paprika hatvannyolc, a paradicsom hatvan forint, és akkor még semmi hús sincs, valamit mégis csak venni kell... Hagyja a sort, megy vissza. - Azt a kakast, azt a szebbiket - mondja az ismerős hentesnek. Százhuszonhét forint. Három és négy kiló közt. Jól számította. Hazafelé, már kissé megnyugodva, hogy helyesen döntött, tervezgeti a menüt: leves, rizseshús, spékelt comb. A leves még jobb is, mint a csirkéből. Erősebb. A rizseshúst is lehet szaftosra csinálni. Nem is érti, miért nem szeretik mások. Csak jól kell elkészíteni. Még tíz óra sincs. Melegen süti a júniusi nap. Megáll, a nagy bevásárlótáskát a kerítés betonlábazatához támasztja. Rágyújt, elgémberedett ujjait tornáztatja. Derekából lassan múlik a zsibbadás. Még egy megállás és hazaér.- Mit hoztam? - kérdi otthon, s mindhárman mosolyogva nézik hatalmas állatot, mint akik csatát nyertek. Fia is elégedett lesz, s egyikük sem gondol arra, még hány kakast kell megenni, míg lesz valami ebből a mocskos, kurva világból. "Mindent elönt a szemét, a mocsok..." - nem pontosan ezt, de valami ilyesmit mond Scorsese furcsán pszichopata hőse, a taxisofőr, a hasonló című filmben, miközben a New York-i éjszakában nar- kósok, kurvák és stricik furi- káztatásával kénytelen keresni a kenyerét. Aztán egyszer- csak föllázad, s akár egy hadiösvényre készülő indián, irokéz frizurát borotvál magának, fekvőtámaszokkal erősít, s ami a legfontosabb: tetőtől talpig felfegyverkezik. És persze lő, alig egy méter távolságból, roncsoló dumdum golyókkal, utálkozó hidegvérrel, hogy csak úgy fro- csög a vér. Egyszerre felemelő és undorító ez a modem misztérium, ahogy a nagyvárosi paranoid szamuráj igazságot tesz, hogy génjeiben egy ösztönös kategorikus im- peratívussal helyreállítsa "a kibillent gyémánttengelyét. ’ ’ Tavaszi zápor veri a büdös, benzingőzös fővárosi flasztert, amikor bőrig ázva integetek a felém közeledő szabadjelzésű taxinak. Komótosan lassít a dromedár fekete Volga, megváltást remélve futok felé, ám ahogy nyitnám az ajtót, a főnök a gázba tapos, s vizet spriccelve rám surran el mellettem.- Anyád! - kiáltok, s elkeseredetten csaptok utána a levegőbe, mire csodák-csodája a sötét kocsi sötét bőrű vezére megáll, s cik-cakk alakba visszatolat. Na lám, gondolom naív módon, ilyen a piac törvénye, maszekunk belátta, hogy csak úgy, kénye-kedve szerint, nem hagyhatja faképt- nél polgártársát, akinek a szállítására rendeltetett. Köp>- cös, bajúszos figura, s mintha rugó lenne alatta, úgy pattan elő a volán mögül. Na de mi van a kezében? Nyilván csak vizionálok! Az nem lehet, hogy katonai bajonett villog tetovált jattosá- ban... A haja szabályosra befésült digó séró, selymesen csillogó szabadidő-ruhájában sehogy sem emlékeztet a Robert de Niro megformálta New York-i kollégájára. Önkéntelenül hátrálok, megbotlok és hanyatt esek a járdaszegélyben, az a marha, kezében a harminc centis haleffel, meg bőszen jön felém. De hát ez képtelenség! Az Kérdezem tőle, hogy mi az isten baja van, mit ártottam én neki, hogy szemét módon megállást imitált, aztán meg vigyorogva elhajtott? "Meg fogsz dögleni, hogy megtanuld egy életre, kinek mutass lófaszt..." Már olyan közel van, hogy elfutni se tudok, és mint egy kényszeres hadonászik a késsel. A szemem sarkából látom, hogy a drosztból már milyen mázlijuk van! - féltégla öklömnyi lyukat hagy az üvegen, a "seb" körül, mint beomlott arcon ráncokat az idő, a rombolás pókja sző ezernyi fonalat. Hirtelen ámulatomban futni is elfelejtek, s mire fölébredek, be vagyok kerítve. Arcom elé kapnám a kezem, de már szemembe másztak a spray maró hangyái. Semmit sem látok. Ketten csavaiják hátra a kezemet, roma haveromat a hangjáról ismerem meg, azt mondja, hogy most végre kicsinál. Először csak a vér sós ízét érzem a számban, az ütés mintha csak azután jönne. Fogamból letörik egy darab, nyelvem, akárha részeiét simogatna. Szinte az ütéssel egy időben rúgok előre, spiccel, lágyékmagasságban elengedve a jobbost. Az üvöltésből jólesően állapítom meg, hogy a lövés talált. Kitépjem magam az ölelő karokból. Dulakodás közben a spray a földre esik, nagyot rúgok abba is. Azok ketten, a tökét markolászó társukkal vannak elfoglalva. Szabad vagyok. Az út túloldaláról két renőr bizonytalanul tekintget felénk, aztán egyikük átszól, hogy én menjek csak oda. Visszakiáltok, hogy most valahogy nincs kedvem. Tódor János: TAXISOFŐR, BAJONETTEL nem lehet, hogy déli egy órakor, tíz méterre a Hősök terétől, se szó, se beszéd meglékeljék az embert, akár egy görögdinnyét. Vajon mit gondol felőlem ez az őrült?! Csak nem rajtam akar elégtételt venni átvágott torkú, kirabolt társai miatt? Csak nem most jutott eszébe megtorolni a lelkét szorongató félelmeket? Mindenesetre szitkozódva jön felém, szerencsére sikerül feltápászkodnom, a frissen felállított kandeláberek mellől felkapok egy féltéglát, és elszánom magam, jöjjön, aminek jönnie kell. Most mintha ő is megtorpanna, egy pillanatig nevetségesen is fest, kezében azzal a puskavégre való tőrrel, téblá- bolva káromkodik, de nem lép előre. Saját hangomat hallom, amint beígérem, ha nem teszi el a bajonettet, a pofájába vágom a téglát. Mintha csak vad indulatától remélne megerősítést, az anyámat szidja, s azt üvölti, hogy nem bánja azt se, ha ezért hazavágják, akkor is kilyukasztja a bőrömet. többen igyekeznek felénk. Arra aztán semmi szükségem, hogy meglincseljenek, mire kiderülne, hogy igazam is lehet, kiskanállal szedhetnek össze. Nyilván érzi a taxis is az erősítést, mert szúrásra emeli a bajonettet. Négy-öt lépjésre lehetünk egymástól, amikor arca irányába elengedem a követ, aztán usgyi a Benczúr utca irányába. A Volga hátsó szélvédője pukkanó hangon adja meg magát: a célt tévesztett - hogy némely gyilkos-jelölteknek Kéri Imre: Elfelejtett föidmfivesek tiszteletére ■ ammw m ■ » mg n—— Tenk László: Egy cseresznyefáról Simon Ferenc: Hol vagy? Bán Zsuzsa:
