Új Néplap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 124-148. szám)
1990-09-22 / 142. szám
1990. SZEPTEMBER 22. Néplap 7 Sütnek-főznekr varrnak, kertészkednek Ifjú gazdaasszonyjelöltek a kastélyban Önkormányzat és kultúra Az eddigi rendkívül merev, agyonszabályozott iskolarendszer semmit sem tudott tenni azokért a lányokért, akik tanulmányi eredményük alapján alkalmatlanok voltak a középfokú oktatásra. Az iskolából kimaradván legfeljebb segédmunkát tudtak vállalni, előbb-utóbb féijhez mentek, anyák lettek, saját kárukon tanulták meg a gyermekgondozás, a háztartásvezetés, sütés-főzés fortélyait. Az iskolában, s általában a családban sem készítik fel a lányokat a rájuk váró „gazdaasszo- nyi” szerepre, jóllehet a család összetartása, az otthon légkörének kialakítása, a gazdálkodás többnyire a nők dolga. Ez a feladat aligha okoz majd gondot annak a harminchat lánynak, akit felvettek a Kenderesi Mezőgazdasági Szakmunkásképző speciális szakiskolájába, a mezőgazda- sági gazdaasszonyképzőbe. A kísérleti oktatás igen nagy érdeklődést váltott ki, a környező településekről hetvenhatan pályáztak a harminchat helyre. A lányok egyelőre három csoportban sütnek-főznek, varrni tanulnak, illetve kertészkednek a gyakorlati foglalkozás során, heti váltásban. A jól felszerelt konyhában - a Kisújszállási Vas-, Fa- és Építőipari Szövetkezet készítette, s nagykereskedelmi áron adta az iskolának - tizenkét lány szorgoskodik. Van aki főz, van aki mosogat, takarít, ez azonban naponta változik. így mindenki megtanul minden konyhai teendőt. A menüt természetesen ők szolgálják fel a hangulatos ebédlőben a társaiknak, akik nem győzik dicsérni a finom ízeket, falatokat. S hogy mi főtt a fazékban: ezúttal paradicsomleves - természetesen saját befőzésű paradicsomból -, reszelt sajt betéttel, s töltött csirke almakompóttal. Akár a legelőkelőbb szálloda éttermében is megállná helyét az ínycsiklandozó, gusztusosán szervírozott ebéd. Nem csoda, hogy hamar eltűnik a tányérokról az utolsó falat is. No meg persze a „kertészlányok” különösen meg is éheztek. Az iskola kertjében kapáltak délelőtt, rendezgették a terepet a majdani vetemé- nyezéshez. Váltig állítják ugyan, hogy nem fáradtak el, de akinek először volt a kezében a kapa, a gereblye, most nem túl fürge. A kertben persze más volt, hiszen a szomszédos színből, ahol a fiúk a traktorokat szerelgették, át-át pis- lantgattak a (gazdajasszonyjelöl- tekre, s ilyenkor aztán nem illett a kapanyélre támaszkodni. A varrodában egyébként arról értesítenek a lányok, hogy „gólyabált” szerveznek a fiúk. Ruhát persze még nem tudnak maguknak varrni a közelgő jeles alkalomra, de egyre ügyesebbek az öltögető ujjak. A tanterv szerint a félév végére szoknyát, év végére blúzt, ruhát varrnak maguknak. A tantervet egyébként a zirci Reguly Antal Mezőgazdasági Szakmunkásképző Intézet oktatói dolgozták ki, s rajtuk kívül még a vépi, a velencei, a marcali s a kenderesi iskolában vezették be kísérleti jelleggel. A rendkívül alapos tanterv tartalmazza mindazt, amihez egy mezőgazdasággal is foglalkozó gazda- asszonynak tudnia kell. A két tanév alatt felkészítik a lányokat az egészséges, harmonikus családi életre, a háztartás vezetésére, a csecsemő- és gyermekgondozásra, a beteg és idős korú emberek ápolására, még az is szerepel a tananyagban, hogy mi a teendő a haldoklóval, s akkor, ha bekövetkezik a szomorú tény. (A legtöbb embernek ez utóbbiról szinte fogalma sincs, kapkod fúhöz-fá- hoz!) Elsajátítják a diákok a mezőgazdasági munkák: növénytermesztés, állattenyésztés alapvető fogásait, a mezőgazdasági kisgépek kezelését Fakultatív tárgyként tanulnak német nyelvet, néptáncot, gépírást, a második év végén kismotorvezetésből vizsgát tesznek. Ugyancsak választható tantárgy lesz a második évben a falusi turizmus s a népi hagyományok ápolása, a vendéglátás, stb. A tantervre egyelőre nem készültek könyvek. A diákok mindössze egyetlen tankönyve a Kezdő háziasszonyok könyve. Ebben sok hasznos információt megtalálnak, s emellett az órai jegyzeteléseikből állnak majd össze a „tankönyveik”. A képzés különben is igen gyakorlat- központú, a napi nyolc mából csuán három az elméleti. Emellett az első év után öthetes nyári gyakorlaton vesznek részt. A lányok a második év végén záróvizsgát tesznek, s ha az sikerül, „mezőgazdasági gazdaasz- szony oklevelet” kapnak, amely elsősorban a majdani házasság- kötéshez jelent jó „ajánlólevelet”, de elhelyezkedhetnek szociális otthonokban beteggondozóként, segédápolóként, óvodában dajkaként, de bizonyára meg tudják majd állni a helyüket esetleg szakácsként, varrónőként, mezőgazdasági munkásként is. A tanulók közül sokan eleve ezekre a pályákra készültek volna, de nem sikerült bejutniuk a kiszemelt iskolába, általában a tanulmányi eredményük alapján. A diákokat a szakmunkásképző intézet tanárai tanítják, csupán egy vendéglátó-ipari és egy szabász szakoktatóval bővült a tantestület. Mint mondják, a lányok szorgalmasak, igyekvőek, örülnek, hogy mégis sikerült tovább tanulniuk. A tárgyi feltételek megteremtése azonban nem kis fejtörést okozott az iskola vezetőinek. Július közepén még csak az üres termek álltak rendelkezésre. A szeptemberi kezdésre azonban sikerült beszerezni az oktatáshoz szükséges alapvető eszközöket, de egy s más még hiányzik. Az intézmény egy alapítványt hozott létre, amelyre várják a támogatók adományait, de emellett szép számmal és sikerrel vesznek részt az oktatók a különböző pályázatokon is. Gyűjtik a forintokat, hiszen a gazdaasszonyok mellett farmerokat is szeretnének képezni a jövőben. Tál Gizella Az államszocializmus történetében a kultúra is annak a politikai akaratnak rendelődött alá, mely mindenfajta autonómia felszámolására irányult. Ám minél inkább ideológiai elvek határozták meg, s minél inkább hasonlított intézményrendszerében a pártállami struktúrához, annál apologetikusabb jelleget öltött. Annál inkább a politika szolgáló- leányává vált. A kultúrpolitika cinikus vagy kevésbé cinikus képviselői éberen őrködtek azon, hogy csupán olyan ismeretek, értékek, eszmék jelenjenek meg az intézményes közvetítés rendszeréből, melyek a fennálló hatalmat nem veszélyeztették. Még ha némely intézmény (egy-két színház, kiadó, művelődési ház) ki is vívott a maga számára valamiféle önállóságot, inkább csak kivételnek tekinthető. A centralizált államszervezettől való anya- gi-szervezeti-eszmei függőség ugyanis nem szűnt meg. Habár ez sajátos védettséget is jelentett, minthogy például a közművelődésre fordított kiadások megtérülését igazából sohasem kérték számon. Legfeljebb az ideológiai (vagy annak minősített) „elhajlásokat”. Fölösleges is szinte hangsúlyozni, hogy a kulturális haladásba vetett csorbítatlan hit utólag merő illúziónak bizonyult. Mert a kultúra értékeinek felülről történő közvetítésével eleve figyelmen kívül maradtak az állampolgárok valóságos szükségletei. Valójában nem is akarták figyelembe venni, hiszen így le kellett volna mondani a monolitikus kultúraszemléletről, illetve teret kellett volna adni a helyi önszerveződéseknek. De nyilvánvaló az is, hogy az ideológiai elvek alapján kiépülő kultúraterjesztés eredményei jórészt látszateredmények. A statisztikai adatok ugyanis (müyen volt a könyvforgalom, hányán néztek meg egy-egy színdarabot, mennyien fordultak meg a művelődési házakban) nem a köz- műveltség valóságos mutatói. Mindez abból is kitűnik, hogy bár a kiépült intézményrendszer teremtette meg annak lehetőségét, hogy a kultúra bizonyos értékei mindenkihez eljussanak, s így - a statisztika törvényeinek logikája szerint - a művelődés színvonalának magától értetődően emelkednie kellett volna, de éppen ellenkező előjelű folyamat ment végbe. A kulturális elseké- lyesedés és elszegényedés megannyi jellemzőjével találkozhatunk nap mint nap. Csupán az államosított kultúra számlájára írható a jelenlegi helyzet? Vagy annak a kultúrpolitikai fikciónak tudható be, mely nem átallott szankcionálhatatlan törvényt hozni a közművelődésre? Ha abból indulunk ki, hogy a társadalom ellentmondásai és torzulásai a kultúrateremtés és -befogadás közti viszony jellemzőin, sőt, a közművelődés struktúráján át is kifejezésire jutnak, nem várhatunk egységes közeget, törés nélküli skálát a kultúra adekvát elsajátításától, le egészen az érdektelen befogadásig. Hanem arra számíthatunk sokkal inkább, hogy az ellentmondások és ellentétek a művelődés és az ezzel kapcsolatban kialakult szokások, magatartások jellegében, minőségében fejeződnek ki. És ez akkor sem változik, ha a kultúrairányítás eddigi rendszere helyett az önkormányzatiság alapelvei válnak hangsúlyossá Azaz olyan önszervező hatalomgyakorlás valósul meg, melyben az állampolgárok - közvetlenül vagy választott képviselőik útján - önállóan intézhetik a helyi közügyeket. Vagy ha megszűnnek az ideológiai direktívák, s a kulturális intézmények valóban autonómmá válnak. Mert a visszakapott önállóság még korántsem teremti meg a hatékony működést. „Állami” mecenatúrára ezután is múlhatatlanul szükség lesz. Az ember szépségei Győrfi Lajos szobrászművész kiállítása Karcagon A vér tényleg nem válik vízzé. Jó, hogy ezt érezzük Győrfi Lajos Püspökladányban alkotó, de Karcagon született szobrászművész legújabb, éppen szülővárosában rendezett kiállítása láttán. Köztudott, hogy Győrfi Lajos a „kun fővárosban” alkotó Győrfi Sándor Munkácsy-díjas szobrászművész öccse, és nem tartjuk véletlen- nek, hogy ott telepedett le a „kétföld” - a Kunság és a Sárrét - határán, ahol mindig igencsak egyforma pusztai szelek fújtak és fújnak ma is. Győrfi Lajos életkora szerint tényleg fiatal művésznek számít, hiszen csak öt évvel ezelőtt végezte el a Magyar Képző- művészeti Főiskolát - s egy fél évtized csak parányi része lehet - reméljük - a teljes életműnek. Munkássága alapján viszont már méltánytalan Győrfi Lajost fiatal művésznek titulálni, hiszen ihletett alkotásait nagy szakmai biztonsággal készíti. Munkáinak java részén érződik tanára, Borsos Miklós hatása, de csak az alkotás mesterségbeli részében, egyébként a Győrfi-szobrok szuverén alkotót fémjeleznek. A mostam karcagi kiállítása tematikailag és formailag négy főbb részre tagozódik. A legszembetűnőbb az a hat-nyolc szoborterv, kisplasztika, amely az ember és a ló kapcsolatát, a nemes jószág kecses mozdulatait - olykor egyenesen szobrászi bravúrral - tükrözteti. A genius loci, a hely szelleme különösen érződik Győrfi Lajos művészetének ezen vonulatán, nagyon egyértelmű, hogy az alkotó a lovat nem versenyparipának, hanem barátjának, küzdőtársának fogja fel. E tematika jó néhány darabja éppen a Kunhegyesen felállított Kun emlékműhöz kapcsolódik, részben tanulmány szintjén, részben variánsként A Kis lovas jószerint ő maga a szobrász, 5 Györffy István O Kavicson ülő (bronz) gyermekkori emléke; a Játszó csikók viszont már más megközelítés. Ebben a kisplasztikában, amelynek végső változata a Hortobágyon látható, a csikómozgás ritmusa, dinamizmusa, a játék anatómiai és esztétikai harmóniája érződik. Örül egymásnak a két kis jószág, vad szilajsággal, de érezhető nagy szeretettel játszanak egymással. De jólesik ilyesmit látni kegyetlen, gondterhelt világunkban! Győrfi a tiszta tekintetű, szép embereket szereti - ezt sugallják portréi. Vagyis a magafajta embereket jeleníti meg. A Lengyel lány, a Kodály, a Lajkó, Erika egyazon vonulat részei a gondolati, hangulati eltérések pontos megjelenítésével. A Kodály- portrét a nagy magyar zeneszerzőről, tudósról, pedagógusról eddig készült legkifejezőbb szobrászati alkotások közé sorolhatjuk. A női és a férfi aktokat Győrfi portréművészetének kiteljesedettebb részének is felfoghatjuk. Ugyanaz a szándék: megmutatni az emberi test szépségét, s ezekhez a néző kikerülhetetlenül hozzáteszi a maga képzeletét. Az eredmény is ugyanaz, ami a portréknál. A Püspökladányban felállított Adám különböző előtanulmányai teljes értékű kisplasztikák, a Kavicson ülő és az eredeti méretű Melankólia a női lélek rejtelmeiből tár fel érzéseket. A plakettek szép száma bizonyítja, hogy mennyire mestere szobrászunk ennek a miniatűr, alig tenyérnyi helyen célzatosságot felismert magatartást, hasonlóságot kifejező műfajnak. Témáiban nagy szeretettel örökíti meg szülővárosa nagyjait, Györffy Istvánt, Németh Gyulát, Gaál Lászlót, Kátai Gábort, és a Kunság-Sárrét közös tudósát, Szűcs Sándort és másokat. Külön értéket képviselnek azok a plakettek, amelyek néhány domborulati vonallal - Tanya, Hűtlen pásztor, stb. - élethelyzeteket elevenítenek meg. Nem hagyhatjuk szó nélkül Győrfi grafikai munkásságát sem, amely ugyan érthetően plasztikus művészetének előtanulmányaként fogható fel, de önálló esztétikai értékkel bírnak. A tárlatot szeptember végéig nézhetik meg az érdeklődők a Déryné Művelődési Ház második emeleti nagytermében. Tiszai Lajos Fotó: Tarpai Zoltán Mert a piacelvűség logikája - ahogyan napjainkban tapasztalhatjuk - csak a kulturális elszegényedést sietteti. Majdhogynem azt mondhatnánk, a leendő ön- kormányzatok akkor válhatnak valóban kultúrabaráttá, ha - a kultúra önállóságát és függetlenségét intézményesültségében is tiszteletben tartva - csupán a mecénás i szerepet töltik be. Direktívák nélkül támogatni? Teljességgel önzetlenül, beleszólás nélkül? De hiszen amióta a mecenatúra egyáltalán létezik, a megrendelő igénye mindig érvényesült. Látszólag ez így is van; kivált, ha valamelyik művészeti ágról vagy alkotóról van szó. Csakhogy a kultúra támogatása - az önkormányzatok létrejöttével - másfajta összefüggésben jelenik meg. Mivel ezek a testületek a helyi társadalom rejtett vagy nyilvánvaló érdekeit jelenítik meg, illetve a helyi érdekek demokratikus érvényesítését és védelmét teszik lehetővé, az önkormányzat tagjainak arra kell törekedniük, hogy a kultúra támogatása ne válhasson kicsinyes alkuk tárgyává. Még akkor sem, ha például az infrastrukturális hiányok felszámolása fontosabbnak tűnik. Mert ugyan kényszerítőbb lehet az a nyomás, mely egy új élelmiszerbolt megépítésére irányul, de - mint tudjuk - a kulturális fejlesztés semmi mással nem helyettesíthető. Sokkal nehezebb persze az utóbbit elfogadtatni, s mellette meggyőzően érvelni, mint állampolgári kényszerek hatására cselekedni. Ám ebből mégsem következhet az, hogy az önkormányzatok az egyre inkáb érzékelhető kulturális nivellálódás támogatói legyenek. Ezzel ugyanis az államosított kultúra kudarcait erősítenék fel. Nem szólva arról, hogy az önfenntartás racionális , futószalagjához” könyörtelenül oda- kényszerített emberek újra csak áldozatok lennének. Még akkor is, ha közben nem panaszkodnak az ellátás minőségéről, a közlekedés hiányosságairól vagy a portalanított utak hosszáról. Mi lehet a kompromisszum? Semmiképp sem a kulturális fejlesztés háttérbe szorítása. Még kevésbé valamiféle haszonelvű szemlélet érvényre jutása, a kultúrára fordított költségek megtérülésének mérlegelése. A múlt uniformizáló ideológiája már eddig is annyira átformálta az állampolgárokat, hogy politikaikulturális aktivitásuk - egy szűk rétegtől eltekintve - szinte a minimumra csökkent. Éppen ezért, ha az önkormányzati testület valóban eleget akar tenni vállalt feladatának, a település lakosságát széles körben érintő ügyekben ténylegesen rendelkeznie kell a helyi politika- és kultúraformálás lehetőségével. Mint ahogyan a helyi érdekfeltárásban sem csupán a képviselő-testület tagjainak kell részt venniük, hanem a különböző szakmai, gazdasági, kulturális önszerveződések képviselőinek is. A választott önkormányzati testületekben egymással versengő és együttműködő politikai érdekcsoportok számára azonban a kultúra támogatásának szükségessége sohasem szorulhat háttérbe. Mert ha ez bekövetkezik, nem tesznek egyebet, mint - a kényszerű önkormányzati döntések leple alatt - megismétlik az államszocializmus kultúraelle- nességét. Kerékgyártó T. István
