Új Néplap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 124-148. szám)
1990-09-22 / 142. szám
8 Akkor már mindegy volt hát, hogy jobbra-e vagy balra, hisz elözönlöttünk minden utcát és teret, s egyetlen irányt érzékeltünk csupán, azt, ami újra és újra elénk került, az üres félelmet és a szánalmat remélő megadást, s nem volt vezényszó, és nem volt mérlegelés, nem volt kockázat és nem volt veszély, mert nem volt már mit elveszíteni többé, mert kibírhatatlanná és elviselhetetlenné, mert tűrhetetlenné vált minden; tűrhetetlenné a házak, a kerítések, a hirdetőoszlopok, a villanypóznák, az üzletek, a posta vagy egy kenyérgyár ide csapódó langyos illata, elviselhetetlenné lett minden rendszer és szabályosság, a gorombán kicsinyes kényszer, a folytonos, reménytelen erőfeszítés, mely célszerűséggel próbál követelőén ellene fordulni egy hajlíthatatlan, közömbös, egyetemes megközelíthetetlenségnek, és kibírhatatlanná az a magyarázat nélküli támaszték, ami fönntartja mégis az emberi dolgokat a földön. Semmiféle üvöltéssel nem vághattunk volna részt ebbe a lassan ránk boruló, irdatlan némaságba, így hát egyetlen szó nélkül a metsző fagy csillámló cirpelése fölött romboló vonulásunk súrló zajában haladtunk, föltartóztathatatlanul és pattanásig megfeszülve, a fullasztó, sötét utcákon, és nem láttuk a másikat, és nem néztünk egymásra, vagy ha mégis, hát akkor úgy, ahogy az ember a kezére vagy a lábára néz, mert egyetlen test s egyetlen tekintet voltunk már, egyetlen pusztításra éhes, kérlelhetetlen, halálos indulat. És nem volt mi ellenálljon; a súlyos tégladarabok akadálytalanul úsztak a levegőben, s zúzták széjjel a kirakatok és a vakon hunyorgó családi házak ablakainak mocskos süvegét, a kóbor macskák, akárha éles reflektorfény vakított volna a szemükbe, béna izmokkal tűrték, hogy megfojtsuk őket, amiként a törékeny, alvó facsemeték is engedelmesen fordultak ki a megrepedt talajból. De a becsapottság, a szorongás, a siralmas megvilágosodás öntudatlan dühében semmi nem volt elég, s mert hiába kerestük, eliszonyodásunk és kétségbeesésünk valódi tárgyát nem találtuk, egyre féktelenebb haraggal rontottunk neki mindennek, ami az utunkba került: feltörtük a boltokat, ami mozdítható volt, azt kihajítottuk és széttapostuk az aszfalton, ami pedig nem, azt redőnydarabokkal és vasrudakkal vertük szét; aztán a hajszárítók, szappanok, kenyerek, kabátok, mosógépek, konzer- vek, könyvek, bőröndök és gyerekjátékok felismerhetetlenné zúzott romjain átgázolva felfordítottuk az úttestek szélén veszteglő autókat, letéptük a telefonközpontot, mert égett benn a villany, s csak akkor indultunk tovább a bejáratnál összetorlódott tömeggel, amikor az ájulásig meghágott két postáskisasszony már elveszítette az eszméletét, s mint két elhasznált rongy, élettelenül, öklükbe szorított kézzel, gör- nyedten lecsúszott a véres asztalról a széttépett telefonzsinórok s a feldöntött kapcsolószekrények zűrzavarától már áttekinthetetlen helyiségben. Láttuk, hogy semmi nem lehetetlen többé, meggyőződtünk róla, hogy minden hétköznapi tapasztalat hiábavaló, megértettük, hogy nem múlik rajtunk semmi, mert villanásnyi préda vagyunk csupán egy telhetetlen tágasságban, és ugyanúgy nincsen mód e villanásból fölmérni ezt az emésztő nagyságot, amiként a puszta sebesség nem tud a sodródó porszemről, minthogy iram és tárgy nem érzékeli egymást. Törtünk és zúztunk mindent amit lehetett, míg csak vissza nem értünk oda, ahonnan elindultunk, de nem volt megállás, és nem volt fék, a pusztítás vakító öröme újra és újra önmagunk felülmúlására kényszerített, s mi kielégíthetetlenül és még mindig szótlanul gázoltunk tovább a hajszárítók, szappanok, kenyerek, kabátok, mosógépek, konzervek, könyvek, bőröndök és gyerekjátékok törmelékei fölött, hogy újabb és újabb rétegeket hordva az utcák roncsainak már-már az egész várost behálózó s egymásba érő szennyére, nekirontsunk a meghunyászkodás és a beletörődés ama kicsinyes s szánalmasan hazug mocsarának, mely azt védi, ami védhetetlen. Ismét a templomtérre vezető utcákhoz értünk, körülöttünk áthatolhatatlan éjszaka, belül a cselekvés gyilkos felszabadultsága, rontó megköny- nyebbülés, az ellenállás lüktető mámora, csupa kihívó fojtás és teher. A sugárban egy pontra irányuló sikátorok egyikének túlsó torkolatában el-elmosódó körvonalakkal három alak bontakozott ki előttünk a sötétből (mint néhány lépés után kiderült, egy férfi, egy asszony meg egy gyerek bizonytalan árnya), ahogy megpillantván szemben a feléjük közeledő, baljós tömeget, ijedten megtorpannak, majd hátrálva, a fal mentén visszaosonva megpróbálnak észrevétlenül eltűnni a sűrű éjszakában; de késő volt, már nem segíthetett rajtuk semmi sem, s ha eddig tán sikerült is meg-meg- bújniuk a föltehetően hazafelé vezető utcák homályos szögleteiben, számukra nem volt többé menedék, sorsuk végérvényesen megpecséstelődött, mert nekik sem volt már helyük ott, ahol a mi könyörtelen ítéletünk dolgozott, mert tisztában voltunk azzal, hogy ki kell oltani a családi fészkek amúgy is kihunyó tüzét, mert fölösleges és kétségbeejtő minden megmenekülés, mert hiábavaló a rejtekezés és hiábavaló a bizakodás, s mert minden derűnek és pajkos nevetésnek, minden ámító összetartozásnak és karácsonyi békének visszavonhatatlanul befellegzett. Néhányan, úgy húszan-harmincan az első sorokból, máris utánuk eredtünk, s amikor kiértünk a templomtér zárt négyszögébe, s szemügyre véve a menekülőket, a törmelékek és roncsok kúpjai közt feléjük indultunk, azok éppen kifelé tartottak a térről egy átellenben nyíló utca menedékébe, merev testtartásukkal azonnal elárulva, hogy rohamosan fogyatkozó bátorságuk minden maradékára szükségük van ahhoz, hogy ne kezdjenek máris egy eszeveszett futásba, s fenntartsák a hazafelé siető emberek kimért lépéseinek magabiztos látszatát. Nem lett volna semmi akadálya annak, hogy pillanatokon belül utolérjük őket, ám akkor le kellett volna mondanunk arról a még eddig ismeretlen, sötét varázsról, amit a csalóka kockázatokkal és esélyekkel teli üldözés jelent, s amiként a vadász is hosszan követi őzét, s csak akkor ejti el, amikor az állat ereje végéhez érve és sorsába beletörődve szinte már odakínálja magát, úgy mi sem rontottunk azonnal rájuk, hanem hagytuk, hadd higgyék, hogy a veszély számukra elhárítható, s mint egy rossz, verejtékes álomból, mégiscsak sikerül szoros figyelmünk pusztító teréből majd kijutniuk. Hogy valódi fenyegetésről van-e szó, vagy csak amolyan nevetséges félreértésről, azt persze egyelőre még képtelenek voltak eldönteni, s valószínűleg jó néhány percbe beletelt, míg rádöbbentek: nincs tévedés és nincsen félreértés, ama számukra mindvégig homályos tartalmú fenyegetés tárgyai ők maguk, két- ségbevonhatatlanul, az ő nyomukban haladunk, ők a célpontjai, és senki más, e komor és szótlan csapatnak, merthogy mielőtt rátörtük volna a kapujukat a vastag falak mögött reszkető polgárokra, rajtuk, emez akolból elbitangolt bárányokon kívül senki más nem akadt az utunkba, aki véletlen balszerencséje folytán lecsillapíthatta, s ugyanakkor tovább növelhette volna kínzó éhségünket egy arányos, büntető számadásra. A gyerek az anyjába kapaszkodott, az asszony a férjébe karolt, a férfi egyre gyakrabban s egyre ijedtebben kapva hátra-hátra a fejét, fokozta menekülésük iramát; de hiába volt minden, a távolság nem csökkent, s ha olykor-olykor mégis lelassítottunk egy kissé, csak azért tettük, hogy aztán az előbbinél is jobban megközelítsük őket, mert különös, vad izgalmat keltett bennünk, ami dobálja hármójukat ide-oda a hirtelen támadó reménykedés s a rögtön visszavont esély a szabadulásra. Bekanyarodtak az első jobbra nyíló mellékutcába, s ekkor már a görcsösen a Néplap férjébe kapaszkodó asszonynak is s az időnként rémült szemekkel, értetlenül hátrabámuló gyereknek is futnia kellett, ha nem akartak fölbukni az egyre nagyob sebességet diktáló férfi mellett, aki persze még mindig nem szánta el magát, hogy rohanni kezdjen, mert nyilván attól tartott, ha megteszi, ezzel minket is futásra kényszerít, márpedig akkor semmi reménye nem marad arra, hogy családját s önmagát megmentse a számukra valóban beláthatatlan összecsapástól. A keserű, gonosz élvezet, hogy láthattuk, e három árnyék árván s tehetetlenül imbo- lyogva előttünk még csak nem is sejti, mi vár reá, fölülmúlta a szétvert város látványának egész kábító varázsát, több volt minden eltaposott hiábavalóság keltette elégtételnél, mert a folytonos visszatartásban, a halasztó, kéjes elodázásban, a pokoli késleltetésben ettől kezdve egy fanyar, rejtélyes, ősi ízre leltünk kiszáradt szájpadlásunkon, mely legapróbb mozdulatunknak is ijesztő méltóságot adott, egy véletlen, talán már holnapra széteső horda, egy barbár csőcselék sérthetetlen büszkeségét, akiket megfékezni ma már senki nem képes, s akik saját halálukat sem bízzák majd másra, ha úgy ítélik, nincs tovább, vége, mindörökre belaktak a földdel és az éggel, a szerencsétlenséggel és a szomorúsággal, a büszkeséggel és a félelemmel - meg azzal az alantas, kísérő teherrel is, mely nem enged leszokni a sóvárgásról a szabadságra. A távolból most tompa morajlás hallatszott, majd hamarosan el is halt. Előttünk a kerítések résein néhány macska surrant be az udvarok süket csöndjébe. Dermesztő volt a hideg, és torokka- paróan száraz a levegő. A gyerek köhögni kezdett. Akkorra már - kétségkívül szemben a hazafelé vezető útiránnyal kénytelenek voltak kifelé tartani a belvárosból - nyilvánvalóan a férfi is megértette, hogy helyzetük egyre reménytelenebb: olykor megtorpant egy-egy föltehetően ismerős ház kapujánál, de csupán egy pillanatra, hisz nem volt nehéz kiszámítania, hogy mire a dörömbölésre vagy a csengetésre a háziak ajtót nyitnának, s ők bemenekülnének üldözőik elől, már utol is érjük őket, nem beszélve arról, hogy számítania kellett rá, efféle átlátszó, gyermeteg megoldással semmiképpen nem boldogul, már csak azért sem, mert mostanra rá kellett döbbenjen arra is, hogy akármit tesz, bármivel is próbálkozik, mindenképpen veszni fog. Ám amiként a hajtott vad is végigfutja a kiszabott időt, ő sem adta fel: az övéit oltalmazó apa kétségbeesett elszántságával mindegyre újabb és újabb terveket szőtt, folyton újabb és újabb, gyorsan kihunyó reménység irányította bizonytalan mozdulatait, hogy azután pillanatok alatt belássa, a terv kudarcra ítélt, a remény csalóka volt. Élesen jobbra, egy szűk utcába fordultak hirtelen, de annyira már mi magunk is ismertük ezt a várost (sőt, mint kiderült, volt köztünk néhány helybéli is), hogy átlássuk, ezúttal miben bizakodik; öten-hatan futva megkerültünk hát egy háztömböt, s mire ők kiértek a sugárútra, már elzártuk előlük a rendőrség épületéhez vezető utat, így aztán nem tehettek egyebet, minthogy az állomás felé haladnak tovább, egyre űzöttebb tekintettel, s egyre jobban megrettenve a könyörtelenül a nyomukban maradó, szótlan különítménytől. A férfi a karjába vette az elcsigázott gyereket, majd a következő saroknál egy gyors mozdulattal átadta az asszonynak, és rájuk kiáltott; de az asszony, miután néhány pillanatra eltűnt a szemünk elől a mellékutcában, csakhamar ismét visszarohant a férfihoz, mint aki egyszeriben megérti, hogy képtelen egymaga vállalni a szökést a gyerekkel, hisz nyilván úgy érezte már, mindent elvisel, csak azt nem, hogy egymástól végleg elszakadjanak. A látszat, hogy mintha egy bizonyos baljós irányba kergettük volna, tökéletesen félrevezette őket, így arról lemondani, hogy már a következő saroknál eltérjenek eme valójában esetleges iránytól, s egy újabb melékutcán megkíséreljenek 1990. SZEPTEMBER 22. visszakanyarodni a belváros felé, csak azért voltak képesek, mert föltehetően azt remélték, ha sértetlenül elérik az állomásépületet, ott végre biztos menedékre lelnek. Fokozatosan csökkent közöttünk a távolság, ők egyre kimerülteb- bek, mi egyre felvillanyozottabbak lettünk, a sötétben lassan kivehettük már a férfi görnyedt hátát, az asszony hátravetett, vastag sáljának hosszú rojtjait és a karján a testéhez oda-odaütődő retikült, az apja vállán át ránk meredő gyerek prémes füles sapkáját, ahogy a kioldódott szárak időnként szétcsapódtak a jeges szélben, amiként rémülten hátra-hát- ranézve ők maguk is tisztán láthatták már hosszú, nehéz kabátjainkat, a mocskos csizmák és bakancsok utánuk nyomuló tömegét, itt-ott egy-egy vállon átvetett macskadögöt s néhányunk kezében a vasrudakat. Mire az állomás előtti kopár térre értek, csupán tíz-tizenkét lépés választott el bennünket egymástól, így aztán az utolsó métereket futva kellett megtegyék, hogy föltépve a bejárati kapu súlyos szárnyait, végigrohanhassanak a kihalt és néma termen a lefüggönyözött, vak pénztárablakok előtt, de maradék reményük is azonnal szertefoszlott, mert nem volt itt egy teremtett lélek sem, minden ablakon s ajtón otromba lakat lógott, a váróterem kongott az ürességtől, s ha kirohanva a peronra nem veszik észre, hogy a szolgálati helyiségben halványan ég egy lámpa, történetük s a miénk is elkerülhetetlenül véget ér. De így sem tartott már soká: amikor meghallottuk, hogy a vasútépület oldalán megreccsenve kinyílik egy ablak, s megpillantottuk a minden bizonnyal segítségért induló férfi elsuhanó árnyékát, amint keresztülfut a síneken, s átbújva a hosszú tehervonat egyik ütközője alatt, megpróbál eltűnni a szemünk elől, hátrahagyva a többieket az altiszti helyiség vékonyka ajtaja előtt, hadd boldoguljanak most már maguk a zárral, hárman rögtön utánaeredtünk, majd hogy kiértünk a vasút mögötti, tanyaszerűen szétszórt házakhoz, kissé eltávolodtunk egymástól, s egyszerre három irányból közelíthettük meg. Csikorgó, s meg-megcsú- szó lépteinek zaja, a szinte sípoló zihálás pontosan tudatta velünk pillanatnyi helyzetét, s nem is volt nehéz hát lecsapni rá, amikor valamennyien kijutottunk a der- medten alvó épületek mögé, a szántóföldekre. Ám ekkorra már a férfi is megértette, hogy nincsen tovább: futott ugyan még egy darabig a szántó acélkeményre fagyott, mély barázdái között, de aztán mintha egy zárt falhoz ért volna, ahonnan már csupán visszafelé vezet út, maga mögött az éjszakai éggel - mintegy nekivetve a hátát -, beletörődő tekintettel, szem- befordult velünk. Krasznahorkai László: Kés a kézben
