Új Néplap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 124-148. szám)

1990-09-19 / 139. szám

1990. SZEPTEMBER 19 3 Néplap NEM HAGYJÁK ANNYIBAN A LADÁNYIAK Malom-ügyben gyűjtik Pénz, money, das Geld Adalékok az infláció az aláírásokat Lapunk szeptember 12-ei számában adtunk hírt először a jászladányi malom elkótyavetyéléséről. Meghallgatván a másik felet is, két nappal később közöltük a megyei Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat igazgatójának indoklását: miért is adták el az üzem berendezéseit? Magyarázatát azonban a falubeliek nem fogadják el.- Jó, nem az épületet adták el, de attól malom egy malom, ami benne van, s ez így, kibelezve már nem az. A legsérelmesebb az egészben, hogy kész tények elé állítottak minket. Legalább küld­tek volna előzetesen egy levelet, hogy ez a szándékuk, vagy aján­lották volna megvételre a falu­nak. Biztos került volna két-há­Sziráki Ottóné: Most miért lett egy­szerre sürgős, ha évek óta ott álltak a “selejt” gépek? rom ember helyben, aki vállalko zik rá, hogy megveszi a felszere­lést, s akkor a falué marad. Szükségünk lehet még rá, nem csak új malomban le­het jó lisztet őrölni - reagál megkeresésünkre Sziráki Vilmosné, a tanács vb-titká- ra. Hozzáteszi még, hogy a kisgazdák szombati gyűlé­sén is parázs vita alakult ki a malom-ügyben. Meghív­ták oda azt a “maszekot” is, aki megvette a GMV-től az eszközöket, tőle akarták hallani: miért érte meg neki a majd 300 ezer forintot, ha mind selejt volt? A vevő he­lyett azonban csak egy táv­irat érkezett: részéről sza­bályos üzletkötés történt, így az ügyet lezártnak te­kinti, több mondanivalója nincs. A vállalatot képviselő Cs.Nagy István, a török­szentmiklósi üzemigazga- tó-helyettes az FKgP-gyűlé- sen megerősítette az igazga­tó nyilatkozatát, hogy se­lejt gépek voltak. Többen kijelentették: ha tudták vol­na, mi történik, odaállnak a malom elé és nem engednek el­vinni semmit . Jász- szentandrásról is ott volt szombaton egy kisgazdapárti ember, aki ebben a malomban dolgozott, szerinte ki­sebb javításokkal mű­ködőképes lenne a malomüzem.- Amikor tartaléknak le­állították, olyan malom volt ez, hogy a szolnokival meg a törökszentmiklósi­val vetekedett. A leállítás­kor kifogástalan műszaki állapotban volt, sőt még utána is jártak ki karbantar­tani - vélekedik Dankó Ödön, aki húsz évig egyhu­zamban molnárkodott ott. - Azt nem értem, hogyan fajulhattak a dolgok idáig, amikor a televízió­ban is azt mondták: nem lehet eladni semmit!? Megkerestük Danyi Bélát, a malom egykori üzemvezető fő­molnárát. Igaz, már 18 esztende­je nyugdíjas, de a vb-titkár sze­rint: ha valaki ismerte ezt az üze­met, ő igen.- A szomszédtól hallottam, hogy kirámolták a malmot. Kár. Tudja, a körzetesítéskor ezt Dankó Ödön: - A televízióban is azt mondták, nem lehet eladni sem­mit... Danyi Béla: - Minden szöget is­mertem, nem mehettek tönkre azok a berendezések... hagyták meg, kilenc községnek és még a fővárosnak is őröltünk, óránként 11 mázsát. Amikor 1964-ben Jászapátiból hoztunk át munkagépeket, átalakítottuk a szitákat, kicseréltünk majdnem minden hengert, a daragépeket is, növeltük a kapacitást. Három műszakban, éjjel-nappal termel­tünk, havonta 60-70 vagon búzát kellett őrölnünk. Mi híresek vol­tunk még Budapesten is. (A tsz- irodában Rimóczi Lászlóné, aki meós volt a malomban, megerő­síti: a lisztünk minősége kifogás­talan volt.) Minden szöget ismer­tem ott, nem mehettek tönkre azok a berendezések, hiszen az utódom idején már csak egy mű­szakban dolgoztak, és úgy állí­tották le, mint tartaléküzemet. Miután a kisgazdák megke­resték ez ügyben dr.Mizsei Béla országgyűlési képviselőt, ő be­szélt már a miniszterrel a malom­ról, és az Országgyűlésben is szóvá tette az esetet. A falubeliek sem hagyják annyiban a dolgot, követelik a malom eredeti álla­potának helyreállítását - aláírá­sokat gyűjtenek ennek érdeké­ben. napló Az elmúlt hónapokban felkerestem néhány embert, s arra kértem őket, mondják el az 1956- os forradalom karcagi eseményeit, s emlékezze­nek vissza az azt követő megtorlás időszakára is. Mintha egy gát szakadt volna át az emberek­ben: zuhogott, ömlött a szó, az egykori esemé­nyeket most lélekben újraélték, megszenvedett, keserű arcok hitelesítették az elhangzottak iga­zát, és most, annyi évtizednyi kényszerűen ko­nok hallgatás után szinte megállíthatatlanul, egy tömbben kiszakadt belőlük a vallomás. Felzak­lató élmény volt. A megtorlás időszakából nagy- nagy veréseket, kínzásokat, meghurcoltatást emlegettek az érintettek, de mindez nagy meg­próbáltatás volt a családok számára is, hátránya­it hosszú ideig érezték. Nekem is van személyes élményem ebből az időszakból. Akkori barátomnak az apját a semmiért zárták börtönbe évekre, miközben otthon öt gyerek és két öreg várta, a férfi betegen szabadult, nem is élt utána sokáig. Van miről emlékezni tehát. S az egykori kárvallottak szava elered, mikor megkeresem őket. Mindegyik vallomásnak van egy közös motívuma: minden ötvenhatos megemlíti Ke­mény Pál nevét, akit agyonvertek 1957 tavaszán. Szívesen gondolnak rá. Nagyon rendes, tisztes­séges ember volt, akit a brutális verőlegények nem kíméltek. A városban emlékeznek rá, a karcagiak szeretettel őrzik emlékezetükben mártírjukat. Most találkoztam Kemény Pál öz­vegyével és fiával. Az igazukat keresik. Ebben nekik bizonyára méltó partnerük lesz az új ön- kormányzat, amely a választások után azt is végiggondolja, hogy akad itt néhány utcanév, ami változtatásra szorul, és remélem az is eszébe ötlik valakinek, hogy az egyik utcát Karcag már­tírjáról, Kemény Pálról nevezzék el. Továbbme­gyek: Kemény Pál Szolnokon van eltemetve. A megyeszékhelyhez semmi köze. Agyonveretése után azért rendelkeztek így a hatalmasok, ne­hogy karcagi sírjára virágot tehessenek a jóérzé­sű emberek, akik szerették, becsülték őt. Most át kéne hozni Karcagra Kemény Pál porhüvelyét, és mondjuk október 23-án, végső nyughelyére helyezni földi maradványait. Körmendi Lajos tér mészetr aj zához Ha Magyarországon az embere­ket megkérdeznénk, mi a legna­gyobb probléma a magyar gazda­ságban, akkor a legtöbben az inflá­cióra szavaznának. Különösebben nem lehet vitami ezeket a megkö­zelítéseket, mert az infláció való­ban sok gondot okoz. Adott eset­ben pedig ténylegesen is megaka­dályozza a racionális gazdasági cselekvést. A túl gyors infláció ugyanis a jövedelmek újraelosztá­sának eszköze, torzítja a gazdasági előrelátást, inflációs pszichózist eredményez, azaz egy idő után azért lesz infláció, mert erre számí­tunk, és sorolhatnánk tovább azo­kat a kártételeket, amelyeket az inflációnak tulajdonítunk. Ami mi­att most mégis írni szerettem volna erről a kérdésről, az az, hogy sokan a felszínt összekeverik a tartalom­mal, így azután a megoldás is szük­ségszerűen célt téveszthet. Tipikus példája egyébként ennek a magas kamatot okolni a vállalkozások el­maradásáért. A magas kamatot vi­szont az inflációval szokás magya­rázni. A fenti véleményeket gyakorta lehet újságokban olvasni, képvise­lők szájából magam is gyakran hal­lottam, de másoktól is termé­szetesen. Ezek a megközelítések mindig is arról feledkeznek el, hogy az infláció alapvetően jelző- rendszer. Jelzi a gazdaság működé­sének zavarait. Aki az infláció el­len küzd, annak alapvetően a zava­ró tényezőkkel kell megküzdenie. Lássuk a példánkat, amelyben úgymond a magas kamat akadá­lyozza meg a vállalkozás beindulá­sát, s így a privatizációt is. A magas kamat esetén a megoldás csak egy dolog lehet, hozzáteszem, ha már egyszer a bank így adja a hitelt, amit szintén lehetne vitatni, olyan jó üzletet találni, ami lehetővé teszi a hitel visszafizetését. Ha az inflá­ció beépül a várakozásokba, azaz mondjuk a 20 százalékos inflációt hosszabb távon is természetesnek tartja a piac, akkor számítani lehet arra, hogy a jó üzlet az, ahol a megtermelt termékek árszínvonala gyorsabban emelkedik mint az át­lagos inflációs ráta. A kérdés máris meg van oldva. Persze a dolog nem ilyen egyszerű. Magyarországon az emberek, de nemcsak ők, nem tanultak meg együtt élni a magas inflációs rátával. Ezt bizonyítja az is, hogy az emberek olyan dolgok­ra költik a pénzüket, amelyek job­Szaporítani, ez a legfontosabb Ha a privatizá­ció gyorsabb, mint az infláció bik eseten is csak megőrzik a jöve­delem értékét, de nem szaporítják azokat. Divat az elmúlt negyven évet szidni, legyünk mi is gyorsan túl ezen. Az elmúlt negyven év ugyan­is leszoktatta az embereket a hosszabb távon való gondolkodás­ról. Esetünkben arról, hogy jó be­fektetést keressenek, s ahol nem­csak a pénz rövid távú megtérülése az alapvető szempont, hanem a hosszabb távú jövedelmezőség, s ezzel párhuzamosan a vagyon gya­rapodása. Itt már eljutottunk ahhoz is, hogy természetesen a kormány­zat feladatai közé tartozik, hogy ezen területek megtalálását előse­gítse, hosszabb távon pedig reális­sá tegye a várakozásokat. Kétségtelen, hogy az inflációel­lenes lépések ezek közé tartoznak, mert - mégegyszer hangsúlyozva - az infláció, főleg ha gyorsuló, va­lóságos veszélyekkel jár. De ha el­fogadjuk, hogy jelzőrendszer, ak­kor a gyökereket kell megkeresni, s azokra megadni a szükséges vá­laszt. A problémára sokféle választ le­het adni. Lehetséges megközelítés, ha a gazdaságunk egyik legna­gyobb problémájának, a kialaku­latlan viszonyokat tekintjük. Le­egyszerűsítve: a régi már nem mű­ködik, vagy ha igen, csak kárt okoz, az új pedig még nem. Ez sok mindent jelenthet. Jelenti például a nagy súlyú, nagy egységekben létező állami tulajdont. Ezekről mindenki tudja, hogy a jelenlegi fejlettségi szinten tevékenységü­ket nem lehet racionálissá tenni, minthogy az érdekek megjeleníté­sére nincsenek meg a megfelelő módszerek. S itt a leginkább hi­ányzó elem a tulajdonosi érdek. Ennek megteremtése nélkül jól működő, következésképpen inflá­ciómentes gazdaság elképzelhe­tetlen. A privatizáció gyorsítása, figye­lembe véve az átmeneti hátrányo­kat is, összességében a gazdaság rendbetételének eszköze. A tulaj­donviszonyok rendezése a pénz­ügyi szférában is hasonló ered­ményt hozhat. A privatizáció gyorsítása arra a dilemmára is választ adhatna, hogy mi legyen a gazdaság élénkí­tésével. Jelenleg ez az egyik leg­komolyabb probléma, hiszen ha nincs élénkülés, nincs jó üzlet; ha nincs jó üzlet, a költségvetés bevé­telei csak a megszorítások révén növekedhetnek, ez pedig tovább rontja a növekedés esélyeit. A túl­súlyos állami szektor nehezen ló­dul meg, nehezen is dinamizálha­tó, viszonyai zavarosak, tehát nem is érdemes dinamizálni, mert a pénzt csak viszi, s nem hozza. A gazdaságélénkítő eszközöket sze­lektálni viszont igen nehéz, hiszen egyazon intézkedés egyformán sújt jót, rosszat egyaránt. A magyar viszonyok között természetesen ma még nehéz egyértelmű eszkö­zöket javasolni, hiszen a kialaku­latlanság torzíthatja hatásukat. Ezen a külföldi tőke iránti na­gyobb fogadókészség segíthet, s egyben a nemzetközi folyamatok­ba való erőteljes bekapcsolódás is. Ennek elemzése azonban megha­ladja ezen cikk kereteit. Füle István Meddig törlesztjük a kamatos kamatot? Szelényi Iván bízik az adósságok elengedésében Szelényi Iván szociológus a pri­vatizációt illetően a fontolva hala­dás híve. Erről a meggyőződéséről tett hitet azon az országos szakmai tanácskozáson, melyet a hét végén tartottak Szekszárdon az MDF, va­lamint a Gazdaságszervező és Vál­lalkozói Fórum közös rendezésé­ben. Ám mint kiderült a neves szakember szavaiból, néhány terü­leten viszont nagyobb radikaliz­musra lenne szükség.- A kisvállalkozások serkentése­kor sokkal radikálisabb lépéseket lehetett volna, és még most is kel­lene, tenni - mutatott rá Szelényi Iván. - A magam részéről az újon­nan vállalkozóknak öt-tíz év adó- mentességet kínálnék, s lehetővé tenném, hogy a negyven-negyven­öt százalékos SZTK-adót huszon­öt százalékra csökkentsék. Ez ser­kentené azoknak a széles rétegét, akik szeretnének vállalkozók len­ni. Itt tehát sietnék.- Hol haladna óvatosan?- Az állami vagyon eladásakor és a külföldi tőke becsalogatása­kor. Mindkettő rejt magában ve­szélyeket. Ha az állami vagyont megpróbáljuk gyorsan eladni ma­gánszemélyeknek, akkor szinte el­kerülhetetlen, hogy ez a vagyon ne a volt vállalatvezetők tulajdonába kerüljön, méghozzá valószínűleg a mai érték töredékéért. Ez nemkí­vánatos jelenség, mert nincs ga­rancia a hatékony működtetésre. Ami a külföldi tőkét illeti: szerin­tem a nemzet függetlenségének a biztosítása megköveteli, hogy a nemzeti vagyonnak a hetven­nyolcvan százaléka hazai tőkések tulajdonában vagy az állam tulaj­donában legyen. Ha túlságosan nagy lesz a külföldi tőke beáram­lása, akkor a magyar társadalom sorsát érintő kérdéseket nem Ma­gyarországon fogják eldönteni, hanem Frankfurtban, Zürichben vagy Detroitban. S biztosíthatok mindenkit, hogy ezek a döntések a részvényesek rövid távú profitér­dekeit fogják szolgálni, nem lesz­nek tekintettel Magyarország poli­tikai stabilitására. Ha esetleg vala­ki kételkedik a szavaimban, akkor nézze meg Közép-Amerikát, ahol az Egyesült Államok rövid távú profitérdekei érvényesülnek, s ép­pen ezért egy évszázada gazdasá- gi-politikai-társadalmi káosz ural­kodik a térségben.- Ez lenne tehát a válasz arra a vádra, amelynek értelmében sokan úgy fogalmaznak, hogy a kormány elriasztja a nyugati tőkét?- Ezzel a kifogással nem értek egyet. Az idáig jelentkező külföldi tőke jórészt spekulatív tőke volt. Jönnek azok az emigráns magya­rok is, akik nem értek el különö­sebb sikereket, s most nálunk sze­retnének nagy üzleteket kötni.- Az adócsökkentésre vonatkozó elképzelésére visszatérve Ön sze­rint nem képzelhető el az, hogy a kormányzat a pillanatnyi érdekek miatt feláldozza a hosszú távú ér­dekeket? Azaz megengedheti-e magának a költségvetési hiánnyal küszködő kormányzat az adócsök­kentést?- Ebben a kérdésben rendkívül kritikus álláspontot foglalok el a Pénzügyminisztériummal és a Pénzügyminisztérium politikáját diktáló Nemzetközi Pénzügyi Alappal szemben. Ez az alap a köl­csönöket nyújtó bankok érdekeit képviseli, s egyáltalán nem törődik az adós országok hosszú távú gaz­dasági és politikai stabilitásával. Ugyanakkor a magyar kormány­zatnak, mely a szavazatok ötven­kilenc százalékát kapta meg a vá­lasztásokon, magabiztosan kellene a nemzetközi fórumokon tárgyal­ni. Olyan előterjesztésre lenne szükség, mely kimondja, hogy az ország érdekei megkövetelik az adósságok egy részének az átüte­mezését, illetve elengedését. Biz­tos vagyok abban, hogy az adóssá­gok egy részének az elengedése is lehetséges...- Merő jószívűségből tennének ilyet a hitelező bankok?- Nem jószívűségről van szó. A magyar kormányzat hibát követett el, amikor 1975-től kezdődően ilyen nagy összegű kölcsönöket vett fel, de hibát követtek el a ban­kok is, amikor egy életképtelen kormányzatnak dollármilliárdokat adtak. A veszteségen a kormány­zatnak, a nemzetnek és a bankok­nak egyaránt osztozniuk kell, nem is beszélve arról, hogy ezek a ban­kok már réges-rég visszakapták az itt befektetett tőkéjüket, ma a ka­matos kamatokat törlesztjük. Szeri Árpád

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom