Új Néplap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 124-148. szám)
1990-09-15 / 136. szám
1990. SZEPTEMBER 15. 9 Irodalom» művészet Herceg Árpád: Nem hagytunk mindent Jeliben Simsay Ildikó: Józsefváros, gyermekkori emlék lényeg az, hogy nekem magamnak jó, ha szeretek. Apa annakelőtte, hogy ilyen bölcs lett, elég sokfele járt az életben, amiről egyszer majd írni fog, de nem sokat, mert azt mondja, hogy szerinte csak legfontosabb dolgokat kell megírnia az embernek, feltéve, ha írni tud. A mi családunkban nem apa, hanem majd én leszek a nagy író, mert ahhoz, hogy valaki benn legyen az irodalomban, beszélni is sokat kell tudni, nem a hézagosán megjelenő művek biztosítják a folyamatos jelenlétet. Apa már a születésem előtti időben rájött, hogy az emberek, ha írók, igyekeznek többet és jobban beszélni, mint amennyit és ahogy írnak, ami egy szerencse számukra, mert fennforognak, viszont gusztustalan, ha nem írnak olyan jól, mint ahogy gondolják magukról. Az, hogy valaki ír, még nem baj, mondja majd apa, amikor az én szárnypróbálgatásaimat olvassa. Az ember úgysem tehet ellene semmit, ha egyszer elindul benne a vezérhangya, mert az előbb- utóbb kimászik a papírra. A baj az, ha éppen azt akarod belemagyarázni, ami kimaradt belőle. ^ n az idő tájt a nagy dolgok- I j ' kai akarok foglalkozni, és ■ 1 j apa tapintatosan int, amit m “ csak később értek meg, hogy a nagy dolgok gyakran elég kicsik, és a felnyagyítás vagy az elbaga- tellizálás tévútra visz, amire hajlamosak vagyunk, mert általában túl jelentéktelennek látjuk magunkat, ami sérti önérzetünket. A legokosabb dolgok majd nem neked fognak eszedbe jutni, mondja májd apa, mert nem valószínű, hogy te vagy és leszel a legokosabb ember a világon. De tudsz valamit, amit rajtad kívül csak kevesen gyakorolnak, azok meg nem írnak, és van egy olyan képességed, ami keveseknek adatik meg, vagy ha megadatik, tiltakoznak ellene. Mi ez a képességem, apa, kérdezem majd türelmetlenül. Én a beleérzés képességére gondolok, mondja apa, amivel nem nyugtat meg, mert akkor úgy gondolom, hogy a beleérzés képessége meg- nyomorítja az embert, hisz a legfontosabbat teszi lehetetlenné, tudniillik, hogy az ember önmagára figyeljen. Az ember csak így tud önmagára figyelni, állítja majd apa, mert jellemünk és szellemünk karbantartásának legjobb módszere, ha érezzük és értjük más jellemek és szellemek működését. Én akkor azt gondolom, hogy ez apa életének egy nagy tévedése, és nagyon idegesít, hogy ha az utcán szembe jön velem tíz ember, akkor közülük szerintem kilenc hülye. Meglehet, hogy így van, mondja majd apa, de képzeld el, hogy nem ők jönnek szemben veled, hanem te mész szembe velük, mi viszont azt a bizonyos szót már a te születésed előtt négy évvel jeliben hagytuk. Jeli egy arborétum, ahol én sohasem járok apa életében, de halála után egyszer majd elmegyek, mert már elég öreg leszek ahhoz, hogy néhány dolgot én is jeliben hagyjak, de már elég öreg ahhoz is, hogy sok mindent ne tudjak ott hagyni. Apa akkor járt a jeli arborétumban, amikor én még kilátásba se voltam, és apának se sok kilátása volt az idő tájt, leszámítva azokat az éveket, amikről még nem tudott, mert ott ismerkedett meg azzal, aki aztán később gyermekével együtt elszállt az angyalokhoz, és akinek a virágoskertjébe elég gyakran kijárunk. Nagyrakás és Kisrakás épen az idő tájt forradalmasították szókincsüket, és elég trágárul beszéltek, apa szerint védekezésül az ellen a családi szituáció ellen, hogy apa, tulajdonképpen az ő apubácsijuk, nem az ő anyjukkal él. Apa addig járt a fiúkkal a jeli arborétumba, és addig mondogatta, hogy akkor ezt a szót most itt hagyjuk, amíg el nem jött az az idő, amikor a fiúk azt mondták, hogy apu, most már ne menjünk többet ide, mert itt van az, amit Jeliben hagytunk. Három év kellett hozzá, apa ez idő alatt harmincnyolce- zer-hétszázhuszonhárom csempét ragasztott föl különböző házakban, aztán abbahagyta, mert egyrészt élnie is kellett valamiből, másrészt arra a megállapításra jutott, hogy részéről ez szakmatévesztés, mert nem dolgozik szépen, márpedig ez nélkülözhetetlen, ha független akar lenni az ember. Mostanában a népek megirigyelték apa függetlenségét, és utánozni próbálják, több-kevesebb sikerrel. Apában ez idő tájt fogalmazódik meg az ötlet, ami majd csak nagyon sokára érik tervvé, és csak akkor válik valósággá, amikor a népek úgy érzik, most aztán nagyon függetlenek, akár a tömegkommunikáció. Apa egy lapot fog indítani, egyetlen száma fog megjelenni, és az lesz a címe, hogy Függő. Apa ebben a lapban a saját írásait jelenteti meg, amiket még akkor írt, amikor nem volt szabad ilyeneket írni. Apa minden írása másodközlés lesz. A Függőben majd nekem is lesz egy írásom, ami apa egyik korabeli riportjának paródiája, és Nagyrakás születésnapja alkalmából írtam. Nagyrakás, aki akkor éppen kamionsofőrként keresi majd kenyerét, halálra fogja röhögni magát, mert ráismer egy-két emberre. Meséltem én ezekről neked, kérdi majd Nagyrakás, az aktualitások miatt. Nem, ezek apa emberei, mondom, és Nagyrakás káromkodik rá egy alpárit, mert azért mégsem hagyott mindent Jeliben, hogy hát mekkorát változott a világ, bizony, bizony.” Simsay Ildikó: Régészet N ekem amikor majd nemsokára születésnapom lesz, apa dísztáviratot küld Kis- rakásnak, akivel egy napon születtünk a naptárban, csak én pár év késéssel jöttem. Amikor már majd én is eljárhatok egyedül sokféle, az én feladatom lesz a táviratküldés, és később közös lesz Pocakkal, amit mindig szívesen csinálunk, mert Kisrakás és Nagyrakás nekünk két testvér, még ha fél is, akikről gondoskodnunk kell, hiszen még gyerekek, de én már most se nagyon emlékszem rájuk, csak itt van a fényképük a gyerekszobában. Amikor majd megkérdezem apától, hogy mi miért nem kapunk soha virágos táviratot, apa azt mondja, hogy nem ez a lényeg, hanem hogy gondolnak rátok. Amiben én nem leszek olyan bizonyos, és ezt apa is megsejti, mert attól kezdve lesz pár év, amikor Pocak is meg én is megkapjuk a magunk táviratát Kisrakástól és Nagyrakástól, és amikor nagyon sokára megtudjuk, hogy ezeket apa adta fel nekünk, majd tudjuk értékelni, amire apa azt mondja, hogy az ötlet anyáé volt. Nem tudom, hogy ez igaz-e, mert apa állandóan védekezik az érzelmek ellen, ha beszélni kell róluk. A szavakon kívül annyi más forma van, és külön-külön is mind beszédesebb, mondja majd apa. Csak oda kell figyelni az emberre. A másik ember ugyanis csak egy formával találkozik, ami közvetít valamit, és amikor már elég sok formával találkozott, kezdi sejteni a tartalmat is. A szavak mindig valami átfogó értelmet akarnak jelenteni, és annyi de annyi jelentés kimarad belőlük, amíg nem élt eleget az ember. Megközelítő pontossággal majd csak akkor tudjuk nevén nevezni az érzelmeket, amikor már elmúltak, mert csak az elmúlt lehet teljes, de mindenképpen az lehet lezárt, így ami folyamatos, abból ne zárjuk ki a gazdagodás lehetőségét azzal, hogy kész szavakba záijuk, mondja majd apa. Különben is, ha például azt mondom valakinek, hogy szeretlek, ennek nem az lényege, hogy a másiknak esetleg jó ez, vagy esetleg közömbös, hanem a Gál Sándor: Egy nem létező emlékmű előtt szegénységünk az ünneptelenség halottainkat se virraszthatjuk mert nincsenek is halottaink fogalmaink önkényesen eltekeregtek nem talál vissza nyelvünkre a szó nekünk még saját Don-kanyarunk sincsen a rettegések is késve ülnek vállainkra imádkozni s káromkodni csak némán merünk nehogy az alvó bokrok fölriadjanak \ _______________________J f--------------------------------------------------------------------\ J enei Gyula: Nyár A délelőtt ráolvadt az aszfaltra, néha esőt ígért egy-egy alkonyat, csukott szemünkben aludt el a város, s hajnalonként öledből vert ki a nap. <___________________________________________________________^ (----------------------C seke Gábor: Vízcsepp jegenyesoron érkezik a zápor fák csúcsán zászlós fellegek lezúdul egyből néma talárhad moccanni sem merek V_____________________ \ m int aki sorsát más kezébe adta és el van veszve tudja már nézem hogy tűnik el a távoli vízfüggöny mögött a határ le-lecsap a vihar haragja talán most is lesz kegyelem és bőrig ázom és reszketek . i V
