Új Néplap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 124-148. szám)

1990-09-13 / 134. szám

1990. SZEPTEMBER 13.

3

Használt nyugati kocsik Szolnokról

Jövőre már forintért?

Európa egyik legsikeresebb középkategóriájú családi autója a Renault 19-es típus, amely immár Szolnokon is megvásárolható.

Már nem kell elhagynia a megyehatárt, illetve az országhatárt annak, aki valutájáért nyugati gépkocsit kíván venni. Megnyílt ugyanis Szandaszőlősön az első, valutáért autókat árusító kereskedés. A Supercar, egy belga-magyar kft. üzemelteti a telepet, ahová a négy évesnél fiatalabb Re- nault-k, Citroenek, Nissanok Belgiumból érkeznek. Nagy József és Vad András, az autókereskedés tulajdonosai elsősorban a Renault különféle típusainak értékesítésére rendezkedtek be, de más márkákra is felvesznek megrendelést. Az üzlet megnyitását követően egy hét alatt már kilenc gépkocsi talált gazdára, köztük Nyugat-Eu- rópából származó, használt Ladák is. Hamarosan a nálunk is egyre népszerűbb kiskocsiból, a Renault 5-ősből érkezik egy szállítmány, amelyből 6-10 ezer DM között vásárolható meg - persze vám és ÁFA nélkül - egy-egy példány, az állapottól és felszereltségtől függően. A kereskedők reményei szerint jövőre már nemcsak az alkatrészeket és a tartozékokat árusíthatják forintért, hanem az autókat is. Addig is az árak kemény fizető- eszközben értendők. így például a 60 lóerős, másfél éves Renault 19- es 13 ezer márkát kóstál, ezt az árat még mintegy 160 ezer forint vám és ÁFA egészíti ki. A kereskedelmi kft. természetesen a korszerű kis- és középkategóriájú kocsikat részesíti előnyben, hisz erre van leginkább kereslet. L. Z.

Fotó: I. Cs.

Szemétdomb a város szélén

„Arra szavazunk, aki eltünteti"

(Folytatás az 1. oldalról)

Gyakorlatilag állandóan ég a szemét, és az itteniek csak remélhetik, hogy néha fordul a széljárás, és viszi a másik irányba is a füstöt. Ilyenkor tudnak szellőztetni vagy levegőzni egy kicsit. És ez így megy hosszú évek óta. Egy tanácstagi beszámoló után jegyezte meg valaki, morbid hangulatban, de nagyon találóan: „Idejöttünk a zöldövezetbe lakni, és most büdösebb van, mintha a krematórium mellett laknánk.”

Az elkeseredés érthető, az ominózus szeméthegy a kertektől alig kétszáz méterre van, és a lakossági hulladékkal hoznak ide döglött állatokat, autógumit, aerosolos flakonokat. De idehozzák a gyárak, köztük a Gyógyszercsomagoló papír- és

műanyag hulladékát is. Az égés során kerül hát bőven mérgező anyag a levegőbe. A flakonok durrogását, amikor felrobbannak, a lakásokban is lehet hallani. Már előre félnek az ősztől, amikor a párás levegő leszorítja a füstöt a föld felszínére. Olyankor olyan a táj, mintha ködbe burkolózott volna. Csakhogy ez a legigazibb szmog. És ebben embereknek kell élniük. Gyermekeknek és nyugdíjasoknak.

Csoda-e hát, ha el vannak keseredve? Hosszú évek óta teljesen hiába szóltak, kértek. Mára már sokan bele is fáradtak a hiábavaló küzdelembe, s marad a keserű megjegyzés: „Cserélnék egy hétre lakást a tanácselnök úrral, tudjuk, azonnal lenne pénz és megoldás.”

Van hát része a városnak, ahol

a pártviták csak másodlagosak. Az itt élők arra szavaznak, aki véget vet ennek az áldatlan állapotnak.

V. 1.1.

Nyolcvannégy esztendős nagyanyám vacsorához terít. A konyhakredencből előszedi a da- masztszalvétába bugyolált, pirosra sült kenyeret, s mielőtt megszegné, keresztet vet rá. Hiába, az idős emberek ragaszkodása, alázata régi keletű. Bizonyára gyerekkorukból származik, abból az időből, amikor még

napló

Szívesen nézelődök ráérő időmben az utcákon, piacokon, állomásokon és egyéb forgalmas helyeken. Az ember, ha nyitott szemmel lát, sok érdekeset lát. A napokban például Szolnokon járván megakadt a szemem egyik ismerősömön. Negyven esztendős, szakmájában országosan ismerik, elismerik. Ennek ellenére nyúzottnak és letörtnefc látszott értelmiségi ismerősöm. Állt egy hosszú könyvesasztal mögött, és elmerülten olvasott. Szeme fürgén követte a sorokat, nem vette észre, hogy figyelem. Körülötte hajlott az élet, emberek tódultak a könyveket kínáló asztalhoz, furakodtak, elmentek, némelyek talán még vásároltak is valamit. De az én ismerősöm mindebből semmit sem látszott észrevenni. Mohón szívta magába a szöveget a könyvből, de biztos voltam benne, hogy hamarosan becsukja, egy ujját talán a lapok között hagyja, és odabólint az eladónak, hogy megveszi. Hamarosan becsukta a könyvet, egy ujját a lapok között hagyta, majd odaszólt az eladónak, hogy mégsem erre gondolt,

aztán mielőtt letette volna a többi közé, vissza a pultra, ujjánál kinyitva ismét megnézte az oldalszámot, és elment. Ekkor elegyedtünk szóba. Súlyos gondokról beszélt, válásról, pénztelenségről, albérletről - munkanélküliségről azonban nem. Egyelőre. S amit az imént láttam a könyvesstandnál, az szokásos, mostanában szokásos trükkje volt: így olvas. Nem tud könyvet venni, olyan drágán kínálják már az új kiadványokat, ezért ennél a standnál elolvasta az áhított szakkönyvet a 65. oldalig, a következőnél megint hozzáolvas vagy két tucatnyi lapot, a könyvesboltban folytatja, és majd egy másik standnál befejezi. Inkább gyalogol a városban, na nem csupán az olvasás miatt, de már autóbuszbérletet sem tud venni, ha nagyon muszáj, lóg a buszon, és riadtan tekergeti a nyakát, minden utasban ellenőrt gyanítva. Ez van. Mondom: negyven esztendős. Szakmájában országosan ismerik, elismerik.

Körmendi Lajos

A füredi Shell-kút árnyékban

___________v | 1.

A

z elnök csak levélben válaszolt

Valószínűleg lesz, aki nem érti, miért nem tudok felhőtlenül örülni annak, hogy Tiszafüred egy új benzmkúttal gyarapodott. Nos, például azért nem, mert nem tudom, mibe került ez nekünk, s az a gyanúm, hogy csak nagyon kevesen tudják ezt pontosan. S ezen kevesek őrzik is oroszlánként titkukat. Kérdéseimre Rente Ferenc, a városi tanács elnöke előbb nem válaszolt, majd írásban kérte kérdéseimet, mondván, ő is úgy válaszol majd. Nos, a válaszok kissé kalandos úton, Szolnokon keresztül jutottak el hozzám, bár címzettjük nem én voltam. (Ezek után bizonyítsa be nekem valaki, hogy szűkebb hazánkban az őszinte, egyenes ügyintézés a szokásos.)

A cikk - az információszerzési nehézségek miatt - két részből áll. Az elsőben a tanáccsal folytatott levelezést olvashatják, míg a másodikban dr. Josef Wahl, a Shell és Interag Kft. kereskedelmi vezérigazgató-helyettesével folytatott beszélgetést, amely még akkor készült, amikor úgy tűnt, hogy az írásbeli válasz már meg sem érkezik a tanácstól. Tehát a „levelezés”:- A tanács testületé döntött arról, hogy a kút érdekeltségi alapon épüljön meg a városi tanács közreműködésével. Miért hiúsult ez meg, döntött-e az új változatról is a testület, ha nem, ki döntött helyette?- A töltőállomás létesítését illetően a városi tanács testületé döntött a 39/1988. (X. 25.) számú tanácshatározat értelmében. A döntést - mint ahogy más kereskedelmi létesítmények eseté- beií is - a tanácsnak a lakosság ellátására vonatkozó törvényben meghatározott kötelezettsége és felelőssége alapozta meg. A meglévő Afor-kút ugyanis sem

területi elhelyezkedését, sem kapacitását, sem pedig a szolgáltatás színvonalát illetően nem képes a jelentősen megnövekedett igények kielégítésére.- Kinek a tulajdonában van az a földterület, amelyen épült a kút? Ha a Shell és Interag Kft. megvette, milyen testület döntött az eladásáról, mennyi volt a vételár?- Az érintett terület tulajdonjoga a Shell és Interag Szolgáltató és Kereskedelmi Kft.-é. Az eladásról a városi tanács végrehajtó bizottsága döntött, 3/1990. (I. 12.) VB számú határozatával.- Mibe került a városnak ez a beruházás?- A kút építésével kapcsolatos összes tanácsi kiadás 1 millió 439 ezer 665 forint, a bevétel 300 ezer forint.- Mi lesz a város haszna a benzinkútból?- Arra a kérdésre, hogy mi a város haszna a megépült töltőállomásból, gondolom, mindenki számára egyszerű és egyértelmű a felelet. A tiszafüredi lakosság nagy részét kitevő gépkocsi-tulajdonosok számára nemzetközi színvonalú, kényelmes szolgáltatást nyújt. A shop bővíti a kereskedelmi szolgáltatások körét a városban egy színvonalas üzlettel. A töltőállomás elhelyezkedése csökkenti a városközpont forgalmi terhelését. Az Áfor- kútnál tankoló átmenő forgalom ugyanis nagyrészt nem visszafordulva a főútvonalon, hanem a városközponton hajtott tovább. Az új kútnál kapható ólommentes benzin a környezet védelmét segíti. A város gazdagabb lett egy körülbelül 50 milliós lakossági szolgáltatást nyújtó létesítménnyel.

Tény, hogy minden kérdésre érkezett választ, bár közel sem olyan részletességgel, mint vártam. S tekintettel a levelezésre, az ellentmondásokra sem kérdezhettem vissza. Az elnök úr például egy tanácshatározatra és egy végrehajtó bizottsági határozatra hivatkozik. Az elsőben a tanács testületé az alábbi előterjesztést hallgatta meg: „Közös vállalkozás létrehozását a városi tanács közművesített területtel és az útcsatlakozások kiépítésével támogatná, illetve a közös vállalkozásban ezen feltételekkel lépne be. Ennek fejében az üzemanyagtöltő állomás megnyitása után az üzemanyag-forgalmazásból ennek megfelelő arányban részesedne, amely egyben tartós bevételi forrást is jelentene a városi tanácsnak.” Ennek érdekében „felhatalmazza a városi tanács elnökét a további tárgyalások lefolytatásával és a közös beruházásra irányuló gazdasági megállapodás megkötésével. A megállapodásban meg kell határozni a tanácsot megillető ellenszolgáltatást. A határozat végrehajtásáról az éves pénzügyi beszámolóban kell számot adni.”

A számadást a beszámolóban nem találtam, pedig elnök úr a Csúcsforgalom ez évi tiszafüredi adásában úgy fogalmazott, hogy közös beruházásban működik az üzemanyagtöltő állomás. Pedig akkor már életben volt a másodikként megjelölt vb-határozat, amelyben a terület eladásáról döntöttek: „A Shell és Interag kéri, a 3942/2 hrsz-ú 8182 négyzetméter területet adjuk a tulajdonába. A beruházással a tanácstestület a 39/1988. (X. 25.) számú határozatában egyetértett. A tárgyi ingatlan ivóvíz, szennyvízcsatorna, elektromos hálózat közműellátottsággal rendelkezik. A kerítést a vevő építi. Az értékesítési árat 300 ezer forintban javasoljuk megállapítani, figyelembe véve a beruházás megvalósításához kapcsolódó városi érdeket. ’ ’ Úgy tűnik, figyelmen kívül hagyták a korábbi tanácsi határozatot, s ezt tudnia kellett elnök úrnak is, mégsem említette egyetlen kérdésre adott válaszában sem. (Folytatjuk)

Varga Imre

A kenyér

kenyérből sem jutott mindig elég.

Csak nehogy kísértsen a múlt, mert könnyen előfordulhat, hogy visszajön a régi világ. Hiszen szeptember 1-től már a szépen domborodó, illatozó „mindennapiért” is többet kell fizetni. Persze az igazsághoz tartozik, hogy nem mindegyik sütői- pari termék lett drágább. „Csak” a szabadárasokért kérnek többet, a maximált árasokért viszont - így a fehér kenyérért, a vizes zsemléért, a tejes kifliért - ugyanannyit kell leszurkolnunk a pénztárnál, mint pár héttel ezelőtt.

Valamelyik nap betévedtem a boltba. Kíváncsiságból végigsétáltam a kenyeresgondolák előtt. Hát persze, hogy nem volt az olcsóbb kenyérből egy árva darab sem, de bezzeg a drágábbak ott gömbölyödtek szépen a polcokon. Bosszankodhattam volna e miatt, ám eszembe jutottak a megyei sütőipari vállalat igazgatójának szavai, aki a minap logikusan elmagyarázta, hogy miért nem éri meg nekik ezután az olcsóbb áruk termelésével foglalkozni.

Jó lett volna, ha a szabadáras termékek áremelésével egy időben az árhatóság felemeli a maximált áras termékek árát is - mondta. Ugyanis, ha erre sor kerül, akkor az átlagos áremelés náluk a szeptember 1-jén életbe lépett 13 százalékkal szemben csak 8 százalékot tett volna ki.

Mert most tulajdonképpen az történt, hogy az összes többlet- költséget ráterhelték a szabadáras termékeikre. Szükség is volt erre, mivel a változatlan áru fehérkenyér lisztje ugyanúgy drágább lett, mint a többi terméké, s így minden kiló fehér kenyéren 1 forint 10 filléres veszteségük van. Noha a nagyobb áremelés miatt valamelyest kiegyenlítődik a veszteség, csökken a kár, de még ennek ellenére sem éri meg nekik a továbbiakban több fehér kenyeret sütni, pedig a vásárlók jogosan várnák el ezt.

A miértre keresve a választ, az igazgató azt is megjegyezte, hogy van egy óriási belső ellentmondás ez ügyben, hisz a vállalat nem minden üzeme csinálja ugyanazt a terméket. Magyarán: a sütőiparban már régen szakosították a termelést, s ennek megfelelően az egyik helyen kenyeret dagasztanak, a másikon meg péksüteményeket készítenek. No már most, miután a vállalat minden egyes üzeme, gyára abban érdekelt, hogy minél nagyobb nyereséget érjen el, világos, hogy mindegyik arra törekszik, hogy a drágább termékekből készítsen többet, az olcsóbbak rovására.

Hát íg/ függnek össze a dolgok, s ezért fordulhat elő, hogy egyre kevesebb fehér kenyeret látunk a boltok polcain. S ha netán mégis találkozunk velük, gyanítom, hogy minőségük nem lesz jobb. Már csak azért sem,

mert számomra elképzelhetetlen, hogy bármelyik cég olyan termékének a minőségét javítsa, amely számára nem kifizetődő. Nos, én esküdt ellenség» vagyok mindenféle áremelésnek, ám ebben az esetben mégis hajlok arra, hogy azt mondjam: az árhatóság több kárt csinált, mint hasznot. Ugyanis, hogy a megyei sütőipari vállalatnak egyáltalán megérje a maximált áras termékek gyártásával foglalkozni, ennek érdekében a fehér kenyér kilójáért a jelenlegi 14 forint 80 fillér helyett 16,40-et, a vizes zsemle és a tejes kifli darabjáért pedig 1,70 helyett 1,90-et kellene kérniük. S ez valójában olyan minimális áremelés, amit talán még a kispénzűek is kibírtak volna.

Nem tudom, hogy gyerekeinknek mit jelent a kenyér? Min- denesetre idevágó tapasztalataim elég lehangolóak, mert néha úgy érzem, addig hangoztattuk, hogy van kenyerünk bőven, amíg gyerekeink előtt alaposan lejárattuk a „mindennapi” maradék tekintélyét is. Az újdonsült guberálók viszont nem vetik meg még a száraz kenyeret sem.

Most már csak arra leszek kíváncsi, hogy az előző évekhez hasonlóan vajon az idén is oda- áll-e még az iskola napközijének konyhája elé délutánonként, mindenféle csöbrökkel meg vödrökkel megrakottan, az a Trabant...

N. T.