Új Néplap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 98-123. szám)

1990-08-25 / 118. szám

1990. AUGUSZTUS 25. 3 Vállalatvezetők újraválasztása Felelőtlenség nem komolyan venni Amilyen nagy a vita a vállalat- vezetők újraválasztásáról a pár­tok között s a sajtó hasábjain, olyan nagy a bizonytalanság, a csend a vállalatokon belül. Per­sze e kérdésben is vállalatja válo­gatja, miként abban is, hogy már a korábban megtörtént választá­sokat is egyik helyen törvé­nyesnek, másik helyen törvény­telennek tekintették. A miniszté­rium erre hivatkozik, amikor a szeptember 15-i dátumot megha­tározta. Az is igaz, hogy maguk a vállalatvezetők közül is sokan akarják ezt a megmérettetést, s ezt a kamara különböző fóruma­in is kifejtették. Az, hogy a mi­nisztérium mégis védekezni kényszerül ez ügyben, többek között arra vezethető vissza, hogy igencsak kérdéses egyálta­lán magának a vállalati tanács­nak a szükségessége, léte. Más­részt az ilyen, elméletileg is szükségtelennek ítélt szervezet felhasználása egy új kormányzat részéről óhatatlanul valamiféle politikai szándékot sejtet. Ez utóbbit persze nehéz bizonyítani. Ezzel együtt is tény, hogy szep­tember 15-ig a vállalati tanácso­kat újra kell választani, s utána ez a fórum választja a vállalatveze­tőket. A tényként kezelhető ese­ményt azután sokféle dologra le­het felhasználni. Hogy mire is? Erről beszélgettünk Kőnigh Lászlóval, az SZDSZ Szolnok városi ügyvivőjével, aki az eddi­giektől némileg eltérően fogal­mazott. Mint látni fogjuk, nehéz lesz nem egyetérteni vele. Most a vállalati tanács a legjobb fórum A vállalati tanácsra nyilvánva­lóan semmi szükség nincs, ahol egyértelmű a tulajdonos, miként a bevezetőben is említettük. Ma gyakorlatilag az állami vállalat nem az állam, sokkal inkább a menedzserek kezében van. Tehát itt zsákutcáról van szó, amelynek léte csak addig indokolt, amíg a privatizáció végbemegy. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy a megoldás mind a vállalati tanácsok, mind az állami vállala­tok esetében a minél gyorsabb privatizáció, s így a hangsúlyt is erre kellene helyezni. Addig per­sze, amíg léteznek állami válla­latok, a vállalati tanácsok éppen azért is kellenek, hogy a kvázi tulajdonosokat ellenőrizni tud­ják, némi korlátot állítsanak elé­jük. Elvileg ez lehetne a Va­gyonügynökség is, de erre az, a jelenlegi funkcióit tekintve, nem alkalmas. Jelenleg csak egy funkciót képes ugyanis ellátni. Ez a privatizáció folyamatában a vagyonvédelem biztosítása, il­letve a folyamat elősegítése. A vállalatoknál ugyanakkor stratégiai döntések kellenek. Ezeket elvileg a mindenkori tu­lajdonos hozza meg. Ilyen dönté­sek meghozatalának illetékese a jelenlegi szisztémában igencsak kérdéses. A stratégiai döntések közé tartozik természetesen a felső vezetés megválasztása, be­leértve az igazgatót is. Ebben a bizonytalan helyzetben, úgy tű­nik, mégis a legjobb fórum a dol­gozókból összeálló vállalati ta­nács, hiszen annak tagjai ismerik legjobban az adott szituációt. A most felálló Vagyonügynökség erre nyilvánvalóan képtelen, az államigazgatásban sincs erre al­kalmas szervezet. Ebből az is következik, hogy minden lehetséges ellenérzés da­cára, mégis az a legjobb, ha a dolgozók komolyan veszik a vál­lalati tanács újraválasztását, mert sorsukat alapvetően meghatáro­zó döntést kell hozniuk. Meg kell választani az igazgatót, s rajta keresztül a felső vezetést, ugyan­akkor az esetleges privatizáció­ról is ennek a fórumnak kell dön­tenie. A Vagyonügynökség ugyanis csak a kész ügyekkel foglalkozik. A konkrét döntések a konkrét helyzettől függnek, így megint csak azt mondhatjuk, ez is a vál­lalat dolga elsősorban. Lehet, hogy utoljára kérdezik meg a munkásokat A tét persze nemcsak a mene- dzsement kiléte, a privatizáció iránya. Az emberek most dönt­hetnek arról is, hogy a rend­szerváltás ott helyben megtör­ténjék. Ez persze nem azt jelenti, hogy el kell távolítani a régi vál­lalati tanács minden tagját s a régi vezetést. De jelenti azt, hogy olyan vezetők kerüljenek pozíci­óba, akik bizalmat élveznek, s valóban képesek a legjobb dön­tés meghozatalára. Ez az a pont, ahol ezen szerencsétlen kons­tsrukció esetében mégis találkoz­hat a csoportérdek és az össz- nemzeti érdek, hiszen a legitimi- záció makroszinten is rendkívül fontos. Az egyén most tehát olyan döntést hozhat, amelyben felelőssége egyértelműen meg­fogalmazható. A jó vállalati ta­nács ugyanis a fentiekkel össz­hangban a vagyonértékeléshez is kapcsolódik. Hogyan, miképp kerül magántulajdonba a cég, ez nagy mértékben meghatározza az egyén sorsát is. Ha ugyanis tűrik a hátrányos privtizációt, ez sorsukra is negatívan hat ki. Egyáltalán nem mindegy tehát, kit választanak meg. A rossz dön­tés, a közömbösség ebben a hely­zetben nem kifizetődő. Lehet, hogy az utóbbi időben sok volt a választás, s az emberek unják már, de meg kell érteni, ha most nem döntenek felelősen, mosta­nában még egyszer ez ügyben nem kérdezik meg őket. A menedzser válassza meg a tulajdonost?- A fentiek nem jelentik azt, hogy kételyeinket, kétségeinket a rendszerrel kapcsolatosan el­vetnénk - fűzte tovább a gondo­latot Kőnigh László. - A rend­szerbe többek között logikailag sem illik bele a vállalatvezető ál­tal kinevezettek személye. Ha ugyanis a vállalati tanács tulajdo­nosi feladatokat lát el, akkor a tulajdonos által megválasztott vezető milyen alapon delegál a testületbe embereket? Itt gyakor­latilag arról van szó, hogy mene­dzser maga válassza meg tulaj­donosát. Ez azonban teljes képte­lenség. A korábbi érvek szerint ezek az emberek képezik a foly­tonosságot, a szakmai hozzáér­tést. Az előző érv vagy igaz, vagy nem, az utóbbi esetben pedig a dolgok összekeveréséről van szó. A vállalati tanács ugyanis nem szakmai testület. Még egy­szer hangsúlyozzuk, hogy mind­ez azt sem jelenti, hogy a dolgo­zókat tekinthetnénk tulajdonos­nak, mégis jelen helyzetben a 10 millió 500 ezer ember tulajdono­si érdekeit jobb híján ők tudják legmegfelelőbben képviselni. A kormány delegáltja sem egyér­telmű. Itt csak egy érvet említünk szerepük fölöslegességére. Ha ugyanis a vállalati tanács rossz döntéseket hozna, a Vagyonügy­nökség még mindig jobb dönté­seket tudna az előzővel szembe­állítani. Ez a feladata többek kö­zött. Füle István napló Hűvös volt a reggel. Ablakunk alatt jöttek- mentek az emberek, akik melegebbre számítot­tak, azok fázósan dörzsölgették lenge ruhájuk alatti libabőrüket. Sokan ácsorogtak nagy pénz­intézetünk előtt, nyilván kölcsönre várva, s bi­zalmasan tárgyalgatták elköltésének módozata­it. Ez a jelenet látszott bal oldalamon. Jobb oldalamon, az egykor más napokat megélt épü­letbe, ahova földi halandó csak valami különös kegy révén tehette be a lábát, az egykori, mond­juk, csupa nagybetűs pártbizottság épületébe meghitt otthonossággal léptek be a munkanél­küli segélyért folyamodók. Ott is ácsorogtak az épület előtt, közeli ismerősei az OTP előtt posz- tolóknak. Át-átkiabáltak egymásnak, közben napraforgóhéjat köpködtek, cigarettacsikkeket dobáltak, papírdarabokat hajítottak a park bok­rai közé. Szóval, idilli volt a kép. S ekkor ... ekkor feltűnt egy sovány, ősz hajú, idős asz- szony, kezében fehér bottal. Hangosan ismétel­gette: “Tessék mondani, hol van a Gelka?” Sen­ki sem ügyelt rá. A két biciklis suhanc elgurult mellette, anélkül, hogy egyáltalán figyelemre méltatta volna. A beszélgetők adták-vették a szót tovább, majd amikor már vagy tizedszer hangzott fel a kérdés, most már közvetlenül mellettük, egyikük megfordult, s ennyit mon­dott: “Amarra van”. A kis, madárcsontú néni tétován lépett erre, lépett arra, majd felkiáltott: “Én nem látok semmit!” De erre sem figyeltek. Újra rákezdte tehát a holvanagelkázást, hango­san, mint eddig. A beszélgetők egyike türelmet­lenül mondta a társainak: “Dik anyám, nem érti!” De nem mondta meg újra, ezúttal tisztes­ségesen a kérdezett intézmény helyét, nem fog­ta karon a fehérbotos nénit, hogy odavezesse. Nem. Ezt egy ereje teljében lévő, mosolygós férfi tette meg, aki éppen a kerékpárjával bajló­dott. Ennyi volt az egész. Tulajdonképpen nem történt semmi, csupán a segítségre várókról derült ki, hogy másoknak nem kívánnak segí­teni. S ettől egy kicsit mintha még hidegebb lett volna a reggel. Körmendi Lajos Az érvek meggyőzőek A szovjet kórház legyen a gyermekeké? A hazánkból kivonuló szovjet csapatok hagyatékát nagy izga­lommal várják az örökösök. A megyeszékhely katonai kórházára bejelentette igényét a Hetényi Géza Kórház gyermekosztálya is. Hogy milyen indokok alapján kívánják a felnövekvő nemzedék egészségének szolgálatába állítani a felszabaduló létesítményt, erről beszélgettünk a kórház néhány vezetőjével. Elsőként dr. Pintér Sándor osztályvezető főorvos szedte rendszerbe azokat az érveket, amelyek mindenképp indokolják, hogy az egykori városi kórház visszaszármaztatása után immár gyermek- és ifjúsági egészségügyi intézmény legyen.- Gyermekosztályunk a jelen­legi helyét kinőtte. Különösen a rehabilitáció és a mentálhigiénés ellátás szorul napjainkban mos­toha körülmények közé. A me­gyénkben kétszáz mozgásszervi sérült igényelne rehabilitációt, ha erre hely lenne. Sajnos nincs, így ezek a gyermekek ma érdemi ellátást nem kapnak. A szülők legközelebb Budapesten, Debre­cenben vagy Miskolcon találnak gyógyulási lehetőséget gyer­mekük számára, pedig a szakem­berek nálunk is készen állnak, csak hát helyiségünk nincs.- Tudják-e, hogy az Önök igé­nyével szemben ellenvetések is vannak? Nevezetesen az egykori városi kórházban ma is városi kórházat kívánnak létesíteni.- Anyagilag ennek a megvaló­sítása szinte elérhetetlen, más­részt szakmailag sem indokolt - ezt már dr. Bényei Magdolna fő­orvosasszony mondja. - Egyéb­iránt pedig a felszabaduló gyer­mekosztály helyén olyan szakambulanciákat tudnánk lét­rehozni, melyek jelenleg az osz­tályok folyosóin működnek. A járóbetegellátás ágyakat szaba­dítana fel, hiszen ma is van olyan ambuláns betegünk, akit azért vagyunk kénytelenek befektetni, mert a gondozásának a szakam­bulanciákon nincs meg a meg- nyugató feltétele. Ha viszont rendelőink lennének, a beteg a gyógykezelés után hazamehet­ne, és másnap újra megjelenne, tehát az osztályainkon az ágy­szám csökkenne, így sokkal kul­turáltabb ellátást tudnánk nyúj­tani. A szót ismét dr. Pintér Sándor veszi át.- A mi kivonulásunkkal az anyaintézet is jól járna, de a gyermekszolgálat mindenképp. Ha már tervezünk, legyünk me­részek: a mostani szovjet kór­háztól úgy másfél kilométerre található egy lefojtott melegvíz- forrás, amelynek a vizét bevezet­hetnénk, és a gyógyítás szolgála­tába állíthatnánk. De menjünk tovább: sok ezer lelki sérült gye­rek van Szolnok megyében, az ő ellátásuk nyolc év óta folyik meglehetősen méltatlan körül­mények között. A szellemi kapa­citásunk megvan - élettér szük­ségeltetik ehhez a munkához is. A gyermeksebészeten évente kétezer műtétet végzünk, önálló műtőnk azonban nincs. Aztán: Szolnok megye sajnálatosan rossz helyet foglal el az országos rangsorban a légúti megbetege­dések terén. Sok az asztmás gye­rek, a gyógyításra is készen áll a szakembergárdánk, de hely, hely, hely... *- Az érvek meggyőzőek, de én is mondok egy hármas hangza- tot: pénz, pénz, pénz...- Hogy egyáltalán elő mertünk állni ezzel az igényünkkel, en­nek azért oka van: egyházi vona­lon külföldre is ható kapcsola­tunk épült ki, és bátorítást kap­tunk az anyagiak biztosítására. Ennél jelenleg többet nem mondhatok, remélem, hamaro­san konkrétumokkal is szolgál­hatok. De ma már nem olyan világot élünk, amikor az ember csak az állam felé nyújthatja a markát: magánvállalkozók ven­nének készséggel részt a céljaink megvalósításában. Akik tehát at­tól félnének, hogy a város zsebé­be nyúlkálnánk, ettől ne tartsa­nak. E nemes szándékot sokan patronálják majd, ha a terv a megvalósítás stádiumába jut.- Egyébként milyen állapot­ban van jelenleg a szovjet kór­ház? A létesítményben Bella Sán­dor gazdasági igazgató is járt, erről ő számol be:- Örvendetesen jó karban van­nak az épületek, semmi nem lát­szik itt abból a riasztó képből, amit az ország más katonai ob­jektumaiban a közvélemény elé tártak. Igaz, a leszerelés még hát­ravan, így egyetlen kívánságunk lehet: maradjon is minden ilyen konszolidált állapotban. És főleg a pénzkímélő berendezések, úgy mint mosodák, étkezdék, trafó­házak, csőrendszerek és egyéb kiegészítő létesítmények várják nteg a mi bevonulásunkat. A szovjet kórházban ma orvosok dolgoznak, és úgy tűnik, nekünk szurkolnak: ők is azt szeretnék, ha az épület az egészségügyet szolgálná. Ebben az esetben pe­dig számíthatunk kímélő jóindu­latukra.-pb­A Kereskedelmi Szakszervezetek Szövetsége a privatizációról A Kereskedelmi Szakszer­vezetek Szövetsége egyet­ért azzal, hogy a kereskedelem megérett a változtatásra, ám messzemenően tiltakozik az előprivatizáció tervezett mód­szere ellen - jelentették be a szövetség vezetői tegnapi saj­tótájékoztatójukon, az állami kiskereskedelem, a vendéglá­tóipar és a fogyasztási szolgál­tatók vagyonának privatizálá­sáról szóló törvényjavaslattal kapcsolatos álláspontjukat is­mertetve. A kereskedelmi szakszerve­zetek vezetői elmondották: el­sősorban azt kifogásolják, hogy a tervezett lépés diktátum jellegű, véleményük szerint az államigazgatás ismételten technokrata szemléletet tanúsí­tott. Mert igaz ugyan, hogy az előterjesztések minden válto­zata hozzáértéssel, részletesen foglalkozik a vagyonnal, az el­adás körülményeivel, a techni­kai részletekkel, csak éppen a munkavállaló emberről feled­keztek meg. A szakszervezetek úgy lát­ják, hogy az állami tulajdon magántulajdonná alakítása nem lesz biztosíték a megígért magas fizetésekre sem. A Kereskedelmi Szakszer­vezetek Szövetségéhez tartozó és a velük szolidaritást vállaló szakszervezetek a munkaválla­lók érdekében és védelmében tiltakoznak a törvénytervezet ellen, de nem a szükséges és az általuk is várt privatizáció ellen lépnek fel. Azt követelik, hogy a privatizáció ne szűküljön le a kereskedelem, a vendéglátás és a benzinkutak állami tulajdon­lás alóli felszabadítására, azaz privatizáció legyen és ne csak előprivatizáció. Elvárják, hogy a kormány nagyobb körülte­kintést tanúsítson, ha olyan gazdasági elképzelést kény­szerül végrehajtani, amely több tízezer munkavállaló sorsát egyszerre és kivédhetetlenül megváltoztatja. A Kereskedelmi Szakszer­vezetek Szövetsége már több ízben fordult az illetékes fóru­mokhoz, államigazgatási veze­tőkhöz az előprivatizációval kapcsolatos aggályokkal, ám számos kérdésre a mai napig nem kaptak választ. Nem tud­ják például pontosan, valójá­ban hány ezer üzletet és hány ezer dolgozót érint ténylegesen a privatizáció. Nem tudják, ki és milyen feltételek alapján fogja átvenni a privatizálandó üzletek árukészletét, milyen jogszabály rendelkezik erről. Arról sem kaptak tájékoztatást, hógy ki állapítja meg az érin­tett üzletek reális kikiáltási árát. Nyitott kérdés, hogy fel­készült-e a nagykereskedelem a kis tételekben való szállí­tásra, figyelemmel a várhatóan nagy számban alakuló új sza­tócsboltokra. Senki nem fog­lalkozik azzal, hogy ki és mi­kor törődik a jövőbeni szakmai utánpótlással, mi lesz a jelen­leg gyeden, gyesen lévőkkel, a nyugdíjasokkal, ki törődik a je­lenlegi munkavállalók átkép­zésével, s nem utolsósorban azzal, hogy a várható profilvál­tások nem okoznak-e zavaro­kat a lakosság áruellátásában.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom