Új Néplap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 98-123. szám)
1990-08-23 / 116. szám
1990. AUGUSZTUS 23. Új lapot köszöntünk Áldott lesz-e, vagy marad átok sújtotta? UnMytm Lofca Km ltMrft. TISZAZUG FÜGGETLEN KISTÉRSÉGI ÚJSÁG ■■■■ MEGJELENT A TISZAZUG “Lassan virrad a Tiszazugban. Az emberek megszokták a homályt, a csendet, a mozdulatlanságot. Elgémberedett tagjaikat nehezen mozdítják. Hiszik is, nem is, hogy virrad. Lehet, hogy csak kósza szellő emelgeti a takarót és nem lesz ebből olyan erős szél, amely messzire repítené a súlyos éjszakát. És félnek is. Félnek kinyitni a szemüket, mert akkor szembe kell nézni a kitakart valósággal.” A fenti idézetet a Kunszentmártoni Művelődési Központ által alapított ‘Tiszazug” című független kistérségi lap napokban megjelent próbaszámából emeltük ki. Az újszülött laptárs a “tiszazugi virradatot” kívánja segíteni, a térség településeinek, lakóinak összefogását, az alkotó energiák kibontakoztatását. ‘Túl sokáig éltünk egymás mellett szótlanul, csak a kényszerű közösséget érezve a természetes helyett. Pedig sok mondanivalónk van egymásnak? Egy föld porzik lábunk alatt, egy ég borul ránk, közös teher nyomja vállainkat. Hogy áldott lesz-e vagy marad átok-sújtotta Tiszazug, rajtunk múlik” - szól Balajti Istvánná fő- szerkesztő az olvasóhoz, gondolatai a lap ars poeticájaként is felfogható. Hetilap, folyóirat, vagy negyedévenként megjelenő újság lesz a ‘Tiszazug”? Ezt most még nem lehet tudni. Mindenesetre a lap alapítói nem egyszeri kalandnak tekintik vállalkozásukat. Tény azonban, hogy a lap következő számainak oldalai még üresek. A szerkesztők azt vátják, hogy az üres oldalakat az olvasók töltsék meg, ragadjanak tollat és írják le duzzogásaikat, örömeiket, bánataikat, tanácsaikat - egyszóval mindent, ami foglalkoztatja őket. Lapozzunk bele a tizenhat oldalas, kis formátumú, fekete-fehér nyomású “Tiszazug” próbaszámába. Rögtön kiderül, hogy a szerkesztőknek sikerült elkerülniük egy alapvető veszélyt: nevezetesen azt, hogy a Kunszent- mártonban kiadott lap “városi túlsúlyos” legyen. Az írások bebarangolják a Tiszazug településeit, jó összképet adva a térség általános helyzetéről. Az arányok talán még “túl jól” is sikerültek - Kunszentmárton mindössze egy oldalt kapott. Ebből megtudhatjuk, hogy a városnak ismét van bírósága, fél év után újra működik a sebészeti szakrendelés és kábeltelevíziós hálózat épül a Killián lakótelepen. A többi oldal más tiszazugi településekre kalauzolja az olvasót. Egyebek mellett képes beszámolót közöl a cserkeszőlői templomépítés tervéről, az alapkő letételéről. Utánanézett annak, mit kezdenek a közigazgatási önállósággal Ti- szaug lakói. Ellátogatott a nagy- révi ásatásokhoz. Portrét rajzol Fialka György vállalkozóról, aki szerint “a vállalkozási törvények ma még olyanok, hogy nem ösztönöznek a nagyobb hatékonyságra”. Az említetteken kívül természetesen van sport is a lapban. Több kishír - rendőrségi, anyakönyvi, stb. - is érdeklődésre tarthat számot. Köszöntjük a “Tiszazugot” és váijuk a következő számot! B- L Néplap _________ Ú j és régi gondolatok az oktatásról 7 Még a vasdiplomát várom Az okatás, az iskolák, a fiatalok nevelése mindig aktuális téma. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az egymást követő oktatási reformok. Nos, most kimondva vagy kimondatlanul egy új reform előtt állunk. Várható a négy plusz nyolcosztályos iskolák beindítása és a vallás, a hitoktatás órarendbe vétele. S talán a legfontosabb változás, hogy az egyházak újra megkapják a lehetőséget iskolák működtetésére kisebb településeken is, nemcsak a kiemelt helyeken. V _____________________/ Jó l láthatóak ebben az új reformban a régi elemek. Azok a formák, amelyek még abból az időből valók, amikor a pedagógus egy település meghatározó személyisége volt. Amikor rangot jelentett az ifjúság, az új nemzedék tanítójának lenni. A valódi értékeket, legyen az egy tárgy, vagy gondolat, meg kell őrizni. Ezekért a múltba visszanyúlni, úgy gondolom, ma sem szégyen. S adott esetben tanulhatunk, sőt tanulnunk is kell az akkori tapasztalatokból. Hiszen a fejlődés akár gazdasági, akár politikai fejlődésről beszélünk, csak akkor hozhat stabil eredményt, ha minden lépcsőfokot sorban végigjárunk. A fejlődés természetszerűleg együttjár egy tisztulási folyamattal is. S ez a pedagógus társadalmat sem kíméli. Tudomásul kell vennünk, hogy - ugyanúgy, mint az élet más területein - közöttük is vannak a pályára alkalmatlanok, sőt méltatlanok is. Olyanok, akik beosztásukat, hatalmukat a múlt rendszernek köszönhetik, s annak megfelelni a lehetőség ellenére sem tudtak. Akik az így szerzett jogokat saját hasznuk, előnyük kovácsolására használták, s használják. Ráfér hát a megújulás minden értelemben az oktatásra. Ennek apropója kapcsán beszélgettünk Prisztóka Feri bácsival, a tiszaszőlősi általános iskola első igazgatójával. Bár nem szőlősi születésű, az itt töltött ötvenkilenc évét a község szebbé, jobbá tételére fordította. Az az ember volt, akire mindig felnéztek, aki a klasszikus tanár megtestesítője, aki bármikor tiszta lelkiismerettel állhat a falu elé. Őt kérdeztük emlékeiről, a mai eseményekről.- Hogyan került Szőlősre Feri bácsi?- 1931. október 15-én, mint első katolikus tanítót, az állam nevezett ki. Egy kis parasztházban kezdtem tanítani, ahol korábban a misét tartották a katolikus lakosságnak. A templomi padokat alakították át iskolapadokká. Tiszaszőlős majdnem tiszta református község, a katolikusoknak templomuk sem volt. Ezért vettek egy parasztházat, azt átalakították, a belső falakat kivették, és 1929-ben ott tartották az első szentmisét. Az oltárt, a feszületet is maguk csinálták. 1931-ben már harmincon felül volt a katolikus gyerekek száma, s így lehetett tanítót fogadni, iskolát nyitni. Nyolc évig voltunk a régi, 27 négyzetméteres iskolában. 1939-ben fogtunk hozzá Lázár Péter esperes úrral, a mai iskola-kápolna megépítéséhez. Gyűjtöttünk adományokat, még Horthy Miklósné is adott háromezer pengőt. Akkor vettük meg a tanítói lakást is, ezt amiben ma is lakunk, hatezer pengőért.- Most újra lesznek hittanórák az iskolákban. Akkor hogyan történt ez? Ki tanította?- Három óra volt hetente hittan. Az egyik fiatal füredi pap volt a hitoktató, és hetente egyszer kijárt tanítani. A másik két órában én tanítottam.- Feri bácsi volt az iskola első igazgatója. Hogyan eshetett az meg, hogy egy református községben katolikus legyen az iskolaigazgató?- 1946-47-ben mondták, hogy általános iskolát kell csinálni. Nyika József Örvényen, én meg itt, megcsináltuk. A református egyház makacskodott, nem engedett. így az én iskolám maradt, és oda jöttek a gyerekek is. 1947-ben kaptam egy tanítót, de én egy évig ingyen tanítottam, hogy a gyerekek itt maradjanak. Negyvennyolcban aztán jött az államosítás, és engem neveztek ki igazgatónak. 1951-ig voltam az.- Hogy érzi magát Feri bácsi ebben a változó korban?- Hát nem túl jól. Több sérelmünk is van nekünk, szőlősieknek. Ott van rögtön a Tiszafüredhez csatolása. Ezt Rente Ferencnek köszönhetjük, mert csak azt mondta, hogy vagy Tiszaszentimréhez, vagy Tiszafüredhez csatlakozhatunk, A kettő közül választhatunk. Azt nem mondta, hogy akaratunk szerint önállóak is maradhatunk. így kerültünk Tiszafüredhez. S most újabb pofont kaptunk, amikor kiderült, hogy ismét nem épül meg a kultúrház. A környéken minden településnek van, csak nekünk nincsen.- Úgy hallottam, Feri bácsi huszonhárom éve van már nyugdíjban, és nemrég kapta meg a gyémántdiplomát.- Igen. 1967-ben mentem nyugdíjba. Közben megkaptam az aranydiplomát, és két éve a gyémántot is. Még a vasdiplomát szeretném megkapni. Kívánjuk, hogy jó erőben élje ezt meg, és még sokáig tevékenykedhessen a község lakóiért. V.I.I. Az utolsó félegyházi fiákeres A század elején még 23 fiákeres volt Kiskunfélegyházán. Napjainkra közülük csak a 80 éves Hegedűs Antal folytatja a régi mesterségét. Az idős fuvaros hat évtizedes pályafutása alatt több mint százezer kilométert hajtott le a Magyar Császári és Királyi Udvari Kocsigyárban készült fiákeré- vel. Képünkön a múlt és jelen, régi és új bérkocsi MTI-fotó: H. Szabó Sándor 13. Látogatók A legtöbb kisbaba rögtön világrajövetele után mágnesként kezdi vonzani a rokonokat-barátokal-ismerősöket. Mátyás is erős mágnesnek bizonyult, napokon át “húzta” szülei lakásába a vendégeket, ha fakopáncsot kötnek a bejárati ajtó kilincséhez, akkor sem lett volna sűrűbb a kopogtatás. Ennek eleinte örvendtek, hiszen volt mivel büszkélkedniük, a kismama legszívesebben még az idegeneknek is mutogatta volna, mire volt ő képes. De bármennyire jólesett a halomnyi kedves szó, elismerés, biztatás, dicséret, egy idő után kezdett fárasztóvá válni a túl sok látogató fogadása, az asz- szonyka még gyenge volt a gyakori és hosszas társalgásokhoz. És mi mást tehettek volna, ajtót kellett nyitni (hisz mindenki tudta, hogy ilyen kisgyerekkel nem mehettek sehova), és az ajtóban álló, szélesen mosolygó vendégnek nem lehetett azt mondani, ne haragudjatok, gyertek máskor, mert Ildi köszönni sem tud már a fáradtságtól. No meg mit kezdjenek azokkal a felelőtlen és jóságosán tudatlan, tapintaüan barátokkal, akik kissé (vagy nagyon) náthásán, kiadósán köhögve is “vették a fáradtságot”, hogy megtöltsék baktériumokkal Istvánék lakását; megharagítani őket sem akarták. A legfontosabb viszont mégis csak a gyerek és anyukája egészsége, nyugalma, pihenése volt. István még bírta a “strapát”, azt csinálta, hogy mindenkit az eléggé tágas előszobában fogadott, ott ültette őket asztal mellé, megköszönte kedvességüket, érdeklődésüket, és elnézésüket kérte, hogy Ildi most nem jöhet ki a hálószobából, mert még nagyon gyenge és pihennie kell, a kicsi pedig éppen alszik, majd következő alkalommal megnézhetik (az egészséges haveroknak azért megengedte, hogy a gyerekszoba ajtajából bekukucskáljanak, de A KICSI csak ennyit! Arról szó sem lehetett, hogy felvegyék, puszilgassák, babusgassák, “hisz még olyan kicsi, s az orvos is azt mondta, egyelőre ne engedjünk be hozzá senkit, mert náthajárvány van”). Ildikó meg azt a határozott utasítást kapta főijétől, hogy a délelőtti látogatóknak ne nyisson ajtót, csak szóljon ki: ne haragudjatok, most éppen szoptatok, ha van időtök, gyertek el délután, amikor István is itthon van... De egyszer István ereje és türelme is elfogyott, éppen ledőlt szunyókálni, amikor ismét munkához látott a “fakopáncs”, azzal a megmásíthatatlan szándékkal ugrott fel az ágyról, hogy akárki legyen, elküldi az ajtótól, mert most aludni szeretne. Nem tudta elküldeni, szóhoz sem jutott, mert a jövevény, egy harcias, erélyes, elszánt hölgy, az ajtónyitást követően már menetelt is befele, miközben harsogta a “belépőjét”:- Én vagyok Mária, a védőnő! Hol az a kukac?- Miféle kukac? - kérdezte István félálmából ébredezve, csak nem horgászcsalit keres ez a serény szőkeség?- Hát a kölyök! - világosította fel röviden az apukát, csalhatatlan szimattal egyből ráhibázott a gyerekszoba ajtajára, s mire István teljesen magához tért, a nővér ripsz-ropsz bevágtatott Mátyás rezidenciájába, felkapta a kosárból a nemrég elaludt kicsit, és rákiáltott: - Na gyere, te töltött káposzta, lássam, hogy vagy becsomagolva! A megszeppent István Ildikót hívta gyorsan segítségül, aki kezdetben szintén ámulva és kissé riadtan szemlélte, milyen katonásan vetkőztetik Matyiká- ját, az ő fülének is idegenül hangzott, hogy a baba, kisgyerek, csecsemő helyett ilyen fura megszólításokat használ Rámenős Mária, de nem szólt semmit. Hamarosan rájöttek Istvánék, hogy a tapasztalt hölgy tulajdonképpen tréfának szánta a nem mindennapos becézéseit, és hogy gyors, célirányos mozdulataival, őrmester-stílusú, pattogó utasításaival azt a határozottságot akaija szuggerálni, amellyel szerinte az e világra született malackákkal bánni kell.- Na, kérem - kezdte el a védőnő a rögtönzött harci kiképzést -, ez a kosár most még jó, de két hónapos korára rácsos gyermekágy kell, mert így a kukac csak a plafont látja, márpedig ő mást is akar nézni. Amikor készíti a töltött káposztát, ne két ujjal pipiskedjen, hanem fogja jól tenyérbe a malacot, mert az nem olyan gyenge, ne féljen, nem törik el semmije, és szereti, ha jól kézen tartják, határozott, kemény mozdulatokkal forgatják, csavaiják rá a rongyokat. Naponta hétszer kell szoptatni, és akkor, amikor mi akaijuk, nem amikor ő, szokjon hozzá már most a nehézségekhez. Tíz-tizenöt percnél ne szoptassa tovább, ha ennyi idő alatt nem szopta ki az adagját, maradjon éhes, tanulja meg idejében, hogy a kajáért meg kell dolgozni gyorsan és keményen, nem lehet lustálkodni. Nem tartjuk a gombócot egész nap a melegben, nem ilyen a világ, szokja meg a friss levegőt és a hideget. Holnaptól el kell kezdeni a levegőztetését! Jól felöltözteti, és öt percre kiteszi kosarastól az erkélyre, holnapután hagyja kint tíz percig, s aztán így, fokozatosan felmegy addig, amíg a majom odakint alussza át naponta egyszer a két etetés közti időt. Az erkély tökéletesen megfelel a levegőztetésnek, nem kell levinni és kocsikáztatni, mert odalent csak por van, benzingőz meg füst. Ha a kölyök éjjel felsír, nem kap csak teát cukor nélkül, tanulja meg, hogy éjjel aludni kell. Nem kell vele játszadozni túl sokat, mert az élet nem játékból áll, csak annyit foglalkozunk vele, amíg tisztába tesszük. Amíg a köldöke nem gyógyult be teljesen, ne fürdesse, hanem dörzsölje le az egész testét napraforgó-étolajjal, a fejét is. A “kukac beolajozásáról” gyakorlati bemutatót is tartott, Mátyás szemmel láthatóan élvezte a dolgot... Bár a nővér utasításai némileg ellentétben voltak II- dikóék elképzeléseivel és az addig valamennyire kialakult renddel, nem hozták szóba a szerintük vitatandó részleteket. Megszűrték a hallottakat, megtartották belőle azt, amit jónak, helyesnek véltek (például a levegőztetés elkezdését), és csinálták tovább saját akaratuk szerint azt, ami már bevált, és amit már a kicsi is megszokott (például a hatszori szoptatást az ajánlott hétszeri helyett). Miután Mária nővér kitombolta magát, érdeklődött Mátyás “viselkedése” és “szokásai” felől, megállapította, hogy egészséges és jól fejlett, hogy jó és ügyes, hogy az arcvonásai férfiasán markánsak, hogy már az arcán látni, hogy nem leányka. És távozása előtt - Ildikóék nem kis meglepődésére - gyermeknek nevezte:- Ezt a gyermeket csak elrontani lehet... Na, gondolta elmosolyodva István, valahogy mégiscsak rájött a madám, hogy a fiam nem az állatvilághoz tartozik... (Folytatjuk) Molnár H. Lajos
