Új Néplap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 98-123. szám)
1990-08-18 / 113. szám
1990. AUGUSZTUS 18. Néplap 9 Visszamentünk az utcánkba, és nem szóltunk semmit, nem mertük megmondani, hogy ismét Dukay Jánosnál jártunk. Nyár volt már akkor, a második nyár a háború után, és a körtefák kiszáradtak Izidor kertjében. Az emberek pedig, úgy látszik, maguktól is rájöttek, hogy mit kell csinálni. Mert egy vasárnap, amikor Izidor talán Morvaiék utolsó tyúkját fogyasztotta el, Csibri Ferenc levágott és megnyúzott egy birkát. Délután összegyűltek az emberek a sarkon, tüzet gyújtottak, bográcsot akasztottak föléje, és nekiálltak birkapaprikást főzni. Meleg nap volt amúgy is, a tűz a bogrács alatt mint még jobban felmelegítette volna az utcát, ott a folyó mellett.- Menjetek, hívjátok el Morvaiékat és Izidort is vacsorára - mordult ránk később Vécsey Tamás. Egész gyerekhad nyüzsgött a bogrács körül, valamennyien rohantunk Morvaiék- hoz. Bementünk az udvarba, a Morvái család töprengve üldögélt a ház előtt a füvön, egy diófa alatt.- Az emberek birkapaprikást főznek a sarkon, és magukat is meghívják vacsorára- mondtam Morvái Pálnak. - Hol van Izidor?- A padláson - mondta Morvái Pál. - Bizonyára a bölcsőt nézi. Elsőnek mentem fel a létrán, a kövér Hodoniczki Oszkár a nyomomban szuszogott. Felértem a padlásra, kicsit hunyorogtam, hogy megszokjam a félhomályt, és ekkor szemben találtam magam Izidorral. Nem a bölcsőt nézte, hanem engem és Hodoniczki Oszkárt. A padláson állt, nyakában a kötéllel, a kötél másik vége egy horogfán feszült, Izidor lába mellett egy sámli volt, úgy tetszett, mintha most akarna fellépni rá. De nem mozdult, mereven állt, szemei kerekre tágultak. Villámgyorsan ereszkedtünk le a létrán, Hodoniczki Oszkár úgy izzadt, mintha tűz felett forgatnák, de izzadtam én is nagyon.- Izidor kötéllel a nyakán áll a padláson- mondtam levegő után kapkodva Morvái Pálnak. Morvái Pál keservesen felsóhajtott, és azt mondta:- Szóljatok Vécseyéknek. Rohantunk ki az utcára, a négy Morvái gyerek is felugrott a diófa alól, és ünneplő ruhájukban szaladtak utánunk.- Izidor felakasztotta magát - rebegtük, amikor odaértünk az utcasarokra. - Sámli van a lába mellett, de ő a padláson áll, és kötél van a nyakában.- Leugrott a sámliról? - kérdezte Opana.- Nem tudom - mondtam. - A padláson áll, és kimerednek a szemei. Sokáig hallgattak akkor az emberek ott az utcasarkon, bámulták a bogrács alatt parázsló tüzet, vagy elnéztek messze a lemenő nap után. Csibri Ferenc később sajnálkozva megjegyezte:- Kár volt leszúrni ezt a szegény birkát.- Most már mindegy - mondta Opana.- Le kell hoznunk a padlásról - mondta Serfőző András.- Menjünk - mondta Vécsey Tamás. Elindult mindenki Morvái Pálék háza felé. A felnőttek mentek elöl, mi meg kocogtunk mögöttük, aztán már ott nyüzsögtünk mindannyian Morvaiék udvarában. Ma sem tudom, hogyan, de sokakkal együtt én is felsodródtam ismét a padlásra, pedig semmi kedvem sém volt odamenni. De ott voltam, és még egyszer láttam a mereven álló Izidort. Vécsey Tamás átkarolta a derekát, és én azt vártam, hogy Izidor mindjárt megszólal, és a vállára borul. De a kötél felfelé húzta. Serfőző András elővette a bicskáját, és elvágta a kötelet. Izidor összenyaklott, és szépen Vécsey Tamás vállára borult. Akkor láttuk, hogy milyen kis ványadt ember volt Izidor. Vécsey Tamás egyedül levitte a létrán, és lefektette a diófa alá. Ez lenne hát Izidor története. Ennyiből is megbizonyosodhatott, uram, hogy én valóban messziről megismerem az öngyilkosjelölteket. Ön egyáltalán nem öngyilkosjelölt, hiába hadonászik azzal az életlen késsel, és hiába fenyegetőzik, hogy felvágja az ereit, merthogy nagyon keserű az élete. Ahogy elnézem, önnek soha életében nem volt és nem is lesz három pisztolya egyszerre. És a homokán sincs a sötét háromszög jele. Bár megjegyzem, amikor már ott a diófa alatt feküdt, Izidor homlokán is elhalványodott a fekete háromszög. Annyira elhalványodott, hogy alig látszott, de azért mégis megmaradt, teljesen nem lehetett eltüntetni. Szepesi Attila: Ujjam alatt Ujjam alatt a bőröd mint zápor-verte rét és szél-hajtogatta fűszál, harmat terhével lengő tavasz-gyújtotta bimbó, loppal-izzó parázs és rejtve táruló forrás, napsütött barka bolyha, lepkék iromba szárnya, kék indák lenge íve, barackvirágok szirma, ízzel-buggyanó szőlő, kifestő szilva méze, tüzet-lobbantó szegfű, alkonyi-álmú írisz, titkos-értelmű rózsa. Tódor János: Az angolna Apáti Miklós: Földünnep? Már második órája vártuk hiába a szerencsét. A sporthorgász szerint naplemente után esedékes az első kapásidő, bár ebben a szeptember végi őszelőben még ez sem biztos. A nap, mint valami túlhevített, fölrobbanás előtti állapotban leledző vérvörös légballon, méltóságteljesen süllyedt a vízből kiemelkedő hegyek zöldes sziluettje mögé. Beletettem kezemet a vízbe, langyos felszínét finom, szinte percenként más irányból támadó szellő borzolta. Jó három kilométerre voltunk a déli parttól, s olyan neszek nélküli, üres csend vett bennünket körül, amilyen csak egy mély kútban lehet. Ültem a csónak szélén, s unatkozva figyeltem a botok vége és a víz között, a damilokon himbálódzó fehér műanyag karikákat. Hiába, hiányzott belőlem a va- dászó-halászó ember ősi szenvedélye. Elkísértem a megszállott sporthorgászt, de kalandjában képtelen voltam azonosulni vele. Fél hét lehetett, amikor az egyik műanyag karika veszett jojózásba kezdett. A sporthorgász kezébe vette a botot, s aprólékos, kiszámított ürelemmel játszadozott a hallal. Nekem csak annyi dolgom maradt, hogy a horogra akadt jószág alá tegyem a szákot. A hetven dekásra saccolt fogas alaposan benyelte a horgot, ezért aztán a sporthorgász elmés drótszerkezettel volt kénytelen szétfeszíteni a száját. Mátyás Ferenc: Balatoni est Nézd, mikép lopja le mind az eget \ darabokba s tárja ki nyílva szemednek az orgonabokra, érinti szívem pattanó, friss vesszeje, az ág, az orgonaág, a meggyfaszirom, barackvirág, a parton szemaforjeleket adó szentjánosbogár. Szalagot lenget a nyáreleji est s köti össze a Balatont az éggel, mintha Egry festené meg, s lásd, egymásba gyönyörködve, hogy táncol az ifjúság. \______________________ __ M ég nagyban zsákmányunkkal vesz- kődtünk, amikor társam hirtelen mozdulattal kapott másik botja után, s pillanatnyi teketóriázás nélkül bevágott.- Ez angolna lesz, hogy a fene essen bele - dörmögte orra alatt, s valóban: kígyószerű lény tekerődzött villám módjára a zsinór végén. Olyan volt a feje, mint egy kétségbeesett vízisiklóé. Szeme élettelenül megmerevedett, miközben testét motollaként dobálta a ladik fenékdeszkáján.- A világ legszívósabb állata - mondta a sporthorgász, és a vízikígyó csúszós, nyálkás porhüvelyét egy rongyba göngyölte.- Undorító egy dög, de a húsa fejedelmi csemege - tette hozzá. Aztán, akár egy bikacsökkel, teljes erőből lesújtott a hajó keményfa peremére. Egymás után ötször csattant a szörnyű, élő korbács, de a hal még mindig nem adta meg magát. Szájából és szeméből halvány, vízzel kevert vér szivárgott. Mire a sporthorgász készségét ismét a vízbe hajította, a tetszhalott angolna teste újra megmozdult. Egyedül abban bíztam, hogy izgatott társam figyelmét elkerüli az állat fantasztikus haláltánca. De nem így történt. A sporthorgász, amint észrevette, felbőszült az elpusztíthatatlan élet láttán. Zsebéből csontnyelű bicskát vett elő, s számomra felfoghatatlan dühvei vágta bele a hal fejébe. Kiáltani szerettem volna, de szégyelltem volna, ha a másik kinevet. Kiss Benedek: Virrasztó Tenyerébe vett a langyos este, mint szeplős lány szőke kiscsibét. Rajzik körém kerítő seregben léptek emlékeként a sötét. Cipőkoppanások - szívverések! Messze guruló üveggolyók! Az ég kaptárát ellepik a méhek - most rebbennek szét a csillagok. De aki virraszt, bújhat az magába, dúrhatja szárny alá busa fejét! Rajzik körém cipőknek koppanása, kiket imént nyelt el a messzeség. "A föld nem tudott fizetni. A búza, a kenyér nem volt már érték, és amelyik gazdaság csak vetett és aratott, az elveszett. A környékbeli gazdaságok alig lézengtek már, mert a termelésre csak ráfizetni lehetett, és ez a gazdaság is csak abból élt, hogy adott, vett, csereberélt állatot, terményt, mindent." Mintha ma íródtak volna le Fekete István szavai, mondatai, gondolatai. A föld, a búza, a kenyér szavak egymástól távolabbra írva is összefüggnek, régóta. Mára kicsit szakadozik ez a szorosság. A föld nem ad kenyeret, a kenyér nem okvatlenül búzát jelent. A búza olcsó növény lett, kevesebb munkát ad, mint bármi más. Idén nem volt ugyan aratósztrájk, de hát régtől tudjuk, hogy az aratás: csak jelkép. A betakarítás kezdete. "Az ország gabonája..." - hallottuk elégszer. Csak azt nem mondták meg, melyik országé. A miénk? Az oroszoké? A szocialista kalkulácia furcsán működött: a miénket mondták fölöslegnek azok, akiknek hiányuk volt belőle. Kiderült: nincs fölöslegünk semmiből, nem tudunk ingyen adni semmit. Sokmillió rubel hiányzik ebből az országból, miközben egyre sűrűsödnek a föld körüli gondok. Kié volt, kié most, kié lesz a föld? Augusztus végén ezt már nagyon gyorsan meg kellene tudni. Kis- és nagybirtok gazdátlankodik. Sok helyütt a paraszt, a téesztag, az egykori zsellér, a mindenkori "célszörű szögény embör" nem mer vetni. Mit vessen a más földjébe? Mit a sajátjába? Melyik a másé, melyik a sajátja? Ezüstgombos sétapálcák, tisztes munkában és ellenükre - és ellenünkre - történő szocializmusban megőszült fejek, sárgapapírú birtoklevelek közelítenek a falvakhoz, a tanyákhoz, a földhöz. Sokféle igazság készül egymásnak feszülni. Mindezt Szent István, államalapítónk, aggódva nézi valahonnan. Kenyérünnep? Kenyérharc, földharc inkább. Rekkenő nyár után az utolsó olyan betakarítás következik, amikor a vezetők gátlás nélkül, noha a "tagság jóváhagyásával" azt vihettek haza, s annyit a közösből, amennyit akartak. Vége lesz a kedveskedésnek, a protokoll - v Hágnak, a kiskirálykodásnak. Ez reménység élteti ma a föld népét, ezért lesi reménykedve az új demokráciát. A régitől kapta a kisember a földjét, a régi elvette, közösbe kényszerítette, szorította, az új most azt ígéri, hogy a föld újra tulajdon lesz. Azt ígéri, hogy a föld gazdája a maga ura lesz újra. Azt ígéri, hogy az árakat nem a magas hivatal szabja meg, hanem a valóságos piac. Azt ígéri, hogy a piac hasznából juttat a gazdáknak is. Azt ígéri, hogy jobb világ lesz. Csak azt nem ígéri, hogy a föld jobb lesz. Ez a föld, csakúgy mint művelője, kizsákmányolta, kirabolta önmagát. Tele van vegyszerrel a föld, tele van szerekkel az ember. Európa egyik legszennyezettebb országa hazánk. Helyre lehet állítani a tulajdon szentségét, lehet földet osztani, s lehet újra szövetkezésre jutni. Csak azt a fölgyülemlett szennyet és bűzt, évek alatt ránk gyűlt vegyi ártalmat nem lehet eltüntetni hamar. A valódi orszgátakarításhoz nemcsak a meglevőnél fejlettebb technológia kell, de idő is, sok-sok gyógyító idő. Technológiát lehet vásárolni, a vásárláshoz hiteleket fölvenni, lehet pontosan fizetni a kamatokat. Lehet törleszteni a tőkét; csak időt nem adnak sehol. Pedig nekünk leginkább most az kellene: idő és türelem. És reménység, hogy a búza, a föld, a kenyér szavak megint eltűrik egymás közelségét; akkor talán mi is elviseljük egymás közelségét, nem ugrunk egymás torkának, nem kapunk kaszára-kapára elvesztett-szerzett tulajdonért, elmaradt haszonért, remélt nyereségért. Vannak helyek, ahol Szent István-na- pi vacsorakor is szobalány pukkedlizik. Róluk nem tudunk sokat, de az ő pénzük mindent tud rólunk. Reményem szerint eljön az idő, amikor a búza, a kenyér, de még inkább a föld elnyeri régi becsületét, s a föld fogja faggatni a pénzük: mennyi van, és mire elég? Reményem, hogy a föld erősebb lesz a pénznél, teljesülni látszik: a pénz gyorsan romlik. A föld máris erősödik, s lesz még erősebb is. S akkor majd a forint is megkeményedik. Népi ékszerek: szász fém díszítések
