Új Néplap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 98-123. szám)
1990-08-16 / 111. szám
1990. AUGUSZTUS 16. 7 Néplap Egy esemény - két tudósítás Prohászka Antal kiállításának megnyitója Szolnokon- sok zenével Este a székelyeknél A honvéd helyőrségi klub második emeleti nagytermében Prohászka Antal Újszászon élő, alkotó festőművész Hódolat Bartóknak című tematikus kiállítását nézhetik meg az érdeklődők. A Kevi Kör egykori tagjának ezt a tárlatát először 1988-ban Budapesten a Magyar Építőművészek Szövetsége székházában mutatták be. A kiállítás fogadtatása igen kedvező volt, újabb fővárosi meghívást kapott a művész, majd tavaly Szentendrén is bemutathatta különleges technikával készült képeit. Ismételt vándorút után került most a Tisza partjára - a Magyar Honvédség Helyőrségi Klubja és a Szolnoki Galéria Baráti Köre Kulturális Egyesület jóvoltából - a tizenkilenc nagyméretű olajfestményből és öt linómetszetből álló tárlat. Ha művészeti életünk nem lenné még ma is annyira "belterjes” amilyen, s ha jelenlegi szerény közhírelés lehetőségein sikerülne túllépni, akkor akár - a legjobb értelmezésben - szenzáció értékű is lehetne ez a kiállítás. Ugyanis rosszul értelmezik Prohászka festményeit, akik Bartók illusztrációknak vélik a kétségtelenül zenei inspirációkra festett képeket. Kellő szakmai tökéllyel fogalmazva már ez önmagában is tiszteletre méltó lenne, de szó sincs direkt kapcsolatról a zene és a látvány között - Prohászka festményei öntörvényű alkotások. A képekből is következtethetünk, hogy alkotójuk különleges világlátású művész, aki - legjobb tudomásom szerint - egyedülállóan különleges - hengeres - "technológiával" festi képeit. A módszer jól érezhetően tökéletes - nehogy elriasszuk az érdeklődőket - nem "csodabogár kitaláció", s a produktum nem érthetetlen absztrakció, hanem a figuratív festészethez közel álló gondolati látvány. Prohászka 1981-es szolnoki tárlatán is szerepelt már néhány Bartókhoz kapcsolódó téma. A sorozat megszületését nyomon követő és valamelyest ismerő krónikás is tanúsíthatja, hogy a különböző Bartók-művek egyes tételeihez grafikai- és színtanulmányok ezreit készítette el a festő. Egymást érő belső kudarcok után jutott el Prohászka annak konkrét felismeréséig, hogy hagyományos festészeti módszerekkel valójában csak illusztrációkat készíthetne, holott őt Bartók zenéjének belső tartalma izgatta és ihlette. Egynéhány éve a vele készített interjúban Prohászka elmondta a jegyzetírónak, hogy élete nagyon kritikus időszakában Bartók zenéje jelentette számára a legvégső kapcsolatot - ahogy mondani szokták: kapaszkodót - az őt környező világgal. A képeken különben érződik is egyfajta mítosz, ha képkivágásaikban nem is, de sugallatukban az ikonokra is emlékeztetnek, hiszen alázatot és hitet érzékeltetnek. Ez összhangban van Prohászka nyilatkozatban is megjelent szándékával, nem látványos tablókat akart fogalmazni, hanem a Bartók zenéjére jelentkező gondolatait akarta látványként megjelentetni. Egyszerűbben: a színek és formák segítségével azt akarja elmondani, hogy mit jelent számára Bartók muzsikája. Az igazság erejét, a tánc lendületét, a természet, tisztaságát, az emberek közötti harmóniát - s gyilkos ellentéteket. Hajszálgyökerek ezek, amelyek a bartóki tiszta forrásból táplálkoznak, de egy különleges szín- és formavilágú művész gondolati megfogalmazásában kapnak önálló értelmezést. Prohászka Antal kiállítása a hónap végéig tart nyitva.-ti•** Sokakat bizonyára az*a szándék vezérelt, hogy a társművészetek segítségével még közelebb férkőzhessenek Prohászka Antal képeinek különös világához. Mohácsi Ottó, Jász-Nagykun- Szolnok megye Tanácsának elnöke megnyitó beszédében elmondotta, hogy Bartók Béla kultusza ma már nemzetközi, de ugyanakkor sajátosan magyar is, hiszen kultúránk világszerte ismertté tételében a zeneszerző kiemelkedő és elévülhetetlen érdemeket szerzett. Művészete és mondandója ma is időszerű - és megnyugvás minden magyar ember számára, hogy Bartók Béla végre hazai földben alussza örök álmát. A hangversenyen elsőként a megyeszékhelyen vendégeskedő "Si-Re" Ének és Zenei Együttes adózott a zeneszerző emlékének. A Franciaországból érkezett muzsikusok művészeti vezetője Jacques Duvivier. Az együttes tagjaiból alakult fuvola-trió két Tsherepwin-művet adott elő, majd egy szokatlan összetételű, de annál kellemesebb hangzású gordonka-gitár duó lépett színpadra, és játszotta Villa Lobos művét, a Brazil ba- chianát. Két négykezes-pár pedig Ravel és Debussy egy-egy művét adta elő a klub nem éppen hangversenyképes zongoráján. Ezután a francia vendégek kórusa következett, melynek műsorából a Jacques Duvivier vezényelte francia reneszánsz tourdi- on bizonyult a legkidolgozottabb produkciónak - de szép volt Kodály Zoltán Stabat Mater című kórusműve is a magyar zene iránti elfogódott tiszteletet sugárzó tolmácsolásban. A francia vendégek műsora sikert és tetszést aratott. A hangverseny közönségének elismerése is kifejezést nyert az egyes produkciók végén felhangzó tapsban a mindössze második napja végzett közös munka gyümölcse iránt. Varga Béla előadóművész pa- tetikus tolmácsolásában hangzott el ezután a "Kilenc csoda- szarvas" című román nép költötte kolinda, melyet Bartók Béla fordított magyarra, s mely a későbbiekben a komponista Cantata profana című művének ihletője volt. ezt követően a zeneszerző nevét viselő szolnoki zeneiskola két volt növendéke és tanárai léptek pódiumra. Báli Gábor J.S. Bach g-moll partitájának egyik tételét játszotta. A tehetséges fiatal hegedűs értelmes játékával, biztos szólamvezetésével nyerte el a közönség tetszését. A rendkívüli technikájáról ismert Bánfi Richárd a két előadott darab közül ézúttal inkább Bartók Ostinato című művének tolmácsolásával jeleskedett. Ezt követően Péli Ildikó fuvolatanár előadásában Bartók: Három csíkmegyei népdal feldolgozását hallgathatták meg a jelenlévők, elsősorban a lassúbb tempójú első és második népdal-interpretációkban csodálhatván meg a tanárnő kivételesen szép fuvolahangját. Péli Ildikó zongorakísérője Hadovás Jánosné volt. A műsorban utolsóként dr. Nagy Lajosné lépett fel Kosztin Bélá- né zongorakíséretével: a zeneszerző hat székely népdal feldolgozását énekelte, nagy örömet szerezve azoknak, akik hosszú idő után is visszavárták őt a színpadra. A megnyitó közönsége zenei élményekkel gazdagodva tekinthette meg ezután Prohászka Antal kiállított képeit, akinek művészi hitvallásából idézzük a következő megszívlelendő mondatokat: "A népnek alkotok - de nem a tömegnek. A népért, de nem a közízlést elfogadva egyetlen mércéül. A művészet fölemel, megtisztít, de csak a befogadó újraalkotás nehéz szépsége által." Szathmáry Judit Cantata profana 8. A szülés (ahogy István mesélte)- Eleinte nagyon nyugodt voltam, mivel megérkezett Ildikó kezelőorvosa is, arra gondoltam, biztos kezekben van az asz- szony. Aztán megkérdeztem az ügyeletes nővért, mit gondol, körülbelül mikorra lesz meg a ’baba. Azt válaszolta, hogy amennyire siettek vele, úgy néz ki, vagy két óra múlva telefonálhatok a szülőszobába. Megnéztem az órámat, pontosan éjfél után kettőt mutatott... Leültem a váróterem egyik padjára, aztán sétálni kezdtem, s az egyik folyosón idősebb házaspárt pillantottam meg. Mondták, hogy ők is a babára várnak, illetve első unokájukra; a lányukat még az este hozták be mentővel egy távoli faluból, az ottani orvos szerint jobb lesz a városi kórházban szülnie, mert problémás a dolog..., "jaj, vajon mi lehet szegény lányunkkal"... Erről nekem is eszembe jutott, hogy vajon mi van Ildikóval, tovább sétáltam, közben azon tűnődtem, hogyan viseli a fájdalmakat, jajgat-e, visibál-e, átkozódik-e, vagy értelmes, fegyelmezett nőhöz illően viselkedik. Milyen kár, hogy nem lehetek mellette. Fél négykor kinézett a nővér az ajtón, s azt kérdi tőlem, hát maga nem ment haza? Hogyan mentem volna, ha egyszer azt mondta, hamarosan szülhet Ildi!... Négykor csengett a telefon az ügyeletes szobájában, az ajtó elé siettem, hadd halljak én is valamit... "Igen, értem..., kislány, két és fél kiló..., értem." Nyílt az ajtó, a nővér tekintetével az idős házaspárt kereste, a hír nekik szólt, nekem mindössze ennyi: maguknál még várni kell... Fél öt, ülök a pádon, öt óra, sétálok le és fel, fél hat, már nagyon türelmetlen vagyok, felhívom a szülőszobát. Még mindig a tágulási szakasznál tartunk, magyarázta a főorvos, talán reggelre meglesz a baba... Reggelre?! - kérdeztem önmagámtól, miután helyére tettem a telefonkagylót -, hánykor lesz az a reggel, ha fél hat még nem reggel?... Fél hétkor lejött valamiért az ügyeletes orvos, kérdeztem tőle, hogy van a feleségem, kínlódik-e nagyon. Azt válaszolta, eddig minden simán ment, Ildi nagyon szépen viselkedett, de ezután egy kicsit nehezebb lesz... Megígérte, rögtön letelefonálnak, amint eredmény van... Hét óra, sehol semmi, negyed nyolc, nem akar csengeni az a készülék... Fél nyolckor felhívtam lakásán a dokit, a belgyógyász haveromat:- Mondd doki, te hányra jársz be dolgozni?- Nyolcra kell a kórházban lennem, miért? Te hol vagy, honnan beszélsz?- Hát én pontosan a kórházból! Ildikó már több mint huszonnégy órája vajúdik, nekem szétrobban a fejem a fájdalomtól, légy szíves, hozz valami csillapítót...- Na ide figyelj, nyolckor az átadáson kell lennem, negyed kilencre gyere fel a belgyógyászatra...- Nem megyek sehova! Nekem itt lent kell vámom a telefonhívást, ha egyáltalán akarsz segíteni, gyere ide, ha nem, akkor...- Jól van, jól, nyugi, nyugi, megkereslek... Nyolc óra, tényleg nagyon fáj a fejem, pedig nem szokott. Vajon Ildi túl van már a fájdalmakon? Miért nem szólnak már le, elfelejtették volna? Hát még negyed kilenckor sincs reggel?... Fél kilenckor egy nővér közeledik felém, vállán kórházi köpeny, haláli komoly arccal kérdi: ön Király István? Igen... Tessék utánam jönni, mondta halkan, szomorúan, s úgy tűnt, fájdalmasan, együttérzően... Megfagyott bennem minden. Rámadta a köpenyt, felvitt valamelyik emeletre, bekísért egy orvosi szobába, és azzal hagyott magamra. hogy várjak ott, ne menjek ki a folyosóra, nemsokára jön a doktor úr, mindjárt vége az átadásnak... Áhá, szóval a doki haverom hozatott fel ide, gondoltam, de miért? Nem megmondtam neki, hogy ott lent kell vámom a telefonhívást?! Tán valami baj történt? Ez a nővér is milyen komoly volt, és hogy elsietett... Biztos a doki már tud valamit, s most azért késlekedik, mert nem tudja, miként közölje velem a rossz hírt... Nyúlok a telefonhoz, süket..., kimenni nem szabad, ez a doki az istennek sem akar belépni... Egész éjjel mindössze három cigarettát szívtam el, az orvosi szobában fél óra alatt ötöt. Kilenckor mozdult meg a kilincs, a doki meg én egyszerre kérdeztük egymástól: na?...- Hogyhogy na?! - ugrottam fel - Mi van Ildikóval?- Nyugi, nyugi, most fogok telefonálni a szülészetre. Majdnem megvertem...- Te érzéketlen, fafejű barom! Felcsem- pésztetsz engem ide, jól rámijesztesz, félórás szobafogságban tartasz, közben lehet, hogy Ildi már rég szült, s én nem tudok semmit!...- Úgy látom, hiába hagytam nyitva a szekrényajtót - mondta a doki higgadtan, ráadásul vigyorogva -, nem vetted észre az üveget, nem nyugtatgattad magad a vodkával, amit neked hoztam be csillapítóként. Na itt van, húzzál belőle, s utána tedd a táskádba. Először a fejéhez akartam vágni, aztán csak nyeltem belőle három kiadós kortyot.- Hogy akarsz telefonálni, te okos - kérdeztem alig-alig csillapodottabban -, hiszen rossz a telefonod!- Nem rossz az, csak ki van húzva a csatlakozója - figyelmeztetett a figyelmetlenségemre. Aztán felhívta a szülőszobát, én ennyit hallottam a beszélgetésből: Érdeklődni szeretnék, hogy Király Ildikó szült-e... Igen, igen... Értem. Köszönöm szépen... Nézett engem, mosolygott, hallgatott, nyilván élvezkedett azon, hogy mennyire lesem a szavait, nem sütötte el rögtön a puskát, nem sietett közölni velem (velem!) mindazt, amiben ő már "bennfentes", s amiben tulajdonképpen én lennék a legilletékesebb.- Én majd délután iszom veled - jelentette ki egykedvűen -, de te húzd meg ismét azt az üveget...- Én hozzád vágom az egész táskát, ha most azonnal meg nem mondod, hogy mi van! - mondtam neki elég nyomatékkai ahhoz, hogy veszélyesnek tartsa a további teketóriázást.- Az van, hogy üdvözli édesapját a négy kilós Mátyás. Ölelkezés, vodka, többszöri mély levegővétel, kérdések:- Egészséges? Megvan mindene?- Igen,igen.- Es Ildikó? Felőle miért nem érdeklődtél, te nagyokos?!- Azért, mert ha szépen megnyugszol, abbahagyod az ordibálást és jól viselkedsz, rád adok égy köpenyt és felmegyünk hozzá. Még a szülőszobában van, oda be lehet menni. . Bementünk, illetve bementem, a doki megállt a folyosón, az ajtó előtt, nem akarta jelenlétével zavarni a "nagy találkozás" intimitását... Nem tudom, én hogy nézhettem ki, Ildikó nem látszott megviseltnek, hanyatt feküdt, haja rendezett, szeme tisztán csillogott, arca kisimult..., mintha pihentető álomból ébredt volna, csupán ajka lila színe árulkodott arról az erőfeszítésről, amelyen végigmehetett. Nem emlékszem, mit csináltam azokban a pillanatokban, ő egyszerre mosolygott és folytak a könnyei. Valami ilyesmit motyoghattam, hogy nagyon nehéz volt, szívem?... Ildi a fejét rázta, és azt kérdezte: na, mit szólsz hozzá? Talán ezt válaszoltam: drágám, én igazán nagyon örvendek, hogy ilyen ügyes voltál...- Olyan szép és olyan nagy... és megvan mindene - mondta a feleségem a boldogságtól ragyogó arccal -, és úgy örvendek, mindenkit megsimogattam... Pontosan olyan Matyi, mint te. Menj, nézd meg te is...- Tudod szívem, hogy nem szabad.- Kérlek szépen, nézd meg. A doki biztosan elintézi... Tényleg elintézte. A gyerekgyógyász "tisztes távolságból" megmutatta nekem Mátyást, a következő szöveg kíséretében: na, apuka, ilyen vagyok én, most még taknyunk-nyálunk egybefolyik, egy kicsit hegyes a fejünk, de nemsokára szép kerek lesz, még lila a bőrünk, de már holnap rózsaszínűek leszünk, most fekszünk visz- sza, mert nagy utat tettünk meg, pihennünk kell... Még egyszer benéztem Ildikóhoz, vigyorogtunk egymásra egy ideig, nem mertem hozzányúlni, de aztán óvatosan megsimogattam a kezét és megpusziltam a homlokát.- A számat is - követelőzött Ildi, s miután megkapta, odasúgtam neki, hogy büszke vagyok rá... Arra hivatkozva, hogy neki most pihennie kell, elbúcsúztam tőle, hazamentem, s az üres vodkásüveggel a kezemben nemsokára csaknem beleájultam az ágyba. Nem volt könnyű!... (Folytatjuk) Molnár H. Lajos Hódolat Bartóknak A kicsi
