Új Néplap, 1990. július (1. évfolyam, 72-97. szám)
1990-07-06 / 76. szám
1990. JÚLIUS 6. 3 Néplap Évről évre visszatérő téma már, hogy aratás után ég a határ. De miért? Képünk a Tiszaszentimrei Aranykalász Tsz-ben készült, ahol a vezetők még mindig nem mérték fel az égetés káros következményeit. Tarpai Z. Húszezer helyre hetvenezer felvételiző Mihez kezdjen, akit elutasítottak? Ezekben a napokban sok fiatal lesi izgatottan a postást - vajon milyen értesítést hoz a megcélzott egyetemről, főiskoláról. A tájékozottabbak már tudják, hogy bizony nem kevés esélye van a lehangoló értesítésnek. Ugyanis az idén - csakúgy, mint a korábbi években - 18-20 ezer hallgatót vesznek fel a 70 ezer jelentkező közül. Tehát még felületesen számolva is csak minden harmadik jelentkező előtt nyílik meg szeptemberben az áhított intézmény ajtaja. Az esélyek persze iskolatípusonként változnak. Vannak iskolák, ahol a jelentkezők száma alig haladja meg a felvehető keretet, és vannak - ez a többség -, ahol négyvagy ötszörös a túljelentkezés. Summa-summárum, sokan kerülnek komoly dilemma elé: mi legyen velem? Nagyon sok olyan diplomás ember van, aki annak idején az első próbálkozás alkalmával nem jutott be az egyetemre, főiskolára. Akiben volt elég kitartás és hit, megpróbálta másodszor, harmadszor, sőt! Végül mégiscsak sikerrel járt a kitartás. Nem kell tehát azt hinnie az elutasított felvételizőnek, hogy vége a világnak. Próbálja meg jövőre is, esetleg még azután is. Persze könnyű ezt mondani - ráadásul tudva, hogy az elutasított meglehetősen nehéz helyzetbe kerül. Munka- lehetőség alig van Két lehetőség áll előtte. Az egyik, hogy otthon marad, és tanul, minden energiáját a következő felvételire fordítja. A másik pedig az, hogy a tanulás mellett egyéb hasznos tevékenységet is végez, vagyis dolgozik, hozzájárulva ezzel is a család egyre szűkülő költségvetéséhez. De vajon a választás csak pusztán elhatározás kérdése? Felkerestük a megyei munkaerő-szolgálati iroda vezetőjét, dr. Szabó Rudolfnét, és megérdeklődtük tőle, hogy mire számíthatnak azok az elutasított fiatalok, akik a második lehetőség mellett döntöttek? Az iroda vezetőjének tájékoztatása alapján máris megfogalmazhatjuk, hogy sok jóra nem. Nagyon kevés olyan munkahelyet tartanak nyilván, amelyet érettségivel rendelkezőknek hirdettek meg. A számok ijesztőek! A nyilvántartás szerint az egész megyében ötvenhét érettségizett embert keresnek - ebből mindössze négyet gimnáziumi érettségivel. A továbbtanulásra felkészítő intézmény pedig a gimnázium. A felkínált állások jellege vegyes: fizikai és szellemi munka egyaránt szerepel köztük. Az iroda vezetője elmondta azt is, hogy a vállalatok nem szeretik a tíz hónapra, napi hat órára munkát vállalókat, az ilyenek alkalmazása elől elzárkóznak. Akkor mégis, mit csináljanak az egy évig dolgozni, utána tovább tanulni szándékozó fiatalok? Dr. Szabó Rudolfné azt tanácsolja nekik, hogy keressék meg a megyei munkaerő-szolgálati irodát vagy a lakóhely szerinti kirendeltséget - érdeklődjenek, vétessék nyilvántartásba magukat, hogy alkalomadtán tudják őket értesíteni. A jelenlegi, rózsásnak nem nevezhető állapot változhat. Például már tavaly is foglalkoztattak közoktatási intézmények, közhasznú munkára, érettségizetteket. Lehet, hogy az idén is sor kerül ilyenre, pillanatnyilag anyagi okok miatt bizonytalan ez a forma. Más lehetőségeken is gondolkodik a megyei iroda, ezek végén azonban még nincs pont. Tehát jelentkezzenek az elutasítottak, mert lehet, hogy a helyzet a mostaninál kedvezőbbre fordul. Mindenesetre az irodavezető szavaiból is kicsendült: az "életbe kilépők" készüljenek fel a nehézségekre! B.L A sorrend sem mellékes A mezőgazdaságnak piacra van szüksége Ma mindenki keresi helyét, bárhol is foglaljon helyet a társadalmi munkamegosztásban. Feltehetőleg évek telnek el, amíg elrendeződni látszanak a dolgok. Nem kivétel ez alól a mezőgazdaság sem. Sokan foglalkoznak is ezzel a területtel, bár sokszor úgy tűnik, nem úgy, s nem azok, ahogyan és akiknek kellene. Leginkább azok érzik így, akik ma is a meglévő eredményekre, a mezőgazdaságnak, mint ágazatnak a problémáira tekintenek, s ezekből kiindulva szeretnének előre lépni. Kevéssé hallatszik ma ezek szava, pedig rájuk is oda kellene figyelni, hiszen a mező- gazdaság tipikusan olyan terület, amelyre a hosszabb ciklusok jellemzők. Az egyensúlyi állapotból könnyen kibillenthető, de nehezen állítható vissza a megkívánt állapot, éppen sajátos, más területre nem jellemző öntörvényei miatt. Mindez Magyarországra is igaz, amely ráadásul jó adottságokkal rendelkezik ahhoz, hogy virágzó, exportképes mezőgazdasággal rendelkezzék. Most mégis a gondok sokaságával küszködik. Erről beszélgettünk Harasztosi Józsefiéi, a Te- szöv titkárhelyettesével, aki a cikk megjelenésekor már nem ebben a funkciójában dolgozik, és Csörgő Albinnal, a Teszöv tanácsosával. A legfontosabb a termék elhelyezése Mindkettőjük szerint az országnak az agrárágazatokat középpontba kellene helyezni, hiszen az ország, de a megye is a többszörösét tudná előállítani a jelenleginek. A szövetkezetek is a hetvenes évek eleje óta azért foglalkoznak más tevékenységekkel, mert már akkor is túltermelés volt, s ma is az van. Ugyanakkor a fogyasztói ár iszonyatosan magas, a termelői ár alacsony. Ez évben a többlet átlagosan 20-30 százalékos, de például burgonyából, paprikából, paradicsomból két-három- szoros, almából, hagymából ennél is többre lehet számítani. Ez a többlet, akármilyen minőségről is van szó, magas áron kerül a fogyasztóhoz. Az állattenyésztésben viszont csökken a létszám. A krízis persze mindig a többlettermelés miatt jelentkezik. Mindez azt jelenti, hogy ma Magyarországon az egyes számú probléma nem a termelés mennyisége, a tulajdon rendezése, sokkal inkább a termékek elhelyezése. Ez utóbbi azért is gond, mert a hazai piac úgy működik, ahogy már jeleztük is, a nemzetközi piaci követelményekhez pedig nagy tömegben ma sem tudunk alkalmazkodni. Ilyen szemszögből talán érthető a két szakember dohogása, akik dillettantizmusnak nevezik a sorrendek felcserélését. A kockázatot is meg kell osztani A helyzet automatizmusait jól jelzi az is, hogy a mezőgazdasági termelés ma is drága, de ez a tény a termelés további mennyiségi növelésére kényszerít. A történelemből, a mezőgazdasági válságok idejéből jól ismert probléma köszön vissza, amely tette annak idején is elhúzódóvá a mezőgazdasági válságokat. A kiváltó tényező ma, az említetteken kívül, a korábban felépített istállók, stb., a megvásárolt nagy értékű gépek finanszírozása. Mindezekkel nem csinálhatjuk azt, hogy nem veszünk róla tudomást. Megoldás lehet itt is a világpiac, de ez utóbbi állandóan változik. Tehát kockázati alap, szubvenciós rendszer kellene, mint a Közös Piacban is. Ez utóbbinak természetesen a minőséghez kell kapcsolódnia. Ahhoz azonban, hogy a parasztság minőséget tudjon biztosítani, még egyszer hangsúlyozzuk, pénz, tartalék, szubvenció kell. Az elmúlt negyven évben a kockázat a parasztoké volt, az eredmény az egész társadalomé. Itt az ideje, hogy az előbbit is megosszuk, miként azt a világ országainak nagy többségében megoldották. Csak a disznávér? A jelenlegi helyzetbe mindenki belebukhat. A kormányzatnak egy olyan agrárrendtartást kellene kialakítani, ami tartalmazza az eddig elmondottakat is, az infrastruktúra fejlesztését, a felépítmény összes dolgait. Most ezzel szemben az exportszubvenciót építik le a szovjet relációban, az összefüggések figyelmen kívül hagyásával. Itt tulajdonképpen arról van szó, hogy a mezőgazdaság a negyven év alatt először juthatna hozzá a nyereségéhez, s azt veszik el tőle. S majd ebből kaphatnának vissza valameny- nyit, miként az a gazda, aki a disznótorban levágott állata után hozzájut a disznóvérhez. A parlamentjelenlegi tagjai, s ez máshonnan is visszacsengő probléma, kevéssé értenek a mezőgazdaság problémáihoz. Ebben a helyzetben - úgy tűnik - nagy szerepe lenne a szakemberek megkérdezésének. Ők elmondhatnák azt is, hogy a világon mindenütt az üzlet a legdöntőbb tényező a mezőgazdaságban is. Bizonyítja ezt az is, hogy Ukrajnában, a világ egyik legjobb földterületén, a legrosszabb termést takarítják be, míg Izraelben pont fordítva. Ezen szempont figyelembevételével nálunk is virágzó mezőgazdaságot lehetne felépíteni, az eddigi eredményekre alapozva. Mert ezek vannak, a Nyugat által is elismerten. Ehhez vannak szakemberek, technika, technológia, megfelelő üzemi méretek. Nem vitatható persze, amit privatizálni kell, azt meg kell tenni, de ennek nem rombolással kell kezdődnie. A minőségnek, a csomagolásnak, a feldolgozásnak, a kereskedelem korszerűsítésének legalább olyan hangsúlyt kellene adni, mint a privatizációnak. Ha nem így tesszük, évekre visszavetjük a fejlődést. És itt az államnak nagy szerepet kell vállalnia, miként azt a nálunk fejlettebbek is teszik. Az államnak kell a gazdaságos termelés feltételeit kialakítani, mert ha nem, saját privatizációs politikájának csapdájába esik. Az egyéni parasztot ugyanis semmiféleképpen nem lehet kényszeríteni, hogy gazdaságtalan terméket állítson elő. Fél szeme mindig a piacra vetődik. Ez utóbbit még a nálunk fejlettebb országokban is, legalábbis a mezőgazdaságban, építik. S még egy. Ez ott minden más szempontot megelőz. Füle István napló Egy, még derűsen hűvös nyári hajnalon, amikor még hevesebb mozgásra sem Önt el minket a kínosan bőven patakzó verejték, megláttam egy asszonyt. Mindig jól ismertük egymást. Az ő férje köztiszteletben álló, rendes, szolid életű ember volt, aki a kádári korszak körülményei között néha talán még jól is keresett, tisztes megélhetést biztosítva ezzel feleségének. Aztán, évekkel ezelőtt, a férfi váratlanul meghalt. Az özvegy először eladogatta ilyen-olyan értékeit, később már piacozott minden apró-cseprő holmival, aztán papírdobozokat szállított az átvevőhelyre, s most... Most, amikor egy még derűsen hűvös nyári hajnalon majdnem találkoztam vele, kukázott. Igen, az egykor viszonylag jómódú asszony, aki egyébként olvasott, művelt, szereti a szépet, jó ízlésű, az most a kukában, a konténerben kutatott. Korán volt még, az emberek többsége most fordult a másik oldalára, az a néhány járókelő, aki feltehetően a munkahelyére botorkált, alig látott az álmosságtól, fáradtan, közönyösen ballagott, ügyet sem vetett a kukázó asszonyra. Kevesen látták őt. Riadtan, mint aki valami törvénytelen dologra készül, búvárolta a hulladékot. Ki tudja, mit keresett? Megfordultam, kerültem egy háztömböt, ne lássa, hogy észrevettem őt. A legnagyobb szadiz- mus lenne eme elfoglaltsága közben ráköszönni. Megszégyenítésnek érezné. Nem hinné el, hogy még így, az élet kukázó kisemmizettjeként is becsülöm. Körmendi Lajos
