Új Néplap, 1990. július (1. évfolyam, 72-97. szám)
1990-07-28 / 95. szám
1990. JÚLIUS 28. Néplap Mit tapint ki a pszichiáter? Beszélgetés dr. Csősz László gyerekgyógyász-gyerekpszichiáterrel, a Heté- nyi Géza Kórház serdülő és ifjúsági osztályának részlegvezető főorvosával- A társadalmi beilleszkedési zavarok, a deviáns magatartás- módok, a lelki sérülések mintha elszaporodnának napjainkban...- A nyolcvanas évek közepétől váltak riasztóvá ajtók a tendenciák, amelyek manapság már mindenki számára nyilvánvalóak: a bűnözés, az állami gondozottak számának növekedése, az alkoholizmus, a kábítószer-élvezet, az öngyilkosságok magas száma. A kommunista rendszerben ezek az adatok nem váltak nyilvánossá, ezért amikor erről elkezdtek írni, teljesen sokkolták a közvéleményt. Sokkolt közvélemény- A felsorolt megnyilvánulási formák a köztudatban általában egybemosottak. A pszichiáter el tudja határolni ezeket?- Sajnos, ez gyermek- és serdülőkorban egész élesen nem tehető meg, éppen ez az egyik fő probléma. Ilyenkor a személyiség még nagyon képlékeny. Egy gyereknél, akinek az életvitelében, magatartásában, viselkedésében, érzelmi életében felfedezhetőek olyan vonások, amelyek arra utalnak, hogy úgynevezett deviáns személyiség bontakozhat ki, az a kérdés, hogy a potenciális lehetőség elvezet-e egy ilyen "karrierhez", és tehet-e egyáltalán valamit a pszichoterápia. Mivel ezeknél a gyerekeknél a szülővel való kapcsolat általában erősen megromlott vagy nincs is jelen, ezért a pszichiáter vagy a pszichológus lehet az a személy, aki a személyiségfejlődést egy helyesebb, szociálisan elfogadhatóbb irányba katalizálhatja. És Magyarországon ebben van óriási hiány. Ez a sajnálatos helyzet nagy mértékben összefügg a pszichológiaellenes rezsimmel, amely nem ismerte el a pszichológiát igazi tudománynak, sőt, tudományellenesnek és üldözendő- nek tartotta, főleg a mélylélektani megközelítésű pszichológiát. Emiatt nem integrálódott a pszichológia - például - a pedagógiai intézmények tantervébe sem, tehát a pedagógusok ebből a szempontból felkészületlenül jöttek ki a főiskolákról, az egyetemekről. Ezért az iskolában, ahol megjelennek ezek a problémák, egyrészt nem észlelik azokat, másrészt, ha észlelik, akkor sem tudnak mit kezdeni velük. Elküldik a gyereket nevelési tanácsadóhoz vagy a gyerek-ideggondozóba, ahol igyekeznek valamilyen professzionális szinten közeledni az esethez, de ott beleütközünk a szűk keresztmetszetbe. A gyerek-ideggondozó vagy háromhónapos előjegyzéssel dolgozik szakemberhiány miatt, a nevelési tanácsadó szintén túlterhelt, ráadásul most szét is akarják verni, mert állítólag nincs rá szükség... Nem mondanám, hogy a deviancia problémája azon múlik, hogy hány pszichológus meg pszichiáter dolgozik, mert ez nem abszolutizálható. De a másik véglet sem igaz, hogy még mielőtt a szakembergárda kinevelődött volna, és egy ütőképes, nagy szaktudású csapat dolgozna ebben az országban, már arról kezdenek beszélni, hogy majd az önszerveződő közösségek és az egyház oldja meg ezeket a problémákat - hát ez egy illúzió. Én a laikus mozgalmat nem akarom lebecsülni, csak azt látom, hogy már megint meg akarjuk kerülni a problémát Magyarországon. "Majd az önszerveződő közösségek!"... Hát, kérem szépen, ez egy hazugság, és óriási becsapása a közvéleménynek meg mindenkinek, ha ezt bárki komolyan veszi. Mert egy olyan szakember, aki gyermekekkel, serdülőkkel tényleg hatékonyan foglalkozik, annák a képzése, szupervíziója egy komoly feladat, és ez még előttünk van. Az embernek van lelke is- Azért valami kapcsolat talán mégis van a lelki sérült gyerekek száma és a pszichiáterek száma között. Tudomásom szerint, e betegség előfordulása egyrészt függ a gazdasági-társadalmi körülményektől, másrészt a diagnosztizálásra és a kezelésükre hivatott szakember-ellátottságtól; ez ufpbbi hatékonyságát jelzi, hogy hány esetben csapnak át a tendenciák tragédiákba. Nem így látja?- De, én is így gondolom. Csakhogy nekem ezzel kapcsolatban az az álláspontom, hogy a gazdasági-társadalmi folyamatokkal én mint pszichiáter nem nagyon tudok mit kezdeni. Egy mikroszinten igen. Például megpróbálok én is tenni valamit az önsegítő közösségek létrehozásáért. De: rendkívül fontos lesz, hogy a mostani változó rendszerben, az önkormányzatokban, az egészségügyi ellátásban a kulcspozíciókba olyan emberek kerüljenek, akik értik ezt a problémát, mert ha nem értik, akkor marad a mechanikus testi szemlélet, azaz, hogy csak teste van az embernek, lelke nincs. És ismét eladjuk a lelkünket rövid távú célok érdekében. Hozzá kell tenni, hogy a pszichiátriai kezelés nem épp rövid ideig tartó, nem elég látványos, nem lehet úgy felmutatni, mint egy szívműtétet, hiszen "csak beszélgetek" a beteggel. Sokszor megkapom itt a pácienseim hozzátartozóitól meg a kollégáktól is, hogy hát mit csináltok, ti csak beszélgettek!- Azt hiszem, ez az osztály érdekes hely már azért is, mert itt kitapinthatóak a társadalmi élet változásai. A betegeken kitapintható, gondolom, hogy merrefelé megyünk, vagy mi történt nemrég. Tényleg: a lelki sérülések most mire mutatnak vagy mutatnak vissza?- Érdekes kérdés. Osztályunk az érzékeny esetek gyűjtőhelye és egy nagyon világos indikátora annak, hogy a konfliktusanyag micsoda. Ez megérdemelne egy tanulmányt, most úgy tudnám a kérdést megragadni, hogy egy paternalista berendezkedésben, ahol mindig mindenkinek volt egy főnöke, és az megmondta, mit hogyan kell csinálni, ott valóban más a konfliktusa egy serdülőnek is, mint most, amikor ezek a dolgok kezdenek oldódni, de igazából a bizonytalanság az, ami a legnagyobb. "Jó, legyen egy kicsit demokratikusabb a berendezkedés az iskolában, az intézményekben, a családban, legyünk toleránsabbak a gyermekekkel, de nem tudjuk, hogyan kell csinálni." Ez sokszor abba fordulhat, hogy egy szülő a maga nevelési elveit vagy legalábbis azt, ahogyan őt nevelték, mechanikusan alkalmazza a saját gyermekénél is. A parancsuralmi és szigorúan a tekintélyen alapuló nevelés a mai differenciált életmódnak már nem felel meg. Az autoritáskrízis /a tekintélyszemélyek elleni szükségszerű lázadás/ manapság más szinten jelenik meg, a szülő is így jön: jó, hogy másképp, de hogyan? Szóval, most a fő probléma, hogy a kor kérdéseire, gondjaira maguk a szülők sem tudnak választ adni. Nyilván a serdülő, aki ezt nagyon éles szemmel meglátja, és esetleg otthon szóvá teszi, nem kap választ. Meg aztán van, ahol egyáltalán nem beszélgetnek, és a serdülőnek az a gondja, hogy a szülők éjjel-nappal dolgoznak, és egyáltalán nem találkoznak egymással. Itt azzal kell kezdenünk, hogy "egyáltalán mi is az élet, kisfiam". A szülők túlterheltek, ők sem tudják, mi a kiút abból, hogy három műszak és az anyagi javak és az értékek prioritásai, hogy az anyagi vagy a humán értékek előbbrevalóak- e.... Megválaszolatlan kérdések- Itt, a serdülőosztályon van-e érzékelhető jele a rendszerváltozásnak, a vele járó bonyodalmaknak, vagy az olyan jelenségeknek, mint munkanélküliség, infláció, létbizonytalanság?...- Érdekes módon nálunk ez negatív mintaként jelenik meg. Úgyhogy, mivel mindenki erről beszél, itt nagyon sok gyereknél a teljes elutasítás nyilvánul meg ezekkel kapcsolatban. Őt nem érdekli, őt más érdekli. -Persze, aztán kénytelen ezzel ő is szembenézni, de nagyon nehezen vesznek róluk tudomást, hogy a világ értékcentrikus, racionálisan hideg, elidegenedett s a többi. Azt tapasztalom, hogy ő inkább arra kíváncsi, hogyan lehetne az életet komplexebben, teljesebben élni, és nem csak az1 anyagi javak bűvületében...- Na és az öngyilkosságokkal kísérletezők?...- Eseteink harminc százalékát teszik ki. Iskolások lévén, az okok között elsődlegesek a tanulási kudarcok. A második: a családi problémák, a szétzilált vagy bomlófélben lévő család. A patológiás kommunikációt mutató családnál a gyerek-serdülő a "tünethordozó", tehát őt hozzák ide, mintegy a beteget, és a beteg problémájának feltárása után derül ki, hogy az egész családi kommunikáció súlyosan zavart, súlyosan ellenséges a szülők viszonya, feltáratlanok ezeknek az ellenségeskedéseknek az okai, és végül egy egészen más terápiának, a családterápiának az alkalmazására kerülne sor, de ez már nagyon érdekes, mennyire vállalkozik erre az egész család. Inkább csak arra szorítkozhatunk, hogy felhívjuk a figyelmet arra: a családon belüli problémák is okozhatják a gyerek öngyilkossági kísérletét. Leegyszerűsítve, a szülő-gyerek kapcsolatban két véglet van: a hideg, korlátozó attitűd és a meleg, engedékeny. Mindkettő sebezhetővé teszi a személyiséget. A pszichiáter indulatai- Ha a főorvos úr parlamenti képviselő lenne, intézne-e kérdést az egészségügyi miniszterhez, vagy javasolna-e valamilyen halaszthatatlan intézkedést?- Bennem nagyon nagy indulatok munkálkodnak ebben a tekintetben. Megkérdezném: mi kell még ahhoz, hogy egy társadalom felelős vezetői rájöjjenek arra, hogy nagyobb erőket kell mozgósítani a mentális egészség szomorú helyzetének megváltoztatásáért? Egyáltalán: van-e vélekedésük, valami véleményük erről? Vajon meddig kell még növekednie az öngyilkossági és egyéb mutatóknak ahhoz, hogy a látszólagos megoldásokat mellőzve a professzionális szintet emeljék, a humán szolgáltatást javítsák? Mert ebben eddig a hazai kormányzati szervek bűnösen elhanyagolóan viselkedtek, és most sem érzek semmilyen mozgást. Új miniszterünk új koncepciójában sem látok utalást bármi változásra. A morbiditás, a betegségstatisztikák egyértelműen mutatják, hogy legelhanyagoltabb a mentális betegségek területe. Nem értem, mire várnak. Pofonegyszerű a dolog: a modem, preventív egészségügy alapvető szemlélete diktálja, hogy a gyerekserdülőnél még lehet beavatkozni, de például egy berögzött alkoholizmuson már nagyon nehéz, sokszoros a költség is. Még financiális oldalról is nézve a kérdést: a társadalombiztosításnak a legnagyobb hatásfokkal megtérülő befektetés ma a mentálhigiéniai befektetés... Nemrég a kezembe került egy papír, melyen az egyik párt szolnoki szervezete írt le valami vázlatos elképzelést a válságköltségvetésről, melyen a mi osztályunk költségvetését összevonnák az állami gondozottak intézetével. Szóval, olyan dilettantizmust árult el ez a leirat..., kábé olyan ez, hogy vonják össze a hajózást meg az országúti forgalmat, mert mindkettő az utazással van kapcsolatban... Szóval, őrület, milyen dilettantizmus van, az embernek ordítania kell, mert megint olyan kerül oda, akinek gőze nincs a kérdéshez. Tény: a mentális egészség problémája országosan mellőzött. Ha a minket érintő intézkedések meghozatala előtt nem kérdezik meg a szakma neves képviselőit, akkor számomra nem hiteles ez a minisztérium, ez a kormányzat sem. M. H. L. Tájház Nagyivánban Szabadkéményes konyhai tűzhely, mögötte faszenes vasaló A Hortobágyi Nemzeti Park szigorúan védett természetvédelmi területét külföldi biológusok is sűrűn látogatják. A vidék azonban nemcsak gazdag állat- és növényvilágáról ismert, hanem egyedülálló népművészetéről is. E gazdag kulturális örökségből ad ízelítőt a nagyiváni tájház. Fotó: Illyés Cs. A legnagyobb téli zimankóban is meleget adó búbos kemence Nappali szoba korabeli bútorokkal
