Új Néplap, 1990. július (1. évfolyam, 72-97. szám)
1990-07-28 / 95. szám
10 Néplap Olvasta már? Mollináry Gizella: Betévedt Európába Tévé, rádió, meg újsághirdetésekből is lemérhető: száma sincs már, annyi könyvkiadó van kis hazánkban. A Garabonciás Könyvkiadó sokat reklámozott könyvét azért olvastam nagy érdeklődéssel, mert az ismeretlenség homályából előbányászni se lehet: ki volt, mikor járt köztünk a szerző, akit úgymond több évtizeden át hallgatásra késztetett korunk. A Garabonciás most regényfolyam közreadását ígéri, amelynek első két kötete a Betévedt Európába című önéletrajzi regény. A Budapesten született,, horvát nemzetiségű anya, s egy olasz apa törvénytelen gyermeke szomorú sorsának alakulását olvashatjuk a két kötetben, egészen tizen- három-tizennégy éves koráig, amikor már annyi fájdalom, hányatottság van a háta mögött, hogy talán egy tucat lánygyereknek is elég lett volna, aki a honfoglalás ezeréves évfordulóját ünneplő Magyarországon látta meg a napvilágot - hogy megtanulja, a napba nézni nem is olyan egyszerű. Jó könyv, érdekes regény ez az első két kötet. Nemcsak egy kislány életének kalandokkal teli tükre, hanem kitűnő korkép is, - vagy kórkép - a monarchia életéről. A nehézsorsú anya ugyanis különféle fondorlatokkal többször megszabadul a kicsi lánykától, s az attól kezdve sokáig a lelencgyerekek keserveit éli. Beutazza a fél országot, hol itt, hol ott találva "otthonra", nevelőszülőkre, akik igencsak azt nézik, milyen munkára fogható. így élete első tizenhárom évében volt libapásztor, takarító, vendéglői mosogató, tehénpásztor és olykor még az iskolába is eljutott. Nos, itt Szolnokon is járt, s annyira követhető és bizonyítható, hogy tényleg itt járt, - hogy ez a részlet, amit most közlünk is - talán magyarázat is arra, miért ajánljuk az olvasást szeretők figyelmébe a regényt. A vendéglős, aki magához veszi az árvát, először csak racionális céllal teszi. Kisegít a gazdaságban, besegít a kocsmában, mikor mire van szüksége. Csakhogy ez a különben nagyon önérzetes kislány megérzi a gyermektelen házaspár vágyódását a gyerek iránt, s parányi, vélt kis szeretetért annyi ragaszkodást, szeretetet ad cserébe, hogy már-már úgy tűnik, igazi otthona lesz a szolnoki vendéglős gazdag háza. Hogy mégsem így történik, annak oka egyszerű, s mindmáig szinte törvényszerű a lelencek, állami gondozottak életében. Megjelenik az anya, aki magáénak követeli a lánykát, s a két szolnoki szerető öregembertől elszakítja. Persze, ilyen fordulat szinte minden "jó hely" közben bekövetkezik. A kislány még egyszer jár a környéken, hasonló család körében él, "Szolnok-abonyban", amikor ismét előjön a "mama", s elszakítja a rá gondosan vigyázó, őt iskoláztató, betegségében csodával határos módon ápoló-szerető közösségtől. A Garabonciás Könyvkiadó úgy ígéri, rövidesen megjelenik az életregény folytatása, a Betelt a Föld hamissággal cím alatt. Azt is, ezt is olvasásra ajánljuk, s javasoljuk, könyvtárakból kölcsönözzék ki, az első két kötet ára ugyanis nem kevesebb, mint 220 forint. (Mollináry Gizella: Betévedt Európába. Garabonciás Könyvkiadó Budapest, 1990) MOLLINÁRY GIZELLA A znap grízes tészta volt, mikor elhívtak az ebédtől az irodába. Mikor beléptem, azt mondta a kisasszony:- Igen, ez már pásztorkodott és nagyobbacska. Betegség miatt hozták vissza. Köszönés nélkül megálltam, és vártam a bekövetkezendőket. Az asszony, ki magas és pirospozsgás volt, fekete csipkekendőben, nagyon megmustrált engem, s így szólt:- Egy olyan legalább nyolc-tíz esztendősét szerettem volna, nem ilyen gyengét.- Ha jó kosztot kap, majd csak szed magára - mondták az irodában.- Na, nálam ehetik, míg meg nem re- p: nem számít. Hát csak csomagolják öss, , hogy még az éjszaka hazajussunk. V gint ott álltam kis butyorba kötött baí mmal a Fehér Kereszt lépcsőházába' \ mgas, pirospozsgás asszony az irodában volt valamit aláírni. Én a cipőm orrára szegeztem le a szemem, mert éreztem , hogy megint könnyes. Mintha már itt is megszerettem volna valamit. Olyan nehéz volt megint menni. És erről tudtam, hogy Pest. Ha egyszer mégis csak elő találna kerülni a mamám, csak itt keres - gondoltam. Azt, hogy másutt is rámtalál, fel sem tudtam érni. Nem tartottam a mamámat nálam okosabbnak. Csak szebbnek, jobbnak, szelídebbnek és olyan egészen az enyémnek. Az asszony azt mondta a Keleti-pályaudvaron, hogy Szolnokra utazunk. Jobban ismertem már a Keleti pályaudvart, mint más korombeli gyerek a templomot. A vonaton rántottcsirkét, kenyeret és szép, hólyagos meggyet kaptam. Azt mondtam: köszönöm szépen, néni kérem.- Szívesen - felelte.- Csak egyre figyelmeztetlek, fiam, vannak nekem tisztességes rokonaim, azoknak néni vagyok. Te csak szólíts ténsü- asszonynak. Bólintottam, nekem utolvégre mindegy. A vonaton sokat aludtam. Mikor kiszálltunk, tündöklő, sokcsillagos este volt. De meglehet, hogy éjszaka. Egy gömbölyűkalapos ember, olyan úrias parasztforma jött elénk. Elvette az asszonytól a holmikat, és egy lovas kocsihoz vezetett: Én a kocsit ki akartam kerülni. Az ember utánam kiáltott:- No, ne siess világgá, felszállunk.- Az asszony felszállt a kocsiba, nekem az ember a bakon mutatott helyet. Mikor látta, hogy nem bírok felmászni, feltett.- No, de pille vagy, arra, amerről jöttél nem nagyon hizlaltak. - Megindultunk, és nagyon rövid idő után megállt a kocsi. A piac melletti vendéglősékhez kerültem Szolnokra. Volt szolgálójuk, kocsisuk, és szolgalegényük. Én a libákkal jártam ki, és a két szép tehenükre is vigyáztam. Kihajtani azonban a legény hajtotta ki a teheneket. Este szépen maguktól mentek haza. Különösen az egyik. Ha a legény késett, behajtottam a libákat, és jelentettem, hogy a "Kati megint bolondozik". Akkor finom, friss kenyeret kaptam és ezt mondták:- Eredj csak vissza, hogy a szemed rajta legyen, mindjárt jön a Gyura és behajtja. Nem volt nehéz sorom. Sőt, szeretettel biztattak.- Jó légy, akkor az őszre iskolába mégy. Ahol megtanulsz írni, meg olvasni, és olyan okos leszel, akár csak egy ügyvéd. Nagyon boldog voltam, biztosan tudtam, ha megtanulok írni, akkor minden másként lesz. Egész jól folyt a sorom. Volt rendes, tiszta, rózsaszínű, csíkos ágyam, mindenből, amiből ettek, adtak, és miután reformátusok voltak, nem nyaggattak bűnnel, imával és hogy mit érdemiek és mit nem. Ha néha szecskavágásnál a gazduramnak segítettem, és látta, hogy valamin különösebben elgondolkodom, rám szólt:- Be búsulj semmit, még nagyon becsületes, boldog ember lehet belőled. - Aztán jóízűen nevetett, és az ujjával pattogtatott. - Már amennyire egy fehércseléd embernek számít. A csalánt, melyet itt csoványnak hívtak, a kis pulykáknak vágtam. Később ehhez a munkához kesztyűt adtak. Hogy ezt megháláljam, magamtól szedtem és vágtam csalánt a kislibáknak isimért észrevettem, hogy nagyon óhajtják. Nagyon megszerettem a libákat. Ők feledtették el velem egy- egy délutánra a mamámat. Ha senki sem hallotta, úgy hívtam őket: testvérkék. A vályúkat is nagyon tisztán tartottam. Ha kelni kezdtek a kis aratási csibék, vigyáztam, hogy időben elvegyem az anyjuk alól, nehogy összenyomja őket. Tudtam langyos vízben úsztatva a keltetést elősegíteni, és az aratáskor nehezen kelőknek szalmaszállal felnyitni segíteni a tojáshéjat anélkül, hogy egy is bevérzett volna. A teheneink is annyira szerettek, hogy sokszor játékból a hasuk alól vittem ki a vedret, vagy adtam be, ha Gyura fejt. A lovaink meg nevettek, ha bent az istállóban beszéltem. Disznóinknak is én szedtem a legtürelmesebben a tiszta folyófüvet. Beengedtek magukhoz, és bátran aljaztam a hasas anyaállatok alá. Az emberek nem voltak annyira barátságosak mint az állatok, de sohasem hallgattak el a beszéddel, ha váratlanul köziü- bük léptem, és miután egy asztalnál ettek a szolgalegénnyel, idővel a gazduram engem is odaszólított. Jó paprikás és erős, zsíros ételek fénylettek előttünk, és durva szó ritkán esett, sohasem olyan, mellyel az Istent szidták. Ha a gazdám nevetett - pedig az sokszor megesett vele -, akkor a pesti rendőrre, Varga Sanyi bácsira kellett gondolnom. A falakon még annyi szentkép sem volt, mint a kisváci béreséknél. Pedig a szolnoki gazdáim módos emberek voltak. Ezt még én is fel tudtam érni ésszel. A fehér falakon sehol nyoma sem volt a felfeszített Krisztusnak és a véres Veronika-keszkenőnek. Az. egyik díszes Szobában, hol a nagy, emeletes támlájú dívány állt, arany rámában lógott egy nagyon szép, ősz, Isten arcú ember. Olyan szelíd volt a szeme, hogy ha_ valamiért beküldtek a szobába, rá sem mertem nézni. Egyszer meg is kérdeztem a gazduramat:- Ugye, kérem, ez az Úristenke nagyságoséinak beöltözve? Gazdám megint nagyon jóízűen nevetett.- Hát majdnem fején találtad a szeget, gyerek! Mert nekünk magyaroknak ez még annál is több. Gazdámra néztem, nem mozduló értelemmel.- Ez a mi apánk!- Hja vagy úgy...- feleltem, mint aki most már érti.- Igen! Ez az apánk, mindnyájunk atyja, a tied is.- Az enyém is?...- Hát attól függ, magyar vagy, avagy nem vagy magyar?- Én?... én, bácsi kérem, mi is lennék más, ha nem magyar, persze, hogy magyar vagyok.- Hátha annak vallód magad, akkor tudd meg, hogy ez a mi jó Kossuth apánk! Üldözött és hazátlan volt értünk, mert a mi hitünket hitte, és nyílt, becsületes ember módjára azt vallotta, hogy a magyar magyarul éljen és magyarul halhasson.- Ezért?... ezért üldözték?- Csak ezért. Nem bántott az még egy legyet sem. Hát nézz csak a szemeibe! Nem mertem, lesütöttem előtte a szememet, szégyenembe megsemmisültem ennyi jóság előtt... Este, mikor nyugodni tértünk, és szokás szerint megnéztük, hogy a pince és a kamraajtók zárva vannak-e, és minden rendben van-e, én vittem gazdasszonyom előtt a füles gyertyatartóban az élő lángot. A magtárban, a gabonazsákok mellett egyszerre csak megálltunk. Én asszonyom arcába világítottam, hogy lássam mit akar. Az arca, a kövér, kedves pirospozsgás arca nagyon ünnepélyes volt.- Ide vigyázz, Gizus, lelkem... Reszketni kezdtem. Éreztem, hogy megszerettem, és most talán el akar küldeni, hogy ilyen szépen szólt. Elsápadtam és meginogtam. Gazdasszonyom elkapta tőlem a gyértyát, és én sírva a szoknyái közé hullottam.- Én.. . nagyon szeretem magukat! Az asszony lehajolt, és megcsókolt, olyan szagtalan és meleg volt a lehelete, mint a Lenke tehenünké.- Mi is téged, kis Gizus. Szólíts ezután csak nénédnek. Az öregemet, az én jó öregemet pediglen csak bácsikámnak. Jó ember, hogy az Isten tartsa meg nekünk. Mert ha megéljük, hogy téged felnevelünk, a jó Isten dicsőségére, fiam... akkor te gazdalány és módos asszony leszel. Mivel hogy nem adott a Teremtő nekünk gyereket. De az ő kiszámíthatatlan bölcsessége talán éppen azért küldött téged elénk. Megkövültén hallgattam a gabonazsákok között, és néztem a néni arcát. És ekkor a sötét magtár falán megjelent nekem Kossuth apánk szelíd Isten-arca. Úgy éreztem, hogy az egészet neki köszönhetem, és akkor, mint az oltárok előtt, szépen térdre ereszkedtem, és azt susogtam:- Talán... nem is érdemiem ezt meg. A néni felemelt, megcsókolt, és szó nélkül bevezetett. Az ágyam előtt megcsókoltam a kezét. Ott maradt míg lefeküdtem, és mikor megsimogatott, azt mondta: ■ - Az emberek nem is tudják... milyen mérhetetlen nagy kincs egy gyerek... így aludtam el. Először életemben, hogy nem azt hallottam, milyen felesleges teher vagyok, hanem... óh Istenem... drága Kossuth apánk, mivel érdemeltem ezt meg? Reggel még ébreszteni sem kellett. Mert még sötétben és félig alva kimentem, hogy a tömőknek szemet áztassak. Lehetett volna ezt este is, de a libákat, ezeket az egyedüli, eddigi rokonaimnak érzett lényeket, annyira szerettem, hogy ha már meg kell halniok, nem akartam, hogy a forró nyárban megnyálkásodott és savanyú kukoricát kelljen a bögyükben emészteni. Reggel áztattam, és a moslék felszínére jött zsiradékéból dobtam egy kicsit rá, a disznók sójából is csíptem egy keveset, hogy könnyebben csússzon szegény torkukon. Ha nagy leszek és gazdag, nem csak hogy sohasem törnétek libát, hanem kitaláltatok nagyon okos emberekkel valamit, hogy ne kelljen másnak sem tömni szegényeket.-Egyáltalában, ezen a reggelen, mely első volt az életemben, hogy szülői szeretettel megajándékozottan ébredtem, azon T énsasszonyból mama 1990. JÚLIUS 28. csodálkoztam, hogy az emberek velem, az idegen ember iránt még csak megmozdultak a szívükkel, de a saját állatjaikkal szemben nem volt szemük, hogy szenvedéseiket észrevegyék. A kisváciak katolikusok voltak, és nagyon kegyetlenek az állatokhoz. Az asszony a kotlónak, míg kiscsirkéket vezetett, hogy messzire el ne csavarogjon viliik, tűvel és cérnával rendesen bevarrta a szemhéjait. Mikor látta, hogy ezért keservesen sírok, azt mondta, gyere ide, még a tiédet is bevarrom. Ha télen disznót öltek, azt bent az ólban a másik élő és továbbhízó előtt tették. Az állatnak nincs lelke - indokolták mindig. Nem tehetek róla, állandóan kételkedtem benne. Annyi, mint nektek - gondoltam keserű illetlenséggel -, van bizonyosan, ha nem több... - Egyszer meg is kérdeztem:- Krisztus nem mondja, hogy az állatokat is kell szeretni?...- Az állatokat és a fattyú kölyket nem kell szeretni - volt a válasz. Azóta, hogy ezt megtudtam még kevésbé vonzódtam a templomba. Most meg kössek ismeretséget egy új Istennel, aki talán épp úgy gondolkodik, mint a másik Isten... hátha... hátha mégsem egészen... pedig ezek is tudják, hogy... Igaz, hogy amilyen keveset csak lehetett, úgyszólván semmit sem beszéltek velem a szüléimről. Ha én félénken szóba hoztam őket, nem feleltek, vagy azt mondták:- Gondold, hogy árva vagy. Ez neked még a legjobb. Sorban tettem-vettem a munkát. A külső kertből jöttem egy púpozott hátikosárra való répalevéllel, mikor a tornácon a néni, aki épp a tejet fölcJzte le az esteli fejésből, meglátott:- Hát te talán a holdvilágot kísérted el még egy darabig?... - Elnevettük magunkat bizalmasan, és én szokásomtól eltérően nem azzal köszöntöttem, hogy adjon Isten, jó reggelt, hanem bátran oda mentem, és azt a kezet, melyben a szedőkanalat tartotta, megcsókoltam. Aztán mentem tovább, tudtam a kötelességemet, s abból volt még elég, mert csak reggeli hat előtt ácsoroghatott az idő. A reggelinél azt mondta a néni:- Most rögtön kimész, és megszeded az ebédnek való paszulykát, hamar odatesszük, mert míg az ebéd fő, mi odaleszünk.- Ki?... -kérdeztem.- Hát én meg te. Meglepődtem, mert eleddig a városba sohasem szoktunk együtt menni a nénivel.- Igen, Ágnesnek ma épp van ideje, holnap künt gyűjtünk, és akkor nem mehetünk. A legjobb mielőbb elvetni a gondját, hogy ne jöjjön ismét egy vasárnap, melyből kimaradsz... Délelőtt kimentünk a zsidóhoz, ott egy pár bársony félcipőt vásároltunk nekem. Vettünk még három darab slingelt cakkos fehér alsót és egy rózsaszín, meg egy kék felső szoknyát. Mindegyikhez derekat is mérettünk. Két félkötényt is kaptam, egy szürke Klüsztert, körül fekete csipkével szedve és egyet fehér, hímzett batisztból. Vasámap, mikor együtt mentünk a nénivel a templomba, már idevalósi gyereknek néztem ki. A hajamat körfésű szorította le, a homlokom megbámult arcomból fehéren kisütött, mint egy burgonyahalomra hullott kis tubarózsa. Olyan szorosan simult hozzám a tegnap a zsidótól hazakapott kis rózsaszín derekam, mintha csak ezek a ruhák a szorgalom páncéljait jelentették volna, melybe bele kell tömi, hogy rendes, a környezetemhez hasonló legyek, és méltó egy nyugodt életre. Ezek nem voltak azok a bizonytalan, a senkihez sem tartozást harsogó lelencruhák, melyekben ha félelemtől űzve, ha megállás nélkül robotoltam is, mindig úgy éreztem magam, mint egy garabonciás, ki határról-határra bolyong nyugtalanul. De az idevaló és ideillő ruhában ki lehetett tartani, mert mikor az ember már elhagyta magát, a ruha még sokáig nem engedte az embert. Sokat tett az is, hogy amerre néztem, a körülöttem élők magától értetődően és öntudatlan közönnyel meggyőzték azt, amit én mindennap csak mint egy érthetetlen helyről kapott kegyelemmel győztem erővel. Úgy rémlett, hogy valami bűvös egyenruhát adtak rám, mely felvértezett a robotra. A templomba mentünk. A körfésű göndör, engedetlen hajamból kiki szökött a homlokomra, s míg visszatoltam, arra gondoltam: igaz ugyan, hogy ezzel a viselettel egy nagy csoporthoz tapadtam, de elszakadtam végleg anyámtól..-, ha ugyan még él...
