Új Néplap, 1990. július (1. évfolyam, 72-97. szám)

1990-07-24 / 91. szám

4 Néplap 1990. JÚLIUS 24. Kérem, ne az ifjú emberkét körülvevő két formás hátsót figyeljék, hanem azt a nem ki­mondottan művészi ihletésű betonfalat, amely az egy medencéből két felet csinált Az elemózsia akkor a legolcsóbb, ha otthon­ról hozza, és fa alatt, családi körben költi el az Előtérben az amazon holland, de a háttér lakói sem az Elbától keletre térnek haza nyaralásuk után Cserkei pillanatok azután közölhetjük: aki úszni akar, egy-egy erősebb kartempónál vagy kupán suhintja a vele szemben lubic- kolót, vagy ha tágasabb térségre vá­gyik, leugrik a Körösre, esetleg a Ti­szára, a gigantomániások a Dunára. Tetszett viszont a remek kemping, mellette a tizennégy, minden kénye­lemmel ellátott mutatós faház. Az el­őbbi lakói bájosak, aranyosak, de épp­úgy beszélik a magyart, akár én a fla- mandot. Változatlanul népszerű aTer- mál Étterem, ahol több mint hatvanfé­le étel közül válogathatnak a korgó gyomrúak. Aki pedig a leírtak valódi­ságáról szeretne meggyőződni, kérem, utazzon oda, és nézzen körül! Mert azért minden dohogás ellenére, Cser­ke, az Cserke... D.SZ.M. Fotó: N.Zs. Kiemelt pihenőhelynek, gyógyfür­dőnek számít, de ez az első pillanatban annak, aki körbebarangolja belső tere­it, medencéi környékét, ez aligha tűnik fel. Ugyanis a pázsit állapotát Arany János már találóan ecsetelte ("Nincs egy fűszál a törzs közt kelőben..."), és a mező valóban úgy néz ki, mint ame­lyet se lentről, se fentről nem sokat öntöznek. Azért el lehet itt ütni az időt, hiszen van hideg sör és melegszend­vics, sült hal és főtt kukorica. Igaz, a tömeg hiányzik, amit az is jelez, hogy tavaly hatezren is jegyet váltottak egy- egy kánikulai napra, míg az idei csúcs kétezer-négyszáz. Mivel régen' tettük ide be a lábunkat, még jobban megle­pett az, hogy a gyönyörű nagymeden­cét egy harctéri ihletésű és kinézetű betonfallal keresztben elkerítették. így Karcagi anziksz Csütörtök, egy piaci nap délutánja. Az útpadkán, a járdán, a fűben ott ücsörög még egy-két utóvédharcos. Előttük kisebb-nagyobb halmokban bili, demizson, gyógycsepp, balta, tri­kó, szeg, játékbaba, mit tudom én. Mögöttük, mintha léniával húzták volna meg, szemétkupacok frontvo­nala. Az orgonasövény mellett itt-ott gyanús halmok, zacskódarabbal, szalvétával, WC-papírral letakarva. Akár a telepített aknák. Néhol még folyik az egyezkedés, vannak, akik úgy érzik: ma még nem nyertek csatát- Na, adja vagy nem adja? Meg­mondtam: négyért elviszem.- Négyért nem.- Úgyse tudja többért rásózni senki­re! Mit marháskodik?- Nem!- Tudod mit: szórakozz a nénik éd- del! Igen, pontosan erről van szó: gon­dolom. Atvergődök két szemétkupac közt, néhány ittfelejtett téglán még kipróbálom a bokámat, messze elhú­zódom a járdát szegélyező orgonasö­vénytől, mint valami termé­szetgyűlölő. Végre kinn vagyok a vá­ros központjából! Mert elfeledtem mondani: mindez a főtértől alig százötven méterre van... A téma az utcán... Hever. Inge a köldökéig nyitva, mellkasán a szőrzet összetapadt az izzadtságtól. Hajában néhány szál gyufa árválkodik, extrém kellék, együtt lengedez a csapzott tincsekkel a kora esti, feltámadó szellőben. Különös, visszatérő parafrázis ját­szik bennem: és mi csak mentünk, vidáman, frissen, hajunkat lobogtatta a szél... A park fái közt bújócskázni kezde­nek az időjárás áramlatai, hűvös éj­szaka lesz. Alig pár száz méteren be­lül együtt minden és mindenki, aki ezt a nyomorultat megmenthetné önma­gától: isten, rendőrség, lelki elsőse­gély. Együtt vagyunk mindnyájan, akik ide juttattuk őt. Önmagát is be­leértve. Artikulátlan zörejnek hat a mondat, nagyapám műhelyében hallottam ilyennek a reszelőt:- Gyere ide, te, mert megöllek! Szeretném elmagyarázni, hogy ez a két állítás most képtelenség, és külön­ben is: nyár van, az áremelés is elma­radt egy héttel, és én soha nem bán­tottam őt... Aztán, hogy sikerül négy- kézlábra állnia, úgy döntök: beszél­getés helyett inkább mégis hazame­gyek. Ismerősöm türelmetlenül nyom­kodja az ajtómban a csengőt:- Na végre! Már legyökereztem!- Jártam egyet a parkban. Tudod: mostanában egyre gyakrabban fáj a fejem... Kerékpártalanul Végre pihenten ébredek, ma tízig aludtam, a nap már javában csiklan­dozza a sötétítő függöny széleit. Gyors kávéfőzés, aztán le a postS-' ért! Szeretem a degeszre tömött lercH lesládákat: de jó is lenne, ha az ember mindennap távollevőinek legalább írott szavával melengethetné a szíve tájékát! De hamar műfajt vált ez a líraira hangszerelt délelőtt: a lépcsőházban két rendőr fogad. Gumibot, adó-vevő az oldalukon. Se gyerekként, se fel­nőttként nem féltem tőlük. Egyrészt, mert nem vétettem soha a köztörvé­nyek ellen; másrészt, mert jó ideje tudom: gondolataimért, kimondott vagy leírt szavaimért nincs senkinek joga zaklatnia. Köszönés, aztán egy egyszerű bő­vített mondat:- Önnek megvan még a kerékpárja? A tároló felé nézek, ajtaja tárva­nyitva. Persze, felfeszítették. Belépek, elég csak körbepillanta­nom, máris mondhatom:- Nem, sajnos nincs már kerék­párom. Kiderül, én vagyok a boldog har­madik, aki ezt a mondatot ma délelőtt ellebeghette. Nem nyugtat meg. Lelki szemeim előtt ott kígyózik a négy kilométeres út, ami a szüleimtől elvá­laszt, rengeteg megkeresendő ember a város legkülönbözőbb pontjain... Kezdek vigasztalásra szorulni. De ez most nem megy. Toporgunk még egymás mellett egy kicsit, aztán egy röpke dialóggal feltesszük az i-re a pontot:- Ugye, reménytelen, hogy előke­rül?- Az. ­Dorkovics Komám, jó ideje nem tettem említést kedvenc tévéműsoromról, a parlamenti közvetí­tésekről. Talán arra gondoltál, hogy a Tisztelt Házban szünetel a munka, avagy az én érdeklődésem csappant meg az eseménysorozattal kapcsolatosan. Ilyesmikről szó sincs, a képviselők ön- feláldozóan lemondtak nyári szabad­ságukról, én pedig továbbra is eszem meg kezem-lábam a képernyő előtt, amikor kapcsolják az arénát. A témával kapcsolatos hallgatásom oka egészen más: gondoltam, néhány hétig nem kommentálom a fejleményeket, a kor­mány száz nap türelmi időt kéri az ellen­zéktől (melynek emezek nem nagyon örvendtek), hát magam is egyöntetűen megszavaztam fele ennyi türelmi (min­dent elnéző) időt az igen tisztelt képvi­selőtársaknak. No de a türelemnek is van - ugyebár - határa, különben is lejárt az ötven nap. És a parlamentarizmus cipője továbbra is némelyeknek szűk, némelyeken lötyög, mások meg nem is a lábukra akarják húzni... Ki járatja le a parlamentet? - vetették fel közben a kérdést többen is, és a leg­inkább érintettek előszeretettel muto­gattak bűnösként a sajtóra (nyomtatottra és elektronikusra egyaránt). Lehet, egy- ben-másban vétkes a sajtó is (már amennyire vétek előszeretettel a fonák­ságokra és ballépésekre célozni az állí­tólagos erények háttérbe szorítása mel­lett), de szerintem inkább igaz az önle­járatás, a szép számmal előforduló bot­csinálta politikusok parlamenti dilettan­tizmusa, az amatőr demokráciásdi. Mint ők maguk is sűrűn emlegetik, a politizá­lást, a demokráciát tanulni kell - de mintha az istennek sem tudnának fel­sőbb osztályba lépni. Vagy nem is akar­nak?... Olvastam a lapokban, hallottam a rá­dióban, követtem a tévében az igen ko­moly elemzéseket parlamentarizmu­sunk izmosodásáról, a rendszert váltott gépezet alkatrészeinek egyre összecsi- szolódottabb működéséről - szóval, nem lehet minden rosszat csak a sajtóra ken­ni. Igaz, a szatirikus kiadványok a tudo­mányos értékelést mellőzve, elég alapo­san kifigurázzák a tiszteletre méltó ho- natyákat-anyákat, de mintha nem alap­talanul tennék. Én nagyon szeretnék büszke lenni nagyjainkra, e kis ország jobb sorsra érdemes népének vezetőire - egyelőre nem tehetem. Nagyon szeret­nék nem vigyorogni a parlamenti pro­dukciók bohócszámain - egyelőre ezek a gyakoribbak. Megkockáztatom: a köz­vélemény nem a sajtó tálalása miatt elé­gedetlen a "megfeszített munkával", ha­nem azért, mert képtelen érzékelni azt az örömöt, amitől "eldobhatná magát"; az állampolgár nem azért röhög "szaba­don választottjainak" megmozdulásain, mert vicces nép vagyunk, hanem azért, mert gyakorta tényleg tiszta röhej az egész.. Már majdnem könnyeztem, amikor megrendültén közölték, hogy a képvise­lők lemondanak idei pihenőszabadsá­gukról, és a kánikulában is egyvégtében rendkívüli-üléseznek, és beláttam, a ha­za talán tőlem is elválja a tántoríthatat­lan, töretlen odafigyelést. Eldöntöttem, a tévékészülékem sugarainál napozom ezen a nyáron is, nem megyek horgászni (nincs mivel, nincs kivel és nincs hova), nem megyünk családommal üdülni (nincs pénzünk és nincs időm, mert mindketten munkanélküliek lévén igen­csak dolgoznom kell, hogy legyen enni­valóra), nézem tehát a kupola alatt hősi­esen izzadó atyákat, anyákat, fiúkat, lá­nyokat. Aztán - sajnálatos mód - tapasz­talnom kell, hogy amíg én (nyilván kényszerűségből is) állom a szavam, az ügyeink rendezésére vállalkozók jócs- kán.tekeregnek. Az ülések kezdetén ak­kurátusán ismertetik azt a tíz-tizenöt "előre bejelentett távollévőt", és a jelen­lét-ellenőrzésnél kiderül: még hatszor1 hétszer annyian hiányoznak a teremből idejében nem jelzetten, de talán előre megfontoltan. A vita hevességét és a témák fontosságát minősíti a szemmel látható tény: ki-bejárkálnak a megjelen­tek is; ha meg bent ülnek, akkor többjük oda sem figyel a "rendszerváltás legsür­gősebb kérdéseire", előszeretettel cse­vegnek a szomszéddal, újságot olvasnak vagy tántoríthatatlanul hácsikálnak. Pe­dig nagyon izgalmas húrt feszeget egy képviselő, akinek az apró részletekre is kiteijedt figyelme: kezeljék-e kisebb­ségként a homoszexuálisokat? Bár én - hála istennek! - nem vagyok érintett az ügyben, toleranciával és megértéssel vi­seltetem a kérdésfelvetés iránt. És meg­döbbenek: bár az érdekeltek odafigyel­hetnének! Több hónapos tapasztalatom szerint, a képviselő urak annak örülnek nagyon, ha kiderül, az elnöki monitor rosszul jelezte, hogy valaki hozzá akar szólni - tehát, egy unalommal kevesebb. Ennél nagyobb, gyakorta tapssal is jelzett bol­dogságuk az, amikor a ház elnöke így szól: bejelentem, a vita lezárult. Vajon? - kérdem magamtól majdminden alka­lommal, mert jó-jó, hogy sürgős döntés- hozatal szükségeltetik, haladni kell..., de a lezártsággal kapcsolatban van némi hiányérzetem. Egyszer már írtam neked, komám, hogy komolytalanul, össze-vissza nyo­mogatják a gombokat. Azóta sem válto­zott sokat a helyzet, egy ízben a táblán összesen jóval több szavazat jelent meg, mint ahány képviselő lenne (ha lenne) a parlamentben. Mondta is Szabad György nagy mérgesen: "Nem engedhe­tő meg!... Hotty!... Egy képviselő zavar­ba hozza a gépet!"... A fenti általános megjegyzéseim il­lusztrálására következő alkalommal még felhoznék jónéhány példát. Engedd meg, hogy most csak még egy jelenség­ről tájékoztassalak. Ideges a házelnök. Felnőtt egyik elődje, Stadinger elvtárs színvonalára. Minden bizonnyal ludas ebben a Fidesz és a nyakatekert körül­ményeskedésekre fölöttébb allergiás frakcióvezetőjük. Mint rakoncátlan ne­bulók az iskolában a tanárukat, úgy hec- celik a fiatal demokraták a professzor urat. Jut eszembe, hogy néhány éve odaha­za egy főorvossal és egy, civilként SánT dór névre hallgató tiszteletes úrral kár­tyáztunk ez utóbbi lakásán. Preferán- szoztunk, ami ugye, egy intelligens úri játék, nem olyan, mint az ulti. A tiszte­letes bemondta a félkéz pirosat (nem babra ment a parti), amikor leszakadt a csillár, és - mint az Úr figyelmeztetése - a házigazda fején koppant, csattant, tört össze. Csodáltam: megállta károm­kodás nélkül. Orvos volt a helyszínen, elsősegély után a vérző fejű szenvedő javasolta a játszmája folytatását. Két le­hívás után már bukásra is állt, ráadásul a felesége hideg vizes pakolást tett a fejére. Ekkor hangzott el a tiszteletes szájából valami olyasmi, ami idegen a ház szellemétől, és ami nem éppen új­keletű házasságuk alatt eddig soha nem fordult elő. Az asszonyka néhány má­sodpercig értetlenül bámult, aztán a vi­lág legnaivabb hangján megkérdezte: Sándor, csak nem vagy ideges? Azt mondja itt a ház megbízott elnöke roppant ingerülten: "Kérem, akinek a gúnyos közbeszólásokra ingere van, az ezt a folyosón tegye meg! Kérem, amennyire lehet a nevetés ingerének el­lenállni! Felkérem képviselőtársai­mat!... Hotty!!... Ha mindenáron távoz­ni akarnak..., azt is tegyék halkabban!" Csak nem tetszik ideges lenni?! - teszi fel kővé meredten a költői kérdést ko­mád, Kalap alól nagy melegben jobb a kilátás Levelek a hazából a honba Csak nem tetszik ideges lenni?!

Next

/
Oldalképek
Tartalom