Új Néplap, 1990. július (1. évfolyam, 72-97. szám)
1990-07-21 / 89. szám
1990. JULIUS 21. fgéplap A verandáról a vadsző- lőlevelek között egészen jól ki lehetett látni az utcára, ugyanakkor az utcáról nem láthatott be a verandára senki. Szeretett itt üldögélni. Nem mintha annyira érdekelte volna, mi történik odakint, nem, egyáltalán nem, kifejezetten bosszantotta az a tolakvó fontoskodás, ahogy itt mindenki mindent tudni akart. Már-már egy kopó szemérmetlenségével vetették egymás titkai után magukat az emberek. Fojtott tüzű vénasz- szony-kíváncsiság lobogott még a csitri lányok szemében is, ahogy odalapultak a sötét szobák horgolt függönyei mögé, s az esthomályban fölfénylő utca járókelőire csüggesztették éhes tekintetüket. Az öregek megadóan és nyíltan ültek ki a házak elé, a mohos padokra, s gombolyították, gombolyították fáradhatatlanul a falu megfejthetetlen titkai köré egyre, csak egyre a szót. Az öreg jobb szerette a verandát. Nem látta senki, mégse bujkált, ő mindent látott, mégsem kellett leskelődnie. Jóleső biztonsággal töltötte el mindez akkor is, ha sosem fürkészett beteges szenvedéllyel mások viselt dolgai után, miféle üres vagy teli zsákokkal ki mikor, honnan, hová capiat, a hajnal vagy éppen az alkonyat hályogos csöndjébe burkolózva, mikor villan föl, s miféle görbe fény, s kinek az asszonya szemében. Most a hűlő vas színére emlékeztető derengésben merevnek látszott a világ. Nagyot reccsent a kiskapu, amikor Soós Gyula belökte. Már billegett is a virágos kerten át. A kocsi ott állt a ház előtt. Az öreg hallotta, a két borzas, csökön ló hogyan rázza, hányja-veti egy álltó helyében a.szerszámot.- Na, igyál, Gyula - tolta oda az öreg a jövevény elé a pálinkás poharat. A körtepálinka erős illata borzangatón járta át a hajnali hűvpsséget, s megült a lucskos leveleken. Korán volt, annyira korán, hogy, bár itt-ott egy-két kasza-kapa pendülés, néhány kakasrikoltás föl- rémlett a sötét, nyúlós szürkeségből, a java falu még aludt, vagy éppen csak most kezdte a hajnali cihelődést. Soós Gyula kiitta a kupica tartalmát, s jóleső harákolásba kezdett.- Möhetnénk - mondta.- Ne siess annyira - állította meg az öreg, és fölemelte a mutatóujját, mintha még mondani akart volna valamit, de aztán csak legyintett,- Hát evvel mög mi van? - kérdezte, nem is annyira Soós Gyulától, inkább magától az öreg, pedig egyáltalán nem volt kíváncsi rá.- Víz van benne, a hasába, há, vízkórság, úgy hívják - adta meg a magyarázatot Soós Gyula a szakértő egykedvűségével. A lovak közé csapott, mint aki unásig ismert látványt hessent el magától. A gyerekek visongva ugrottak szét. előremutatott. Valóban, nemsokára kitisztult a sűrű tölgyes, s a tisztásba torkolló út szélénél egy véletlen nyárfa szökött a magosba.- Ne hajtsak be?- Előbb körülnézök - mondta az öreg, s le akart ugrani a bakról. Csak félig emelkedett föl, a keze ott maradt a lőcsön, amibe kapaszkodott, aztán szép lassan visszaereszkedett.- Na, úgy látom, ezt nem is töltött újra. Fölkászálódott, mint aki jobb belátásra tért, s indultak. Az ülésdeszkára pokróc volt terítve, hogy ne törjön annyira a hosszú, rázós úton. A kabátot félig kanyarították a vállukra, nem mertek fázósan belebújni, egy ilyen nyári hajnalon igazán nem illett volna. Hiába borzongatta végig a harmatos, hideg szél a hátukat, úgy tettek, mint aki észre se veszi. A kora ősz még csak ilyenkor, hajnalban éreztette a hatását, egyébként nyári meleg volt. Megpróbálták beszélgetéssel enyhíteni a dermedtséget, de nemigen volt miről beszélgetniük, unalomig végigmorzsoltak már minden témát, ami csak előkerülhetett közöttük a hosszú, esős délutánokon, amikor Soós Gyula be-benézett a műhelybe, és segítés ürügyén az esti etetés idejéig fáradhatatlanul kavarták a levegőt fortyogó káromkodásaikkal.- Na, innen már nincs messze - mondta Soós Gyula, amikor beértek a cigánytelepre. Az öreg iszonyodva nézte a föl- zajdult meztelen gyerekeket. Volt azok között gacsos kezű, dongalábú, de leginkább egy puffadt hasú szúrt szemet neki. Olyanformán nézett ki, mintha egészben nyelt volna le egy görögdiny- nyét. Az arca ráncos volt, mint egy vénemberé. Póklábakon ingadozott, csök'evényes karjával türelmetlenül csápolta maga körül a levegőt. Az egyik putriból, talán a szokatlan zaj csalta ki, félmeztelen asszony mászott elő. A nyakában négyévesforma gyereket cipelt, aki piócaként szopta a mellét. Az asz- szony közönnyel tűrte a gyerek mohóságát. Nagyot szívott a pipájából, és csalódott pillantást vetve az idegenekre, visszament a putriba.- Micsoda hely - méltatlankodott az öreg. - Pedig de jó födém volt ne- köm, bent az avasi határ közepin, ott még csak lopni se mert sönki, mert egybü a seggibe durran- tott a mezőőr a sóspuskával. Aztán ezt adták he- lötte, a hetedhét határban. Beértek az erdőbe, ahova a napsütés csak foltokban vetült. Itt már nem volt forróság, a por is megcsillapodott, de a legyek annál jobban, mérges felhőkben rajzot- ták őket körül. A lovak is, pedig elég harcedzett jószágok voltak, meg-meg- álltak, vad, türelmetlen toporzékolásba kezdve csapkodták magukat a farkukkal. Még Soós Gyula is felmordult, na, az anyjuk istenit, hogy csípnek. Eddig nem sokat törődött velük, türelmesen tűrte, hogy a gyeplőt tartó keze fején, erős, puffadt csuklóján összevissza mászkáljanak a szőrök között. Az öreg egész úton harcban volt velük, így kevésbé észlelte a hirtelen változást.- Ott állj mög - mondta, s megfogta Soós Gyula gyeplőt tartó kezét -, annál a nyárfánál, ni! - s már mögtörte valaki - dörmögte maga elé.- Én is - mondta Soós Gyula. Lekászálódott az ülésről. Belegázolt a kukoricásba, aminek még a csutája is a földbe volt ta- posva. - Vaddisznók, alighanem vaddisznók voltak, de van itt őznyom is... - Az öreg a kezébe vette a gyeplőt, és megfordította a fogatot:- Gyerünk - mondta.- Feri báttyám, maga mög se nézi?- Mit nézzek rajta?- Azért egy-két zsákkal még össze lőhetne szöd- ni...- Szödi a rosseb - mondta az öreg, és megállította Soós Gyula mellett a lovakat. Soós fölmászott a: bakra, az öreg átadta a gyeplőt. Összeráncolt homloka mögött tompán dörömbölt a méltatlankodás: Hát mégiscsak sikerült tönkretenniök, pedig nem vétettem én egy kis- ujjal se semelyiküknek. Mindenemet, amim volt, becsületes munkával szereztem, evvel a két kezemmel. Talán éppen ez volt a baj, ezért fáj nekik ennyire. Mit tudják ezek, mit jelent megdolgozni valamiért. Az a kis műhely, a ház, egy-két hold föld, az egész élete rámegy az embernek. Ezek meg idejönnek a városból rendet csinálni, elvesznek mindent, mit törődnek vele, mibe került az neked. Nekik,semmibe. Rajtuk nem is csodálkozom, városi szatócsok, de ezek a szerencsétlen falu marhái, mint ez a félnótás Létra Jóska, meg az az ütődött Balhás-Gaál Jani, akik a seggit fújják a sok idegennek, ezeket meg tudnám fojtani egy kanál vízben. Szemét emberek voltak világéletükben, akiknek büdös volt a munka. Most örülnek, hogy a rendes embernek is belenyomhatják az orrát a szarba. Azt hiszik a marhák, ők ülnek az urak helyébe. Szeretném látni a kuka pofájukat, amikor majd kipenderítik őket. Na persze, előbb a piszkos munkát elvégeztetik velük. A legjobban mégis talán az fáj, hogy ilyen semmi emberekkel rakatják a nyakunkba a kötelet - maga se vette észre, mikor jutott odáig, hogy a szavak megformálva, hangosan buktak ki a száján.- Nem úgy van az - rántott egyet a gyeplőn Soós Gyula -, Balázs szomszéd is azt mondja, össze kéne fogni, fejszével mönni rájuk, miszlikre aprítani ükét mind egy szálig.- A szája jár csak annak is, mögötte a fekete rosseb ezt a világot úgy, ahogy van. Visszakerültek a cigánytelepre. A gyerekek megint összecsődültek, nem hagyták a lovakat se továbbmenni: egy-két forint, naccságos úr, egy kis kenyér, liszt, szalonna, só, zsír, sivították egymás szavába vágva. Soós Gyula tanácstalanul babrált a gyeplővel. Az öreg szótlanul ült a bakon, s fekete arccal, sötéten nézett maga elé. Mellékesnek látszó mozdulattal nyúlt az ostorért - ott volt a helyén, a kocsioldalba tűzve -, aztán hirtelen fölemelkedett, és teljes erővel a meztelen purdék közé vágott.- Az anyátok büdös, naplopó úristenit - sziszegte. Ennyire volt képes megszelídíteni a kénköves indulatot, ami a bensejét feszítette. A gyerekek visongva ugrottak szét. Csak a vízhasú maradt a helyén. A lovak vele már nem sokat törődtek, elindultak, tovább folytatva ráérős po- roszkálásukat. A gyerek, ormótlan hasán az ostorcsapás okozta hólyagos, lila csíkkal, bénultan állt, s csodálkozva nézett utánuk. Jenei Qyuía Öregek mennek a bejárónál leszállnak a buszról, végigmennek a rokkant dűlőn, kezüket nehéz szatyrok, évek mázsái húzzák lefele, csecsemő léptük elfújja a szél, elviszi, elfeledi az árokparti jegenye; mennek némán, csak néha állnak meg, pihennek, beleragadnak a sárba, a múltba - itt örök a múlt is -, beleragadnak a szemembe, reményük koszos zsebkendőbe kötve mennek, egyre mennek, fölöttük megindul az ég, lábok alól kibotlik a dűlő, s fölreppennek a varjak a temető szélinél. Oláh János: Elveszett motívum Az Isten akkor van veled, amikor megtámad a csönd. Bizonytalan lesz a neved, mi van lent és mi fönt. Mikor szinte nem létezel, szétroncsol a világ. Azt képzeled, hogy fölemel, s hogy nem bírod tovább. Oldódj bele a semmibe, habzsold a múlás ízeit! Ahogy eszelőst a hite, bűnöst a bűne boldogít. Kárhozat ez vagy irgalom, a csönd nem válaszol. Súlyos teher, mint a vagyon, de könnyen elszáll, mint a por. Egyre megy, hiszel, nem hiszel, más léptékkel mér az idő, nem tesz kivételt senkivel, s oly érzéketlen, mint a kő. Kezedre tévedt furcsa kéz, mázsás érintés bársonya, egy szem, amely szemedbe néz, mintha nem nézne sehova. Ez volt az, ami megtalált, e bensődbe zárt sivatag, ezer határ amit lezárt a végtelen leple alatt. Hajnaltól estéiig
