Új Néplap, 1990. július (1. évfolyam, 72-97. szám)
1990-07-19 / 87. szám
1990. JULIUS 19. Néplap 7 Portyázó nép a magyar E tulajdonságáról a besenyők óta számos más náció is kézzelfogható, szemmel látható bizonyítékot szerzett. A magyar ugyanis látványosan és kampányszerűen portyázik. Célja mindig meghatározható. Hogy csak az elmúlt harminc évet említsük. Voltak szlovák teddiberbun- da-utak, ezt követték a lengyel borostyán- utak, aztán a bécsi hűtőláda-utak, most meg a velencei... nem is tudom milyen utak. Olyanok, amelyek két és félezer forintba kerülnek csupán - tehát rajtuk részt venni a hülyének is megéri -, de..., de nem embernek valók. Céljuk kevésbé kézzelfogható, semmi más, mint elébe menni a szépségnek. A felülmúlhatatlan szépségnek. Igen ám, de vágyunk mi arra igazán? Azaz, mindnyájan arra vágyunk? A fenét! Esküszöm, se laktanyákban, se focimeccseken, se kocsmákban nem találkoztam annyi káromkodó magyarral, mint ott, a Sóhajok hídja környékén. "Sóhajuk rendszerint azt rebegte, költői kérdés gyanánt: "Mi a ló....nak jöttünk mi ide?" (A pontok betűkkel he- lyettesítendők.) S miközben ők káromkodnak, Velencébe készül a fél ország, hiszen - mint már írtuk - kampány van, Duna-menti olaszság- gal: kampano italiano. Magyar forma Ha van ebben ,az országban olyan, aki még hírből sem ismeri a ma divatos magyar formát, annak röviden közzétesszük lényegét. Svarcban dollárt, márkát és schillinget veszel. Ha szerencséd van, igazit kapsz, nem játékpénzt. Elhatározod, hogy - mert nem seftelni indulsz - csupán aranygyűrűt hozol az asszonynak, Legót a gyereknek, meg egy-két apróságot: dobozos söröket, kólákat, Tolberone-csoki- kat stb. (Egy olasz már ekkor tudná rólad, hogy őrült elképzeléseid vannak, dehát te nem vagy olasz.) Átlapozol egy útikönyvet, s közben az A, B, C....X, Y, Z templomok és múzeumok kedvéért lemondasz az "esetleg néhány videokazettát is, meg..." kezdetű terveidről. S eljön az a nap. Este felpattansz egy buszra. Miután egy Szentgotthárd környéki kocsmában Aszok sört iszol, végighajtasz Ausztrián és hajnalban Klagenfurt után beállsz egy kocsisor végére. Állítólag ahol az véget ér, ott van az osztrák-olasz határ. Ha szerencséd van, délelőtt tíz óra tájban már olasz WC-be pisilsz, dél felé pedig meglátod Európa Gyöngyszemét. Nézed azt néhány órán át. Közben kidühöngöd magad. Ha a látvány elkápráztat, akkor a "mi a ló....nak jöttünk ide" - emberek miatt dühöngsz, ha nem, akkor csak úgy, azon, hogy mások tátott szájjal lesik a sok fölöslegesen csillogó balgaságot. Este fel a buszra. Ikarus-ülésben (térdek a váll- gödrödben) szinte ájultan szenderged végig az éjszakát, s a következő reggelen újra Szentgotthárd, újra Ászok, és WC helyett: rötyi. Itthon vagyok - mondod, s leejted szempilládat. Színek és roncsok Hadd szóljon két bekezdés Burgenlandról, melyet még a naplemente fényében látsz. Tudod róla, hogy milyen, mert ismered - ha máshonnan nem, hát tévéből - meg már meséltek róla eleget, mégis elcsodálkozol. A fűszálak majd kicsattannak, oly kövérek, párhuzamosan törnek az ég felé, kerítés sehol, csak sövény, mely sűrű, mint otthon hagyott gondjaid, a vakolat még az istállókon sem mállik, az aszfalton pedig egy cigarettacsikk sem töri meg a szürkeséget. Azaz, fenét szürkeséget! Itt nincs is szürke! A zöld zöldebb, a kék kékebb és a piros pirosabb a valóságnál, épp úgy, mint a rossz orosz színes tévékben, dehát azok csalnak, ez viszont nem csalás. Skoda Super de Luxé Szemetet csak egy helyen látsz, az első falu Magyarország felé nyúló végében, egy futball- pályányi téren, amelynek bejárata fölött anyanyelveden írott tábla hirdeti: Autópiac. A szemét ott négy keréken áll és rozsdabarna színű. Tíz-tizenöt esztendő csapadéka festette ilyenné. Ezt a szemetet úgy is hívják: magyar álom. Jók vagyunk mi az osztrákokhoz, jók, mint hozzánk voltak a magyar úttörők, amikor becsengettek lakásunkba, mondván: "Bácsi, ócskavasért jöttünk." Jó használt kocsit közvetlenül a magyar határon senki ne keressen! Sorstársaink a csehek és a szlovákok. Ők most kapták meg állandó olasz vízumukat. Nálunk is eszelősebb kampányba kezdtek. Úton Velence felé mindvégig azt hiszed, olyan országban vagy, ahol az osztrák és az olasz elenyésző nemzeti kisebbség csupán. CS-betűk rengetege néz rád, Skoda-buszok faráról. Azok 130-as tempóval százszámra suhannak el melletted, úgy hagyva ott téged, mint rolleres gyereket. Nem csoda, mert alattad Ikarus zümmög csupán. Az a 266-os, hímeves, magyar mellet dagasztó típus, amelyet születése idején - húsz éve - a világ egyik legjobb autóbuszának nevezett a szakma, egyetlen hibájaként csak azt róva fel, hogy benne szűk hely jut a térdeknek. No, de ez nem nagy gond - mondták akkor a szakemberek - mindkét oldalról ki kell emelni egy-egy üléssort, s az így felszabaduló hely bőségesen elegendő ahhoz, hogy néhány centivel megnövekedjen az ülések közti tér. Eltelt húsz év, s e fantasztikus újítás azóta sem valósult meg. Eltelt húsz év, s a világ egyik legjobb autóbuszából a sztrádák szégyene lett. Igaz ugyan, hogy 1977 táján az Ikarus mérnökei megtervezték a 266- osok utódját, be is mutatták azt - szebb és kényelmesebb volt a Skodáknál, Mercedeseknél és még a gyorsasági versenyt is állta volna velük - csakhogy... Csakhogy valaki (Pató elvtárs) ahelyett, hogy sorozatgyártását megszervezte volna, így szólt: "Ej, ráérünk arra még." A város megtelt Velencébe bejutni sem könnyű.- Ha nem oda mennénk, hanem mondjuk Padovába, akkor mit szólnának hozzá? - kérdezte zavartan az idegenvezetőnk egy perccel azután, hogy közölték vele: a cseh invázió miatt buszunk kettőszázhuszonvalahá- nyadik a tarvisiói határátkelőhelyen álló konvojban, s éjfél óta legalább kétszer ennyit átengedtek már, nagy részüket éppen Velence "végállomásra". Márpedig a város, amely különben is halálosan beteg /süllyed/, gyorsan megtelik. S ha megtelik, nincs az a sofőr, aki átjátszva a helyi hatóságokat, képes lenne egy téren leparkolni. Megkísérelve a lehetetlent - miután másfél tucat olyan alagúton jutottunk át, amelyben ötszáz méterenként állt egy-egy telefonfülke, eldöcögve Udine mellett is, mégiscsak Velencébe érkeztünk. A Piazza Román jobb híján úgy szálltunk le néhány másodperc alatt, ahogy a helyijáratokról szokás. Az Ikarus, mely mintha csak egy piros lámpánál várakozott volna, gyorsan továbbhúzott, s megállt valahol ötven kilométerre, ahol parkolót talált magának. Dialógusok világnyelven "Kár, hogy a magyar nyelvet rajtunk kívül nem érti senki, nem érti senki, s nem is akarja megtanulni" - énekelték Szörényiék az Edison-Fonográf albumon. Nos, a hír nem igaz. A velenceiek, akiknek kisgyerek koruk óta tudatuk mélyén él a lényeg: "minket a turisták éltetnek", egészen tisztességesen törik a magyart. "Képeslap forintért" mondogatják, meg "Nem drága, nagyon olcsó", és azt is, "Sok kedves magyar jár Velence". Ez utóbbit egy emléktárgyárus szájából hallottam. Mondta akkor, amikor valamelyik magyar hölgy éppen egy végtelenül ronda csontgondoláért tízezer lírát gombolt le neki, válaszképpen így szólt: "Jó üzlet ez az olasznak!" Az olasz szemei ekkor nyíltak tágra, majd becsukódtak, beletúrt göndör fekete hajába, és karjait az ég felé emelve elkiáltotta magát:- Jó üzlet ma-gyar?!.. Santa Lucia, Santa Lucia! Az egész piac röhögésben tört ki ennek hallatán, csak mi, meg a csehek néztük értetlenül a hirtelen támadt zűrzavart. Az olaszok különben filmbéli honfitársaiknál is hangosabbak, majd elszállnak, úgy gesztikulálnak, s mégis kedvesek, tapintatosak. Amikor már azt hiszed, gyűlölnek, oly vadul ordítoznak veled, hirtelen átölelnek és homlokon csókolnak. Tészták, pizzák, herkentyűk- Pizza -, ha eljön az a pillanat, hogy kiejted szádon e szót, isten tudja honnan, de azon mód előpattan három öltönyös úr, szinte beléd karol, s a három háromfelé próbál húzni. Ha engedsz a legerősebbnek, akkor jutsz el igazán Olaszországba, mert a leg- olaszabb Olaszország a pizzéria küszöbén kezdődik. Benn mindenütt virágok és közszemlére kitett tengeri herkentyűk. Csak rájuk kell böknöd, s forró olajba kerülnek. De te - mint én - bizonyára az étlap Pizza Napoletana feliratára böksz rá. Az a legolcsóbb. Csak annyira drága, mint tíz adag marhapörkölt itthon a kisvendéglőben. Miközben eszed, megállapítod, nagy és finom, de nem érted, miért lehet ezt annyira szeretni, hogy hetente háromszor, ötször, hétszer ebédedül válaszd, ahogyan ők. Könnyű és fanyar vörösboruk szinte hozzátartozik ehhez. Csak utólag jössz rá, hogy nem lettél szegény attól, hogy néhány órára megpróbáltál olasz módra élni. Ilyen emlékektől leszel igazán gazdag, bármennyibe kerülnek is. A szépség és a butaság mélyrétegei Mini beedeckert nem írunk! Hagyjuk most a műemlékeket, ne szóljunk a városra rátelepedő szárnyas oroszlán méltóságáról, a Doge Palota csipkéiről, a Szent Márk templom aranyozott freskóiról, a rozettákról, Tintorettó- ról, Tizianóról, Padovaninóról, a Modem Művészetek Múzeumáról... - tisztességesen úgy sem volt időnk megnézni ezeket - szóljunk róluk csak annyit, mintegy összegzésképpen: Velence olyan, mint a Szent Márk templom főkapuja. Felfedezed díszes faragását, rácsodálkozol, s már mennél is tovább, de rájössz, hogy a faragásokban újabb faragások vannak, s ha azokat is megszemléled, újabbakra és még újabbakra bukkansz. A szépség mélyrétegeiből bújik elő a felszín, mely önálló életet él, és őrzi mindazt, amit magában rejt. A Grand Canale vize koszos, ebben a környezetben mégis tisztának látod. Csatornaszag terjeng a városban, de a tisztaság illata szinte elnyomja azt. Óriás gatyák és melltartók száradnak a sikátorok házai közé kifeszített köteleken. A galambok tényleg a tenyeredből esznek, és ahogy fényképen láttad, a gondolások trikója csíkos, karjuk tetovált, s miközben komótosan húzzák, forgatják óriási evezőjüket, néha elfütyülik a dalt is: "Ó, Sole mio!..." Ebbe az idillbe viszont néhá- nyan belecsörtetnek, elűzik a varázslatot.- Kedves magyarok, a templom megtelt, várni kicsi, nem engedek most be senki, csak később! - mondja a Szent Márk templom belső bejáratánál egy fehér hajú tisztelendő úr.- Oszt most, asziszed kib...tál velünk? Le van a te templomod ... - ordítja tiszta magyarsággal a magyar duvad, népes baráti körének hangos helyeslése közepette. Néhány szemétkupac is megmutatja szentségtörő szokásainkat. "Sertésmájkrém", "Kőbányai világos", "Mackó sajt" stb. feliratok hirdetik a velencei mocsok eredetét. Konvertibilitás, magyar módra- Fiatalember, nem tudja, hogy van ez? Hét forint egy líra vagy hét líra egy forint...- Hét líra egy forint - válaszolom a bőszoknyás nénikének a "Change" előtt, ahol - hogy lássunk csodát - konvertibilis a forint. Konvertibilis, de csak úgy magyarosan: egy a héthez arányban. A nénike - hű, de megbánhatta azóta -, válaszomon felbuzdulva, ragyogó szemekkel tesz le a pénzváltó tányérkára legalább tíz darab ezrest. Hogy mire megy vele? ... Viszonyításképpen: ilyen módon egy pohár szódavizet - állva - száztíz, egy doboz sört háromszáz, egy pizzát nyolcszáz egy - nálunk négyezer forintos Seiko órát harmincezer forintért kap, de még a legolcsóbb Fiat Unot is meg lehet venni ezzel a módszerrel: egy- millió-hatszázhuszonegyezer forintért! * * * * & Hazaérkezésünk, és e sorok megírása óta három nap telt el. Egy hét múlva újra boldogan elindulnék. Egy hétre viszont szükségem lenne ahhoz, hogy bosszúságaimmal együtt az izomlázam is elszánjon. Tegnap azt álmodtam, hogy látom magam, ahogyan fekszem az ágyon és térdeimet vállgödreimbe húzva alszom, mintha Ikarusban ülnék. Feleségem azt mondja, beszéltem is. Azt ismételgettem: Velence messze van. Ez különben igaz is. Nekünk, magyaroknak Velence messze van - akárcsak a mennyország. Szabó Péter Fotó: Tóth Sándor
