Új Néplap, 1990. július (1. évfolyam, 72-97. szám)

1990-07-19 / 87. szám

1990. JULIUS 19. Néplap 7 Portyázó nép a magyar E tulajdonságáról a besenyők óta számos más náció is kézzelfogható, szemmel látható bizonyítékot szerzett. A magyar ugyanis látványosan és kampányszerűen portyázik. Célja mindig meghatározható. Hogy csak az elmúlt harminc évet említsük. Voltak szlovák teddiberbun- da-utak, ezt követték a lengyel borostyán- utak, aztán a bécsi hűtőláda-utak, most meg a ve­lencei... nem is tudom milyen utak. Olyanok, amelyek két és félezer forintba kerülnek csupán - tehát rajtuk részt venni a hülyé­nek is megéri -, de..., de nem embernek valók. Céljuk kevésbé kézzelfogható, semmi más, mint elébe menni a szépségnek. A fe­lülmúlhatatlan szépségnek. Igen ám, de vágyunk mi arra igazán? Azaz, mindnyájan arra vá­gyunk? A fenét! Esküszöm, se laktanyákban, se focimeccse­ken, se kocsmákban nem talál­koztam annyi káromkodó ma­gyarral, mint ott, a Sóhajok hídja környékén. "Sóhajuk rend­szerint azt rebegte, költői kérdés gyanánt: "Mi a ló....nak jöttünk mi ide?" (A pontok betűkkel he- lyettesítendők.) S miközben ők káromkodnak, Velencébe készül a fél ország, hiszen - mint már írtuk - kam­pány van, Duna-menti olaszság- gal: kampano italiano. Magyar forma Ha van ebben ,az országban olyan, aki még hírből sem ismeri a ma divatos magyar formát, an­nak röviden közzétesszük lénye­gét. Svarcban dollárt, márkát és schillinget veszel. Ha szerencséd van, igazit kapsz, nem játék­pénzt. Elhatározod, hogy - mert nem seftelni indulsz - csupán aranygyűrűt hozol az asszony­nak, Legót a gyereknek, meg egy-két apróságot: dobozos sö­röket, kólákat, Tolberone-csoki- kat stb. (Egy olasz már ekkor tudná rólad, hogy őrült elképze­léseid vannak, dehát te nem vagy olasz.) Átlapozol egy útiköny­vet, s közben az A, B, C....X, Y, Z templomok és múzeumok ked­véért lemondasz az "esetleg né­hány videokazettát is, meg..." kezdetű terveidről. S eljön az a nap. Este felpat­tansz egy buszra. Miután egy Szentgotthárd környéki kocsmá­ban Aszok sört iszol, végighaj­tasz Ausztrián és hajnalban Kla­genfurt után beállsz egy kocsisor végére. Állítólag ahol az véget ér, ott van az osztrák-olasz határ. Ha szerencséd van, délelőtt tíz óra tájban már olasz WC-be pi­silsz, dél felé pedig meglátod Európa Gyöngyszemét. Nézed azt néhány órán át. Közben kidü­höngöd magad. Ha a látvány el­kápráztat, akkor a "mi a ló....nak jöttünk ide" - emberek miatt dü­höngsz, ha nem, akkor csak úgy, azon, hogy mások tátott szájjal lesik a sok fölöslegesen csillogó balgaságot. Este fel a buszra. Ikarus-ülésben (térdek a váll- gödrödben) szinte ájultan szen­derged végig az éjszakát, s a kö­vetkező reggelen újra Szentgott­hárd, újra Ászok, és WC helyett: rötyi. Itthon vagyok - mondod, s leejted szempilládat. Színek és roncsok Hadd szóljon két bekezdés Burgenlandról, melyet még a naplemente fényében látsz. Tu­dod róla, hogy milyen, mert is­mered - ha máshonnan nem, hát tévéből - meg már meséltek róla eleget, mégis elcsodálkozol. A fűszálak majd kicsattannak, oly kövérek, párhuzamosan törnek az ég felé, kerítés sehol, csak sövény, mely sűrű, mint otthon hagyott gondjaid, a vakolat még az istállókon sem mállik, az asz­falton pedig egy cigarettacsikk sem töri meg a szürkeséget. Azaz, fenét szürkeséget! Itt nincs is szürke! A zöld zöldebb, a kék kékebb és a piros pirosabb a valóságnál, épp úgy, mint a rossz orosz színes tévékben, de­hát azok csalnak, ez viszont nem csalás. Skoda Super de Luxé Szemetet csak egy helyen látsz, az első falu Magyarország felé nyúló végében, egy futball- pályányi téren, amelynek bejára­ta fölött anyanyelveden írott táb­la hirdeti: Autópiac. A szemét ott négy keréken áll és rozsdabarna színű. Tíz-tizenöt esztendő csa­padéka festette ilyenné. Ezt a szemetet úgy is hívják: magyar álom. Jók vagyunk mi az osztrá­kokhoz, jók, mint hozzánk vol­tak a magyar úttörők, amikor be­csengettek lakásunkba, mond­ván: "Bácsi, ócskavasért jöt­tünk." Jó használt kocsit közvet­lenül a magyar határon senki ne keressen! Sorstársaink a csehek és a szlovákok. Ők most kapták meg állandó olasz vízumukat. Ná­lunk is eszelősebb kampányba kezdtek. Úton Velence felé mindvégig azt hiszed, olyan or­szágban vagy, ahol az osztrák és az olasz elenyésző nemzeti ki­sebbség csupán. CS-betűk ren­getege néz rád, Skoda-buszok faráról. Azok 130-as tempóval százszámra suhannak el mellet­ted, úgy hagyva ott téged, mint rolleres gyereket. Nem csoda, mert alattad Ikarus zümmög csu­pán. Az a 266-os, hímeves, ma­gyar mellet dagasztó típus, ame­lyet születése idején - húsz éve - a világ egyik legjobb autóbuszá­nak nevezett a szakma, egyetlen hibájaként csak azt róva fel, hogy benne szűk hely jut a tér­deknek. No, de ez nem nagy gond - mondták akkor a szakem­berek - mindkét oldalról ki kell emelni egy-egy üléssort, s az így felszabaduló hely bőségesen ele­gendő ahhoz, hogy néhány cen­tivel megnövekedjen az ülések közti tér. Eltelt húsz év, s e fan­tasztikus újítás azóta sem való­sult meg. Eltelt húsz év, s a világ egyik legjobb autóbuszából a sztrádák szégyene lett. Igaz ugyan, hogy 1977 táján az Ikarus mérnökei megtervezték a 266- osok utódját, be is mutatták azt - szebb és kényelmesebb volt a Skodáknál, Mercedeseknél és még a gyorsasági versenyt is áll­ta volna velük - csakhogy... Csakhogy valaki (Pató elvtárs) ahelyett, hogy sorozatgyártását megszervezte volna, így szólt: "Ej, ráérünk arra még." A város megtelt Velencébe bejutni sem könnyű.- Ha nem oda mennénk, ha­nem mondjuk Padovába, akkor mit szólnának hozzá? - kérdezte zavartan az idegenvezetőnk egy perccel azután, hogy közölték vele: a cseh invázió miatt bu­szunk kettőszázhuszonvalahá- nyadik a tarvisiói határátkelőhe­lyen álló konvojban, s éjfél óta legalább kétszer ennyit átenged­tek már, nagy részüket éppen Velence "végállomásra". Már­pedig a város, amely különben is halálosan beteg /süllyed/, gyor­san megtelik. S ha megtelik, nincs az a sofőr, aki átjátszva a helyi hatóságokat, képes lenne egy téren leparkolni. Megkísé­relve a lehetetlent - miután más­fél tucat olyan alagúton jutot­tunk át, amelyben ötszáz méte­renként állt egy-egy telefonfül­ke, eldöcögve Udine mellett is, mégiscsak Velencébe érkez­tünk. A Piazza Román jobb híján úgy szálltunk le néhány másod­perc alatt, ahogy a helyijáratok­ról szokás. Az Ikarus, mely mint­ha csak egy piros lámpánál vára­kozott volna, gyorsan továbbhú­zott, s megállt valahol ötven ki­lométerre, ahol parkolót talált magának. Dialógusok világnyelven "Kár, hogy a magyar nyelvet rajtunk kívül nem érti senki, nem érti senki, s nem is akarja megta­nulni" - énekelték Szörényiék az Edison-Fonográf albumon. Nos, a hír nem igaz. A velenceiek, akiknek kisgyerek koruk óta tu­datuk mélyén él a lényeg: "min­ket a turisták éltetnek", egészen tisztességesen törik a magyart. "Képeslap forintért" mondogat­ják, meg "Nem drága, nagyon olcsó", és azt is, "Sok kedves magyar jár Velence". Ez utóbbit egy emléktárgy­árus szájából hallottam. Mondta akkor, amikor valamelyik ma­gyar hölgy éppen egy végtelenül ronda csontgondoláért tízezer lí­rát gombolt le neki, válaszkép­pen így szólt: "Jó üzlet ez az olasznak!" Az olasz szemei ekkor nyíltak tágra, majd becsukódtak, bele­túrt göndör fekete hajába, és kar­jait az ég felé emelve elkiáltotta magát:- Jó üzlet ma-gyar?!.. Santa Lucia, Santa Lucia! Az egész piac röhögésben tört ki ennek hallatán, csak mi, meg a csehek néztük értetlenül a hir­telen támadt zűrzavart. Az olaszok különben filmbéli honfitársaiknál is hangosabbak, majd elszállnak, úgy gesztiku­lálnak, s mégis kedvesek, tapin­tatosak. Amikor már azt hiszed, gyűlölnek, oly vadul ordítoznak veled, hirtelen átölelnek és hom­lokon csókolnak. Tészták, pizzák, herkentyűk- Pizza -, ha eljön az a pillanat, hogy kiejted szádon e szót, isten tudja honnan, de azon mód elő­pattan három öltönyös úr, szinte beléd karol, s a három háromfelé próbál húzni. Ha engedsz a leg­erősebbnek, akkor jutsz el iga­zán Olaszországba, mert a leg- olaszabb Olaszország a pizzéria küszöbén kezdődik. Benn min­denütt virágok és közszemlére kitett tengeri herkentyűk. Csak rájuk kell böknöd, s forró olajba kerülnek. De te - mint én - bizonyára az étlap Pizza Napoletana feliratára böksz rá. Az a legolcsóbb. Csak annyira drága, mint tíz adag mar­hapörkölt itthon a kisvendéglő­ben. Miközben eszed, megállapí­tod, nagy és finom, de nem érted, miért lehet ezt annyira szeretni, hogy hetente háromszor, ötször, hétszer ebédedül válaszd, aho­gyan ők. Könnyű és fanyar vö­rösboruk szinte hozzátartozik ehhez. Csak utólag jössz rá, hogy nem lettél szegény attól, hogy néhány órára megpróbáltál olasz módra élni. Ilyen emlékektől le­szel igazán gazdag, bármennyi­be kerülnek is. A szépség és a butaság mélyrétegei Mini beedeckert nem írunk! Hagyjuk most a műemlékeket, ne szóljunk a városra rátelepedő szárnyas oroszlán méltóságáról, a Doge Palota csipkéiről, a Szent Márk templom aranyozott fres­kóiról, a rozettákról, Tintorettó- ról, Tizianóról, Padovaninóról, a Modem Művészetek Múzeumá­ról... - tisztességesen úgy sem volt időnk megnézni ezeket - szóljunk róluk csak annyit, mint­egy összegzésképpen: Velence olyan, mint a Szent Márk temp­lom főkapuja. Felfedezed díszes faragását, rácsodálkozol, s már mennél is tovább, de rájössz, hogy a faragásokban újabb fara­gások vannak, s ha azokat is megszemléled, újabbakra és még újabbakra bukkansz. A szépség mélyrétegeiből bújik elő a felszín, mely önálló életet él, és őrzi mindazt, amit magában rejt. A Grand Canale vize koszos, ebben a környezetben mégis tisztának látod. Csatornaszag terjeng a városban, de a tisztaság illata szinte elnyomja azt. Óriás gatyák és melltartók száradnak a sikátorok házai közé kifeszített köteleken. A galambok tényleg a tenye­redből esznek, és ahogy fényké­pen láttad, a gondolások trikója csíkos, karjuk tetovált, s miköz­ben komótosan húzzák, forgat­ják óriási evezőjüket, néha el­fütyülik a dalt is: "Ó, Sole mio!..." Ebbe az idillbe viszont néhá- nyan belecsörtetnek, elűzik a va­rázslatot.- Kedves magyarok, a temp­lom megtelt, várni kicsi, nem en­gedek most be senki, csak ké­sőbb! - mondja a Szent Márk templom belső bejáratánál egy fehér hajú tisztelendő úr.- Oszt most, asziszed kib...tál velünk? Le van a te templomod ... - ordítja tiszta magyarsággal a magyar duvad, népes baráti kö­rének hangos helyeslése köze­pette. Néhány szemétkupac is meg­mutatja szentségtörő szokásain­kat. "Sertésmájkrém", "Kőbá­nyai világos", "Mackó sajt" stb. feliratok hirdetik a velencei mo­csok eredetét. Konvertibilitás, magyar módra- Fiatalember, nem tudja, hogy van ez? Hét forint egy líra vagy hét líra egy forint...- Hét líra egy forint - válaszo­lom a bőszoknyás nénikének a "Change" előtt, ahol - hogy lás­sunk csodát - konvertibilis a fo­rint. Konvertibilis, de csak úgy magyarosan: egy a héthez arány­ban. A nénike - hű, de megbánhatta azóta -, válaszomon felbuzdul­va, ragyogó szemekkel tesz le a pénzváltó tányérkára legalább tíz darab ezrest. Hogy mire megy vele? ... Viszonyításkép­pen: ilyen módon egy pohár szó­davizet - állva - száztíz, egy do­boz sört háromszáz, egy pizzát nyolcszáz egy - nálunk négyezer forintos Seiko órát harmincezer forintért kap, de még a legol­csóbb Fiat Unot is meg lehet venni ezzel a módszerrel: egy- millió-hatszázhuszonegyezer forintért! * * * * & Hazaérkezésünk, és e sorok megírása óta három nap telt el. Egy hét múlva újra boldogan el­indulnék. Egy hétre viszont szükségem lenne ahhoz, hogy bosszúságaimmal együtt az izomlázam is elszánjon. Tegnap azt álmodtam, hogy látom ma­gam, ahogyan fekszem az ágyon és térdeimet vállgödreimbe húz­va alszom, mintha Ikarusban ül­nék. Feleségem azt mondja, be­széltem is. Azt ismételgettem: Velence messze van. Ez különben igaz is. Ne­künk, magyaroknak Velence messze van - akárcsak a mennyország. Szabó Péter Fotó: Tóth Sándor

Next

/
Oldalképek
Tartalom