Új Néplap, 1990. június (1. évfolyam, 46-71. szám)
1990-06-23 / 65. szám
1990. JUNIUS 23. 9 Irodalom, művészet Bállá Zsófia: Utazások /. Átmegyünk illusztrációba, állunk a Főtéri szobor előtt, mutatjuk, milyen nagyok, milyen kicsik vagyunk; csak embernyik. Megyünk a Szamos-parton, mint sétáló kolozsváriak, polgárok, néhány jó magyar. Dacosan fölszegve az állunk, vagy le-, attól függ, mit akar a fotós kihozni: büszke népet, dacost, emeltfejüt, zsenit? Vagy ősmokányt, feketében forgó, karikásszemű szökevényt, félrészeg bujdosót, legyintve élőt? Állunk a Fellegvár tetején, térdig panorámában, piros háztetőkre nézünk, a kép nem mutatja, amit mi látunk: a kertben lángoló csalánt, sok-sok lerontott, régi házunk. Megyünk az utcán. Járunk. Ez az! Lakosságot adunk. Honos írót, értelmiségit, mikor mit, nyájas vendéglátó embert, erdélyi ismerőst, barátot. Eljött valaki néhány percre, néhány rettenetre. És a szívünkbe és a vesénkbe látott. 11. Átmegyünk illusztrációba. Csak úgy vagyunk. Úgy létezünk, mint bútorok egy régi házban, kertben, fásszínben, kiaszottan, kirágva, csupa érték. Jaj, megnéznek, sajnálnak, hogy betelt a mérték! Hogyan lehet kibírnunk mindent? Kérdik a legjobb akarattal és legjobb fényképezőgépekkel. A legjobban illusztráljuk a történelmet: a kihunyt vulkán kráterében sétál egy madár. Kék a szárnya, zöld a lába, láva fölött jár. Csuda színes képünk van! Piros orcánk! dallamos dalainktól csak úgy zeng az ország. S a milliónyi öltéssel varrott párnák, térítők tollászkodnak a villanófényes napon. Amíg itt kárálunk a kendermagos képen, fent köröz a héja, sas, ülü. A versben csupa szép nő, anya, almacsókú, harmatos ölü. Csupa régi sétapálca, kamásli, régi nyelv: becs-, becsek. beállunk a városképbe s én egy anyanyelvű verset bégetek. (1986) Kányádi Sándor: Kőnyomat Köszöntő vers helyett Domokos Gézának hatvanadik születésnapjára bölcsen rendelé az úr amikor köbe vésette a törvényeket a templomok lerombolhatok a temetők fölszánthatok de mi történjék a kövekkel a már kézbevettekkel a megmunkáltakkal az írott-kövekkel a kövek beépíthetők a kövek összezúzhatok porrá őrölhetök de attól még a kő kő marad a kőpor pedig megüli a légutakat ránehezedik a tüdőkre a kővel már szüszifosz is hiába próbálkozott ezért mondám hogy bölcsen rendelé az úr amikor köbe vésette a törvényeket a kövek persze elföldelhetők mint bármely más veszélyes hulladék de a köveknek nincs felezőidejük elég egy ítéletidő isten ments egy földindulás a kövek bármikor felszínre kerülhetnek és akkor bizony mondom néktek kő kövön nem marad (1988) Egyed Péter: Krúdy Gyula járkál Néha dér farkasok felé szál Idős az az ének ijedt pásztorok gyorsan hazaérnek megrohad a földben az ős szőlőtőke fent köröz a madár nem néz már a dögre a régi tokban néha megpendül az álom kő gurul a dombon megroggyan a várrom szól a szú a hangszerfákban tisztán borzongva néz maga elé Trisztán tavasztól tavaszig megkopott a tokja siratja azóta ezerszer Izolda, lép szűk térben villognak furcsa menyét percek meztelen talpakban üvegcserép perceg. Augusztus Július Csiszár László: A hegy szürke patakjánál vártunk a hegy szürke patakjánál mint két kőlenyomat vártunk felszerelt bányászokat ujjongjanak a feltárt titoknál itt ülünk ketten kik meghasonultunk kövekkel lezárt pillékkel kavicsban igazgyöngyöt keresve szemünk zöld és piros váltói égnek betanult sorai lágy füzeteknek bőrünkön hajnali tábortüzek orrunkban fürdők bőr illata ingünkben hegycsúcsok izzadmánya ülünk és szívünket elnyelik vizek Főcze Kornélia: Te Deum kegyetlen szem az éj felett még nyitva nyugodj el Istenem ne less titkainkra rábíztál minket a forgó végtelenre mely felénk közelít s távolodik egyre ez az éj csak egy tűzfal rávetül arcod mása föltartóztatja álmunk a repkény vonulása fölsejlik bennünk arcod nélkül a reggel kezed a tűzfalon repkényen - vedd el s emeld a bennünk síró lázas értelemre ha rábíztál minket a forgó végtelenre nyugodj el Istenem ne nézz titkainkra közelíts meg minket s távolodj el újra Irodalmi oldalpárunk képeit Gy. Szabó Béla anyagából válogattuk Marosvásárhelyi Látó Volt az úgynevezett romániai magyar irodalomnak egy havonta megjelenő folyóirata, az Igaz szó, amely az utóbbi évtizedben jobbára hazudott, azaz politikai rendelésre készült álirodalmat közölt túlnyomórészt. A decemberi fordulat óta megjelenő utódja, a Látó remélhetőleg hívebb lesz nevéhez: látni, láttatni fog a magyar irodalomból szépet, igazat, értékeset. Némi bizonytalanságot e tekintetben csak a kusza és kedvezőtlen fordulatokat is előrevetítő társadalmi-politikai körülmények jelenthetnek. Mert a szerkesztők személye nagyjából garanciát jelent a tisztes szándék érvényre jutásához, és itt elsősorban Markó Bélára, az új főszerkesztőre gondolok, akinek számos versét olvashatták az irodalomkedvelők magyarországi lapokban és aki - mellesleg - az RMDSZ parlamenti szenátora. A napokban a Magyar írók Szövetségének budapesti székházában mutatkozott be a Látó, illetve szerkesztőségének egy csoportja. Nem akármilyen fiúk ezek! Nemess László évekig hajóstiszt volt /a kereskedelmi flottánál/, azután lett író és szerkesztő, a marosvásárhelyi véres eseményekről ő tudósította szinte óráról az újvidéki rádiót, ezért is járhattak ők "lóhosszal" a Magyar Rádió híradásai előtt a történések követésében. Gálfalvi György az RMDSZ egyik alapító tagja, azt is mondhatnám róla, hogy "régi ellenzéki", többször zaklatták és túrták fel lakását a belügyisek; most meg lánya halad a nyomdokán: vátrások verték meg március közepén, amikor hangszalagra rögzítette nacionalista jelszavaikat. Farkas Árpádot talán be sem kell mutatnom az irodalomkedvelőknek, hisz a sepsiszentgyörgyi lakhelyű, de európai mértékű költő több verseskötete Magyarországon is megjelent. Miről szóltak most, a budapesti találkozón? Gálfalvi György: - A magyar irodalom szolgálatában tudjuk magunkat, és a lehető legtermészetesebb módon szeretnénk átélni azt, hogy Marosvásárhelyen szolgáljuk ezt a magyar irodalmat. Mint egy nyugatra szakadt magyar fejezte ki: más-más mezőkön kaszálunk esetleg, de szénánkat ugyanabba a csűrbe hordjuk... Amióta megszületett a Látó, ebben az öt-hat hónapban sok minden nem sikerült nekünk, ez az idő- és energiahiánnyal is magyarázható, hisz botcsinálta politikusok is lettünk. De a lap miatt végre nincs miért szégyenkeznünk... Olyan körülmények között, olyan hangulatban dolgozunk, melyben az embereknek nincs nagyon kedvük írni. Nagy Gáspár szavai jutnak eszembe, valahogy így fogalmazott: ha nincs rend a családban, ha nincs rend a házamban, ha nincs rend a hazámban, ha nincs rend Kelet-Európábán, akkor ez engem megbénít, akkor nem tudok verset írni. Hát valahogy rendet kell teremtenünk magunk körül... Számunkra az elmúlt évtizedben sokat jelentett az, hogy voltak itt olyan barátaink, akik tudták, mi történik nálunk, mi történik a romániai magyar irodalomban és a romániai magyarsággal, és igyekeztek erről reális képet festeni. Szeretném ezt megköszönni nekik, és ugyanakkor arra kérni őket, hogy ezután is figyeljenek ránk, még akkor is, ha esetleg a viszonyok nem vágyaink szerint fognak alakulni és ha a kapuk újra becsukódnak. Mert legyünk realisták, legalább is nekem nincsenek illúzióim, ez is lehetséges. Nem szükségszerű, de ez is bekövetkezhet... Farkas Árpád: - Egy kicsit élesebb kalaplengetéssel vehetnénk búcsút a régi laptól, ugyanis radikálisan más lapot szeretnénk, olyat, amelyben helye lesz mindazoknak, akiknek eddig nem volt helyük. Olyan lapot szeretnénk, amelyben mindenki, aki különböző okok miatt elhagyta szülőföldjét, újra hazatalálna. Ebben a lapban helye van minden magyar írónak, magyarországinak és határokon túliaknak is, másképp nem lehet egy olyan olvasóközönség elé lépni, amelyik éhes, rettenetesen éhes, kiéheztették negyven éven át. Végtelenül szeretnénk, hogy a romániai magyarság vegye tudomásul végre: van magyar irodalom is, nem csak romániai magyar brosúrairodalom van. Van összmagyar irodalom... Gondolom, ez a szerkesztőkön nem fog múlni. Az itteni szerzőkön sem, hisz - mint elmondták - a találkozó vendégei Cseres Tibor, Szécsi Margit, Zalán Tibor, Csiki László és mások kézirataival a tarsolyukban készülhetnek a következő számokra. De nem közömbös az sem, mit mutatnak fel az erdélyi szerzők. Mindenfajta pesszimista megítélés ellenére /"eljöttek a tehetségesek" - például/ úgy vélem, nincs ok aggodalomra és nincs ok szégyenkezésre abban a vonatkozásban sem, hogy milyen a "házi-hazai termés". Farkas Árpádék szándéka felmutatni Erdélyben az összmagyar irodalmat, ezzel is jelezvén a hovatartozást, a határok /elsősorban a szellemiek/ meghúzásának és betartásának mesterkéltségét. Mi más lehetne a mi dolgunk, mint felmutatni a hazai olvasónak irodalmunkból azt, ami odaát terem? Irodalmi mellékletünk válogatás a Látó legfrissebb, ez év májusi számából. Azt hiszem, mindannyiunké... m. h. I.
