Új Néplap, 1990. június (1. évfolyam, 46-71. szám)
1990-06-23 / 65. szám
8 1990. JUNIUS 23. Irodalom, műveszet AUGUSZTUS H uszonhatodika: Attila fiam vendégeskedett nálunk családostól. Több furcsa állatkája volt. Ezek között akadt egy olyan fajta (kisebb és nagyobb), amely letörött tökszárhoz vagy utcasarkon vásárolható, barna ostyára csúcsosított fehér fagylaltadaghoz hasonlított. Az állatoknak nevezett, furcsa élőlények szabadon mászkáltak a földön, a lábunk alatt, emiatt mindig rájuk kellett figyelnünk. Egy alkalommal megérintettem egy ilyen állatkát, és kiderült róla, hogy - tyúk, méghozzá olyan, amelyiknek térdből mindkét lába el van sorvadva. A lábak tehetetlenül lógtak helyükön. Ami még meglepőbb volt, a nyomorék, súlyra tekintélyes tyúk mellett ott hevert két jól kifejlett, egészséges láb is. A talált tyúkot emelgetve hamarjában el sem tudtam dönteni: vágjam le vagy keressem meg jogos tulajdonosát? Ekkorra ugyanis az Atti- láék furcsa állatkáiról megfeledkeztem. Huszonkilencedike: Népes családnál (lányos háznál) sürögtem-forogtam - legényként. A nagyobbik lány, aki barna volt, rövidre vágott hajú és térden alul érő, bő, rózsás ruhát viselt, különösen tetszett nekem. Ő azonban ezt nemigen tudta, mert a jelenlétemben folyton hol franciául, hol németül, hol pedig magyarul trécselt telefonon számomra ismeretlen férfiakkal. Egy napon többed- magammal, talán a testvéreimmel hivatalos voltam ehhez a családhoz ebédre. Az ebédre várakozva, hogy ne üljek tétlenül, egy alsónadrágomat, törülközőket és zoknikat terítettem ki a konyhában száradni, miközben kiderült: eldugult a mosogatókagyló. Ettől kezdve minden időmet a lefolyócső kidugására fordítottam. Az ebédmeghívásról többé nem esett szó. Amikor kiterített holmimat kerestem a hodály méretűvé növekedett konyhában, a nekem tetsző nagylány éppen francia szavakkal "főzött" valakit a telefonban. SZEPTEMBER E lseje: Disznót akartam vágni és, miért, miért nem, Móra Lajos esztergályos barátommal megbeszéltem, hogy segít lefogni. Ez rendben is lett volna, de én ehhez az ő szüleinek a beleegyezését akartam kérni. A Gutin szövetkezet felől jövet, a régi főtéren át megindultam a Felsőbányái út felé, a népiesen Téglásnak nevezett talponállóba, mivel az volt a meggyőződésem, hogy a Móra szülőket csakis ott találhatom meg. A Híd utcán találkoztam a feleségemmel, aki szokása szerint, oktatólag figyelmeztetett, nehogy leigyam magam a Téglásban, mire én "szelle- meskedni" akarván azt mondtam neki: A figyelmeztetésed nagyszerű, de középszerű. Gyorsan elváltam tőle, és folytattam utamat. A feleségem jócskán megbotránkozott a szellemeskedésemen, mert amíg hallótávolságban voltam, folyton az én mondatomat ismételte - fenyegetőleg. A Felsőbányái út bejáratához érkezve elbizonytalanodtam: ugyan mi szükségem van nekem arra, hogy a Móra Lajos szüleivel tárgyaljak a disznóvágás ügyében? Ilyenformán (abban a világos tudatban, hogy álmodom) hazajöttem, és tűnyölődésemet azonnal le akartam írni. Igen, de golyós- toliamból éppen kifogyott a paszta. A könyvesszobába mentem, és anélkül, hogy villanyt gyújtottam volna, (este volt), a sötétben kotorásztam golyóstollbetét után íróasztalomban. Nem találtam, és ez szörnyen idegesített. Másodika: A számos álomtöredék közül kiemelkedik egy, amelyben az volt a rögeszmém, hogy egy nagy, vörös, rosszindulatú kutya követ mindenüvé. Egyszer valamiféle lakásba érve a konyhaajtóban vártam, bukkanjon fél a sunyi dög, és hamarosan meg is jelent, mire én egy nagyméretű, kopott, lapos reszelővei kezdtem csépelni. A kutya ímmel- ámmal hátrált, majd kotródni kezdett, hangot azonban a súlyos acéltárgy mind kíméletlenebb járására sem adott. Nem sebesült meg és vér sem serkedt sehol belőle. Hatodika: Ismeretlen külvárosban járva egy letakart, eléggé szűk szájú, műanyaghordóra emlékeztető edényre találtam. Az edény tele volt valami bűzös folyadékkal, amelyben mozgást észleltem. Oda léptem, kifedtem, belenéztem és, miközben valóságos beton- kávájú kúttá mélyült-növekedett, azt vettem észre, hogy a bűzös folyadékban Rakowski lengyel pártfőtitkár lubickol, és nem tudni, miért, jól érzi magát benne. Ámuldozva, ugyanakkor viszolyog- va néztem, néztem a lubickoló politikust. Többször úgy tűnt, nem Rakowski ő, hanem Walesa. Nyolcadika: Ködös, őszi mezőn, hatalmas, terebélyes vackorfa alatt gerendavégen vagy rönkön a valóságosnál is ráncosabb, szavanyúbb képű Ceausescu elnök ült Hajdú Győző, az Igaz Szó főszerkesztője társaságában. Hajdú a rá jellemző renegát magatartással az emberségről, emberiségről beszélt a gör- nyedten üldögélő Ceausescunak, mire én, a közelben állingálva, hiányzó alsó fogsorommal és hibás román kiejtésemmel nem törődve azt kezdtem magyarázni, hogy nekünk, magyaroknak, van egy költőnk, József Attila, aki úgy fogalmazott, hogy: "Még nem nagy az ember, de képzeli - hát szertelen." Ceausescu és Hajdú érdektelensége miatt a verset nem folytathattam. Ceausescu felállt, elment. Helytartóként egy középkorú, roppant durva, hangoskodó aktivistát, talán az első miniszterét hagyta hátra. A vackorfa alatt nagy üstben sűrű csorba Totyogott és, hogy ki ne fusson, fakanállal meg-megkavartam. Ceausescu távozása után Hajdú Győző ezt a drabális fickót kezdte tojtorozni, ez azonban nem figyelt rá, hanem egy titkosrendőr forma valamiért bánatosan sírdogáló, fiatal, könnyű, rózsás nyári ruhát viselő nőt kezdett vigasztalni, ami abból állt, hogy két tenyérrel elkapta hátulról a derekát és sodorgatta, mint a nudlit. Kilencediké: A Híd utca végén, a Za- zar-hídon, hazafelé tartva szembe mentem Viskóiéi Gyula nevű haragosommal, akivel ezelőtt vagy 20 évvel vesztem össze munkahelyi semmiségeken. Az alacsony ember megöregedve, el- nyűve, de büszkén felvetett fejjel közeledett, de én félrenéztem, hogy ne kelljen köszönnöm neki. Másnap V. Gy. a Gutin szövetkezet műhelyében, ahol dolgozom, hozzám jött. Béküljünk ki, ajánlotta. Nem álltam kötélnek, amit a közelben tartózkodó Csopla Árpád lakatos mindjárt fel is rótt nekem. Már- már hajlottam a kibékülésre, vissza is mentem volna az esztergapadom közelében ácsorgó nyugdíjas munkáshoz, csupán sajnálatból is, de az akkor már Móra Mihály mesterrel és még valakivel beszélgetett. Ennek hamar megörültem, mert nem volt szükséges ostoba és talán érzelmes magyarázkodásokba bonyolódnom. Tizenegyedike: Gépekkel, vasidomokkal tele üzemcsarnokban ócska hűtőszekrényt árvereztettem el. Tündik Antal gombkészítő volt a becsüs. El- őszörre 1600 lejt, másodszorra 2500 lejt, harmadszorra 45000 lejt kiáltott ki. Én ötvenezerre számítottam. Pénzt azonban nem láttam. A csarnokban sok kocadisznó éppen fiadzott. Rengeteg volt a kismalac és a gyerek. Egyes gyerekek a kocákhoz guggoltak, hogy segédkezzenek a fiadzásban. Mintha Bori unokám is közöttük lett volna. Hamarosan egy sovány, magas, őszhajú románnal arról egyezkedtem, hogy fogadjon be csoportjába, amely a Gutin szövetkezetben jégszekrényeket fog gyártani. Az ember ötölt-hatolt, így egyezség nem jött létre. Gondban voltam amiatt is, hogy az elárverezett hűtőszekrényért kapott pénzből nem fedezhetem egyik könyvem kiadását. A könyv címe nem világosodott meg előttem. (...) Tizennyolcadika: Albán foglyokat védelmeztem szovjetorosz katonáktól. Egy ilyen katona 600 albán fogságba ejtésével dicsekedett. Csodálkoztam: hogy hogy ejt fogságba albánokat, hiszen nincs háború. Az nem számít, mondta meggyőződéssel az orosz. Magyarul beszéltünk. Ezután más albánellenes alakokkal is találkoztam, de az albánoktól mint partizánoktól-terroris- táktól magam is tartottam, éppen úgy, mint azok, akik nap mint nap ártottak nekik. Volt egy fél albán köpenyem, afféle sötétszürke, nehéz posztóból készült, népi darab, ellenségeimet azzal ijesztgettem. Utaztam valahova vonattal, és bizonyos személyek nem akartak hagyni végignyújtózni az egyébként üres lócán, mire én a fél albán köpenyt az egyik fickó orra alá nyomtam, és azt mondtam: Látod ezt? Ez mindjárt úgy megcsap téged, hogy belehalsz! Huszonkettedike: Délután tájban jöttem a munkából hazafelé, amikor az utcán a Gutin szövetkezet egyik munkásnője sietett el mellettem. Engem megelőzve valakinek boldogan azt magyarázta éppen, hogy: Figyeld meg a nagy változásokat; húsz évvel ezelőtt a Gutin szövetkezet még magyar volt. Ma azonban már TISZTA román! Szinte ujjongó szavai felháborítottak. A kis, máramarosi borzderes tehénhez hasonlító, roppant ostoba fehémépet azonnal meggyűlöltem, miközben eszembe jutott: magyar létére már csak tördelve beszéli a magyart, és évekkel ezelőtt küldöttként vett részt Ceausescu egyik pártkongresszusán. Fényképe is van róla. A fehémép nevét nem ismerem. OKTÓBER H armadika: Egy romos, villaszerű épületben és az épület körül má- sodmagammal, sejthetőleg Molnár Gusztáv filozófussal valami oroszlán elől menekültem. Miután akárhányszor is széttéphetett volna bennünket, a szűk padlásfeljáró lépcsőfokain utánunk nyomakodva a mancsán fekete erdei bogyókat és apróra vágott sonkadarabokat mutatott nekünk. Nyomorító bogyók, mondta emberi hangon. Akkor edd meg!, kiáltott rá Molnár Gusztáv. Az oroszlán szót fogadott, bekapta a gyümölcsöket, mire hirtelen összement, és rongycsomóként hullott alá. Negyediké: Meredek, sziklás hegyek tövében járva arra figyeltem fel, hogy a hegygerincekről hatalmas szikladarabok válnak le és zuhannak, gördülnek alá lakott területre. A Kereszthegy lábánál húzódó utcatájékra emlékeztető területen Ica, a feleségem is velem volt. Kiabáltam neki, figyelje a repülő köveket, térjen ki előlük! Közben engem már-már elért egy-egy szikladarab. Az útszéleken egészen nagy, már megállapodott sziklákat láttam. Végre bekerültünk egy házba, ott lefekvéshez készülődtünk. Az ablakon azonban az omladozó hegyekre lehetett látni, így aludni sem sikerült. A tudat, hogy a szerény házat valamely rágördülő szikla könnyűszerrel összezúzhatja, nem hagyott nyugodni. Nyolcadika: Ismerős, környezetében Kiskurva becenéven ismert leányzóval "utaztam" vonaton. Az idézőjel nem véletlen, mert mi a peronon állva egy vonatablakban könyököltünk és a táj száguldott mellettünk. Eközben zsebrádió szólt a közelünkben; az én rádióm. Megszomjaztam, elmentem vizet inni. Visszafelé jövet rádöbbentem, hogy a rádió magyarul szól, és hangja az egész állomást betölti. Hirtelen megijedtem: magyarságom miatt rám támadhatnak a románok. Az egész pályaudvarnak ugyanis nagyon ellenségesen román hangulata-színezete volt. Kilencediké: Bányavidéken, feltehetően Zazaron tartózkodtam. Talán, mint karbantartó lakatos. Keskeny vágányú vasút mellett állva a távolban egy új, több íves betonhidat néztem, és azon morfondíroztam, elbírja-e az érccel megrakott vonatokat? A keskeny vá-' gány mellett nagy, sűrű hagymaágyás volt, derékig érő szárú hagymákkal. Kezdtem nyűni belőlük, de bosszantott, hogy mind-mind felmagzott, azaz "cin- kós" volt. Éppen a szocialista hagymatermesztést szidtam, amikor jött a hír: az új, több íves betonhíd annyira inog, nem lehet megtöltött csillékkel rámenni. Egy szerelvény a közelemben húzódó vágányon robogott el. A vágány kegyetlenül hullámzott a súly alatt, azonkívül úgy százmétemyire tőlem, egy enyhe emelkedőn a szerelvény ketté szakadt; hátsó fele lassan megindult visszafelé. A mozdonyvezető nem vett észre semmit. Teljes sebességgel haladt a hullámzó vágányon Kapnikbánya irányába. Innen, mármint Zazarról a nagybányai Cinterembe kerültem. Itt valamiféle ünnepség, talán iskolai évzáró zajlott. Sokan fényképeztek. Valaki gépet nyomott a kezembe, hogy fényképezzek én is. Hamarosan a Himnuszt kellett énekelni, de nekem alig jött ki hang a számon. Megint hagymákat nyűttem a földből, és nem fért a fejembe, miért hagyta az állam felmagzani őket? Más síkon, egy külvárosi ház udvarán, aztán bent, az elhanyagolt házban vélt ismerősökkel jöttem össze. írnom kellett valamit, tollat kértem, mire a háziasszony, egy borzas, álmos, elhanyagolt öltözetű fehémép, aki Gyapjas Margit szatmári újságírónőre hasonlított, olyan golyóstollat nyomott a kezembe, amely nem akart "fennakadni", vagyis nem lehetett íráshoz rögzíteni a hegyét. Amikor ez végül mégis sikerült, kiderült róla, hogy közönséges "cinkos" hagyma. Tizenegyedike: (...) Idegen környezetben, szabad ég alatt amolyan lábbal hajtható kohó tetején tüzet raktam, hogy néhány majorságot megsüssek rajta. Ä majorságok között (megkopasztva, elvágott nyakkal) volt egy ruca is. Amikor elérték a lángok, kiderül, hogy még él. Könnyen megtehettem volna, hogy megvárom, amíg megdöglik, én azonban majdnem elevenen sütöttem meg. A ruca vergődött, vergődött, én meg kegyetlenül szorítottam. Végül megdöbbentően emberi sóhajtással múlt ki. Borzalmas lelkifurdalás fogott el. (...) Tizenhatodika: Olyan napokat éltem át, hogy valami miatt, hol legényemberként, hol már mint családos, folyton elvágyódtam valahova. Valahova, ahol nem ismer senki. Ebben a szándékomban az apám, akivel gyakran találkoztam, különböző kifogásokkal mindig megakadályozott. Apám egyébként már huszonharmadik éve halott. Tizenhetedike: Időnként egy bizonyos tárgyat, talán ökölnyi gömbölyű órát készítettem, és azt a nagybányai közjegyzőségen bejegyeztettem. Az 52 éves, de még mindig szép, magát betegesen imádó közjegyzőnő kopott, kincstári íróasztalánál ülve mindig csak annyit kérdezett: Na bejegyezzük? Egyik alkalommal, amikor ugyancsak bejegyzési szándékkal mentem hozzá, sötétben ült irodájában. A rádióban valahol trágár szöveg hangzott, ő pedig (a nyitott ajtóból eléggé észrevehetően) piszkálta magát. Amikor megszólaltam, ijedten összekapódott székén és feltűnően nyájaskodó hangon megkérdezte: Na, bejegyezzük? Elhoztad? H uszonegyediké: Trabant gépkocsin utaztam Nyers Rezsővel, és egy pontosan meg nem határozható személlyel. A kocsit Nyers vezette. Egyszer egy erdélyi faluban vagy kisvárosban megálltunk, hogy együnk valamit. Vendéglő után néztünk, és keresés közben elszakadtunk Nyers Rezsőtől. A másik személlyel ődöngtem a különböző járókelők között, amikor arra figyeltem fel, hogy egy jóságos típusú, terjedelmes asszonyság halad előttünk. Sötét színű, apró fehér pettyes, bő ruhát viselt. A ruha hátul olyan magasan ki volt vágva, hogy teljes egészében látszott az asszonyság barnás-árnyékos és jól láthatóan eléggé szennyes seggevá- gása. Pusztai János; Álmok -1989 Február Április Május
