Új Néplap, 1990. június (1. évfolyam, 46-71. szám)
1990-06-16 / 59. szám
7 1990. JÚNIUS 16. Néplap A rákócziújfalui - leendő Hermann Ottó • Általános Iskola meghívására Balogh Józef tatabányai fafaragó népművész vezetésével egy öttagú team dolgozik. Egy hét alatt elkészítik az Aradi vértanúk emlékoszlopát két kopjafával, illetve egy szép haranglábat állítanak össze. Teszik mindezt szállás és ellátás fejében, a szebb emberi környezetért. Mint elmondták, szívesen jöttek ide, mert az országban kevés ilyen szép iskolaudvart láttak, megérdemli hát, hogy munkájuk is díszítse. Fotó: Tarpai Zoltán Kilencven szakmunkástanuló bizonytalan sorsa Csak ígérgetik a gyerekek elhelyezését Kiss Istvánná, a 633. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet speciális szakmunkásképző tagozatának vezetője különös esetet mesélt el szerkesztőségünkben. A dolog lényege, hogy vállalatok, magánszemélyek, különböző szervezetek, városi tanács és még ki tudja, ki mindenki ajánlotta fel segítségét a speciális szakmunkásképzőnek, ezt a segítséget Kiss Istvánná azonban, bármennyire szüksége is van rá, nem tudja igénybe venni. Most az Új Néplap szerkesztősége is - azzal, hogy helyt adunk az ügynek a nyilvánosság előtt - megpróbál segíteni, hátha ezzel előremozdul a kilencven tanuló ellátásának, tanulási lehetőségének megoldathatlannak látszó kérdése. - A speciális szakmunkásképzés A speciális szakmunkásképzés nem más, mint a szellemileg, lelkileg vagy idegileg sérült, kisegítő iskolát /ma eltérő tantervű általános iskolának hívják/ végzett gyerekek szakmai képzése. Magyarországon nem sokat tettünk azért, hogy a szellemileg elmaradott embertársainkat segítsük, társadalmi habilitációju- kat megoldjuk. A kisegítő iskolát végzett gyerekek az enyhén sérültek közé tartoznak, maga- sabbszíntű iskola elvégzésére nem képesek. Szolnokon speciális szakképzéssel olyan területeket kerestek számukra, amelyekkel ők is meg tudnak birkózni: úgynevezett ágazati szakmunkások lesznek, a leggyengébbek pedig betanított munkások. Nem kerülnek így az utcára, nem kallódnak el, ha van olyan hely, intézmény, amely direkt nekik nyújt élet- és munkalehetőséget. Ha ilyen nincs, a züllés, az alkohol és végül legtöbbször a börtön vár rájuk, mivel egyedül a társadalomba beilleszkedni nem tudnak. A Kiss Istvánná vezette speciális iskolához hasonló az országban is kevés van, pedig egyre nagyobb szükség van rá. Szolnokon ez a képzés két évvel ezelőtt indult be, négy vagy öt tanulóval. Ekkor a segítő szándék nem ütközött még akadályba. A kisegítő iskola befogadta őket, hiszen az öt gyereknek egyetlen tanterem és egy műhely untig elég volt. Ekkor indult a textiltűző és a segédápolói speciális szakmunkásképzés. Aki csak tudott, segített: olcsó áron kaptak varrógépet, a Bőrtextől anyagot és dolgoztak, látták a munka gyümölcsét. - Helyhiány miatt zárva Az évek óta várt lehetőséggel a megyéből egyre többen kívántak élni, ezért ma már kilencven tanuló él/ne/ és dolgoz/na/ abban az egy tanteremben és két pici műhelyben, amelyet a Liget úti iskola szívességből még mindig fenntart számukra. Időközben a segédápolói, a gépitűző szakmák mellé vasesztergályos és egyéb szakmák is felsorakoztak, viszont az egyetlen teremben már kilencvenen nem fémek el. A pici műhelyben alig tudnak megmozdulni, még kétműsza- kos beosztással sem. A megyei beiskolázású szakmunkásképző vidéki gyerekeit a város különböző kollégiumai szívességből befogadták, ami nagy segítség, mégsem az igazi. Ezek a gyerekek speciális törődést kívánnak, egészséges társaik néha gúnyolódnak rajtuk, a kilencven gyereknek már saját kollégium is kellene. Kissné segítségkérő szavára több vállalat ígérte, hogy amennyiben lesz /ha lesz!/ kollégium, ingyen kifestik, mázolják, mások a berendezést ígérték, megint mások a szállítást. A városi tanácstól Rózsavári László és Lengyel Boldizsár is ígéretet tett, hogy megpróbálják némi pénzzel segíteni a kezdeményezést... De az ígéretek csak ígéretek maradtak. Se ház, se műhely, csak a kilencven gyerek és az elkeseredett ágazatvezető. Helyhiány miatt zárják be az iskolát? Vessenek véget ennek a jól induló kezdeményezésnek? A jövőre vonatkozó tervek heverjenek a fiók mélyén, mert nincs hely, ahol megvalósítsák? Ez teljesen abszurdum akkor, amikor éppen elindultunk azon az úton, hogy mi is embertársként kezeljük a sérülteket, gondoskodjunk róluk.- Nem fantazmagória: reális tervek Kiss Istvánná kidolgozta a szakmunkásképző jövőjére vonatkozó. terveit is: ha/!/ lenne számukra hely a városban, saját erőből, ipari háttér nélkül fenn tudnák tartani nemcsak a szakmunkásképzőt, de a kollégiumot is, ráadásul úgy, hogy befogadnák, egyszerű munkalehetőséget biztosítanának a súlyosan sérült szellemi fogyatékosok részére is. Halvány ígéretet kaptak arra vonatkozóan, hogy a József Attila úti orosz laktanyában kapnának helyet. Mikor a laktanyáról az a hír járta, hogy annyira lelakott, rossz állapotban van, hogy szinte használhatatlan, vállalatok sokasága mozdult ismét: rendbe teszik a terepet, mindenféle szükségs munkát elvégeznek. Kiss Istvánná már eddig is olyan dolgokat valósított meg, ami elismerést érdemel. Nemcsak a levegőbe beszél, hanem cselekszik is, de itt most ezen a ponton nem tud továbblépni. Azt mondja, ha lenne pénze, a sajátját ajánlaná fel épületvásárlásra, de saját pénze nem lévén, már csak a város jelenlegi és majdani vezetőinek belátásában reménykedik. Cserébe azt ígéri: ha meglesz a hely /mármint megkapják az orosz laktanyának legalább egy részét/, többet már nem kér, csak ad. Hogy ígéretét valóra fogja váltani, annak bizonyítéka, hogy már eddig is ötvenezer forintot termeltek egyetlen piciny műhelyükben. Kérésüket szóvá tettük, annál is inkább, mert e kérdés megoldása nemcsak a gyógypedagógusokra tartozik, hanem az egész társadalomra. "Sokkal olcsóbb és jobb dolog ezeknek a gyerekeknek az eltartása, mint majd a börtönöké, ahová akkor kerülnek, ha nem segítünk rajtuk." - mondotta végezetül Kiss Istvánná. Kátai Szilvia Ötvenhat évet dolgozott, tanított Hatezer sincs a havi nyugdija "Ötvenhat esztendőt tanítottam, dolgoztam, legalábbis ennyi a papíron kimutatható, összegyűjtött, szedegetett éveim száma. Pár napja kaptam meg a gyémántdiplomát, ami nagy csalódást okozott. Ugyanis a borítólapon még a régi címer virított, de ennél jobban fájt, hogy az államnak ez az irat négyezer forintot ért. Ennyit küldtek, amelyet sajnos nem a munkámért, hanem a koromért adtak, ami nem érdem, sokkal inkább tény. Vagyok annyira önérzetes, hogy a hatezernél is alacsonyabb nyugdíjam ellenére visszautaltam volna a feladónak, ha nem postán érkezik, <übem a szomszédom veszi át. Magamról bevezetőben any- nyit, hogy 1930-ban végeztem el a tanító- és a kántorképzőt, mint szolnoki születésű diáklány. A bugaci puszta szélén kaptam állást egy tanyasi iskolában, ahol elsőtől hatodikig egyetlen osztályban 87 kisdiákot palléroztam. Ott is laktam a férjemmel meg a két lányommal, így a takarítás is a feladataim közé tartozott. Szegény édesanyám sokszor elmondta: azért imádkozom kislányom, hogy sose állj a gyereked, gyerekeid sírjánál, mert ennél nagyobb csapás szülőt nem érhet. Hiszen az élet rendje az, hogy ők tisztelegjenek a te koporsód mellett. Sajnos, nem így következett be, és mind a két lányomat látnom kellett a ravatalon. Az idősebbik, aki villamosmérnökként végzett Münchenben, harminchat évet élt, és két gyereket hagyott hátra, amikor a szíve végzett vele. Az egyik most Hong-Kongban művészfotós, a másik pedig Washingtonban tanul. A fiatalabbnak sem sok, negyvennégy esztendő jutott, és náluk két fiú maradt hátra. A kisebbik Pannonhalmán érettségizik, a nagyobb már kereső. Tíz évet dolgoztam a bugaci tanyasi iskolában, majd 1944 derekáig Nagyváradon tanítottam. Közben megszületett a harmadik gyerekünk, a fiunk is, aki jelenleg Pesten egyetemi tanár. A front szele és öcsém halála hazasodort 1944 nyarán Szolnokra. Itt éltük át családostul a bombázást olymódon, hogy édesapá- mék háromszobás vályogházában húztuk meg magunkat. Mivel ez az épület az Újvárosi Iskola környékén volt, az intézményből mentettük a menthetőt. Például a 24 kötetes Révai Lexikon ma könyvtári tulajdon, sőt vele együtt az a csomó könyv, amelyeket taligával tologattunk át biztonságosabb helyre. A háború elvonultával a környéken felkerestem a családokat meg a gyerekeket, és a tanítást szüleim lakásának egymásba nyíló két szobájában kezdtem meg. Ez az akkori orosz városparancsnok tudtával hat és fél hónapig tartott. A fizetés mesésnek bizonyult: hol volt, hol nem, de például amit reggel ideadtak, ildomos volt sürgősen elkölteni, hiszen esetleg estére csak a töredékét érte. . Nem tudom miért, de 1948- ban kilakoltattak bennünket abból a házból, amelyet drága jó szüleim 56 évvel korábban vásároltak összekuporgatott krajcárjaikból. Igaz, előzőleg mi hatan testvérek rendbehoztuk az épületet, sőt az örökösödési illetéket is kifizettük, azután mennünk kellett. Pedig nekünk se földünk, se több lakásunk nem akadt, mégis erre a háromszobás vályogépületre volt szüksége az új rendszernek. Még az sem illett ránk, hogy úri család a miénk, hiszen a testvéreim között volt asztalos, postai dolgozó, tanító, alkalmazott, és olyan is sajnos, aki a Donnál tűnt el mindörökre. Időközben én is elváltam a jegyző férjemtől, és igyekeztem tisztességgel, becsületesen felnevelni a három kisgyerekemet. 1953-ig az Újvárosi Iskolában, majd 1966-ig a Kohóiban tanítottam. Ekkor nyugdíjaztak, pedig még szerettem volna maradni, hiszen a fiam egyetemista volt. Ma is emlékezem, az első nyugdíjam 1.221 forint volt. Hiába érdeklődtem, nem vettek fel sehová Szolnokon. Talán azért, mert a véleményemet soha nem rejtettem véka alá, és az is igaz: ritkán tiszteltem a feletteseimet. Hogyan tisztelhettem volna, amikor a vezetői beosztás legtöbbször nem a hozzáértés, hanem a politikai megbízhatóság függvénye volt. Akár hiszi, akár nem, itt Szolnokon például a művelődési osztály, azaz a pedagógusok vezetője volt cipész, meg egy kéményseprő is. Tévedések elkerülése végett, elismerem, becsülöm a jó szakembereket - a maguk helyén. Egy szó, mint száz, azokban az években kellett elmennem segédmunkásnak, amikor egyre több képesítés nélküli kezdett. Egy idényben a dohánybeváltóban bálákat hordoztam, a másikban egy kampányt pedig a Cukorgyárban húztam le. Természetesen segédmunkásként. Nem hitték, hogy diplomásán piszkos, háromműszakos fizikai állást vállalok, de hát ismétlem: tanult a fiam, és segítenem kellett, hiszen a nyugdíj bokáig sem ért. Szerencsére Pesten nem kerültem a tiltott listára és taníthattam. Olyannyira, hogy 78 esztendősen még a katedrán álltam. Nem tudom, mit hoz a jövő, de haa jó Isten nagyon megver, hosz- szú életű leszek, akár az apai nagyapám, aki 102 évet élt. Pedig ennyi elég volt az életből, higgye el nekem. Noha szellemileg ma is friss vagyok, egyre többször itt fáj, ott sajog, és sajnos a lépcsőket már nehezen bírom. Valamit azért még szeretnék elérni: a fiam negyedmagával egyetlen szobában szorong, miközben tőlünk negyvenkét éve elvették a saját házunkat. Időközben le is bontották, és ma vendéglátóegység, cukrászda található rajta. Nem az épületet kérem, csak a teleknek az árát, hogy segíthessem a fiamat, meg a tíz- és tizenegy éves unokáimat. Ugye nem lehetetlen óhaj, hiszen ma sem tudom, miért kellett minket ennyire áldatlan helyzetbe hozni ’48-ban. Sajnos, vagy inkább nem is sajnos, de megmaradt egy "javíthatatlan" szenvedélyem: a könyv, meg az olvasás. Ez végigkísért az életemen, és mivel televízióm a mai napig sincsen, jellemző rám 1990-ben is. Ne vegye dicsekvésnek, de a minap számoltam össze: tizenkét főorvos lett hajdani diákjaimból, és rengeteg becsületes ember, akik közül olykor rám nyitják az ajtót: - Hogy tetszik lenni, Erzsi néni? De régen láttuk a tanító nénit! Még mindig csak ennyi a nyugdíja? Mit mondhatnék erre? Csak ennyi, noha úgy érzem, ahová a sors állított, ott igyekeztem megfelelni. Soha nem voltam dörgö- lőző típus, nem tiszteltem a rangokat, és csak két dolog: a családom, meg a tanítványaim érdekeltek. Lassanként eljutok a leltárhoz, és valami végtelen szomorúság tölt el, hogy 56 év munkája ide juttatott. Nem szégyellem, szégyelljék magukat azok, akiknek ez a hosszú idő ennyit ér. Mert nemcsak hátra, előre is figyelek, és elhatároztam, a halálom után égessenek el. Ne legyen több baja velem senkinek, még a sírom gondozásával sem. Szétszóratom a hamvaimat a levegőben - erre már van lehetőség -, és akkor majd rám illik a sor: leszek sehol, és leszek mindenütt. Ha majd ezután kinyitja az ablakot és poros lesz az íróasztala, egy pillanatra gondoljon arra, hogy ez az idős bugaci, nagyváradi, szolnoki, pesti nyugdíjas tanítónő, Burány Sándomé megint itt van. Egyébként köszönöm, hogy szóba állt velem, mert tanulságokban sem szűkölködő életem folyamán maga volt a második ember, aki az elejétől a végéig meghallgatta, hogy 81 évesen mire jutottam." Közreadta: D. Szabó Miklós
